Prágai Magyar Hirlap, 1937. augusztus (16. évfolyam, 173-198 / 4319-4344. szám)

1937-08-07 / 178. (4324.) szám

•*

ua

VJAPÁiAl-J v lAlTCAK-HIRLAR

ESS

1937 augusztus 7» szombat.

A magyar cserkészek ragyogó mutatványok után mézeskalácsszivet ajándékoztak , a holland királynőnek

„Farkaskölykök“ a 85 éves Baden-Powell előtt » Az angol, francia, magyar és

holland cserkészek mutatványai a királynő előtt ■ Változatos élet a táborban

I

HAARLEM. — (A PMH kiküldött tudósítójától.) A vogelenzangi világjamboree- nak szerdán nagy napja volt: a megnyitás után most látogatta meg ismét Vilma királynő a tábort s ebből az alkalomból az arénában nagyszabású előadást tartottak. A királynő lord Baden-Powell és felesége társaságában érkezett hatalmas luxusautóján. Az arénát ékkor már zsúfolásig megtöltötte a többezer főnyi közönség.

Vilma királynő lila ruhában érkezett meg és a tribün díszpáholyában foglalt helyet a Baden-Powell házaspár, veje, Bernét herceg és Gusztáv Adolf svéd királyi herceg társaságában.

A tribünön jelen voltak az állami hatóságok kiküldöttei, a diplomáciai kar tagjai, ezenkívül a nemzetközi csetkészdelegáció is.

A léggömbös kiscserkészek fogadalma

A nagyszabású ünnepség a cserkészcsapatok felvonulásával kezdődött, majd megható jelenet következett. Az aréna pázsitjára vonultak fel a zöldinges kiscserkészek, az úgynevezett „farkaskölykök“. Mindegyik kisfiú kezében léggömb volt. Két kis cserkész felkérésére lord Baden-Powell Bernát herceg kíséretében a tribünnel szemben felállított magas emelvényre ment és ott a „farkaskölykök“ farkasorditása közben kivette tőlük a fogadalmat. Mindenkire nagy hatást tett a jelenet, amikor a cserkészet 85 éves apostola a legifjabb nemzedéket sorozta be az általa megindított mozgalomba. A fogadalom letétele után adott jelre felfelé repült az ezernyi apró színes léggömb, mintha a gyermekek fogadalma szállna az egekbe.

Négy nemzet a porondon

A kiscserkészek elvonulása után az egyes nemzetek cserkészcsapatai adtak elő különböző nemzeti számokat. Összesen négy nemzet cserkészei szerepeltek, az angol, a francia, a magyar és a holland cserkészek.

Először a skót cserkészek táncolták el nemzeti táncukat dudazenekar kíséretével. A táncolok mind fehér ingben voltak, a zenekar tagjai cserkészingben, természetesen valamennyien kockás skót szoknyában. Utánuk a franciák következtek, ezeknek jóval kisebb sikerük volt, mint a skótoknak. A különböző francia vidékek népviseleteibe öltözött fiuk népi táncokat mutattak be zenekiséret mellett. A franciák különösen színes viseleteikkel hatottak, de táncszámaikat hatástalanul adták elő.

következtek a, kis magyar nemzet cserkészei. Először a teljes fúvós zenekar vonult fel. Utánuk festői képet nyújtott a diszmagyarnuhás táncosok csoportja. Ezt követte a többi, nyolcas sorokban felvonuló magyar cserkész egyszerű fekete tornanadrágban, fehér címeres tornaingben. Közvetlenül a zenekar előtt, a zászló után

három magyar cserkész hatalmas mézeskalácsszivet vitt.

Ezek a királynővel szemben álltak föl a mezőnyben, mögöttük a zenekar helyezkedett el körben, kétoldalt pedig nyolcas sorokban a tornaruhás fiuk sorakoztak föl.

A zenekar magyar népdalegyvelegbe kezd. Mig a kissé monoton francia számoknál a tribünök közönsége a nagy hőségben a kijárat felé igyekezett, most mintha kicserélték volna a nézőket.

A magyar nótákat lelkes, percekig tartó

tapsvihar fogadja,

de máris újabb meglepetést nyújtanak a magyar cserkészek. Krinolinmutatványok, ikét méter hosszú, összetekert papirossávok hirtelen fellobogtatása nyújtanak káprázatos látványt. Jobboldalt a holland, baloldalt a magyar nemzeti színeket adják a fellobogtaitott papirsávok és e nemzeti szinek változatában festői tornagyakorlatolkat mutatnak be a magyar fiuk. A magyar zenekar rázendít a holland himnuszra és a himnuszt a magyar cserkészek holland nyelven éneklilk. Az egész tribün közönsége felállva velük énekel. . Majd megszólal a megafon,

egy magyar cserkésztiszt, dr. Páka Ervin holland nyelven tart üdvözlőbeszédet és tolmácsolja a magyar nép háláját Hollandiának a háború utáni vendégszeretetért, amelyben a magyar gyermekek részesülték.

Zugó taps fogadja a beszédet, a három cserkész felmegy a királynő mellé a tribünre és átadják néki a magyar szív ajándékát, a hatalmas mézeskalácsszivet.

A kiránynőt láthatóan meghatja a kedves ajándék. Ugyanekkor a tomaruhás fiuk a tribünök felé szaladnak és kis mézeskalácssziveket dobálnak a tribünön ülő közönség közé. A taps elültével gramofonlemezröl cigányzene- kar játéka hallható és ennek ütemeire a magyar diszruhás csoport huszártoborzó-táncot

ad elő. Miire a festői tánc végetér, az egész tribün közönségének állandó tapsvihara közben vonulnak el a magyar cserkészek a királynő előtt. A szivbőljövő ünneplés mutatta, hogy a legnagyobb sikerük nékik volt.

Végül a házigazda holland nép cserkészei vonultak föl és mutatványaikban ötletesen és változatosan fejezték ki a holland nép jellegzetes szokásait. Különösen ügyesek voltak a kerékpáros cserkészek számai, a malomkerékszám kötéllel, a vitorláshajós élőkép, végül a holland nép történelmét és gyarmatait ábrázoló élőképek és zászlós felvonulásók.

Az ünnepség a holland himnusz eléneklésé- vel ért véget. Vilma királynő ezután kíséretével elhagyta a jamboree területét, de a tábori élet zavartalanul melegséggel és jókedvvel folyók tovább.

Előkelő vendég

A nagy bemutatót megelőző napon meglátogatta a világjamboree táborát Habsburg Ottó, volt trónörökös is, aki Belgiumban tartózkodik. Végigjárta az egyes nemzetek csoportjait és hosszabb ideig elidőzött a magyar táborban is. Kijelentette, hogy a magyar cserkészet külön klasszist jelent világviszonylatban is.

Kömyei Elék.

ÁRKÁDIÁI ESTE

Irta: Asguthy Erzsébet

Már messze künn jártak a falakon túl, de Philes hangjában még mindig nem halkult fáradtabbra a sürgető könyörgés:

— Engedd, Mester, engedd, hogy abbahagyjam ... Tudok már mindent, amire az Írástudók meg taníthattak és ...

— És mily sok titkot rejteget még számodra az Írás — válaszolt csendes mosollyal Magister Maximos^ Akribios, miközben hatalmas mellkasát domborura szitta a langyos alkonyati levegővel.

Éppen felértek a dombtetőre.

Alulról ünnepi dal és muzsika elkalandozott töredékei szálltak utánuk, mint lenge fátyol széthulló foszlányai.

Megállt. Szembefordult a várossal. Széttárt tenyerével letörölte enyhén gyöngyöző homlokát. Aztán, átfogva Philes vállát, kinyújtott karjával lemutatott a völgybe:

„Záporadó szüzek,

íme jövünk Pallas dús földjére látni ma

[Kekrops

Férfi-lakozta kies mezeit,

Hol mély titkok imádata van s a Földanya

[ünnepin

Szent rejtelmek felmutatása,

Kincses ajándok az égi lakóknak,

Nagyszerű templomok, isteni szobrok, Oltárnál szent körmenetek sora,

Isttenek áldozatain koszorúk és ünnepi Pompák minden időben És kikeletkor a Bacchus örömszaka. Zengedező karok éneki versenye S tárogatók mély hangja.“ *)

Még folytatta volna tovább is, de Philest öle- . j karja — mint kiküldött őr a vártán — hirte- telen árulkodó türelmetlenséggel megrezdült. Egy visszafojtott sóhaj, vagy egy önfeledt rándulás adott-e okot Magister karjának a besu- gásra, azt a következő pillanatban már nem lehetett eldönteni, de Maximos Akribios tudós férfiú volt és megértette a ki nem mondott szavakat is.

Elengedte tanítványa vállát és hátralépett. De még mielőtt szólhatott volna. Philes elébe vágott:

— Mester, ne haragudj, de úgy gondolom — folytatta élőbbről félbehagyott mondatát — úgy gondolom, hogy az igazi tudós nem a papiruszok közt rejtőzik: az Élet titkaira csak az Élet tanith it -s még akkor se tudunk bizonyo. '1 .....-i-huucs: Felhők.

san semmit.

— Ha vannak még titkok és kételyek, előtted, ismét csak mondom, gyarapitsad tovább tudásodat.

— Hiába teszem — vallotta Philes. — A pa- laistrákból és musikekből már rég kinőttem, aztán te osztottad meg velem tudásod legjavát, mégis úgy érzem, nem tehetsz bölcsebbé és nem nyugtathatsz meg, hiszen te sem ismerheted a titkokat, amikre szomjazom.

— Nem oktattalak-é mindig híven társaiddal együtt, hogy fényt derítsek rájuk? Nem tanitot- talak-é mindenre, amit tudnotok kell és illik?

— Igen, igen, mindig atyai jóságu mesterem voltál, — sietett Akribios szemrehányó hangjában a keserűséget elfojtani lázongó tanítványa.

— Mégis percenként születik bennem ezer és ezer uj kérdés, amikre hiába keresem a feleletet . ..

— Miért nem krédezel, hogy válaszoljak?

— De mikor magad sem ismered őket. Vagy azt akarod mondani, mindentudó vagy? Hiszen még engem sem ismersz — támadt Philes.

— Kevélyen hangzanék, ha mindentudással dicsekednék az istenek előtt, de hogy téged ne ismernélek, aki mégis csak egyszerű teremtménye vagy a kozmosznak ...

— És mégse ... mégse láthatsz belém, mégis mily kevés az, amit rólam tudsz, vagy amit magadról hiszel ... És még ha mindent tudnánk is, örök utitársunk marad a kételkedés.

— Tévedsz, Philes: ha tud az ember, nem kételkedik többé.

— De csak kételkedéssel juthat el a tudásig

— morogta makacsul Antonius. Aztán csend lett.

Alattuk lilás szinü ünnepi párák keveredtek az alkonyi pírral. Tompa zsongás, vibráló morajok gomolyogtak az utkanyarokból, mint elkószált szerelmes párok lefojtott sóhajai.

Lent a tömeg egy gondolaton épült hatalmas egysége ünnepelt. Itt fent két elszabadult parányi sejtje szimatolt a végtelen felé.

Maximos Akribios nekivetette széles hátát a temető kőfalának, aztán — valószínűleg a környezet hatása alatt — újra belekezdett imént félbeszakadt kedves strófái folytatásába:

.....Zengedező karok éneid versenye

S tárogatók mély hangja ...“

Antonios Philes megbuktatta messzenéző tüzes tekintetét a dombok buckái között. A legalsó fordulónál egy fehér pont villant fel.

Egy percre lehunyta a szemét. Aztán féloldal- i ról rálesett mesterére:

— Ó, Mester, mit tudsz vájjon a legnagyobb titokról, amely házadban él? ismered talán hitvesedet, a kecses járású Ninost?

— Mely oktalan kérdés — rebbent bosszúsan Akribios szmöldöke és hangja a megszaki- tott sor közepén. — Ha nem ismerném, házam. ban tartanám-e s megosztanám-e vele ételeimet?

I — S ő... ő vájjon ismer-e téged? Miből tudod, hogy szeret-e téged?

Most elfordította tekintetét a városról Akribios s komolyan Philesre emelte:

— Nem hagyta-e el érettem atyái tűzhelyét, hogy az enyéimnek áldozzon? Miért jött volna velem, ha nem szeret?

— Igazad van, Mester, csak egyről feledkezel meg ...

— Megfeledkezem? S miről? — csodálkozott Maximos Akribios.

Óvatosan hátrált Philes a fal mentén, majd:

— Megfeledkezel az időről s az idegen oltárokról. Hátha Ninos azóta már mást szeret?

Indulattól elvörösdve fordult felé Akribios:

— Vigyázz a szavaidra, fickó! Házam s hitvesem szent és türelmem elfogy, ha gyalázni mered őket!

— Őrizzenek tőle az istenek! ,.. Házad küszöbe szent előttem s én soha át nem léptem azt. Mégis...

— Mégis?... — lihegte nyugtalanul Akribios.

— Mégis, aulátok nyitott kapujában egyszer megpillantottam az isteni Ninost... Kora hajnal volt s ő a szent-tüzet éleszteni jött ki a házból. Közben vizzel öntözte a virágokat. Bő chitonjának ujja felcsúszott a karjain s a felkelő nap rózsásra csókolgatta bőrének gyöngyház* fényét...

Akribios dermedten hallgatta. Közbe akart szólni, de valami összeszoritotta a torkát.

— Aztán? — nyögte rekedten.

— Aztán? — Philes rákapta szemét. Lassan végigsimitott homlokán s most már folyékonyabban folytatta. — Aztán, bár nem léptem át házad küszöbét, mégis megismerkedtünk ...

— Hol? — hörögte villámló szemekkel Maximos Akribios.

— A ... a ligetekben ... — mondta kissé akadozva Philes. — Igen ... a ligetekben ... ott is találkoztunk napszállat után vagy holdtöltekor ...

Maximos Akribios megmozdult, mintha neki akart volna ugrani a torkának, de ugyanakkor Philes egy lendülettel már fenn is volt a kőfal tetején.

— Nem mondom tovább, ha belémfojtod a szót — kiáltotta — pedig most végre mindent

be akarok vallani. ..

— Beszélj! — parancsolta fenyegetően Akribios s két kezével rákapaszkodott a fal peremén kiálló kőre. Izmos karjain szinte pattogtak a görcsösen kifeszült erek.

Antonios Philes ránézett, aztán egy pillantást vetett feje fölött a kanyargós útra. Hátul a nap egyre vörösebben kerekítette izzó pupilláját s > tüzbeborult dombok között lassan nőtt-nőtt a fehér pont.

— Beszélj! — rivallt rá még eqyszer Akribios.

— Nem is történt több semmi — húzódozott Philes a fal tetején.

— Hazudsz! Mindent akarok tudni!

— Hiszen már mindent tudsz, mért kételke- del? — mosolygott Philes felülről halk gúnnyal.

Akribios tájtékozva lendült neki a meredek falnak. De látva a másik menekülő mozdulatát, helyben maradt — ugrásra készen.

A fehér pont odalent most már vonalakra bomlott s egyre nagyobb lett. Antonios Philes még egy futó pillantást vetett az útra s aztán gyorsan beszélni kezdett:

— Jó, hát tudd meg, amit hallani akartál! Igen, szeretjük egymást, Ninos meg én. — Akribios felhördült. íves mellkasa alatt, mint tüzes üllőn a bomlott pöröly, vad dübörgéssel vert a szive. — Szeretjük egymást az első pillanattól kezdve, hogy találkoztunk, hogy a hangját meghallottam, hogy megoldhattam a saruja szalagját ...

— Elég! — bömbölt Akribios s két kezével nekifeszült a kőnek.

— Nem elég! nem elég! — folytatta Philes lázasan. — Mit tudsz te Ninosról?... tudod tán, milyenek az álmai?... mire gondol, ha reggel hullámos haját kibontja? ... milyen szinü szemének csillanása, mikor a hunyó napot nézi?,.. Te nem tudsz semmit... nem tudsz semmit róla ... Most.. most ide fog jönni — zihálta egyre sebesebben — ide fog jönni ma este. hogy elmondja neked ... — Akribios súlyos ökle alatt meglazult a nehéz kő — ide fog jönni, hogy megkérdezze tőled . .,

Ebben a percben eltűnt Philes a falról s pár pillanat múlva valamivel odébb tulnan a sirok közt bukkant fel.

— Ki volt ez az őrült tornász? — hallatszott ugyanekkor egy nevető hang Akribios háta mögül.

Hirtelen megfordult. Egy pillanatra megingott. Ninos állt vele szemközt.

— Ki volt ez? — kérdezte még egyszer s láb- ujjhegyre ágaskodva kíváncsian nézett át a falon a megszökött Philes után.

— Ez?... Ez az őrült tornász? — harsogta a felismerés boldog nevetésével Akribios s utánafordult a visszanéző Philesnek — ez volt az én legbölcsebb tanítványom — szólt. S görcsbe szorult kezei puhán szétnyílva eleresztették a követ.

Támaszát vesztve hullt ki a kő a falból s lomhán nekilódult a domboldalnak. Széttárt szoknyáju pajkos bokrok kacagva állitgatták meg súlyos gördülésiében.

A magyarok lelkes ünneplése

(

lóiban olyan volt, hogy jogosult az elragadtatás. A két nagy nemzet., a francia és angol után

A magyar cserkészek szereplésénél nehéz megőrizni tárgyilagosságunkat, de hatásuk va-