Prágai Magyar Hirlap, 1937. december (16. évfolyam, 274-297 / 4420-4443. szám)

1937-12-25 / 293. (4439.) szám

22

^RSGAI-A\AG^ARHIRIíAR

1937 december 25- szombat.

lünk néhány lemezt, de egyben rövid filmet is. A templom jobboldalán lépcsők vezettek fölfele s fentről, egy kis szabad helyről pompásan fényképezhettünk. Senki sem akadályozott meg benne, mintha nem vettek volna rólunk tudomást, vagy valóban nem látnának minket. Odafönt egy pappal találkoztunk, és hogy ne származzon baj belőle, Mr. De Silva tudtára adta kívánságunkat és engedélyt kért a fényképezésre. A pap bólintott és mosolyogva szólt néhány szót, amelyeket De Silva tolmácsolt nekünk, amikor a pap méltóságteljesen eltávozott. Azt kérdezte, mondta De Silva, hogy jó fényképezőgépeink vannak-e, mert úgy látja, hogy elavultak. Nevettünk: egy dzsungelrengeteg papja, aki semmit sem ismer abból, amit modern civilizációnak és technikának nevezünk, elavultnak tartja a mi készülékeinket! Képzeljék: elavultnak!

A festő annyira beleélte magát az emlékezésbe, hogy most is hangosan nevetett. Aztán száraz hangon beszélt tovább:

— Szóval a kis intermezzó után fölállítottuk a gépeket, ki-ki a magáét. Rövid akarok lenni. Magam több fölvételt készítettem s ezeken az eksztázisban lévő csodaszép asz- szony volt a középpont. Úgy állitottam be a készüléket, hogy a fölvételben nem eshetett hiba. Mr. De Silva több fölvételt készített éspedig a magányos asszonyról, kétoldalt az imádkozókról és a szertartást végző papokról. A fosul}* azonban mister Smith filmfölvételeire fektettük, mert ha ez a film sikerül, soha kézzelfoghatóbban vallásos eksztázist nem ábrázoltak. Ismétlem, a tamilok törzséhez tartozó fiatalasszony a maga csodaszépségében és földöntúli transzában olyan volt, mint az ima vagy a hit szimbóluma. Gondoljanak egy olasz mester Madonnájára ... Bocsánat, egy pillanatra megfeledkeztem róla, hogy csak egyszerű történetet mondok el. Nézzék ezt el nekem, aki mégis csak festő vagyok! ... Még csak any- nyit: az imádkozó asszony teljesen el volt különítve a zarándokok kettős sorától s a mi helyünkről pontosan őt fényképeztük.

A festő hangja hirtelenül idegenszerü volt, irónia és kiélezett szárazság keveredett benne:

— Szóval értjük egymást? Három különböző ember fényképezett egy jelenetet. Három különböző készülék, két fényképezőgép és egy filmkamera volt működésben. Egy reális asszonyról és két sor úgyszintén reális zarándokról csináltunk fölvételeket. Több méter filmet s több lemezt használtunk el. Mindez éles napfényben, kiváló világítás mellett ment végbe. A fölvételek egytől-egyig sikerültek. Kérem, nézzék meg őket.

A festő kinyitotta a dobozt és szétosztotta a képeket. Még csak azt jegyezte meg, hogy ezek az eredeti fölvételek nagyításai. A társaság egy darabig mohón szemlélte a fényképeket, senki sem szólt s amikor körbe járt az összes kép, szótlanul a festőre néztek.

— Amint látják, a fölvételek kitűnőek — ismételte —, önök azonban még sincsenek megelégedve? Nos, mit tagadjam, mi sem voltunk elégedettek, hiszen minden látható rajtuk, csak egy nem. az, amit fényképezni akartunk: az eksztázisba merült asszony, a tamilok törzséhez tartozó Madonna. Pedig becsületszavamat adom, ott térdelt a zarándokok kettős sorfala közt, kézzelfogható elkülönültségben. Dehát, kérem, gondolják meg, mit lát a szem, mit fog föl az értelem... Az imént asztráltestről beszélgettünk s már ekkor mondtam, micsoda ellentétet egyesit ez a szó: olyat, mint amilyen egy fényképezett és mégis láthatatlan asszony. Realisztikusan gondolkodó ember vagyok, de engedjék meg a megjegyzést: talán azért nincs rajta a képeken az imádkozó asszony, mert a hitet nem lehet... — kis szünet után nyomatékkai — ... fényképezni. De talán az indus papnak lehetett igaza és készülékeink valóban elavultak, hogy az ő találó szavánál maradjunk. Remélni m^rem, hogy történetem nem untatta önöket túlságosan.

RITTINGER

TESTVÉREK

VASKERESKEDÉSE

LOSONC

PONTOS ÉS LELKIISMERETES KISZOLGÁLÁS

___________»_

Eg

y negyedévezredes történelmi jubileum

Mit jelenteit a magyar nemzet számára az 16S7. évi országgyűlés

Irta: Dr. KEMÉNY VILMOS

Ez évben van 250 esztendeje, hogy az 1687-i magyar országgyűlés megerősítette a korábbi országgyűlések vallási törvénycikkeit és két újabb törvénycikkel igyekezett a felekezeti békét Magyarországon megteremteni.

Az 1687-i országgyűlés határkövet jelentett a tizenhetedik század vallási harcaiban. Amikor a Bocskay diadala után kötött bécsi békét az 1606-i országgyűlés annak a teljes vallásszabadságot biztositó föltételeivel együtt becikkelyezte, senki sem gondolt arra, hogy néhány év múlva kettészakad az addig a bécsi politikával szemben szinte teljesen egységes magyarság és katolikus és protestáns magyar tábor szemben fognak állani egymással. A gyönge Rudolf király, akit Mátyás főherceg, az 1606-ban királyi helytartónak megtett Habsburg később — a

magyarországi és az ausztriai örökös tartományok rendjei között kötött szövetség segítségével — eltávolított a trónról, szabad kezet adott annak a politikának, amely Magyarországot idegenekkel — olaszokkal és németekkel — kormányozta. Ennek a politikának a programjába tartozott a vallási türelmetlenség szitása. És tényleg: amig az 1618-i országgyűlésig a rendeket — arra való tekintet nélkül, hogy katolikusok, evangélikusok vagy reformátusok voltak-e —. főleg a bécsi politika által okozott sérelmek éí a magyar alkotmány védelme foglalkoztatták, addig a későbbi országgyűléseken mind nagyobb tért hódított a vallási harcok okozta fölfordulás és egymással szembefordulás. Amig 1618-ban még a „kamarák" eltávolítását követelték, a végváraknak magyar katonasággal és magyar tisztekkel való

megvédését, a magyar bíráskodás visszaáll litását, a rendi alkotmány legteljesebb visz- szaállitását és az 1606-i vallási törvények végrehajtását kívánták, addig a későbbi országgyűléseken — egészen 1687-ig — legelsősorban a protestánsok sérelmei szerepeltek mindjobban elfajuló viták keretében. A Bécs szította és a nemzet leikébe a magyarok részéről észrevétlenül maradt politikai furfanggal beleplántált vallási gyűlölködés mindnagyobb hullámokat vetett, egyben pedig olyan közállapotokat teremtett, amelyben senki sem volt biztos élete, vagyona és jószága felől, még a katolikus magyarság sem. mert ezt viszont a császári katonaság és a „kamarák" sanyargatták. A parasztság szine-java — katolikus, protestáns egyaránt — a törökökhöz vándorolt ki, mert azok emberségesebben bántak a jobbággyal, mint a császári katonaság.

Abban, hogy Bécs egymásra uszította a magyarságot, a vallás ürügyén, nemcsak a mindig újból fölmerült kis-rl?t volt ludas, Magyarországot örökös osztrák tartomány- nyá tenni, hanem az európai helyzet, amely a 17-ik században nem kedvezett az osztrák császári háznak. Egységes és egységében erős magyar nemzet nem volt kívánatos Bécs számára, mert ez erős szövetségesévé válhatott volna Franciaországnak. Ki tudja, milyen fordulatot vett volna Európa történelme, ha a 17-ik században, amikor Ausztria sokszor volt szorongatott helyzetben, a magyar nemzet egységét nem bontották volna meg a vallási harcok? Hogy a bécsi politika nem érvényesülhetett olyan módon, ahogy azt a császári udvar Róbert és Fei^- dinánd királyok alatt kívánta, hogy Bécs többször volt kénytelen a magyarok elől meghátrálni és — legalább látszólag — az alkotmányra vonatkozó kívánságokat teljesíteni , hogy Ferdinánd soha meg nem erősített és végre nem hajtott hitlevelében a maCHRISTIANA

Gazdák és Iparosok Hitelszövetkezete Uzhorod, Bafa-Passage, telefon 515

Elfogad betéteket, betétkönyvre és folyószám Iára. — Leszámítol váltókat. Kifizetések és átutalások, — Idegen pénzek vétele és eladása. — Foglalkozik a bankszakma minden ágával,

GORILLA

Irta: Zágon István

A gorilla a hasonnevű majomról elnevezett társasjáték, nyári használatra. Azért mondom, hogy nyári használatra, mert azok a rendkívül kitűnő és előkelő hölgyeik és urak, akik ezt a játékot a nyáron velem együtt olyan lelkes örömmel és buzgó kitartással játszották, most való- szinüleg teljességgel képtelenek megérteni, hogy adhatták oda magukat a napsugaras, könnyelmű és felelőtlen nyári hónapok alatt ennek az alapjában véve olyannyira feneketlen ostflfcaságnak?

De nyáron irtó remekül mulattunk raj ta és majdnem biztosra veszem, hogy a jövő nyáron — ha Isten éltet — még pokolibban fogunk vele szórakozni.

A gorilla-játékhoz kell egy összetanult társaság és egy mit sem sejtő, ártatlan jövevény, akit a társaság beugrat Azt kell mondani a jövevénynek, hogy játsszunk gorillát Azt kérdi a jövevény: mi az? Azt mondja a társaság: az egész játék csak annyiból áll, hogy valaki kimegy a másik szobába és az ottmaradtak megállapodnak egy magánhangzóban. Abban, hogy á, vagy ó, vagy u. Ezt a magánhangzót közösen és teli tüdővel kell bömbölni mindenkinek, egy kivételével. Ez az egy nem azit ordítja, hogy á, hanem azt ordítja, hogy é. Na már most — informálja a társaság a jövevényt — a játék abból áll, hogy annak, aki a másik szobába kiment, újra be kell jönni és vezényelni kell: egy-kettőhárom! A „rom“-ra az egész együttesnek bömbölni kell. A kiküldött egyén feladata kitalálni, hogy a társaság mely tagja bömbölt az á helyett é-L

Most jön a vicc, vagyis a tulajdonképpeni játék.

Mert ami eddig volt, az mind csak arra való, hogy a társaság a jövevényt beugraíhassa. A jövevény ugyanis ott ül a társaság tagjai között és — nem akarva a többiek szórakozását rontani — elhatározza, hogy bármilyen együgyünek is találja ezt a bömbölést, ő is bömbölni fog. És bömböl is. De egyedül ő bömböl. Mert amikor a másik szobába kivonult „kitaláló" újra bejön és vezényli az egy-kettő-hármat* a társaság a „rom“-ra néma csendben marad, csak a

beugratott jövevény üvölti teli tüdővel, egyes- egyedül, hogy áááá*

Olyan ez a szólóban üvöltött, hosszan elnyújtott és a végén rémült elnémulásba halkuló áááá, mint egy gorilla bánatos, epekedő és kísérteties kiáltása a halálos csendbe burkolódzó őserdőben. Játszva és gyakorlatilag kimondhatatlanul komikus, de igy, elméletileg, leírva, még sokkal hülyébb, mint gondoltam.

Nem is írtam volna le, ha véletlenül az eszembe nem ötiik, hogy az ember a mindennapi életben milyen gyakran érzi magát ilyen beugratott, nevetségesen rémült és egyedülmaradt gorillának*

Teszem azt: ott ül az ember valami hangversenyen, ahol olyan zenemüvet játszanak, amit az ember nem ismer egész pontosan. Nem ismeri, de roppantul élvezi. Abba a lelkiállapotba lendül, hogy a hatalmas, magávalragadó témát legjobban szeretné veleénekelni a zenekarral, amely egyre vadabb fortisszimóba vág, a kürtök harsognak, üstdobok dübörögnek, a karmester a pálcáját magasra emelve rázza, majd lesújt vele — halálos, pillanatnyi csend — és akkor az ember ellenállhatatlanul kitörő lelkesedésének engedve, zajos, hálás örömmel tapsolni kezd.

Egyedül.

Tudniillik nincs vége a tételnek, a hegedűk újra pliincögnek, a fortisszimó a leghalkabb pia- nisszimóvá szelídül és az ember ép abba tapsolt bele. Az egész teremben ő, egyedül.

A karmester megrándul, a brácsás odanéz, az első hegedűs mosolyog és az a csinos hölgy, akivel az ember együtt jött ide a koncertbe, egy kicsit szégyenkezve odébbhuzódik.

Rettenetes érzés. Rettentő és kémikus egyidejűleg.

A legtisztább gorilla-dolog.

Vagy az se utolsó, amikor az ember moziban ül, a Kaméliás hölgyet nézi és ép akkor kell neki tüsszenteni, amikor Gréta Garbó meghal.

Aztán az se valami tündéri állapot, amikor az autóbuszon ülök és visszaköszönök valakinek, sild nem is nekem köszönt, hanem egy urnák, a hátam mögött.

Vagy egy társaságban elmondok valami jó viccet, amiről a végén kiderül, hogy mindenki ismeri, vagy egy kevésbé jó viccet mondok el, amit én azonban kitűnőnek találok és nagyon meg vagyok lepve, mikor a végén senki se nevet rajta, csak én egyedül.

Más, gyakrabban előforduló gorilla -helyzetek:

Az ember hivatalos valahová, meg is érkezik, frakkban, becsenget, az előszobában leteszi a felöltőjét, aztán bemegy a szobába és csak akkor látja, hogy egy emelettel lejebb csengetett be és itt egy slafrokba és papucsba öltözött* vadidegen család fogadja, amelynek közepette ő ott áll, egyedül, frakkban.

Vagy — apropo frakk — azt se kívánom senkinek, amikor az ember nem tudta, hogy valahol nagy estély lesz és megjelenik csupa frak- kos vendég között zakóban egyedül, aminek folytán úgy érzi, hogy ennyi előkelőség között ő csak amolyan ágrólszakadt, vedlett kis Hamupipőke, vagy micsoda. Amikor azonban ezzel szemben, hasonló félreértés következtében, egyedül őrajta van frakk, a többdeken zakó, akkor az ember csodálatosképpen egyáltalán nem érzi magát előkelőnek, hanem, hogy őszinte legyek: fecskefarku pojácának érzi magát és rémült igyekezettel kezdi magyarázni, hogy kérem, ő csak azért van ebben a maskarában, mert olyan helyről jött ide, ahol az estélyiruha kötelező volt. Ámbár, ilyenkor, sajnos, rendszerint meg szokták kérdezni, hogy na, ne mondd, hát honnan jösz, mire az ember egy szót se tud kinyögni, csak makog, mint a gorilla.

Végül, de nem utolsósorban: van egy idevonatkozó legénykori gorilla-emlékem is:

Nagyobb társasággal ültem együtt egy kávéházban. Kilencen voltunk. Négy házaspár, meg én. Tizenkettőkor ki-ki hazament. Ki-ki a párjával, csak én egyedül.

Mint gorilla.

És borzasztóan irigyeltem Őket Most mindenki megy a maga megszokott, békés, puha fészkébe, csak én barangolok ilyen árván, egyedül, elhagyottan, csak én mehetek oda, ahová akarok,

És hozzám hasonlóan gorillának érezte magát a többi férfi is.

Nekik mind haza kellett menni a saját, békés, megszokott fészkükbe, csak én egyedül mehettem oda* ahová rakartam.