Prágai Magyar Hirlap, 1937. szeptember (16. évfolyam, 199-223 / 4345-4369. szám)
1937-09-12 / 209. (4355.) szám
'PPÄGAI-Mac//AR-HI RliAg 1937 szeptember 12, vasárnap. „(fiizit me&tafuiiia velágos "Szent János“ Pusztulásra ítélt dallamok a gkymesi vár tövében Irta : M a n g a János A Nyitrától északra fekvő palóc-sziget utolsó állomása Ghymes, ahol a magya Isten hozott '-tal köszöntik az idegent. A falu az országút két oldalán, a völgyben fekszik, tőle északnyugatra, a hegytetőn Ghymes várának romjai mesélnek a dicső múltról. Tetőzete már régen beomlott, egykori szépségét csak néhány épségben maradt fal vagy oszlop hirdeti. Az idő vasfogásai az egykori hatalmas vár kápolnája dacol a legnagyobb kitartással. A kápolna tartja eredeti jellegét, de berendezését és 16. századból származó oltárt és kegysze rr-ket már régen leszállították a községben lévő Forgács-kastély kápolnájába. A falu magyarjai csöndben és békében, az ősi tradíciókhoz hiven élik napjaikat: dolgoznak szorgalmasan és olykor-olykor még arra is jut idejük, hogy áldozzanak a magyar kultúrának. A SzMKE-nek tevékeny helyi- csoportja van és a község elöljárósága pedig most foglalkozik azzal a tervvel, hogy kulturházat építsen. Vasárnap este értem a f :uba. A főkötös és a különös hímzéssel díszített ingü menyecskék az alacsony, z: upfödeles házak előtti padokon ültek. A falu végéről idegen nótaszó hallatszott: a vasútépítő munkások sörből fakadt éneke. Motorkerékpárommal megálltam az egyik félszemii ház előtt, ahol öregasszonyok ültek. Nagyon barátságosan fogadtak és amikor elmondtam jövetelem ■ célját, még be is invitáltak. Aki még Kodály ördöngős masinájába is émkelí Amikor a kemencepadkára letettem a hátizsákom, az öreg Verőn néni azonnal ráismert a hátizsákból kikukucskáló fonográf- tölcsérre és büszkén mondta el, hogy vagy harminc esztendővel ezelőtt ő is énekelt egy ilven ördöngős masinába. Aztán tovább mesélt: — F.gy olyan nagyszakállu ur volt itt. A mester urnái lakott. Oszten egy este vagy tíz asszonyt hívtak az iskolába, hogy ki tud jobban énekelni. — Hát ki tudott legjobban? — kérdeztem. — Mónár Krála. de má‘ meghalt. De egyszer ő is eltévesztette, oszt beleköhögött a gépbe, a gép meg visszamondta, oszt mi meg nevettünk rajta. — Hát ki énekelt még abba a gépbe? — kérdeztem tovább az öreg V erőn nénit. — Recika Klára, meg Finta Mózsi, de még1 már ők is meghaltak. Tudja Isten, talán már a 15.|nem is élnek többen, csak én. Amikor ezt mondta Verőn néni, kissé ösz- szeszorult a szivem, de aztán, amikor arra gondoltam, hogy a budapesti Néprajzi Muzeum népzenei osztályában a szakállas ur 139 ghymesi dallamot helyezett el, megvigasztalódtam, mert azok az öregek, akik itt Ghymesen már a temetőben alusszák örök álmukat, ott a viaszhengerekben tovább élnek és hirdetik a magyar nép művészi erejét. Verőn néni után a leánya, Bállá Franciska 43 éves asszony szólalt meg, aki eddig a kemencét támasztva hallgatott: — Amikor Kodály Zoltán ur itt volt, én vezettem át innen Zsérére. Mikor odaértünk, egy koronát adott, hogy vegyek rajta cukorkát. A pusztulásra ítéli dallamok Harminc esztendő nem nagy idő. De egy| nép életében ez is sok változást hozhat. Azok a dallamok, amelyek még harminc esztendővel ezelőtt virágoztak Ghymesen, majdnem teljesen eltűntek. Az ötven éven aluliak már csak emlékeznek rájuk, de még a dallamok töredékeit sem tudják jól. Az otven even fölüljek pedig csak a töredekeke isménk Vagy nz hatvan-hetven ev korul, asszonyt kérdeztem ki a szentivan-tuzenek dallamaival kapcsolatban, de ezek közül csak Verőn néni tudta elénekelni, ö is hosszas gondolko- zás után. Különös jelensége a falu lelkenek: azok a dallamok, melyek hossz évszázadokon át hű és szigorú őrei voltak a mitholo- giában rejlő erőknek, néhány évtized alatt eltűntek. Pusztulásra Ítélte őket a huszadik század. Vájjon miért? A napisten tiszteletére kozott áldozatok emlékei Junius 24. napja előtti este nagy ünnep volt valamikor Ghymesen. Mikor nyugovóra tért a nap, a falu apraja-nagyja összegyűlt, hogy meggyuitsák a szentiván tüzét, amelynek emléke sok-sok évszázaddal az- előttre, a pogánykorba nyúlik vissza, amikor a nyári napéjegyenlőség napján, a diadalmas nap tiszteletére gyújtottak örömtüze- ket. A leányok, legények ünneplőbe öltöztek és amikor már mind együtt voltak, meg- gyuüották a tüzet, aztán fölhangzott az ősrégi dallam: ..Tiizit megrakatta velágos szent János. Fehír hajú Magyar Ilona haján fölül gyöngykoszoru, gyöngy.“ Aztán a leányok és a menyecskék sorba átugrálták a tüzet. Az asszonyok pedig bodzafát pörköltek a tűzön, hogy azzal kössék be a daganatot. A tüzugrálás után már újabb, a kereszténység átformáló erejéből fakadt dallam következett: ..Jeléntyi magát Jézus háromszor esztendőben. Jézus magát úgy jeléntgetyi már." A 72 éves Verőn néni ráncos, sápadt arca kisimult, megfiatalodott. Már nem kell gondolkoznia, a dallamok mindmegannyi apró ezüstcsengetyük csilingelnek ajkán, amikor a harmadik dallamba kezdett, amely tartalmánál fogva is örökké csillogó gyöngye marad a magyar népköltészet őserejének. Nem Fájós, gyenge és visszeres lábakra valódi jótétemény a LASTEX I I scodafonálból készített harisnya.-f- ----' LASTEX -harisnyák kaphatók a cégnél Bratislava, HviezdoslavSétatér 24. A DB A DrfÜiS krém és szaPPan garantáltan ártalmatlan és a legjobb arcápoló szer, mely már egy tégely használata után . . eltünteti a szeplőket, májfoltokat, pattanásokat és fe,udltl az arcot- A bársonyos, puha arcbőr titka a friss ARIADNE krém és szappan. — Gyártja és postán naponta friss szállítmányokat kuId; p/l- ^r- Vassko Gyula — gyógyszerész — ARIADNE chemiai és kozmetikai laboratóriuma, Preéov. Masaryková ul. 81. Telefon 230. Posta csekk konto szama: ITaha 82.156. — Kérje minden gyógyszertárban és drogériában! Ä VACSORA Irta: Bibó Lajos Apám «nap rám.irólt: — Hogy üiai? Miért nem teszed fel a lábadat egyenesen az asztalra? Rátekintettem és szerényebb helyzetet vettem fel. Átvetett lábakkal ültem nz asztalnál, kissé hátravetve magamat a székemen, hogy ezzel a hanyag köncycd- *éflgel Jelezzem azt az érett előkelőséget, amelyet személyemmel. egyéniségemmel akartam nyilvánítani részint legszűkebb környezetem, részint pedig a nagyvilág felé P.velőtt érettségiztem, apám keze alatt dolgoztam riporterként a helybeli lapocska szerkesztőségében és ez a körülmény, no meg a csekélység, hogy havi huszonöt forint alakjában rendes fizetést húztam es ennek alapján átlagon felül emelkedő egzisztenciának tekintettem, a végsőkig felfokozták férfiúi őn- er.etemet Mellesleg a világ meghódítására készültem és legalább ötven halhatatlan drámai költemény és iu|>anannyt megírandó monumentális regény tárgya es esemenye zajlott bennem. Egyelőre nem jelent meg nyomtatásban csupán egyetlen elbeszélésem — azt is apum jelentette meg, mint ö mondotta, részvétből és elrettentő példaképpen, de ez « csekélység egyáltalában nem feszélyezett titánl készülődésemben és egyáltalában nem érintette abbeli becsvágyamat hogy majdan mint világrengető nagyság sújtsam gúnyos megvetésemmel az emberiséget és a vibgcgyetomct> Fölényes pillantást vetettem apámra, elszívtam a cigarettámat, utána fogtam a kalapomat és eltávoztam hazulról. Este volt. elpihent, halkan lehelő augusztusi este. A nyár már vége felé járt. fent már hideg fény- nvel világított a hold. de lent a levegőben még ott reszketett a távoli kertek illata. Bozsike várt a poros gömbakácfák alatt. — Ot percet késett. — mondta kedvesen. — összevesztem apámmal! — válaszoltam komoran és rögtön készen a zordon hazugsággal — Megmondtam neki a magamét. Holnap elköltozködöm hazulról. ! i.dalosán szerettem Bözsikét és ő halálosan szere- gémet. A vésztjósló ki|clcntésrc clsapadt és re- t 1 gö gvermeki alázatában, rajongó tisztelettel tekin- ' 1' r ........szavaimból kiaradó eró egyszerre lenyűgözte cs félelemmel vegyes csodálattal toltöttr el. ,0ilcnt? - rebegte halkan, inkább csak a pillanat drámai emelkedettsége kedvéért, mintsem sürgetésből. — Semmi — feleltem ravaszul és kité.öen. — Holnap tiszteletemet teszem az édesapjánál és megkérem a kezét. Rózsiké a változatosság kedvéért most már elpirult. Nem szólt. Vagy nem akart, vagy nem mert, de hallgatott egész este. Amikor hazakisértem és néma kézcsókkal elbúcsúztam tőle. erősen szemébe néztem. — Holnap tizenkét órakor itt leszek. Rumnézett, szomorúan, könyörgöm tekintetében félelem vergődött.- Istenem ... ennyit rebegett csupán és imbolygó, csendes léptekkel bement. Másnap tizenkét órát verte a toronyóra éppen, amikor odaállottam édesapja elé. Az öregur kint ült a kertben, csendesen pipázgatott. nézte a virágokat, figyelte a méheket. hogyan szállnak ki a kaptárból és virágporral terhelten hogyan térnek vissza hailéknkb.- No. mi az. öcsém? - fogadott, amikor me" pillantott. a Pillanatra, mintha elszorult volna a szivem, utána nyomban vérhullám öntött el. * — Azért jöttem bácsi... kezdtem, de a többit elharaptam. úgy éreztem, a hangom remeg. —1 Bőgd ki, nal- ... bejelentem a bácsinak, hogy Bözsike. meq én szeretjük egymást. Ezennel ünnepélyesen megkérem kezét. A bácsinak még a szempillája sem rezdült meq S:,vta nyugodtan a pipáját és nézte tovább maca előtt a levegőt. ®- Hm - mondta. - Aztán mióta szeretitek env mást? yy — Féléve. Vele beszéltét? ~ Beszéltem. Megegyeztetek? ~ Meg. nA: orcflur úgy tett. mintha gondolkozott volna. ■ rtr*'big várt. akkor megszólalt ~ Hat jó - mondta a ü dolgotok. Állásod van, fizetést kapsz, szép jövő vár rád, semmi akadálya, hogy egybekeljetek. — Harminc forintot keresek havonta — toldottam meg rögtön öt forinttal a fizetésemet, hirtelen vakmerőségemben úgy tüntetve fel a dolgot, mintha nem is keresettel, hanem legalább is öt irányból befolyó jövedelemmel rendelkeztem volna. Az öregur átsétáltatta a pipát a másik agyarára és búcsúzóul megjegyezte: * Estére gyere el vacsorára. Aztán majd véglegesen megtárgyaljuk a dolgot. Olyan váratlanul ért az öröm, hogy beleszédültem. Rohantam, boldogságomban még köszönni is elfelejtettem. Este terített asztal várt. Az örömszülök feltűnő nyájassággal fogadtak, csupán Bözsike arcán és viselkedésében véltem felfedezni bizonyos tartózkodást és zavart. Elfogultságát azonban érthetőnek találtam. Felszolgálták az első tál ételt, az illatos, gőzölgő marhapaprikást. Elmosolyodtam, amikor a cseléd a tálat letette az asztalra. A paprikásmennyiség legalább tizenkét személyre szólt. Imádtam a paprikást és há- lomszor is vettem magamnak. Amikor letettem a villát az asztalra, az öregur csodálkozó szemet meresztett reám. — Na? Miért hagytad abba? Jóllaktam bácsi kérem — feleltem szerényen. Az öregur előbb a nénire, azután Bözsikére tekintett. Ez a tekintet azt mondta, nem érti a dolgot, miért főztek akkor olyan sokat, ha én ilyen kákabélű vagyok. Nem akartam, hogy csalódással kezdje és negyedszer is vettem magamnak a paprikásból. Amikor lenyomtam a torkomon az utolsó falatot is, a homlokom kezdett gyöngyözni. Kalapáccsal sem lehetett volna belém verni többet, de láttam, hogy az öregur igy sincs velem megelégedve. Jómaga ekkorra legalább két kiló húst eltemetett és három malomkeréknagyságu karéi ken>eret elmártogatott a csípős és zsíros paprikáslében. A lakoma nem állt sok fogásból, a paprikást turóscsusza követte. Ezt már nem is tálban, hanem egy dugasztóteknöszerü alkalmatosságban hozták. Szörnyű gvanu nyilait a szivembe. Az öregur próbára akar tenni. Ki akarja próbálni a képességeimet. Maga a város legnagyobb evője volt. félelmetes legendák keringtek az étvágyáról és arról, hogy miképpen szokta asztal alá és félholttá tenni vendégeit. Rátekintettem az irtózatos tömegű turóscsuszára és megfagyott ereimben a vér. Nem futamodhattam meg, ezzel kockára tettem volna és elvesztettem volna minínk.A-f°rS°mrÓJ' S:erLelmCmrö1' a boldogságomról, Bozsikérol volt szó és elborulva a g relmes félelemvolt poéta, aki a búzavirág, szőlővirág és a rózsavirág isteni küldetésének himnuszát olyan szépen meg tudta volna énekelni, mint Verőn néni, akinek leikéből egyszerre ezer. mege ezer porrá lett ismeretlen magyar költői szív kezdett dobogni. ..Vetekégyik vélem háromféle virág. Virágom, véled elmegyek, Virágom, tőled el sem maradok. Elsőféle virág a búza szíp virág. Virágom . . . Másikféle virág a szőlő szíp virág. Virágom . . . A harmagylk virág a rózsa szíp virág. Virágom . . . Né vetekedj vélem te búza szíp virág, Mert bizony tevéled él az égisz világ. Virágom . . . Né vetekedj vélem te szőlő szíp virág, Mert bizony tevéled szentmisét szolgálnak. Virágom ... Né vetekédj vélem te rózsa szip virág, Mert bizony tevéled lányok dicsekednek. Virágom .. Már éjfél felé járt az idő, amikor Verőn néni az utolsó dallamot is gépbe énekelte« Összecsomagoltam, mint az utszéli fa árnyékában éhségét csillapító vándor, aztán búcsút vettem az ifjulelkü öregektől és elindítottam kerékpárom motorját. A motor berregése összevegyült az agyamban csilingelő dallamokkal és a huszadik század gépzaja a haldokló dallamokkal együtt egy hatalmas szimfóniában egyesülve szállt a csillagok felé. Amikor pedig a falu fölött lévő domb tetejéről visszatekintettem, a hold ezüst sugaraiban fürdő ghymesi várrom intett felém istenhozzádot. tői, a közeli megfulladás borzalmától, olyan halmot söpörtem a tányéromra a turóscsuszából, hogy az asztal széle csaknem lehajlott a súlya alatt. Ádáz tusa kezdődött. Verejtékezve és halk hörgéssel birkóztam a döbbenetes mennyiségű turóscsuszával. Az öregur valósággal kazlakat gyömöszölt be egyszerre a száján ba. A hatodik tányér csuszánál tartott, amikor én még az első adag utolsó maradványaival tülekedtem. — Nagyon kisétü vagy Öcsém. Fene legény lehetsz, ha még egy kis nyavalyás turóscsuszával sem tudsz megbirni — mondogatta folyton, miközben újabb turóscsuszatömegeket tüntetett el a szájában. Negyedóra múlva kezem, lábam elzsibbadt, már csak tátogtam, zugó füllel, kidülledt szemekkel, zakatoló szívvel és végsőkig eltompult dühvei dugtam és gyomroztam magamba a turóscsuszát. Végre kiürült a teknő, az öregur elkente a bajuszát. — Hát... többet is gyúrhattatok volna .— mondta elégedetlenül. Hozták a bort, az öreg öntötte a poharakba. Mint a megváltott, úgy nyúltam az üdítő ital után. — Isten éltesse kedves bácsi! ■— ... édes mindannyiunkat — viszonozta az öregur, hajtásra kihörpintve a maga porcióját. Fergeteges, öldöklő ivás kezdődött. Éreztem, Hogy ütött az utolsó órám. Az öreg valósággal öntötte magába az italt, minden harmadik percben koccintott. — Igyunk na, jó ez nagyon. Vagy te nem szoktál? — Dehogyisnem! — koccintottam le büszkén a poharamat az asztalra. Megiszom én is mindennap a magam kétliterjét. Az öreg megszegte a nyakát. ■— Csak? Hitvány portéka lehetsz, hogy ilyen kevéssel beéred. — Elbírok többet is — feleltem és ebben a pillanatban az öregur kettévált előttem. Ugyanekkor a szék is megingott alattam, a következő pillanatban pedig a lámpa tótágast állt az asztal közepén. Még láttam a poharat, még /emlékeztem arra, hogy Bözsike felkelt az asztaltól és bement a házba, azután hang nélkül lefordultam a székről. Másnap hajnalban tértem magamhoz a kertben. Azon a helyen* ahova az öregur eszméletlen állapotban és holtrészegen kitett. Mondanom sem kell, hogy nem költöztem el hazulról és nem vettem feleségül Bözsikét. Bushangu levelet Írtam neki, amelyben örökre elbúcsúztam tőle. Holott tudtam, hogy sem őt, sem az emlékezetes vacsorát nem fogom soha életemben elfelejteni.
