Prágai Magyar Hirlap, 1937. október (16. évfolyam, 224-249 / 4370-4395. szám)

1937-10-24 / 244. (4390.) szám

%ftK<OT-MAfifeifeHIRLSR

október 24, vasSrns*»

Sándor Imre:

Helyszíni jelentés

Magyar népdal

Komoly drukkban voltam. Rögtön ebéd után haza kellett mennem cipőt és inget váltani, -— szerencsére mindig sötétszürkében járok és igy a ruha megfelelt. Mindenképpen el kellett mennem a teadélutánra, hivatalból is, barátságból is, de Istenem, hölgyek, hozzá alig ismert hölgyek rendezik ... egyszer, legfeljebb kétszer láttam őket.. * nem is fogok rájuk ismerni... borzalmas rövidlátásom és még borzalmasabb arcmemóriám . . . (legalább ötször kell találkoznom valakivel, hogy biztosan emlékezzem az arcára.)

A hölgyek bűbájosak. Mindegyik külön: megejtő háziasszony. Senki sem éreztet ve-| lem semmit, azt sem, hogy már találkoztunk... a szomszédnőmnek bemutatkozom... kénytelen azt mondani, hogy már ismerjük egymást. . . hárman sietnek a hölgyek, teát hoznak, raffinált kétszersülteket, rumot két kis üveggel. .. valóban ismernek engem?... egyik kéz nem tudja, mit tesz a másik? Nagyon finom, nagyon úri társaság!

Mikor mindenki megitta a teáját, megkezdődött az előadás, a legnagyobbik szobában. A közönség itt ülve maradt a terített asztal mellett, a két másik szobából is be- sereglettek a vendégek, a háziasszony üdvözlő szavai után Sziklay Ferenc kezd beszélni. Előadása könnyed és magvas. A téma is, mintha e kedves, intim úri társaság számára teremtődött volna. A magyar népdalról van szó, az egyszerű nép daláról. Az előadó ismerteti azt a tudott, de szélesebb körökben elhanyagolt különbséget, amely az ősi magyar népdal és a münépdal között van. A legközvetlenebbül, legérthetőbben kezeli a témát, a nagyobbára hölgyekből álló közönségnek a zongorán is lcibillegteti az alapvető skálákat, ismertet néhány megkapó ősi népdalt, amire a jól nevelt közönség az elragadtatás halk, derűs morajával válaszol. Aztán néhány adatot közöl az előadó ... olyasmit, hogy a népdalgyűjtés eredményeképpen mintegy tízezer valódi népdalt vettek fel gramofonlemezre és kottára, ezzel szemben a münépdalok gyűjtése, ahol pedig sokkal teljesebb munkát lehetett végezni, alig kétezer darabot eredményezett.

A talpraesett, jól tájékoztató előadást lelkes taps hálálta meg, utána szavalat, majd énekszó következett cigányzenekisérettel, ahogy illik ilyen kedves teadélutánon. Pedig ...

A téma, amely látszólag oly jól kitölti a kedves összejövetel kereteit, talán a legaktuálisabb és legfontosabb témája ma a magyar kultúrának. Ennek a témának zúgnia •és harsognia kellene előadótermekben és rádióban, kiáltania kellene írott tanulmányokban, hírlapi cikkekben, barátkoznia kellene az egész magyar közönséggel, főleg a városok értelmiségével, kulturelőadásokon, hangszerekben, énekszóban.

Éppen Szlovenszkón nem nagyon törődnek a valódi magyar dallal, pedig itt kellene a legtöbbet törődni vele. Nagyon szép, hogy a kassai Kazinczy Társaság hölgyszakosztálya teáján erről folyt az előadás,; minden tisztelet úgy az előadó, mint a rendezőség buzgalmának, de ■—■ bocsássanak meg — a keret kicsi, a keretnek tágulnia! kell az egész itteni magyarság átölelésére.' A népdalgyűjtést a múlt század második felében kezdték, de — eltekintve elszigetelt akcióktól — csak a mai Magyarországon maradt meg divatnak. A legnagyobb magyar élő zeneszerzők, mint Sziklay Ferenc is kifejtette, a gyűjtésben talált .népi moti- vumokra építik egész müvüket.

És talán sehol sem annyira életkérdés a magyar lelkiség számára, mint itt Szlovenszkón, hogy kibányásszuk e kincsünket, vele erősítsük nemzeti jellegünket, mely egyre kopik a nagy keveredésben . . . Hovatovább csak nyelvünk marad meg elválasztó különbségnek, de ez a nyelv is kopik, zavarosodig hasonul és telítődik idegen elemekkel. A szlovenszkói magyar nyelv ve-i szélyes változásáról már sokat írtak, de a, magyar népdal szlovenszkói alakulásáról! alig.

A magyar népdal, amely —- tudjuk — jobban, megkapóbban és fogősabban kifejezője a népláleknek, mint l^rmely más nép dala, megejti az idegent is/Talán éppen az

a baj, hogy megejti... Kétségbe kell esni, valahányszor prágai cigányos mulatóhelyen, de sokszor szlovenszkói városokban is valamely rokonszenvező idegen magához inti a cigányt és megrendeli nála a „Szomorú vasárnap" cimü csikarós müdalt, utána esetleg a „Hej, cigány" operettbetétet és úgy véli, hogy ezzel behatolt a magyar néplélek mélységeibe és mellére tűzte a mézeskalácsszivet. Az idegen gondolhat, amit akar, de az a baj, hogy a cigány, a magyar dal népszerűsítője, operettslágereket vagy divatos cikornyás müdalokat játszik a vegyes, még ha túlnyomóan magyar közönség kielégítésére. Magyar népdal gyanánt játsza ezeket, váltakozva a valóban tiszta szlovák népdalokkal, amely utóbbiakat még nem fertőzte meg a „fejlődés". Csak ha kicsiny társaság megbújik magánházban, vagy félreeső kis lokálban, hangzik fel a régifajta tisztább müdal és nagyritkán egy-egy valódi népdal. Hogy visszatérjünk a durván szemléltető számokhoz, mindenütt csak a kétezer harsog fennen, a tizezer egy-egy dallamával pedig csak véletlenül találkozunk bujdoklásában.

——o——————Bt—————b—wat

óriási választék! Legolcsóbb árak!

Pausz T., Kostce

i \ ••

Üveg — porcellán — villany csillárok!

IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllHllllillllllllllllllllH

Modern képkeretezés, üvegezés

illlllllllllllllllllllllliitlIllttttlIIIIIIIIÚlllllllllillllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllilllllllllKiiilllllllllllllllllllllililllllllllllillllll Telefon 2423 Alapítva 1833

Majdnem egyidőben indult útnak a magyaros operett, amely a müdal motívumait vette kölcsön s az uj magyar zeneművészet, amely az ősi magyar népdalon épül. Az első magyaros operett, a „Tatárjárás", sebes tempóban befutotta a egész világot, Bartókot pedig akkor még a magyar közönség nem ismerte. Ez a dolgok rendje a kommerciális világban: az émelygős szirup kell a tömegnek, nem a tiszta méz.

Mi azonban, akik hovatovább mint külföldi exportcikkel találkozunk a magyar dallal, kénytelenek vagyunk jobban óvakodni, meg kell találnunk, meg kell őriznünk a magunk kincsét.

Talán kevés Szlovenszkón az ősi népdal? Rengeteg! Első helyen vagyunk. Bartók Bélának a magyar népdalgyűjtésről szóló

Farkas István:

FÉNYKÉPEK

Nemzetek a Vencel-téren

Hivatalos kiküldetésben jártam a Moldva partjául* a száztornyu városban. A csillagok hulló meteorkövekként maradtak el a szlovenszkói éjszakában, mintha visszahívtak volna maguknak vallóan, talán érezték, hogy én a nagy hegyek, apró dombok és termő lankák világáé vagyok A puhajárásu német kocsiban álomba ringatott a sok-sok gondolat s szinte alig vettem észre, hogy ott vagyok a fővárosban, annak a folyónak a partján, amelynek szentjét, Nepomuki Szent Jánost ott találni a magyar folyók mellett is.

Délelőtt a minisztériumban jártam, az öreg, homályos folyósokon, ahol az őszi napsugárnak fittyet hány a nappal is égő sok apró villanylámpa ( talán a takarékossági intézkedések szimbólumai), meghallgattam egy nagyon udvarias és nagyon jószándéku referens felvilágosításait, cseh barátommal elmentem másokhoz is látogatóba, a sok tanácsos, felügyelő és referens között szinte magam is mintha rangot nyertem <?>> lr,a, de a végén, amikor a szomszédos templomokban már régen elharangozták a tizenkettőt, mégis üresn kerültem ki a jó szavak tengeréből. Szerettem volna magyar iskolaügyünkről beszélni, de az első kísérletre is az volt a felelet: „Ez a politika dolga, lépjenek közbe a « .

Ki lépjen közbe, gondoltam magamban? Az alkotmány levélre gondoltam s a boldogult, nagy humanistára, aztán lassan megindultam előkelő szerepet játszó cseh barátommal a város szivébe.

Most még azt illik elmondanom, hogy ahányszor hivatalosan bemutattak, mindenütt a legudvariasabban fogadtak, másnap egy nagy, komoly és fontos gyűlésen lelkesen megtapsolták párszavas magyar beszédemet, amelyet inkább csak nemzetiségem kihangsulyozásaként mondottam s csodálkoztak, hogy folyékonyan beszélek szlovákul, költőket és közmondásokat idézek. Belül pedig úgy éreztem, hogy sokkal többet is tudnak százan és ezren, mint én, fajtámnak szerény kis képviselője s Párásban csakúgy csodálkoznak rajtunk, mint Belgrádban, Bukarestben vagy Berlinben s a végén mindenhonnan csak szürkén kerülünk vissza Istentől szabott, kisded őrhelyünkre. A lengyelek javára testvéri őszinteséggel lemondtam kis tisztségemről s ezen is csodálkoztak. Én pedig emelt fővel, nyugodt öntudattal vállaltam mindent, fajtámat képviseltem s ilyenkor megszűnik bennem minden más gondolat, hiúság, vágyak, jövő mind elmúlnak mellőlem, csak kis falvak és kis városok népére gondolok éppoly szeretettel, mint amilyen szeretettel Mikulás Perejma barátom gondolt a verhovinai ruszinokra.

Este, amikor az igazán szép Vencel-téren véletlenül együtt voltunk német, orosz és cseh barátommal, a tündöklő nagyvárosi fényben elbeszélgettünk, nagyon őszintén, nagyon emberien s mintha éreztük volna kicsiségünket a sokat emlegetett Dunamedencében, nyelvünk minduntalan németre botlott. Végre német barátommal kettesben maradtam s eldiskuráltam céle igazán minket, „kisebbségeket" érintő dolgokról.

— Du hast recht, — mondta — die Ungaren sind wirklich eine aufrichtige und gebildete Na- ion, Leider, dass wir uns nicht besser kennen,

Aztán egyszerre csak megállt, rámvetette a szemét és azt kérdezte:

— Minden magyar több nyelven beszél?

— Igen — feleltem — a mi sorsunk eddig az volt, hogy keresztülegyük magunkat a germán és a gall kultúra kásahegyén, nemrégtől pedig előttünk magaslik a szláv kultúra kásahegye. Hát nem mndhatom, hogy a magunk egyedülálló, fájdalmasan szép nyelvével olyan jó lenne a dolgunk.

A transzparensek tengere ott tündöklőit a fejünk felett A cseh metropolis lármája tulhar- sogta szerény hangunkat. De német barátom szokásos szemüvege mögött ott csillogott talán személyemen (ki tudná megmondani, hogy az emberi szivek miként és miért tudnak néha hamar egymáshoz dobbanni?) keresztül, talán régebbi megismerések folyományaképpen a magyarság csodálatos szeretete.

— Sajnos, a mi irodalmunk olyan roppant nagy s annyira elfoglal a hivatalos munka, a lapszerkesztés, a statisztika, hogy alig ismerem a magyar irodalmat. Petefi * ♦ Ady * ♦ , Madacs . * *

Ezekért a nevekért is hálás voltam s hirtelen iskolásfiu módján kezdtem idézgetni:

— Ich weiss nicht, vas soll es bedeuten, dass ich so traurig bin . ♦ ♦ Kenust du das Laad, wo die Zitronen blüh'n? « ♦ ♦ Nach Frankreich zo- gen zwei Grenadiere ♦ , . Wex reitet so spát durch Nacht und Wind ♦ ♦ ♦

Német barátom megint rámnézett s elmosolyodott.

— Hiába — mondta — kis nemzeteké az állandó jövő . , »

Vivos voco — mondja Schiller a die Glocke cimü csodálatosan fenséges költeményében. — Én is az élőket, a nagyobbakat, az erősebbeket, a világ szemében fényt jelentőket hívtam a Vencel-téren. Isten megkétszerezte gyenge erőmet és lavinaként hullottak belőlem a német szavak, amit elgondoltam, olvastam vagy akárhogyan magamba szívtam, az most mind ■ előkerült régen feledett rejtekhelyéről s úgy éreztem magam, mint nyolcadéve a müncheni gyorsban, amikor egy vasúti fülke unatkozó, de később mégis felfigyelő népének tartottam önmagunk- ífól rögtönzött előadást.

♦ . . Félnappal később lengyel barátommal beszélgettem egy bizalmas sarokban.

— Régi lengyel barátom mindig megszorította a kezem s azt mondta: „A lengyel és a magyar testvérek." Én visszagondolok ezekre a szavakra s szeretném, ha Te is igy hinnéd, igy mondanád.

Uj lengyel barátom a kezemet szorongatta s azt mondogatta szívből jött, meleg szavakkal:

— Bocskay, Bem, a szabadság . . . ö lengyelül beszélt, én szlovákul. De észre

sem vettük, hogy nem egyforma nyelven beszéltünk, mert nem is kellett beszélnünk egymással. S amikor ott álltunk, egymást nézve, egymásra mosolyogva, jött közös cseh barátunk, lelkes, becsületes, igaz ember és reánk mosolygott,

könyvéhez, amely 1924-ben jelent meg, függelék van mellékelve, amelyből megállapítható, hogy az addig gyűjtött 7800 valódi népdalból a mai Szlovenszkó és Kárpátalja területén több mint 2300-at gyűjtöttek ösz- sze. Majdnem 30 százalékot, ami sokszorosan túlhaladja az összmagyarsághoz való arányszámunkat. És itt nem szabad azt hinni, hogy szlovák hatásról, szlovák népdalok tömeges átvételéről van szó. Bartók egy másik, újabb munkájában kimutatja, hogy az évszázadok előtti időben, amennyire a népdalkutatásban vissza lehet menni, a magyar népdal valóban többet kapott, mint adott a kevert szlovák vidéken, de a magyar népdal reneszánsza, amely az utolsó 100 —120 évben ment végbe és amely példátlan Közép- és Keleteurópa népei között, nemcsak a szlovák és ruszin, de a morva, lengyel és horvát népdal alakulására is döntő hatással volt.

Ha nagy szavakat akarnánk használni, azt mondhatnék, hogy a szlovenszkói magyarság a népi magyar kultúra fontos kincsének letéteményese, de nem szabad élni a nagy szavakkal, mert a kincs egyelőre kicsúszott a kezünkből. A kincset újra fel kell szedni és össze kell rakosgatni. Nemcsak azért, mert számadással és felelősséggel tartozunk, hanem főleg azért, mert ez a kultusz hozzátartozik lelkünk megmentéséhez.

Eddig csak a lévai Gyöngyösbokréta és a szernyei Gyöngykalári's szereplésében hallottunk kis körzetben összegyűjtött népdalokat, de hol van e kicsiny — akármilyen tiszteletreméltó — munka eredménye a régi gyűjtés bőségétől.

És ma már nem volna szabad megelégednünk magával a gyűjtéssel. Ma nem olyan időket élünk, amikor a felvett gramofonlemezeket és kottákat elraktározhatjuk a néprajzi múzeumban. Az ősi népdalnak életté kell válnia és hatnia kell minden lehetséges formában. Elsősorban a városokban, mert a falu úgyis maga alakítja a maga művészetét, minden külső befolyás nélkül. A faluban legfeljebb tudatossá lehet tenni a népművészet értékét azáltal, hogy a város is bőségesen kóstol belőle, meg lehet védeni szabad fejlődését, de irányítani nem lehet és nem is szabad, mert — mint Bartók Béla mondja — „abban az órában befellegzett az egész falusi művészetnek".

A városnak azonban a faluhoz kell fordulnia. Sokat hallottuk, hogy a szlovenszkói nagyobb városok kulturális forrása Budapest volt, e városon keresztül szíttá magába a magyar művészetet, amelynek éltető forrásaként újra meg újra ott pezsgett a népművészet. Ma talán jobban pezseg, mint valaha: Budapest évk óta lázasan érdeklődik — szociológiában és művészetben — a nép iránt, de éppen a népművészeti érdeklődés a változott helyzetben Budapestről csak halvány ködképként jut el a szlovenszkói városokig. A szociológiai érdeklődés itt is megvan, de művészetben a szlovenszkói város nem vesz át a falutól úgyszólván semmit sem. Megint csak a szernyei Gyöngykaláris és a lévai Gyöngyösbokréta juthat eszünkbe, mint az egyéni erélyből fakadó szép és sikeres próbálkozások, amelyek azonban nem juthattak ki a helyi körzetből.

Azért nem, mert a szlovenszkói városok magyarsága, amelynek számára művészetben mindig Budapest adta meg az egyetemes bélyeget, itt maradt tanácstalanul és nem találja meg a közvetlen szomszédságában a megtalálni valókat, mert — nem Budapest szállítja számára.

Pedig csak az erélyes kezdés hiányzik, a siker minden várakozást felülmúlna. A városi magyar számára — ezt éppen Sziklay Ferenc előadása alatt éreztük — üdítő csepp az igazi magyar népdal minden üteme, a népművészet minden kis mintája. Csak éppen keveseljük a mintát. Nem cseppeket akarunk, hanem bőséges zuhogást. Nagyon száraz a talaj!