Prágai Magyar Hirlap, 1938. január (17. évfolyam, 1-24 / 4444-4467. szám)
1938-01-19 / 14. (4457.) szám
1938 január 19, szerda* Magyar őslakosság a XI. században Szlovenszkón Dr. Kniezsa István tudományos megállapításai Szlovenszkó népességének nemzeti eredetéről « A történelem, nyelvészet és régészet adatai a magyarok CtJakos mivolta' bizonyítják BUDAPEST* — (Szerkesztőségünktől.) A kérdést, amiről itt szó van, — régóta érezzük — ki kell vonni a politika köréből és a tudomány módszeres fegyverzetével kell megoldásához közeledni. Ezt tette egy fiatal tudós, a budapesti Pázmány Péter tudományegyetemen a szláv nyelvek történetének tanára, dr. Kniez&a István, akinek a nevét már mindenütt ismerik, ahol a szlá- visztika kérdéseiről van szó. Dr. Kniezsa István árvamegyei szlovák család szülötte, de szlovák származása és nemzetisége, amelyet öntudatosan és büszkén vall, sohasem volt akadálya annak, hogy tudását magyar egyetem katedráján állíthassa a kultúra szolgálatába. Az a kérdés, amelyről most számolt be a hetvenéves jubileumát ünneplő Történelmi Társulat közgyűlésén, egyike azoknak a problémáknak, melyek különösképpen érdekelhetik Szlo> enszkó és Ruszinszkó magyarságát. Hosszú évek kutató munkájának eredményeképpen jutott Kniezsa azokra a tudományos értékű megállapításokra, amelyek most formába öntve ezen a december havi felolvasó ülésen hangzottak el. A tanulmány, melyet a fiatal tudós bemutatott, a jövő évben nyomtatásban is megjelenik. Magyar nyelven abban a hatalmas emlékkönyvben lát napvilágot, amelyben a magyar tudományos élet legkiválóbbjai ismertetik Szent István életművét és korát, de németül is megjelenik az egyik legkiválóbb német tudományos folyóiratban. Magyarország XI. századbeli lakói A kérdés, amelynek felderítésén dr. Kniezsa évek kitartó munkájával fáradozott, igy formulázható: Kik voltak a XI. század Magyarországának, a szent istváni magyar birodalomnak őslakói? Kniezsa magyarokon és szlávo- kon kívül csupán szórványos bessenyő- nyomokat talál, esetleg a németek némi nyoma is kimutatható, az oláh nyomok teljesen hiányoznak a Kárpátok-övezte területről. A magyarok és szlávok elhelyezkedését, a népi érintkezés határvonalát történeti, nyelvészeti, régészeti és településföldrajzi érvek alapján igyekezett rendszerbe foglalni és megállapítani. A történeti érvek között a legfontosabbak a magyar honfoglaló törzsek elhelyezkedésére, valamint a legrégibb magyar határőrvonal helyére vonatkozó adatok. Ezekhez kisebb mértékben igénybe vette a külföldi forrásokban — igy különösen bíborban született Konstantinos császár müvében található adatokat. A nyelvészeti érvek igen érdekesek és meggyőzőek: 1. Az első csoportba sorozhatok a 11. századbeli oklevelekből egybegyüjtött magyar hely- és személynevek. 2. A legrégibb királyi vármegyék magyarnevü központjai: Fehérvár, Vasvár, Éékésvár, Szabolcs. 3. A honfoglaló törzsek neveiből alakult helynevek: Nyék, Megyer, Kürt, Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi. Ezeken kívül még a Varságh és Tárkány neveket is felvette. Ezek a nevek csak a X. század második felében íródott Constantinos Porphyrogenitos munkájában maradtak ránk, semmiféle magyar forrásban nincsenek említve. Ez azt bizonyítja, hogy a ?örzsnevek a XI. század végén keletkezett Gesta Ungarorum szerkesztésének idején már teljesen feledésbe merültek. Ez azzal magyarázható, hogy a törzsek politikai jellege a központi hatalom kialakulásával megsemmisült. Ha ezzel szemben a törzsneveket helységek nevében mégis igen nagy számmal találjuk, ez azt bizonyítja, hogy ezek a helynevek még akkor keletkeztek, mikor az illető telepek lakóinak törzsi hovatartozása még élénken élt a szomszédság tudatában. E helynevek keletkezését tehát a XI. század második felénél későbbi időre nem lehetjük. 4. Igen fontosak és érdekesek azok a szláv eredetű magyar helynevek, melyekben az eredeti szláv nazális hangok megőrződtek. Mivel a magyarság szomszédságában élő szláv népek —■ szlovákok, rutének, szerbek, horvátok, szlovének — nyelvében a nazáli-! sok a X. század végén, legkésőbb a XI. század elején mindenütt eltűntek, a magyarban megmaradt nazális tehát azt bizonyítja, hogy a magyarság ezeket a szláv helyneveket még a nazálisok eltűnése előtt, tehát legkésőbb a X. és XI. század határán vette át. Az ilyen helynevek a kérdéses területen szláv és magyar együttélésről, szimbiózisról tanúskodnak. Ilyen a nozsonymegyei Dombó, szlovákul' Dubova, Felsődombó-Dubovány Kralován- tól délre, ilyen a Dubova-Dombó patak neve Pöstyén mellett, a. pozsonymegyei Ko-! rompa-Krupa stb. Smilauernek Vcdopis sta- rého Slcvenska című kitűnő müvében egybe vannak gyűjtve mindezek a példák. 5. Szlovenszkón van még egy fontos hangtani kritérium, a szlovák ,,g“ betűnek „h“-vá való fejlődése, amely a szlovák nyelvben a XII. század végén ment végbe. Azok a magyar helynevek, amelyekben az eredeti szláv g megőrződött, ennek következtében a XII. század vége előtt kerültek át a magyar nyelvbe, az ilyen vidékeket a magyarság még a 12. század vége előtt megszállotta. Ilyen helyneveket találunk még Turócban, Liptóiban is. A régészeti adatok is igen fontos bizonyítékok. Dr. Kniezsa István összeállította a honfoglaláskori és XI. századból származó összes régészeti adatokat. A magyar régészeti emlékéket világos és a többiektől lényegesen különböző jellegüknél fogva nem nehéz felismerni. Annál kevésbbé világosak azok a régészeti leletek, amelyekről egyesek azt állítják, hogy azok szláv eredetűek. Lehetnek szlávok, de lehetnek frank vagy más néphez tartozóak. Település földrajzi érvekkel tcldhatjuk meg még a tudományos bizonyítékoknak ezt a három csoportját. Mivel, tudjuk, hogy a honfoglaló magyarság főfoglalkozása a pásztorkodás volt, nyilvánvaló, hogy a területek megszállásánál a legelő kérdése igen fontos szerepet játszott. Jó legelőt nyújtottak az alföldek füves pusztáin kívül a ritka, tehát gazdag aljnövényzettel benőtt tölgyesek. Valóban a magyarság a tölgyerdővel benőtt dombvidéket mindenütt szívesen szállotta meg. Ezzel szemben a zárt, aljnövényzetben szűkölködő bükkösök, fenyvesek területén legelő jóformán nem található, ezért már eleve valószínű, hogy a magyarság ezeken nem telepedett meg. Ezt az elméleti meggondolást az eddigi adatok igazolják. Ha ezeket az adatokat térképre vetítjük — amint ezt Kniezsa meg is tette — megállapítható, hogy ezek az adatok nem terjednek túl a bükkerdő vonalán. Ott tehát, ahol egyéb korhatározó adataink szórványosak, a magyarság legrégibb telepterületének megádapitásában a bükkhaíárt tekintetbe lehet venni. Mindezeket az adatokat csakis akkor lehet kétségtelen érvényüeknek elfogadni, ha ezeket a környéken nagyobbszámu helynévanyaggal lehet igazolni. Magányos, egyedülálló magyar helynévadatokból Kniezsa semmiféle messzemenő következtetést nem vont. A szlávohra vonatkozó horhatározó anyag lényegesen kevesebb. Mig a magyarságra vonatkozólag a történelmi adatokon kívül 400 helynévi és 200 régészeti adat áll rendelkezésünkre, addig a szlávokra vonatkozólag alig százat tudunk erre a célra fölhasználni. Ennek oka abban rejlik, hogy a szláv hely nevek túlnyomó többségénél kronológiai támpontok — a magyaroknál fölsorolt két pont kivételével — egyáltalán nincsenek. Nagy hiányt jelent emellett a szláv régészeti anyag már említett nagy bizonytalansága. A régészeti anyag csak akkor használható föl településtörténeti következtetésekre, ha megbízható és temetőkből kerül elő. A szláv régészeti leletek esetében azonban eddig még a szláv archeológusoknak sem sikerült kétségtelenül megállapítani a prehisztórikus anyagból azt a leletcsoportot, amelyik föltétlenül szlávoktól származik. A szlávokra vonatkozó régészeti anyagot Kniezsa tehát általában nem is tudta fölhasználni, kivéve azt az anyagot, amit Eisner pozsonyi egye térni tanár könyvéből meríthetett A korhatározó jellegű névanyag szegény-3 sége miatt a korhatározó jelleggel nem biró3 és későbbi forrásokban előforduló névanyagot sokkal nagyobb mértékben vette dr. Kniezsa igénybe a szlávokra vonatkozólag, mint azt a magyarság esetében tette. A magyarság előtti szlávoknak tekinti mindazokat a helyneveket, amelyek magyar lakosságú területen találhatók. Különösen fontosak itt a nagyobb folyók nevei, mert ezek mindig a korábban bejött népektől szármázFájós izületi csomók köszvényes és reumatikus elváltozásokra vallanak. A segítség házi- kúrával is elérhető. A pöstyéni természetes iszap „Pi- Qa“ kocka a legjobban ajánlható.. Kérdezze meg orvosát. Föl erakat: Fürdölgazgatóság, PleStany. nak és átöröklődnek. Olyan területeken azonban, amelyeken a magyarság későn, vagy sohasem települt, a szláv telepek korára vonatkozólag úgyszólván semmi bizonyítékunk nincs. A magyarság tetepterülete Ha az ilyen tudományos módszerrel rendszerezett anyagot tekintetbe vesszük, akkor a következő fontos eredményre jutunk: A kisalföld, nagy alföld, a dunántúli mezőföld és az erdélyi mezőség területe all. században teljesen magyar. Ezeken a területeken a szláv szórványok csak igen jelentéktelen foltokat alkotnak. Ebből tehát az következik, hogy ezek a fát- lan, puszta mezők a szlávok életmódjának nem kedveztek, azokat a magyarság bejövetele és letelepedése előtt a szlávság nem szállotta meg. A magyarság a pusztai jellegű területeken kívül megszállotta a dús legelőjű dombos vidékeket is. Itt már többé-kevésbé tekintélyes számú szlávságot is talált. A szláv telepek ugyanis mindenütt a hegység és a síkság peremén, a nagyobb folyók mellékén helyezkedtek el. A magyarság Szlovenszkón Pontosan tudjuk ilyen módon követni a honfoglaló magyarság útját Szlovenszkón. Tiszta magyar nyelvterület húzódott Pozsonytól észak felé a Kis Kárpátok mentén, majd Nagyszombatnak fordulva Galgócnak és Nyitra városáig vonult. Ettől északra körülbelül Pöstyénig és Apponyig vegyes magyar—szlovák nyelvterületet lehet megállapítani all. századbem. A 12. században a magyarság mélyen fölnyomul a Vág völgyében, Trencsénbán környékére. Az említett szlovák—magyar nyelvterületen igen sok a régi magyar átvétel szlovákból és szlovák átvétel a magyarból, az egyik részen a Dombók, Korompák, a másikon a Behincék, Sarluskák. Hasonló vegyes nyelv- terület állapítható meg az Aranyosmaróttól északra fekvő területen is. A Garam mellékén az összefüggő magyar nyelvterület körülbelül Garamszentbenedekig terjedt Az Ipoly völgye az eddig ismertetett területtől lényegesen különbözik. Amíg az előbbi területen határozott magyar—szlovák nyelvhatárt lehet megállapítani, addig ilyen határról sem az Ipoly jobbpartján, sem a balpartján beszélni nem lehet. Az egész területen a magyarság és a szlovákság teljesen összekeveredve található. A legrégibb nyomok Hontmegyében Ledény, a régi magyar Lengyén környékén mutathatók ki, mig Nógrádiban Losoncnál északabbra nincs nyomunk. A Sajó völgyében a magyarság a Bükkhegység megkerülésével megszállotta a gömöri medencét, ahol körülbelül Rimaszombatig és Pelsőcig nyomult föl. A Pel- sőcnél följebb északra hatoló magyarság, amely ma körülbelül Rozsnyóig ér, későbbi előnyomulás. Ugyancsak kései, 12. századbeli előnyomulás Aggtelek vidéke és egész Torna megye is. Ezzel szemben a Hernád völgyén és tovább a Tarca mentén a magyarság meglepően északra, egészen Sáros szivébe nyomult már a 11. században. Ennek okát nyilvánvalóan a sárosi medencének sóforrásaiban kell keresnünk. Szepes megyébe a 12. század közepe táján nyomult a magyarság. Északkeleten a 11 — 13. század közötti határok elmosódtak. A Bodrog mentén a magyarság már a 10. század elején megtelepedett, másrészt biztos, hogy Tőketerebes, Nagymihály magyarsága későbbi eredetű. Nehéz megállapítani, hogy all. század végéig a határt hol kell megvonni. Hasonló a helyzet Ungvár és Munkács felé is. Any- nyit monhatunk, hogy a magyarság a 11. század folyamán itt Ungvár és Beregszász vonaláig nyomult A fölvázolt területen a magyarság szlá- vokat talált, legnagyobb tömegben a Vágnak és a Nyitrának felső folyásánál, körülbelül Bicskéig és Privigyéig, sőt itt még a turóci medencébe is átnyúltak, továbbá az Ipoly két partján, a Bükk északi lejtőin, Gömörben és Torna megyében, főképen azonban az északkeleti területeken. Föltűnően kevés a szláv nyom a Kisalföldön, mindössze Galánta és Komárom mellett mutatható ki egy-egy ilyen nyom és nagyon kevés a szláv nyom Abaujnak Kassától délre eső telepterületén. Ennyiben ismertettük dr. Kniezsa István évekre nyúló tudományos búvárkodásának eredményét. Egy szláv tudós bizonyságtétele ez a magyar őslakás és a békés magyar szimbiózis mellett, amely már a 10. század elején megkezdődött. Hanna Gregorova és a zempléni „Viharsarok" POZSONY. — Az pozsonyi Uj Hirek ma!, keddi számában olvassuk szószerint az alábbi érdekes sorokat: — Hanna Gregorova szlovák Írónő nemrégiben meglátogatta Keletszlovákia Mezőlaborc mellett! nyo- morfalvait, főleg Haburát és Csertészt Megdöbbentő benyomásairól az egyik lapban beszámolva többek között a következőket mondja: — „a legnagyobb nyomor vidékén jártam, de amit láttam, az már nem emberi nyomorúság volt, hanem az embert becsmérlő, az egész emberiséget megszégyenítő tengődés. Jobb dolga van ezen a vidéken még az állatnak is, mint az embernek. Lelkem és emberi lényem kétségbeesett, hogy igy kellett látnom ,,élni“ embertársaimat". Beszámolójában azután Hanna Gregorova leirja a látottakat, a sarokban álló, szalmával és ronggyal letakart tákolmányt, — a szegények „ágyát", a korpából, zabból készült fekete, sűrű, kemény „kenyeret", a vizes, penészes falakat, a lakóhelyek dohos, füstös levegőjét... Tágra nyílik az ember szeme és borzalom költözik leikébe Hanna Gregorova szaval nyomán. Hát lehetséges ez, hogy demokratikus tájainkon ilyen inség üsse fel a fejét? Hol varrnak a szlovák és cseh lapok hasábos beszámolói a Mezőlaborc melletti falvak lakosainak lehetetlen viszonyairól? Hol késik a társadalmi segélyakció, mely többet ad mint egykét tehetetlen egyesület? Hol van az újságíró, a publicista, a költő, aki könyvet Írna Habura és Csertész és a többi keletszlovákiai Ínséges falu állapotáról? Hol marad a „mezőlaborci helyzet Ismertetőbe? Szlovák és cseh Féja Gézák mikor tárják már fel Közép- curópa most felfedezett uj „Viharsarkát ? Féja ezt megtette már magyar vonatkozásban. Kíméletlen könyve megrökönyödést, felháborodást, barátot és ellenséget szerzett, de kétségtelenül ráirányította a közvélemény érdeklődését arra a problémára, amelynek megoldása égetően sajog minden felelősségérzettel biró emberben. A feltárt sebekre akkoriban, de még ma is, nyomatékkai és nagy előszeretettel mutat rá a szlovák és a cschsajtó. Idéz a könyvből, kommentálja adatait és hozzászólásaiban nem mulasztja el utalni arra, hogy mindez Magyarországon van, mig miná- lur.k... Nos, igen, mig minálunk most Hanna Gregorova megrázó szavaiban fel nem tárta a szlovákiai „Viharsarok" elképesztő valóságát. Ha nem magyar- országi nyomorról Írnak, nagy a lárma, egy bizonyos sajtóban. Ha a köztársaságról van szó nagy a csönd. Gregorova szlovák Írónő beszámolója újabb bizonyíték a régi igazság mellett, amely azt mondja, hogy: mindenki a saját ajtaja előtt seperjen... (Mg.) 4 ■nunnrTi"
