Prágai Magyar Hirlap, 1938. január (17. évfolyam, 1-24 / 4444-4467. szám)
1938-01-21 / 16. (4459.) szám
4 1938 januárul, péntek. ^RSGjaMAGtARFrmLaa „Val ami afaviszfikus vágy hajfoH engem magyar testvéreimhez” — mondja az államdijas finn regényíró Meghitt beszélgetés a modern finn széppróza egyik legismertebb művelőjével ■ ■ Finnországban általános a magyarság iránti érdeklődés és rokonszenv BUDAPEST. — (Budapesti szerkesztőségünktől.) Ősz óta magyar földön tartózkodik és tavasz derekáig itt marad egy kiváló finn szépprózairó, a helsinki Finn- Magyar Társaság elnöke: Arvi Járventaus, akinek két nagy regényét is a legmagasabb finn irodalmi kitüntetéssel, az államdijjal emelték ki a modern finn irodalom termékei közül. Arvi Járventaus ez alkalommal is meghitt barátjánál, dr. Holics Pál hejőcsa- bai orvosnál lakik és innen indult útjára: Budapestre és Debrecenbe, hogy előadásokat tartson. Budapesti látogatásának alkalmát fölhasználtuk arra, hogy lakásán, az Eötvös-kollégium vendégszobájában fölkeressük és megkérdezzük tőle, hogyan jött arra gondolatra ő, egy messzi északi nép gyermeke, hogy három nagy történelmi regényének tárgyát is a magyar történelemből vegye. Finn—magyar testvériség, sokszor hallottuk ezt emlegetni és tudjuk jól, hogy ez a testvériség valóban vérbeli rokonságon alapul. Csakhogy olyan régen szakadtak el a testvéri együttélés szálai az északon maradt finn-ugor népek és törzsek, meg a délre vándorolt magyarság között, hogy nyelvünk csak szerkezetében hasonlít rokonainkéhoz, de ha finn beszédet hallunk, nem értjük meg azt és ők sem értenek meg bennünket. Még egymással szomszédságban élő rokon nemzeteknél is létrejön ez a nyelvi elkülönülés, ha történelmi együttélésük megszakad, mint ahogy azt a német és holland nemzet nyel-! vében látjuk. Hogyne változott, alakult! volna át annak a két testvérnemzetnek a | nyelve, akiket ezer esztendő távlata és a kilométerek százai választanak el egymástól! Mégis, ahogy itt ülök vele szemben, látom jóságos szemének baráti csillogását, hallom mélyzengésü hangját és kiérzem szavainak őszinteségét, egyszerre különös érzés fog el, amit még sohasem éreztem, ha idegen nemzetiségbelivel kerültem össze. Arvi Járventaus szavaiból kiárad, mint valóságos fluidum sugárzik ki a nagy- nagy szeretet a testvér magyar nemzet iránt A célom interjú készítése volt, de már találkozásunk első pillanatában olyan hangulat alakult ki, hogy meghitt beszélgetés jött létre közöttünk. Nem is kellett kérdéseket föltennem: Arvi Járventaus beszélt magától, elmondott mindent, amit tudni akartam. Beszélt az életéről, irodalmi munkásságáról, beszélt a finneknek a magyarság iránt érzett rokonszenvéről és arról az érdeklődésről, amely országában egyre inkább fokozódik a magyar testvérek irányában ... Én pedig az egyórás látogatás után azon nyomban papírra vetettem ezt a beszélgetést, hogy egyetlen részlet se sikkadjon el belőle. A társtalan magyarnak olyan jól esik az, ha tudja, hogy messze földön van egy nemzet, amelynek tagjai szeretik és testvéri érzelemmel viselkednek irányában ..» Három iinn nyelvű, magyar tárgya történelmi regény... Az asztalán egy disres bőrkötésű, bibliofil kiadású könyv: egyik magyar tárgyú történeti regénye és igy mindjárt erre terelődik a szó: — Finnországban éppen úgy, mint másutt a történelmi regénynek valóságos reneszánsza tapasztalható. Az irók a modern történeti regényírás fegyvereivel fölvértezetten keresik ki nemzetük történetéből is azokat az eseményeket, amik méltóak arra, hogy irodalmi megörökítés tárgyai legyenek. A modern finn történeti regény realista, mert elsősorban nevelő és tanító célzatú. A romantikus iskolának nincsen képviselője nálunk ... — Én magam nem vagyok kizárólagosan ennek a műfajnak a művelője, sőt mondhatnám, hogy csak alkalomszerüleg fordulok a történelmi tárgyakhoz, mert irói munkásságom lényege népem életének, szociális és lelki problémáinak földolgozása. Természetesen nem mellőztem azt a gazdagon buzzogó forrást sem, amelyet a történelem, elsősorban a nemzeti történelem nyújt minden iró számára. Egyik legnépszerűbb müvem: a négykötetes Rummut — a cim magyarul annyit jelent, mint „A dobok" — az 1808—1809. évi finn szabadságharc történetével foglalkozik. Mondhatom, hogy abban is testvéri sorsunk van a magyar nemzetével, hogy századokon át éppen olyan harcot kellett vívnunk szabadságunkért, mint a magyar nemzetnek. Svédország uralma alatt a finn nép boldogan és nyugodtan élt, de Nagy Péter óta az ország keleti küszöbén fölbukkant a fenyegető orosz rém. 1713-ban elözönlötték országunkat az oroszok, ez volt az ,,iso viha” — nagy gyülölség, háborúság, amely kétségbeejtő nyomorba döntötte országunkat. Csak nyolc év múlva szakadt vége a Finnországban soha nem látott megpróbáltatásoknak. Száz év múlva aztán végleg ránknehezedett az orosz járom. Az 1808— 1809-es háború egyenlőtlen erők küzdelme volt. A legyöngült, kimerült Svédország nem tudott segíteni. A csekély létszámú, gyöngén fölszerelt finn csapatok, hősi elszántsággal bocsátkoztak harcba az idegenné is Adlercreutz, Döbelns, Sandels vezetése ,,íűtt Siikajoki, Revonlahti, Pulkkila. Unsikaarlepyy, Lapua véres ütközeteiben fényesebbnél-fényesebb győzelmeket arattak, de uj seregek jöttek és a minden támogatás nélkül álló, cserbenhagyott, lassan elvérző finn sereg már nem tudta elhárítani országának és népének veszedelmét. Mint ahogy a hősiesen küzdő magyar sereg is kénytelen volt Világosnál letenni a fegyvert, úgy fojtotta meg az orosz túlerő a finn nép szabadságharcát is. Ezt a legendás korszakot tárgyalja a Rummut, amelyet állami díjra ítéltek érdemesnek. — Öt történeti regényt írtam, ezek között három a magyar történelemből meríti tárgyát: Maahantulo az első, vagyis ,,A honfoglalás". A finn közönség nagy érdeklődéssel és szeretettel fogadta ezt a könyvemet. Mi- nálunk 3000—5000 példányban jelennek meg a szépirodalmi munkák és ha egy ötezres kiadás elfogy, az már nagy irodalmi sikert jelent. Nos, a Maahantulo két kiadást ért meg, ami mutatja, hogy a honfoglalás kora, amely a finn-ugor testvériség gyökereit foglalja magában, élénken érdekli a finn népet: érdekli, hogy a finn-ugorság telepterüíetéről elszakadt testvér hogyan teremtett magának hazát a Dunamedencében. — Második magyar tárgyú regényem: a ,,Savuava Maa”, ,,A füstölgő ország" a mohácsi vész korával, a zord időkkel foglalkozik és ezt szintén állami díjjal tüntették ki, — Harmadik magyar tárgyú történelmi regényem a „Syden- polttajat”, a „Szénégetők", amely Rákóczi korával foglalkozik. A lappok szuperintendense... Átterelődik a beszéd életkörülményeire, a gyermekkorra, az ifjúság és a férfikor éveire ... — Hogy svéd vér is volna bennem, ezt kérdezi? Nézzen az arcomra, — mondja — ez aztán tipikus finn-ugor arc! 1500-ig nyomoztam ki az őseimet, sem apai, sem anyai ágon nincs közöttük svéd. Északi Finnországban, a botteni öböl partján van egy kis fészek: Oulu, itt születtem. Tanulmányaim elvégzése után a lelkészi pályát választottam. Finnország csaknem teljes egészében Luther hitén van, katolikusokat csak a külföldiek körében találunk és nagyon kevés finn család van Róma hitén. Finnországba tulajdonképpen a reformáció hozta el a kereszténységet, mert a katolicizmus nem vert még a nép lelkében gyökeret, nem tudta kiszorítani a régi pogány szemléletet és szokásokat, csak a fölszinre ülepedett le vékonyan, átlátszóan. A hitújításnak tehát nem a katolicizmussal, hanem a régi pogány szemlélettel kellett megküzdenie. Ezért Finnországnak nem volt vallásháborúja, nem voltak vallási viszályai és a finn nép vallási tekintetben mindig egységes volt. — Lelkipásztori működésemet fennt a messze északon, a lappok földjén kezdettem meg. Tizenegy évig voltam a lappok szuperintendense és gondoztam kilenc lelkészemmel, akik a nagykiterjedésü területen oszlottak meg — a gondjaimra bízott 1000 lélek sorsát. Finnországban három népelem szerepel: a finn, a svéd és a lapp. A lapp még ma is a no- madizálás állapotában van és ott fenn lakik az Inari-tó környékén, a Jeges-tenger partvonalától délre. Egy 200—300 kilométer hosszúságú terület ez a lappok földje, az orosz Kola-félsziget és legészakibb Norvégia meg Svédország közé beékelve. Mindössze 2500 lapp él Finnországban. Nincsenek városaik, falvaik, egy-egy ház áll valahol a sziklás tájon s ezt a házat ők már kylá-nek, falunak nevezik. Ezeket a falvakat kellett nekünk állandóan járnunk Isten igéjével. Minden évben több mint 1500 kilométer utat tettem meg iramszarvas vonta szánon vagy csónakon a zuhogó hegyi vizeken át, sokszor pedig gyalog is. Itt, északi lappföldön éltem népemmel az ő életüket. Alapja ennek a primi'tiv életmódnak az iramszarvas: a szegénység létminimuma 200 szarvas. Ebből táplálkozik, ennek a bőréből készít ruhát, lábbelit és ennek a csere-beréjével szerzi meg egyéb csekély szükségleti cikkét. — Ez a primitív nép sem analfabéta, mint ahogy Finnországban nincs írástudatlan ember. Az egyház kezdettől fogva rendkívül sokat tett a népmüvelődés érdekében, a szülőket tette felelőssé a tanulásban észlelt mulasztásokért, sőt 1686 után nem konfirmálták, nem eskették meg,, nem engedték az Úrvacsorához járulni azt, aki nem tudta betéve Luther kiskátéját. Persze a lappok földjén a farmszerü település miatt még legalsó tipusu népiskolát sem lehetett szervezni, itt a vándortanitás intézménye segített. A vándortanitó kyl'áről-kyláre, azaz házról- házra jár és egy kyláben 1—6 hétig tartózkodik. Az év 52 hetéből 32 hetet tölt e9Y"egy tanító ilyen vándoriskoláztatással. — Északi lappföld után a délebbre fekvő déli lappföldön lelkészkedtem. amelynek Sodankylá a központja. Ennek voltam egyetlen papja.-— Természetes, hogy a lappföldi élet nagy anyagát szolgáltatta irói munkásságomnak. Nagyon sok Írásom lappföldi témájú és első magyar nyelven megjelenő munkám, amelyet tavasszal a budapesti Egyetemi Nyomda hoz a magyar közönség elé, éppen ilyen lappföldi témájú: a „Hyljátty kylá", a „Kis falu a világ végén" cimü. — Tizenöt év óta Kerava-ban működöm, egy Helsinkitől északj irányban 30 kilométerre fekvő faluban. A lelkipásztorkodást már abbahagytam, vikáriusom van, én magam irodalmi tevékenységnek szentelem időmet. A magyarság szeretete — És most a legérdekesebb kérdésre . . . —* Tudom, mit akar kérdezni. Ez tényleg érdekes, hogy én, aki a Jeges-tenger partján éltem egy évtizednél hosszabb ideig* hogyan jutottam arra a gondolatra, hogy magyar tárgyú történelmi regényeket írjak? A magyarság szeretete már gyermekkoromra nyúlik vissza. Olyan gyermek voltam, akit nálunk „betű- féregnek" mondanak. Minden betűt elolvastam, ami elébem került. Az apám hiába igyekezett elterelni a sok olvasástól, én csak faltam a betűt. És ebben a nagy olvasási lázban került a kezembe egy könyv, amelyben szó volt Magyarországról, a magyar népről, a finn-magyar rokonságról. Mintha uj világ tárult volna elém. Ettől a pillanattól kezdve mindent elolvastam, ami Magyarországra vonatkozott, minden érdekelt, ami a magyar néppel állott kapcsolatban. Megmagyarázhatatlan módon nőtt, terebélyesedett bennem ez az érdeklődés, szinte azt mondhatnám, hogy bennem, késői unokában valami atavisz- tikus vágyakozás támadt a délre elszakadt testvérek után. Ez a vágy azután 1926-ban beteljesedett, amikor a III. finn-ugor kongresszus alkalmából először kerültem Magyarországra. Ez döntő volt egész további életemre és irodalmi munkásságomra. — Életem legnagyobb élménye volt ez, elérkeztem ,,az álmok szigetére". —» Csakhogy nem valami távoli óceáni sziget volt ez, mint Priestley hősének vágyálma, hanem a délibábos puszta. Én a puszta rabja lettem. Ekkor született meg bennem az „Üdvözlet a magyar néphez" cimü költemény, amelyet Magyarországon szeretnek és finn-magyar testvéri ünnepségek alkalmával szavalnak is. Ettől kezdve mindig forró vágyat éreztem a magyarok iránt, így kerültem vissza 1930-ban Magyarországra, közvetlenül abból a célból, hogy a honfoglalásra vonatkozólag forrástanulmányokat végezzek. Meleg barátságot kötöttem Móra Ferenc irótársammal, ott dolgoztam vele a pusztán, amikor a honfoglaló ősök, az én őseim testvérei után kutatott Makó mellett. Két hónapig gyűjtöttem a forrásokat és olyan nagy anyagot vittem haza, hogy azt a Honfoglalás cimü regényemben mind fel sem használhattam. Nagy örömömre szolgált, hogy finn népem körében igen nagy sikere volt ennek a könyvnek. — Meg kell mondanom: hogy úgy érzem magam itt, mintha otthon lennék és olyan vagyok, mint az a gólyamadár Tompa költeményében, kinek két hazát adott a kegyes sors. Most azért jöttem, hogy megtanuljam a magyar nyelvet és ezért hosszabb időt töltök itt. 1931-ben ismerkedtem meg kedves barátommal, dr. Holics Pál hejőcsabai orvossal, aki szlovákiai származású ember. 1936-ban is nála voltam, az idén is az ő szerető családi körében töltöm ezt a félévet. Amikor májusban visszatérek másik hazámba, hiszem, hogy már jól fogok beszélni magyarul. — Meglep, hogy a magyar intelligencia körében milyen sokan és milyen jól beszélnek finnül! Nemcsak a nyelvészek, akik hivatalból foglalkoznak a finn-magyar rokonsággal, hanem más foglalkozáskörből való emberek is. Vendéglátó barátomnak kisleánya például meglepő tökéletességgel beszél finnül Néptanító apostolok .. • — Annyit azonban őszintén mondhatok, hogy a finn-magyar testvériség hangoztatása odafenn, az ezer tó országában sem frázis, hanem élő valóság. És ennek a testvériség-eszmének igazi apostolai és terjesztői a néptanítók, akik Magyarországot megjárták. Mind többen és többen kerülnek magyar testvéreink közé ilyen csoportos kirándulások alkalmával tanítóink, akik aztán iskolájukban egy éven át csaknem minden alkalommal elmondják tapasztalataikat, élményeiket és igy ültetik el a gyermekszívekben a magyar testvér szerete- tét. ötszáz-hatszáz ilyen tanitó-apostola van már a finn-magyar testvériségnek... Beszélgetésünk a végéhez közeledik, amikor kopognak és a szabad szóra benyit egy harmadik testvér: Mágiste Július észt egyetemi tanár. És ahogy beszélgetve, barátságos hangulatban üljük körül az asztalt, va-t lahogy a testvériség szelleme telepedik meg a kis szobában ... A.—s.
