Prágai Magyar Hirlap, 1937. október (16. évfolyam, 224-249 / 4370-4395. szám)
1937-10-17 / 238. (4384.) szám
O. 1937 október 17, vasárnap* Szlovenszkó Prágában Irta: Borsody István Elmúlt vasárnap ért véget a szlovenszkói művészet prágai kiállítása. A prágai Hrad- zsin legszebb termében, a történelmi, nagy- multu Ulászló-teremben mutatkozott be a nem kevésbbé nagymultu szlovenszkói föld művészete. Prágában ujdonságszámba ment a szlovenszkói múlt művészete, amire a cseh rendezők most felhívták a csehszlovák főváros figyelmét. A csehek maguk sem tagadták meglepetésüket, mikor beléptek az Ulászló- terem gótikus ivei alá, ahol a messzi szlovenszkói országrész pompás műkincsei tündököltek s csöppet sem festettek idegenül az előkelő környezetben. Prágában meglepetést keltett a szlovenszkói gótika magas szárnyalása, a barokk dús pompája, mert erről ugyan keveset hallott és tudott a cseh közönség. Szlovenszkó úgy él a cseh köztudatban, mint a ,,folklóré", az idillikus egyszerűségében és primitívségben élő jámbor nép földje, ahol a komor szépségű hegyek és havasok közt pásztorok furulyáznak, nyájak legelnek, ahová kirándulni lehet járni, sizni meg vikendezni. De kőből faragott és épített magas európai városi kultúrát, amit az Ulászló-terem kiállítása oly bőven, gazdagon és fölényesen tárt a cseh látogató elé, kevesen vártak Prágában Szlovenszkótól. A kiállítás most mindenkinek megmondhatta. hogy Szlovenszkó nem „civilizációra" váró vadregényes természetet jelent, hanem fejlett kultúrát és civilizációt, ami értékben és művészetben semmivel sem marad el a cseh föld műemlékei mögött. Csak az a kérdés, hogy a kiállítás alkalmas volt-e arra, hogy kicsit revízió alá vétesse a csehek Szlovenszkót illető gondolkodását. Mert a cseh sajtó lelkendezése ugyan nagy volt, de a kiállítás látogatottsága már kisebb. Több mint négy hónap alatt összesen százezer ember sem nézte meg Szlovenszkó prágai bemutatkozását és valószínű, hogy Prágában továbbra is önzetlenebb lelkesedés nyilvánul meg majd a tátrai olcsó sikiránduló-vonatok, mint a szlovenszkói múlt műkincsei iránt. És még kevésbbé remélhetjük, hogy a csehek végre megértik Szlovenszkó múltját és földjét, mert — sajnos — az Ulászló-terem ugyan befogadta a múlt kincseit, de végképp elmaradt a pártatlan kommentár, amely a jelen politikai szempontjainak torzító szemüvege nélkül magyarázta volna, hogy miből is született Szlovenszkó csodálatos kultúrájának gazdagsága. Nemcsak mi, magyarok kételkedünk a prágai kiállítás nagyon is elférő erkölcsi hatásában, de komoly szlovák körök is. Hiszen a szlovák au'tonómista ifjúság pozsonyi lapjában olvasunk éppen cikket a prágai kiállításról: panasz hangzik el ebben, hogy a kiállítást nem látogatták elegen s hogy Prága lelkesedése nem volt őszinte. A prágaiak szivét — Írják nem hatotta meg ez az „elmaradott" és „nem haladó" szlovenszkói művészet, lelkesedtek ugyan, de ez csak szalmaláng volt, még pedig a napilapok szerkesztőségeinek szalmalángja, amit felsőbb utasításra gyújtottak. Hát valóban, amit Szlovenszkó Prágában most bemutatott, az nem a modern kor „haladó" vívmánya, hanem a múlt mélységes, főleg vallásos életének nagysága, amiből a múlt művészeinek átszellemült keze alatt templomok, szárnyasoltárok, szentek szobrai és képei születtek. S tudjuk, hogy a modern ember kevesebb megértést tanúsít e múlt örökszépségü és értékű kincseivel szemben. A csehek közt pedig különösen hódított a modern kor racionális divatja, amely inkább hódol az egyszerű beton „művészetének", mint a múlt századok kultúrájának, amikor a vallás, az egyház, a keresztény lélek rejtelmesebb utakon alkotott nagyot és maradandót. S biztos, hogy van lelki különbség a Morván-inneni és túli emberek közt. Hisz a szlovenszkói lélek — Jegyen az szlovák vagy magyar — ma is inkább hajlik a múltba tekintő tradiciós érzésekre, mint a múlttal könnyebben szakitó cseh gondolkodás. S ennek messzemenő következményei tapasztalhatók azután a művészi érzés és megértés terén is. Gondoljunk csak arra, hogy a cseh intelligens közvélemény mily könnyen és szívesen felejtette e] a cseh barokk nagyszerű szépségeit, csak azért, mert a kor, amelyben c barokk művészet született és v'ré->-, zott: a gyűlölt Habsburgod kora volt. AJ j cseh ember szakított a Habsburgokkal s I nem vesz szívesen tudomást többé arról I sem, ami szépet a művészet terén e kor alkotott. S e cseh-osztrák barokk művészet egészen napjainkig tartó meg nem értése nemcsak egy bizonyos kor egyházi művészetének szólt, hanem nagyjában mindannak, ami régebben is ezen a téren a katolicizmussal összefüggött. így tűnik el a cseh intelligencia nagyrészéből az egyházi művészet szeretetének készsége. — íme, nem alaptalan hát a kétely, hogy Prága népe a Szlovenszkóról kiállított tárgyakat aligha értékelhette őszinte lelkesedéssel: hiszen a kiállítás csupa templomon, oltáron, szenteken, kegyszereken vezette végig a nézőt. De hogy a cseh néző nem tudta megérteni e kiállítás valódi szépségét, ez aligha vethető valakinek is szemére. Annál nagyobb lehet megrökönyödő sajnálkozásunk, hogy a kiállítás rendezői mennyire nem akarták megértetni közönségükkel: miből is lett elvégre naggyá Szlovenszkó kultúrája, amivel most Prágában eldicsekedtek. Mert Szlovenszkóval kapcsolatban Prágában nem erre a magasmüveltségü városi kultúrára szokás gondolni, amit a bemutatkozó szlovenszkói kiállítás most sokat sej- tetően kitárt. Jellemző a kiállítási katalógus előszava is, mondván: ez a kiállítás abból a felismerésből született, hogy Szlovenszkó igaz arcát csak úgy fedezhetjük föl, ha szembesítjük a már ismert és szeretett szlovák népművészet kincseit e föld általunk eddig ismeretlen művészi kultúrájával. E beismerés helyes és örülünk neki, mert véleményünk ugyanaz: hogy a csehek nem! ismerik eléggé Szlovenszkó kultúráját. Dej a megismerést célzó kivitellel nem érthe-j S akarták, hogy a szlovenszkói kultúra, amit; I úgymond — föl kívánnak most fedezni, j nem egyéb, mint a keresztény civilizáció, amit Nádorfehérvár alatt Hunyadi János védett meg Európa és az egykori Ma* gyarország népei számára. Mert nehezen jő az elismerés. Az örök recept szerint csak elítélő kritika illetheti a magyar múltat. S amikor e múlt ország-vi* lág előtt el nem vitatható értékei kerülnek Prága előtt napvilágra, akkor, ugylátszik, egyszerűen hallgatni kell a magyarokról, mert ha említést tennének róluk, — akkor okvetlen elismeréssel is kellene adózni e nagy magyar múlt előtt. S ez, ugylátszik, nehezen megy. Pedig nemcsak erre az Ulászló-termi kiállításra vonatkozik ez, amit most leírunk, hanem úgy általában az egész csehszlovákiai magyar kérdésre: a magyar ’ értékek elhallgatásával, mellőzésével nem jöhet létre semmiféle megértés vagy közeledés a nemzetek közt, még kevésbbé az annyit hirdetett kölcsönös megismerés. Csak a múlt és a jelen nemzeti értékeinek igazságos elismerése teremthet olyan légkört, melyben a köztársaság népei az igazságos megbékülés felé közeledhetnek. A prágai kiállítás pedig nem teljesítette ilyen kívánatos szellemben hivatását. tünk egyet. Mert mi ismerjük jól földünk 8 kultúráját, nekünk elhihetik — jóindulattal j és őszinte békés szándékkal mondjuk —, | hogy a magyarok említése és célzatos hall- I gatása nélkül Szlovenszkó kultúrájának j megismerése senkinek sem sikerülhet. Mert figyelmesen elolvastuk a kiállítás alkalmával kiadott katalógust s különösen annak előszavát, amelyben a rendezők kis szellemi bevezetőt adnak Szlovenszkó művészetének és kultúrájának múltjához. Mindenről történik ebben említés: a római birodalomról, a nagymorva birodalomról, a német, az olasz, németalföldi művészi iskolák hatásairól, Horák kassai cseh művészről, Bécsről és a „pozsonyi kapuról', melyen keresztül a „bécsi központból" kultúra áradt Szlovenszkó felé — csak éppen! a magyarokról nem hangzik el egyetlen szó sem, még a magyarok neve sem szerepel ebben a „mütörténeti" prológusban, mintha a magyarok Szlovenszkó földjén soha nem is éltek volna .. . Ugyanakkor, midőn az egész prágai kiállítás annak a keresztény kultúrának beszédes dokumentuma, amely a keresztény-magyar királyság oltalma alatt kifejlődött s amelyet e prágai kiállítás kapcsán hallgatólagosan a cseh körök is dicséretekkel és elismerésekkel halmoztak el. Hallgatólagosan, mert bevallani sehogysem Marosvásárhely és a szlovenszkói magyar fiatalság Irta: Hantos László „Mint sziklára szállott hegyi madár, itt előttetek is egy ember áll, ki az alkotó álmodozás felhőiből leszállóit erre a vásárhelyi sziklára, hogy onnét jelenthesse: mostoha idő jár az ő hegyi országában." így kezdte Tamási Áron megnyitó beszédét a Vásárhelyi Találkozón. Ezt a találkozót, erdélyi magyar testvéreink első nagyszabású közös megmozdulását mi szlovenszkói magyar fiatalok szivszorongva vártuk. Vártuk az eredményt, vártuk az erdélyiek határozatait, vártuk a szellemet, amely a találkozót körüllengte, mindent vártunk, hiszen az egészséges megmozdulások a magyarság történelmében igen gyakran az erdélyi sziklák közül indultak meg. Tamási és a körülötte csoportosuló erdélyi fiatalok — félretéve a vallási, politikai és világnézeti különbségeket — a kisebbségi magyar sors ügyét, másfélmillió erdélyi magyar létküzdelmét beszélték meg a cselekvés szempontjából. A Vásárhelyi Találkozóval csaknem valamennyi erdélyi, magyarországi napilap és lapunk is vezércikkben foglalkozott. De nemcsak a magyar sajtó, hanem a legnagyobb román lapok is a legnagyobb figyelemmel kisérték az erdélyi érett fiatalok találkozóját. A román lapok közül a Curentul azt hangsúlyozza, hogy az erdélyi fiatalság követeli összes nemzeti jogainak tisztelet- bentartását, de nem akar elzárkózni a románságtól. A Curentul az erdélyi magyarság életében a Vásárhelyi Találkozót tartja a legjelentősebb eseménynek. Ez talán túlzás, azonban annyi bizonyos, hogy a magyarság háború utáni történelmében a fiatalság részéről hasonló nagy és egységes megmozdulást nem láttunk még az anyaországban sem. Vásárhelyt az erdélyi fiatalság föl tudott emelkedni arra a magaslatra, amelyen a nemzet egészét szeretnők látni. Tizennégyoldalas, sűrűn gépelt jelentés áll előttem. A Vásárhelyi Találkozó hivatalos jelentése. Mellette egy hosszú erdélyi levél, amely a háromnapos összejövetel belső eseményeiről szól. Szebb olvasmányt, szebb beszámolót még nem láttam. Tamásil beszéde olyan, hogy ezt nálunk is nyugod-j tan el lehetne mondani, mert ez szinte úgy hat, mintha egy modern Petőfi mondta volna el kisebbségi magyar tájon. „Európában negyvenmillió ember él kisebbségi sorsban, — mondja Tamási. — Nyugodtan állíthatom a szónak igazán ősi és szenvedő értelmében, hogy ez a negyvenmillió ember ma Európa igazi kereszténysége." Megrázó szavak, melyeknek súlyát mi is ugyanúgy érezzük, mint erdélyi testvéreink. Negyvenmillió szenvedő arc, kiizködő, gondterhes arc vonul el szemünk előtt, akik nem hatalomért és nem bőséges anyagi javakért, hanem egyszerűen olyan elemi nemzeti és emberi jogokért küzdenek, melyek vita nélkül megilletik a világnak valamennyi lényét, akit embernek neveznek. Elvonul előttünk az ősi kereszténység katakomba-világa, a küzkö- dés, szenvedés, amikor a római birodalom vallási kisebbsége küzdött a létért. Negyvenmillió ember, negyvenmillió lakoságu ország ma nagyhatalmat jelent. A szétszórt negyvenmillió kisebbség töredékekben, szigetekben él, nem hatalmat akar, nem akar országokat dönteni, mert hiszen nem is tud, csak nemzeti jogait követeli. Emberi jogokat, melyek minden embernek nevezhető élő lényt megilletnek. Egyenlő elbánást a többségi nemzettel, ami nem más, mint az emberi jogok elismerése. A jelentés átrágása után — a vásárhelyi sziklavár szellemi magaslatából — a szlovenszkói magyar tájra tekintünk. Érdekes, hogy az erdélyiek Szlovenszkón kerestek példát, lelkesedtek a Tavaszi Parlament gondolatáért, de nem ismerték pontosan a nálunk történteket. A „parlament" elnevezést túlméretezettnek és kissé hencegő fogalomnak találták és először diéta, majd később „csak" találkozó nevet adtak az összejövetelnek. Tényleg ez a szó jár a legközelebb a fogalomhoz. Száznyolcvan komoly fiatal találkozott Vásárhelyt. Ez a szám is gondolkozóba ejt. Hol tudnánk mi szlovenszkói magyar fiatalok ennyi komoly embert összeszedni? **ogyan tudnánk mi —• akár csak százan is — egységes határozatokat, biblikus erejű Hitvallást tenni magyarságunk mellett? De még lejebb szállunk. Hol tudnánk csak ötven embert összehívni, akik az egységes magyar Hitvallás mellett cselekvő munkába is fognának? Mert a Vásárhelyi Találkozó Hitvallását elfogadhatnék mi is a cselekvés kiindulópontjául. Sivár reménységek, szomorú tapasztalatok jutnak eszünkbe. Az utóbbi időben a szlovenszkói fiatalok több megmozdulását regisztrálhattuk. . Első volt a Gömöri Diéta. Helyi jelentőségű esemény volt, a nyugatszlovenszkói fiatal értelmiség mit sem tudott a gömöri készülődésekről, ahol a jóakarat mellett nagy volt, sajnos, igen sok téren, a dilettantizmus és a vágyálom. Aztán jött nagy dübörgéssel a Tavaszi Parlament. Másféléves távlatból visszatekintve, mosolygunk az első összejövetelen, ahol szintén volt egy kis jóakarat, de hiányzott az, ami a legfontosabb, az a magyar szellem, ami az erdélyi fiatalságot összefogta, az a lelkiség, amely tettre is kész a magyarság életéért. Az idén jöttek a vih- nyei főiskolás kongresszusok. Itt talán már megvolt a szellem, amire szükségünk volna, de az alkotni-vágyás még gyermekcipőkben járt a kongresszusokon. A Vásárhelyi Találkozó az erdélyi magyarságban, de az összmagyar életben is osztatlan örömet és helyeslést keltett. „Most, a nagy siker után — írja erdélyi barátom —■ mindenki azt.akarja, hogy folytassuk valamilyen formában a munkát, mert széles tömegekben olyan rokonszenvvel és várakozással találkoztunk. Nem tudom, milyen formában lesz lehetséges. Semmiesetre sem akarjuk egy uj pártalakulásnak látszatát kelteni." Az erdélyi fiatalok nem akarnak robbantani, az erdélyi magyar párt tabu előttük, melynek sorait, az egységes magyar fallanxot nem szabad megdönteniök. Ezt még a legszélsőbb baloldali rétegek, sőt a találkozón résztvett munkásemberek is helyeselték. Kacsó Sándor kissé tulbékülékeny beszédet tartott a román—magyar viszonyról és előadása a tényleges helyzetet nem ismerő előtt azt a látszatot kelthetné, mintha az erdélyi magyarság mai helyzetéért nem annyira a román kormányok, hanem a magyar vezetők volnának felelősek. Ezen a ponton kellett eldőlnie a Vásárhelyi Találkozó sikerének. Ha a résztvevők Kacsó mellé állnak, úgy borzalmas hibát követtek volna el. A punctum saliens azonban jól dőlt el. Kacsó maga is látta, hogy milyen ellenszenvvel találkozott, visszavonta kijelentését és maga is csatlakozott ahoz a fölfogáshoz, melyet az egész találkozó magáénak vallott. A többi kérdés ezután úgy ment,, mint a karikacsapás. A résztvevők egyre na* Wészle«l |===^ Javítás! | ~-f< »er e "|= PHILIPS-ROBOT-nál kevesebb munkával, többet hall. __ t .. -1 Vételkötelezettség nélkül bemutatja Cj* RÁDIÓ QUASTLER CjJElifJ/ BRATISLAVÖ, Central Passage S€C Telefon: 25-05.
