Prágai Magyar Hirlap, 1937. december (16. évfolyam, 274-297 / 4420-4443. szám)
1937-12-25 / 293. (4439.) szám
^R«GAItA\\GVA'D-HIUIjAR 1937 december 25, szombat. fackas István: KARÁCSONYI FÉNYKÉP Október vége felé litániára mentünk a fiammal. Nagy gyerek, aki messziről látja, azt gondolja a külseje után, hogy komoly, majdnem meglett fiatalember, de mi, akik közelebbről ismerjük, tudjuk, hogy olyan rosrzacska* hogy még a nagymamák is csak a fejüket bólogatták, Ahogy megyünk a világitva is félhomályos, kisvárosi uccán, persze a Jézuskáról beszélgetünk, mert templomba menet és hóváró felhők alatt csak csak igy kezdődhet apa és fia között a komoly beszélgetés, — Most már hárman vagyunk, — mondja a gyerek — én leszek a második* *— Miért? — kérdem. — Azért, mert tavaly még én voltam a kisebb, de most már Marika a legkisebb, hát neki hoz először valamit a Jézuska, A gyerek, úgy látszik, előre kitervezte már az égben is megállapítandó sorrendet, s észre sem veszi, hogy mit mondok: «*— Nem úgy lesz az, fiaan. Az égben is ábécé sorrend szerint készítenek mindent. Te a harmadik helyre kerülsz, mert első lesz Máriácska, a második Márta, Zoltán pedig egészen az ábécé végén van, hát ki is felejthetnek, A fiú megáll és rám néz. Az van a tekintetében: „Bolondozol te, apukám, hát hogy ismernék a mennyországban az ábécét?" De hangosan is megszólal és azt mondja: *—■ Mindig a legkisebbet szere ik a legjobban az angyalok. Én a második helyen leszek, mert Márta már nagy lány, ilyen neqy lánvnak nem hoz már semmit a Jézuska. De azért ő is a mienk, ugy-e, azért ő is kap valamit? Egész a templomig beszélgettünk. Ott együtt mentünk már az esperes bácsival, akj mindig örül, ha a templomban lát, mert ő is úgy szeret énekelni, mint én, s ha ott érez maga mellett, hát mintha visszafiatalodnék. Kedves galambősz öreg ur, akivel immár közel két évtizede beszélgetünk az égiekrőL El is felejtettem a fiammal való beszélgetést, s nyugodtan, csendesen végigimádkoztam az egész litániát, * Nem történt semmi komolyabb dolog, csakhogy az idő gyors lábakon jár, s észre sem vettük, hogy elérkezett a Mikulás. Alighogy sötétedni kezdett, Zoltán fiam már ki akarta tenni a cipőit, persze, mind a kettőt, hogy több férjen bele. Márta lányom már csak egy cipőt akart kitenni, utóvégre hetedikes gimnazista kisasszony, aki kinőtt már a gyerekszobából. De azért csak kitette szépen mind a kettőt, mert megsúgtam neki, hogy apának három gyermeke van, s a Mikulás bizony nem tesz különbséget kisebb vagy nagyobb között. Én is kitettem egy cipőt, a feleségem is kitett egy kisebbet, még a véletlenül nálunk levő nagyapával is kitetettük a cipőt. Marika lányom hallgatott Egykedvűen nézte- hooy mit csinálunk, őt még nem érdekli a Mikulás, mert ha ébren van, akkor vagy kiabál, vagy eszik, vagy mosolyog. A hármas foglalkozás legföljebb időrendben változik, de egvforma marad, — Tegyünk ki egv régi kis cipőt — mondom, — hátha maradt még a gyerekekből. — Persze, hogv maradt, minden gyermekünk első kis cipőjét, kis főköíőcskéjét őrizzük, hát hogyne maradt volna, — Tegyük ki a pelenkát — indítványozza a fiam, s csakugyan, ez a kimondhatadan, de nem leírhatatlan nevű fehérnemű illenék a legjobban az alig háromhónapos csöppséghez. A feleségem mosolyog és előhozza a leányka legszebb főkötőjét, amit ősszel vettem neki Prágában. Jó nagy, még a fején sem volt, mert elveszne benne. A gyermekszobában két pár dpőjés egy kis főkötő várta a Mikulás ajándékát Bele is tette egyformán az ajándékokat, a két nagyobb gyermeknek azzal a különbséggel, hegy azoknak egy kicsit nagyobb aranyos virgácsot hozott, mert több fér rájuk. Mária nézegeti a virgácsot, elmosolyodik, mintha azt mondaná: — Jól tudom, hogy mit akartok vele, de azért is jó leszek. És jó is volt, pedig náthás volt szegényke* még az uccára is alig mertük kivinni. Most már a karácsonyt várjuk. Blnézegeijük az ablakból a közeli hegyeket, amelyek úgy integetnek be hozzánk, mini jó ismerősökhöz. Az északi lejtőjükkel fordulnak felénk, s azon már elmaradhatatlan a hótakaró. A tőlünk át- vibráló napfény megfürdik az ezüstös fodrokban, de a december nem ismer tréfát, s bizony a papnak tovább kell mennie. A kirakatok tele vannak mindenféle játékkal, cukorral. Úgy elnézegetem eket, mintha hat- esztendős fiúcska lepnék, az ekő elemiből. Az egyik kirakatban mindennap megnézek egy kékruhás, aranyos játékbabát* Már az árát is megkérdeztem, persze csak merő kíváncsiságtól, mert az angyalok nyitják ki a pénztárcájukat, én kisfizetéses, egyszerű ember vágyóié, akinek csak nézegetnie szabad. Azóta mindennap elbeszélgetek titokban a babával. — Eljösz Marikához? — kérdezem tőle. — Jó dolgod lesz, mert még a kezébe sem tud venni, és tavaszig békében élhetsz a melegen. A baba csak néz rám kék szemecskéivel, s mintha megmosolyogná bohókás beszédemet. De bólintani látszik, még a hangját is hallom, amint a kirakat üvegén kiszól hozzám: — Jól van, de most már eredj az iskolába, háromnegyed nyolc, a fiaid várnak. Megyek a fiaimhoz, s útközben eszembe jut a'meghalt kis fiam. Karácsonyra vártuk, a Jézuska már előre odatette a karácsonyfa alá, a szegényes, kis szobába a dobot, meg a fehér lovacskát, de megkésett a lelkem, mert éppen aprószentek napjának hajnalára született. Talán azért is sietett vissza a mennyországba, itthagyva a lovat, meg a dobot, amit ott őrzök az íróasztalomban, s ha karácsony táján titokban előveszem, hát a könnyeim hullanak, s olyankor nem ízlik sem az olvasás, sem a munka, pedig minden keserűségemet munkába szoktam temetni. Az iskolárfiaim tervekkel fogadnak. Hogy lesz, miként lesz, az egyik betlehemes vezérré lépett elő és nagyban ígéri, hogy karácsonyeste eljön hozzám is a betlehemmel, — A Pistának mindig három koronát tetszett adni — figyelmeztet előre a kedves kötelességre. Az egyetlenkék jobban bizakodnak, ők már érzik, hogy a Jézuska az egyetlenkéket mindig bőkezűbben szokta megajándékozni. A sok- gyermekes családból valók csak mosolyognak, mert a Jézuskára mindenkinek mosolyognia kell, de látom a mosolygásukon, hogy sok édesség és boldog emlék elmaradt ize keseredik a szájukon. A magam elmúlt karácsonyaira is egyszerre vizszagcndo'ok. Afféle anyás, bolondo an érző fiúcska voltam, aki mikor egyedül maradt a nagyanyjánál, éppen azt a játékvonatot luda becézgelri, magával vHm á.gyba is, amelyet messze élő édesanyjától küldött a Jézusba. P^ dig csillogó, nagy karácsonyfám volt, még szebb, még nagyobb, mint amilyen otthon szóLéván is finrendetesen erősödik az egyesüli párt munkástábora Ezdén különösen nagyszabású volta lévai párt- szervezet karácsonyi szereietadomány-aKciója LÉVA. — Az egyesült párt lévai szervezete ez évben az eddiginél is nágyobb- szabásu gyűjtési akciót folytatott le tagjai körében azon célból, hagy munkanélküli munkástagjainak és szegénysorsra jutott párthiveinek nélkülözését legalább a karácsonyi ünnepekre enyhítse. Ez akciót — mint minden évben — ezidén is Majihenyi Lászllá országos végrehajtóbizottsági tag, tb. körzeti elnök mint a helyi szervezet szociális bizottságának elnöke irányította. Az összegyűlt pénzbeli és természetbeni adományokból — melyek pénzértéke ez évben meghaladta az 5000 koronát — 126 arra rás-oruló párttag kapott élelmiszersegéfyt A segélyeket december 22-én osztotta ki kott lenni. Igazi, háromnegyedes hegedűt is kaptam* S kívüle még hatféle játékot* de az édesanyám üzent a szivével, és én neki örültem. Az édes- apámmal átélt karácsonyokra is éppúgy visz* szagondolok. Látom szelíd tekintetét, amint karácsony este ott ül közöltünk és velünk együtt játszik. Édesanyám szelíd szeméből mindig mosolygás ragyog, s a bátyám az idősebbek komolyságával ül a sakktábla mellé, vagy Petőfi verseit olvasgatja. Oh, hogy milyen szép ez az emlékezés, oh, hogy milyen könnyen el lehet viselni az életet, ha az embernek gyönyörűséges múltja van! — Mire tetszik gondolni, tanár ur? — kérdezi az első pádból egy fiúcska. Hirtelen összerezzenek. A gyereknek nincsen apja, és az egész, tizenkétesztendős kis véznaság csak másoktól lopja az apró örömöket Most már velük kell lennem, velük kell beszélgetnem megint mert mi olyan bolondosán élünk, mintha egyetlen család lennénk, s minden örömünket meg szoktuk egymással osztani. Mutatják az uj cipőket, amiket az iskolából kaptak. — Jó cipőcske, olyan jő meleg! — mondja az egyik, s azt hiszem, hogy a cipő csakugyan jobban melegít, mint más társai, mert a szeretet és az emberi részvét adták bele a meleget. Megint elfog a gondolat mi lesz, ha már nem élek, ki törődik majd az én gyermekeimmel? Ki örül velük együtt a gyönyörűséges karácsony estének, ki gyújtja meg a csillagszósó- kat, ki sir és ki kacag titokban a hátuk mögött, amikor felhangzik aprócska, nagyobbacska ajkakról a gyönyörűséges ének: „Dicsőség mennyben az Istennek!" Ilyenkor érzem egész életemet, ilyenkor mintha kicseréltek volna, pedig mázkor is szeretem az embereket, s máskor is karácsonyos hangulattal élem az életet Mi lesz akkor, ha ők még kicsik lesznek, és án már nem lehetek közöttük? Pedig egészséges és fiatal vagyok, a halántékomon álig látszanak az ősz hajszálak, s ha nyugodt derűvel végzem a munkámat, harminc esztendő távlatába előre gondolhatok. De a karácsonyos emberekkel mostohábban bánik a sors, és azok minden ütést kétszer éreznek, azoknak mások sebe is fáj, azokat más anyagból gyúrták, és életük szeizmográfja roppant érzékeny* * Megint kint ballagok a karácsonyt váró uc- cán és mellettem észrevétlenül suhannak el az emberek. Sok-sok csomag cserél gazdát és lakóhelyet, s azokat mind a Jézuska tartja számon, lám* a nap is elbújt, mert az angyalsereget zavarná a nagy segítésben. Még egy pár nap* aztán itt a karácsony, az év leggyönyörűbb, legmelegebb ünnepe. A nagy hegyekről fehéren csillog a hó‘akaró. Az Ipoly kiöntésén már apró jégpáncél kacérkodik és serkenti örömre a szabadságnak örülő gyermekeket. A vonat úgy gurul a völgyben* mintha a Jézu^ka ajándéka lenne szegény kisdedeknek. Füstje hosszan kígyózik a folyó felé és párával vonja be az ég egy darabját Minden olyan szelíd és olyan kar5csernyi. A Kisded adta oda szivét az embereknek, hogy egyszer, egy nap az esztendőben ők is szeressenek. Az isteni dobogás hangosan, ütemesen vezényel a fáradt embereknek és a szivek katonás lépésekkel mennek, haladnak az örömteli fényesség, a szent karácsony felé... Három ervermekem helyett is a kisded örö- i mével örülök a karácsonynak... Művésznek nem való a házasság Irta: Móricz Zsigmond — Eleven példával fogom bebizonyítani, hogy művésznek nem való a házasság. Ezt nem azért mondom, hogy a legaranyosabb háziasszonynak, mint müvészfeleségnek ágit adjak arra, hogy azt mondja, hogy: ez igaz! hanem azért, mert nem fér össze két teljesen különirányu művészi foglalkozás, tehát a képzőművészet és a házasság. Az utóbbi időben folyton foglalkoztat ez a kérdés és talán azért, mert bűnösnek érzem magam. Nem a múlt, hanem a jövő miatt. Elég tapasztalatom van már, hogy tudjam, hogy a nő az életnek éppen olyan fontos ügye, mint a legfontosabb, ami művész számára létezhetik, maga a művészet. Ugy-e, abban megegyezünk, hogy a művész monomániákus, rögeszmés, egy irányba beállított lelkiélet. Hogy minden, ami ezen kívül esik, számára nem létezik. Sose felejtem el, talán Daudet mondta el, vagy Taine hivatkozik egy Daudetre. író, vagy színész vallotta be, hogy mikor az anyja koporsója mellett ment, folyton magát figyelte, hogy az élet által adott nyers anyagot, a sírást, a pózt, a megjelenést, hogy értékesítheti, megfelelő alkalommal a művészetben. Mikor a feleségemmel a legviharosabb összütizésem volt, mikor szegényke az életét tette rá, hogy igazolja, hogy m teljesen hasznavehetetlen vagyok, mint férj; ! mikor már ott tartottunk, hogy ököllel vertem a fejemet, — minden pillanatban néztem őt is. magamat is és kétségbe voltam esve, hogy nem lehet, nem bírom, képtelen vagyok ilyen őszintén megírni... No de nem magamról akarok beszélni, hanem Italházyról. Emlékeztek Italházyra? Még háború előtti festő volt. Szelíd szőke lófeje volt, nyomott, hosz- szadalmas ábrázat és abból folyton kilógott a hajdani piktoriskola hagyományaképpen az angol fapipa. A mai iró-, újságíró- és müvészgenerációnak egy rétege a pesti Baross-kávéház szélbal asztalánál gyökeredzett meg, mint melegházban, sza- poritóládában. Ott ült Italházy, Márkus Laci árnyékában. A legritkább esetben szólalt meg. Mindenről volt véleménye, de nem közölte. Sem szóban, sem Írásban, sem festményekben. Laci azzal, hogy mindennap maga mellett engedte élni, hitet tett felőle, hogy nem tehetségtelen. Tehát tehetség volt, csak nem igen mutogatta. Nem lehetett se szeretni, se gyűlölni, se megvetni. Hát imádni sem. — Ez az az ember, akinek meg kell házasodni! Mindenki meg volt győződve felőle, hogy a házasság segítene rajta. Legalább- kénytelen volna dolgozni. Oly igénytelen volt, hogy egy fekete elég volt neki mérhetetlen időkre, de azt se lehetett tudni, nincs-e titkos pénzforrása. Abban az időben tért át a guacheról a linóleum- metszésre. Nekem is van tőle egy szép lapom, nagyon szeretem és ha ránézek arra a lapra, mindig dühbe tudok jönni, hogy ezek a buta szentendreiek mind kivágták és pedig ok nélkül, az ország legszebb nyárfáit, ott a város közepén, az átfutó kis időszakos patak partján. Italházy legalább megmentett egy hangulatot belőlük. De nagy dolog volt, hogy egy évben háromnégy „metszést" végzett. Akkor már nem volt elveszett az éve. A háború alatt egyszer eltűnt szem elől. Persze én igen rossz kávéházjáró vagyok, két-há- rom év is eltelik, mig ugyanabba a kávéházba, ugyanahhoz a törzsasztalhoz visszakerülök. A Tüzoltó-uccában találkoztam Italházyval. Nagyon megörültünk egymásnak s meglepett, hogy szőke jelensége valahogy kivirágzott. Miptha csupa uj holmi lett volna rajta, uj ruha, kalap, cipő és uj angol pipa. — Hát magával mi van? Sokat dolgozik?-— A, kérem, nem lehet. Megházasodtam. Valamennyiünk álma. Italházy megházasodott. — Hát akkor dolgozik! Italházy morózusan, vagy inkább keserűen nézett el. — Hogy lehetne dolgozni, folyton a cserepe- zőhöz kerget az anyósom. Tegnap hajnalban kellett menne, mert a kályháshoz ha nyolc órára nem megy az ember, akkor már senki sincs odahaza... Hihetetlenül kedves és tragikómikus volt Italházy, ahogy kéményseprő és cserepező után jár... — De nem bírom soká. A. Nem nekem való. Egyáltalán nem művésznek való, hogy adóíveket töltsék ki és ügyvéddel tárgyaljak az anyósom háza miatt... Nagy lófejét jobbra-balra lógatta, mintha ki akarná rázni belőle a bánatot. Milyen szomorú tud lenni a ló szeme, ha busul? Szóval, remélem, teljesen igazoltam, hogy a tézis áll: művésznek nem való a házasság. Egry Jóska beleszólt. Már régen várta, hogy beleavatkozhasson. *— Tegnapelőtt találkoztam vele... •— Mi az, hát él? Italházy él? Tizenkilenc éve nem láttam és nem hallottam róla. — Él. Hát szegény. Szóval mégsem vált el. Azért tűnt hát el a közlátományból. Megették a cserepesek. — A, dehogy, elvált. Már régen. Biztosan még akkor elvált, mert én nem is tudtam,hogy valaha házas volt. A villanyosmegállónál találkoztunk és mondta, hogy kit lakik Szent'ő- rincen, .az állami telepen. Kézdy Emil tette be. Saját lakása van. Csak kérdeztem, dolgozik-e sokat? Mikor? azt mondja. Ha felébred, be kell fűteni. Cselédje nincs. Mire a szoba bemelegszik, már tizenegy óra van. Akkor már nem lehet semmit se csinálni, mert a délutáni világítás mit ér? Most olajba dolgozik. Már három éve kínlódik, azt mondja, egy lancsafton. Pestre is nagyon ritkán jön be, csak ha va’ami nagy dolog van. Kérdeztem, mi van ma? nagy dolog? Hát azt mondja, Aba Novak vitatkozik Máriással. Ezek után áttértem más témára. Mert igazolva van, ho^ művésznek abszolúte nem való a házasság; a segelybizottsag a par.helyisegben tartott meghitt karácsonyfa-ünnepély keretében. Majthényi László a magyar összetartás és szociális önsegély jelentőségét kifejtő beszéd kíséretében osztotta ki a szeretetado- mányokat. Az ünnepélyen resztvettek a körzeti és helyi pártvezetőség tagjai nagy számban. A pártban tömörült munkásság szinte teljes számmal jelent meg az ünnepélyen. Az egyesült párt lévai munkásszervezete rohamosan fejlődik, a csatlakozások itt is, — mint Nyitrán — tömegesen történnek és az egyesült párt munkásszakosztálya és szaks ervezete rövidesen Léva legnagyobb munkásszervezetévé fog kifejlődni.
