Prágai Magyar Hirlap, 1937. december (16. évfolyam, 274-297 / 4420-4443. szám)

1937-12-19 / 289. (4435.) szám

17 1937 december 19, vasárnap* BBttBHBUIBanHHBHaByaKHBaaDBBnBBHBBBni Eger kéíszázőíven éve újból keresztény leié Az egri vár visszaszerzésének 250.-ik éves fordulójára ■ ■ 1687 december 17—1937 december 17 • ■ I. 1687 december 17-én, a törökök csaknem százéves uralma után. Eger várából kivo­nultak Ruszten pasa janicsárjai. Azóta csaknem száz éven át minden évben decem­ber 17-én megszólaltak Eger harangjai és ihálaadó körmenet ünnepelte a jelentős eseményt. Nemcsak egy dicsőséges hadi­tett ünneplése volt ez, hanem megemléke­zés arról is, hogy Eger városa tulajdonképpen ezen a na­pon született újból. Mert a felszabadító hadak alig találtak Eger városában őslakót. A lakosságot új­ból kellett telepíteni és a teljesen török jel­legűvé változott várost újból kellett épí­teni. „Az egri csillagok" 1520-ban Eger várában mulatott egy ti- zennégyéves gyermekember, aki többet élt, mint más fél évszázad alatt. Nagy vadá­szatok szórakoztatták II. Lajost és udvari embereit. A vár felügyelője, Süveges An­drás uram értett hozzá, hogy minél több hasznot csikarjon ki a király kedvtelései­ből. Lajos a püspöki pénztár minden pén­zét odaadta Süveges András idomított sóly­máért. Hat év múlva a Csele patakjába fulladt a király. Török had nyomult Bu­dáig. 154!-ben az ország szive. Buda vá­ra, Mátyás király büszke székhelye török kezére került. 1552-ben a hadak roppant áradatával zudult a török az országra. A várak hősi ellentáüás után kerültek a ke­zére. Temesvár, Drégely, Szolnok marok­nyi helyőrsége sok tízezer ostromlóval da­colt, mig végre meghajolt a túlerő előtt. Ámhád nagyvezér elhitte Ali basának sza­vait: Eger csak egy gyönge akol, amely az első ágyuszóra megadja magát. Ha pedig Eger elesik, akkor megnyílik az ut a he­gyek közé s a Kárpátok vonaláig semmi se tartóztathatja fel a szultán hadát. Ám a kettős kőfallal és azonkívül magyar módra dögönyölt palánkkal körülvett várat Dobó István védelmezte, aki megeskette katonáit, hogy inkább a halált választják, semhogy feladják a várat a pogánynak. Ámhád megadást követelő üzenetére az volt a vá­lasza Dobónak, hogy koporsót tétetett ki a bástya fokára. Tizenhárom rohamot ver­tek vissza Eger hős védelmezői. Szeptem­ber 11-én kezdte meg az ostromot a török és október 18-án szégyenszemre elvonult a százezres had a „juhakol1" alól, mert a magyarokkal „az Isten hadakozik". Eger megtörte a tö­rök lendületét és kijelölte azt a védelmi vonalat, amely mögött a meg nem hódolt ország bátercágos életet élhetett, mert végbeli vitézek őrködlek a nyugalmán. A végházak vitézlő népe tartotta föl a tö­rököt, ez a nép volt a küzdő magyarság és a bécsi állami levéltár egyik okirata ismeri el, hogy ez a nemzet hosszú idő óta nagy dicső­séggel egyedül tartotta vissza a törökök j nagy tömegét s nem ritkán fényes győ­zelmet aratott azokon, úgy hogy mél un nevezte és tartotta mindenki Magyaror­szágot —■ christianitatis propugnaculum et antemurale —■ a kereszténység bás­tyájának és védőfalának A híres végbeli élet A végbeli vitéz életben pedig félszázad­nál tovább Eger mutatott tündöklő példát. óit az eső Itta: Ü3i6ö Safos Fajt a szél, dőrgött az ég, az eső meg zuho­gott, mintha fent a magasban meghasadtak vol­na a felhők. Az orkán ezen a részen valóság­gal verte, megdöngette a földet, úgy rohant to­vább, hogy messzebb felvágjon és örvénylő for­gással megostromolja a mennyboltot. A sötét, viharos éjszakában harmadszor kopogtak Já­nosnak, a révésznek az ajtaján. János nehezen mozdult a vackán. — Na fene! — morgolódott magában és ké­szült kifelé. Az asszony, Rózái, kemény természet volt. Nem aludt egész éjjel és most, hogy harmad­szor riasztották fel szendergéséből,. iszonyú düh­re fakadt. — Mondja kend, hogy nem lőhet! — szólt ki epésen a dunyha alól. János ügyet sem vetett rá. Magános alak ál­lott az ajtó előtt. — Kend a révész? — Én. — öt pengő üti a markát, ha átvisz a Tiszán. — Magam vagyok, nincs, aki húzza a kom­pot. — Atvihet csónakon Is. János gondolkozott. — Bajos lösz. Nagy a szél nagyon, — mond­ta kevés vártatva. — Hat — mondta az idegen. — Hat pengőt adok, ha átvisz. János felelet helyett megindult, az idegen utá­na. Lélekvesztő hasalt a homokon, a tajtékzó hullámok vadul csapkodták az orrát. János félig yizretolta a rozoga alkalmatosságot — Üljön akkor be — mondta. Amaz szó nélkül zsebébe nyúlt, pénzt kotort elő és János kezébe nyomta. Ehun a! — szólt. — Ne mondja kend a másvilágon, hogy adósa maradtam. János már fogta az evezőt. — Hát könnyen mögeshetik, hogy majd ott mondom a köszönömet. A part mentén evezett, akkor aztán, amikor a viz sodrába ért, hirtelen fordulattal a túlsó partnak billentette a csónakot. A hullámok át­vágtak a könnyű csónakon, de János biztos kéz­zel evezett. Félórába került, amíg átvergődtek H túlsó partra és másik félórába, amíg János megint kihúzta a nyomorúságos vizi jármüvet a homokra., Amikor fölért a hajlatra, megtorpant. A révházban égett a lámpa. János rosszaló fej- csóválások között nyitotta be az ajtót. Az asz- szony félig felöltözve ott állt a szoba közepén. Most egyszerre elragadta az indulat. — Én mék. Percig sé maradok! — fordult szembe Jánossal. János nem értette. Ismerte az asszonyt, is­merte a természetét, de ekkora felindulásra nem volt elkészülve. Igazán nem ő az oka, hogy mostanában ilyen idők járnak, arrul meg éppen­séggel nem tehet, hogy ma éjjel háromszor za­varta fel utasember álmából. Révész, az a mes­tersége, hogy járja a vizet, aztán vigye azokat, akik át akarnak jutni a másik partra. — Mégy? — kérdezte szelíd szóval Aztán ugyan minek? Mi lelt már mögen? Az asszony csupán szóra várt, hogy leönt­hesse a mérgét és megpocskolhassa az emberét. — Azért... — kiáltott. •— Azért, mert ölég vót Éngöm nem bolondit mőg kend a töhetet- lenségével. Az volt ezzel mondva, hogy János pipogya, gyáva ember, akit semminek se hívnak, mert nem köti magát a hivatalához. Törvényes időn túl is csónakra száll mindig, ha valaki úgy kí­vánja. A nehéz idő valahogyan most ingerültebbé tette őt is, s harag nélkül ugyan, de keserűen felelt. — Hát mönny, ha annyira rádgyütt. Az asszony rikoltani szeretett volna szörnyű haragjában. Hogy még neki mondanak ilyet! Csipőre kapta a kezét és odalépett az emberé­hez. — Kend mondja? — kérdezte szikrázva. — Én hát Mony hát, oszt vissza se gyere többet. Az asszony egyszerre elhalt, a düh valósággal megbénította.----Ej!... — sziszegte fulladt hangon és már el Is fordult. — Na , megálljon kend! Perc alatt összepakkolt és mar ment is. A ru­ha csaknem rongyokban lógott róla, amikor be- zőrgetett a lányához. Az riadtan nyitott ajtót. — Édös?... Mi történt édös? — szakadt föl belőle éx ijedtség, aunlfeoe megpillantotta az öregasszonyt Rózái behajtotta maga mögött az ajtót és fel­vetve É fejét, a bosszú keserű diadalmaskodá­sával mondta.-— Otthattam. Eszti, a lány, csak elhalványodott, de nem szólt. Beljebb engedte az anyját, aztán csende­sen lefektette. Az ura kint aludt az istállóban, nem akarta, hogy felébredjen. Némán virrasz- tották át az éjszakát. Péter, az ember- nagyot nézett, amikor reggel ott találta az öregasszonyt. De nem szólt, hallgatott ő is. Délfelé aztán át- ballágott Jánoshoz. —* Aggyisten. — Aggyon. A szél még mindig fújt, az eső meg zuhogott. — Tán megütötte kend? — Nem én.. Ott van nálatok? — Ott. Az éccaka.zörgetött be. — Nahát akkor jó helyön van. Csak ki ne vérjön bennetöket a házbuL, Péter gondolkozott. — Hát éppen az. Üsmeröm a természettyit. — Hát az van neki. Elhallgattak. Később megint Péter szólalt meg: — Mögkéne engesztelni — Nem bántotta sönki. — Mégis. — Szólhatsz neki. De velem nem beszéltél. Péter ennyiből is értett. Másra terelte a szót, megtárgyalták az időt, aztán ment. Keserves napok következtek, mert az öregasszony, ha hallgatott is, a némaságával is bele tudott szól­ni, meg kötni mindenbe. De két hét valamikép­pen mégis csak eltelt, akkor Péter estebéd után csendesen megszólalt: — Hát János bátyám mőg meleget őszik mö­gen mindönnap. A két asszony egyszerre fölfigyelt. — Meleget? — kérdezte hideglelősen Eszter. — Azt, — felelte rettentő nyugalommal Pé­ter, — Mer most van már, aki megfőz neki. Eszternek elállott a szive verése. Nem mert szólni, nem merte, a ■ következő kérdést feltenni. Az öregasszony úgy tett, mintha nem hallott volna semmit, de egyszerre felgyulladt benne a vér. Csönd; forró süket csönd feküdi a házra és ebben a fojtogató csöndben végezték némán három napig a munkájukat Akkor az öregasszony nem bírta tovább. — Mék... — mondta reszelős hangon Esz­ternek.—Mék, oszt meg máma végzők vele. tömérdek zsákmányt vittek haza. Nem is fogytak ki a budai basák az ellenük szóló panaszokból, amiket a császárhoz intéztek. De sokszor panaszolták, hogy az egriek semmibe se veszik a frigyet! A mérték ak­kor telt be, amikor 1588-ban Szikszó alatt ütöttek rajta a törökön a szomszéd véghá­zak népével együtt. Amikor a kémlelők je­lentették az egriek zászlajának feltüntét, „két béget kivert a félszep!ő.“ Balázsdeák István egri lovasai olyan nagy öldöklést vittek véghez, hogy tizenhárom török zász-. lót és 110 levágott török fejet vittek haza. A szultán vonul ki Eger eTen Amikor a hosszú háború kitört és III. Mo­hamed került a trónra, elhatározta, hogy maga áll a hadak élére és seregével egye­nesen Eger alá készült. Harminc esztendeje, amióta a nagy Szu- lejmán szultán a kis szigeti sárvár alatt örök álomra hunyta a szemét, nem volt szultán Magyarországon és édesanyja most is féltette fiát a vesze­delemtől. De hiábavaló volt esdeklése, hiá­ba biztatta fel a legkedvesebb odaliszkot, hogy maradásra bírja a fiát, a dicsőségre vágyó uralkodó önkezével ölte meg a ked­velt nőt és rettentő hada élén útnak indult Magyarország ellen. 1595 szeptember 20-án érkezett Eger alá. A várat vitéz ka­tona: gróf bedeghy Nyáry Pál védte, de a négyezer főnyi védőseregből csak a fele volt magyar, a többi német, cseh és belga. Amikor a szultán rettentő üzenetet küldött, hegy ellentállás esetén mindenkit kardélre hányat, feltámadt a zendülés, az elleniál­lásra buzdító parancsnokokat megkötözték és követeket kőidtek a szultán táborába. Mohamed aranyhegyeket ígért, nemcsak szabad elvonulást, amire október 14-én megnyíltak Eger kapui. De az áruló legénység nagyrészét kard­élre hányták, a többit fogságba vetették, igy jutott a magyar vitézi élet példaképe, Eger vára a török kezére ... Lakosságának egyrésze elmenekült. A püspökség és a káptalan Kassára költözött. (Folytatjuk.) Márminthogy vagy Ő, vagy János, de egyikö- jüknek a történtek után most már meg kell hal­ni. Mert most már bizonyos, hogy János erőnek erejével űzte ki a hajlékából. Aztán azért csak, hogy a régi kedvesét, Tandaá Julist odaédesget­hesse magához. Mer az vágyott mindig a rév­házba, azt abban is leginkább egy hosszú életen keresztül János után, aki jó harminc esztendő­vel ezelőtt levette a karját a derekáról. Ment, valósággal élvezte, hogy, megcsufolja az idő. Az eső verte, az orkán tépte, csapzottan, szinte kísértetiesen összekuszálva érkezett a rév­házhoz. Az öles vágya dobogott minden porci- kájában. Úgy képzelte, hogy az asztalnál találja Jánosékat. Éppen falatoznak és Tandai Julis hátrakötött fejjel, fehér kötényben, mosolyogva szolgálja fel a turóscsuszát Jánosnak. így lökte be az ajtót. A szegényes szobában nem tartózkodott senki. Az alacsony ágy, az asztal, a kemence, a süppedt szék, mintha sér­tődött, vádoló csodálkozással tekintett volna Rózáira. Rózái állt a küszöbön és nem akart hinni a szemének. Megrettent, hogy h|ába indult föl, imhol nincs kin kitöltenie gyilkos haragját. Nyomban rá halvány röstelkedésfélét érzett és ennek a kezdődő eszmélésnek a nyomán fölrém- lett a gondolat, hogy hibázott egész életében és saját maga volt az, aki megkeserítette minden percét. Óvakodó, nesztelen mozdulattal tette le a motyóját és lapulva, reszketve várta Jánost. Az jött is nemsokára. Kocsit vitt át a túlsó partra és hogy fönt a Tisza kanyarulata mögött fel­szakadtak a fellegek, szivében megmozdult a vi­dámság.-— Na! — mondta, amikor belépett. — Mán most alighanem abbahagyja. Már mint az eső, miután esett eleget. Az éj­jel olyan kilós forma harcsát is talált a varsá­ban, hát mindenképpen meg volt elégedve a dol­gok alakulásával. Rózáit porig alázta ez a nagy nyugalom és erős vidámság. A harcsa ott lógott a madzagon az ajtófélfán. Odament, leakasztot­ta s akkor bátortalanul, remegő bocsánatkérés- se' a hangjában megszólalt: — Megfőzöm akkor... — mondta halkan. János nem felelt. Ravaszul mosolygott a ba­jusza alatt és szíttá tovább rettentő nyugalom­mal a pipáját. Közben nézett kifelé az ablakon. A felhők már álltak az égen és a magasságban könnyű szél járt. Már nem háborgott a Tisza sem. Amarra pe« dig darabon már kék volt az ég. <tiuvgaiA\mAarh!rlai> Itt éltek a legjobb vitézek, a venek es a hírnévre vágyó ifjak. Hiába tiltották béke idején a virtuskodást szigorú királyi rendel etek. Eger vitézlő népe soha veszteg nem maradt. Vásárüté­seiről legendák szóltak és ezekben a legna­gyobb virtust Balassi Bálint mutatta', aki­nek hatvani és dömsödi vásárütéséről so­káig beszéltek. De sokszor csalták lesre a törököt. így Húszéin basát, amikor a füleki várparancsnokság átvételére indult és min­den málháját, értékes holmiját elragadták tők az egri vitézek. Két fővajdája is fog­ságba került, tömérdek emberét levágták. Olykor messze földre, egészen Szegedig elkalandoztak az egri vitézek és mindig nagy prédával tértek vissza. Otthon pedig vidám volt az életük. Járta a nóta­szó és vidám poharazgatás közben teltek a pihenés órái. „Hárfák zengésétől, kobzok pöngésétől, hegedű hangjával, duda nótájá­val. hoptánc porából, Bachus jő borából öt­hat pintet bévenni" -— ez volt a búskomor­ság akkori orvossága és az egri vitézek ugyancsak éltek ezzel az orvossággal. Az egri végbeli élet utolsó esztendejében 15.200 csöbör bort fogyasztottak el Eger mulatóskedvü vitézei. Félszázadon át a vi­tézi élet fáklyája volt Eger, lantosok és hegedősök zengették dicsőségét. Balassi Bálint igy énekelt róluk: „Egriek! vitézek! végeknek tüköri, Kiknek vitézségét minden föld beszéli, Régi vitézséghez dolgotokat veti, Istennek ajánlva légyetek immár ti!" Még a török lantosok sem fogytak ki az egriek dicsőitéséből. Pecsivi török történet­iró szerint a török végházakban széliében járta egy ének Eger vitézeiről s ennek re­frénje igy szólt: JNines véletek egyezségünk, ej, fci . , . ravasz egriek!" ’ ’ - .V- v ' ■ . í Bizony, sok borsot törtek & tőrök orra alá, még az is megtörtént, hogy Vácot megsarcolták, kiűzték belőle a törököt és

Next

/
Thumbnails
Contents