Prágai Magyar Hirlap, 1937. augusztus (16. évfolyam, 173-198 / 4319-4344. szám)
1937-08-29 / 197. (4343.) szám
1937 atiguashia 29, vasárnap« v „Ez a magyar játékszín, a legelső...“ (A százéves budapesti Nemzeti Színházról) Irta: Illés Endre Széchenyi a Dunapartra tervezte, az Akadémia mellé ... De végül is csak az ,,idegen“ város szélén jutott neki hely, a hatvani kapun kívül. Éppen ott vonult el az országút és maga az épület kisé beljebb húzódott, a telek mélyére, hogy a szekeresek által felvert por ne lepje be teljesen. Alaptégláit a megrázó tragika, Kántorné hordta sírva, a munkások közé vegyülve ... Az a Kántorné, akit később nem szerződtetett a színház; a legjobb s a jó magyar színészek közül egyedül őt nem. Falai alatt névtelen napszámosok csikorgatták talicskáikat, egyetlen krajcár bért el nem fogadva. Milánóból, egy ott állomásozó ezred tisztikarától 250 pengő forintnyi adomány érkezett. Még nem is állt az épület s már hódított. Még nem is gyűlt ki benne Vörösmarty szava s már magyarosított. Válogathatunk az idegen nevű adakozók között . . . Röszler János ur, pesti lakatosmester a színház összes zárait és a nézőtéri székeknek a vasalását „hazafiságos buzgalomból“ ingyen készítette. Klaszy Vencel „magyar szabó és polgár“ saját költségén vásárolt és varrt az első pesti magyar játékszínnek egy királyi szerepekre való pompás öltözetet. Zofcsák asztalos ur olyan olcsón vállalta az ösz- szes famunkákat, hogy anyagilag tönkrement. Száz éve, 1837 augusztus 22-én, a megnyitó előadás délelőttjén a helyzet reménytelennek látszik. Homokbuckák és mészgödrök az épület mellett, elől vakolatlan a tornác, az országút hepehupás, feldúlt, — a színpadon és a nézőtéren asztalos, lakatos, színész, festő egy rakáson. Már csak órák választanak el az előadástól, délután a várakozók egyre sűrűbb tömege veszi körül a bezárt kapukat, — s még nincs felszerelve a színpad, még szegelik a tágas állóhely előtti székeket. De — „eljött az idő s a színház, mintegy a lehetetlenség dacára, megnyittatott" — írja Vörösmarty. Félhétre hirdették az előadás kezdetét, hatkor tárultak fel a kapuk. Kin már elviselhetetlen volt ekkor a várakozás. A meleg augusztusi nap forroló erővel tűzte a hatvani országutat, a közlekedés megakadt. És ekkor megcsikordult a bejárat ajtaja,-— a fekete ünneplő ruhába öltözött közönség „örömzajjal ömlött be a tündértemplomba". A belépőjegyeken a színház rajza volt látható. Alatta a következő versike: Itt kicsiben láthatod, a’ mi Pesten nagyban is áll már. A’ hévén óhajtott nemzeti szinpalotát. Vedd szívesen képét s a’ mit én neked, azt neki óhajtod: Hosszú pályádat ne nehezítse vihar. A „szinpalotának“ ezen az estén még „Pesti Magyar Színház“ a neve. Három évig lesz az, s csak azután válik Nemzeti Színházzá. S most kövessük a tömeget. .. Az örömzaj hirtelen elül, a színház teljesen kivilágítva várja nézőit, — nem faggyugyertyával, olajlámpákkal, de gázzal világítva! — az első előadás résztvevői ünnepien elfogódnak. Ismét a költőt idézzük: „Ki e hangulatot nem ismeri, hidegnek mondhatná... De a zajtalanságban ámulat volt, mély érzelem s egy magát becsülő népnek méltósága.“ A nézőtér a nemzeti színek harmóniájába olvad. A páholyok szegélyei pirosak, az oszlopok fehérek, a falak zöldek. Zsúfolt páholyok s a páholyokban az előkelőségek. Közöttük Földváry Gábor, Pestmegye alispánja, aki talán legtöbbet tett a színházért. Amikor ezért örökös tiszteletbeli páholyt ajánlottak fel neki, ő az „ajánlást szerény elmellőzésével utasitá vissza“ — Írja a „Honmü- vész". Biztosította azonban az urakat, hogy a színházban igenis mindenkorra örökös páholyt fog tartani, de a „saját költségén“. — Maga a színház (ahogy Pataki József jellemzi): egyszerű, nemesvonalu empire-épület, olyan, mint valami finomabb Ízlésű vidéki kastély. Előtte veröde-szerű kiugrással oszlopos boltivezet szolga** a kocsibehajtásra; ennek tetején ugyanolyan nagyságú vasrácsos erkély. Finom vonalaival, nemes egyszerűségével azt az osztályt, azt a tiszta úri szellemet idézte, mely „e leszállt napokban *, Széchenyi tüzétől klgyultan a lehetetlent is megkísérelte: a sokféle halállal szorongatott magyarság felemelését. Bent a színházban ezalatt pedig már forrnak és izzanak Vörösmarty szavai. Már felgördült az „Árpád ébredésé -nek előfüggönye; a kisfiú már megkérdte apját: Apám, mi ház ez, melybe most meqyünk? És felelt a férfi: Megemlékezzél kisfiam, mig élsz, Hogy nyolcad évű gyermek láthatód, Mit sok megaggott ősz hiába várt. Ez a magyar játékszín, a legelső, Mely Pesten épült sok küzdés után. Ujjongásba fulladnak a kisfiú szavai: Magyar játékszín? Oh, apám, be szép!... * íróasztalomon a Nemzeti Színház első előadásának szinlapja ... Elnézem a sárgult papirost, a nefelejtskék szinü. dús keretet, a piros és fekete nyomású betűket... A piros betűk a drámák cimét hirdetik, a feketék a szereplőket, a színészeket s a többi szöveget. (Két melléklete is van ennek a szinlapnak, amelyet Länderer Lajos nyomott: egy orvosság reklámja és a Wankó- cég „porczollán és kőedény áru jelentése“.) Piros betűk a drámák cimét hirdetik... De van-e hát dráma? Magyar dráma? Nincs. Ellobban a remek tüzü Vörösmarty-előjáték és utána a „szégyen“ következik: a felépült nemzeti színház bemutatkozó estjén idegen darabot játszik, Schenk Eduárd „Belizár“-ját. Ki ez a Schenk Eduárd? Mi közünk ezekhez a gyanús történelmi figurákhoz, Justiniánhoz, Micanorhoz, Eutrop- hoz, Antoninához, — ehhez az egész „bizánci szomorujátékhoz"? Szivet szomoritó a budapesti Nemzeti Színház első éveinek műsorát lapozni. A harmadik előadásra „Griseldis“, Halm drámája; a negyediken Kotzebue vigjátéka, a „Pajzán ifjú"; az ötödiken Birchpfeifer történelmi munkája. Mindenütt idegen nevek: Seribe, Victor Hugo, Dumas — és ilyen nevek: Holbein, Iff- land, Grammerstätter, Raupach, Töpfer, — ezek az urak annak a Nemzeti Színháznak szerzői, amelynek megvalósulásán egy ország örömköny- nyei hulltak. Nincs magyar drámánk. De van-e közönségünk? A szalmaláng felcsap és még zsarátnok sem marad utána. A harmadik előadásról Vörösmarty — a „Dramaturgiai Lapok“-ban — már ezt jegyzi fel: közönség volt ugyan, de nem any- nyi, amennyit ily színházba, ily játszóknál, a megnyitásnak harmadik napján s vásár elején lehetne várni“. Csak éppen annyi, „hogy a játszókat el ne szomoritsa“. Gnómok fajából volt. De óriásra Nőtt lelke, melyből vágya kiszakadt. Mély, zsidó magányában aknát ásva Robbantott csengő, magyar szavakat. Szelíd hangjának nem igen volt mása, Ha intonált halk, bűvös bájakat. De hogyha kellett, zúgott mint a hársfa Ha tombolt és ha rombolt áradat. Bár borús felhő borongott fölötte, A Napot oly ódával köszöntötte, Mely él, amig a mennybolt meghasad, Mezőin — mondta — nem értek kalászok, Tüzeket gyújtott, mégis mindig fázott S „megpiszkálta a hunyó parazsat“. ÁRVAVÁRALJA. - A büszke hegylánccal, amely Szlovenszkó legszebb várát hordja hátán, szemben ülünk a vízparton s a hunyó nap sugaraival glóriázott sziklafészket nézzük. Valóban a legszebb vár s a legmerészebb építkezés. Micsoda merészség kellett ahhoz, hogy ilyen vékony, felhőkarcoló sziklára építse fel valaki várát, mennyi könny, sóhaj, amig felépült, mennyi gond, hogy családot, katonát, fegyvert s templomi hitet itt összetartsanak az utódok. Száz éve látogatják már, ^ ei a kőfalba, fagerendába karcolt feliratokból látszik. Manapság idegen- forgalomnak hívják, száz éve „rajongók és megbüvöl- tek“ jártak erre, — százharminc éve leégett egyszer, akkor restaurálták a várat s kapuit megnyitották az idegenek számára. Az egyenruhás állami alkalmazott jegyeket ad ki három koronáért, kulcsokat ragad s turistáknak magyaráz. Hetvennyolc százalékban az államé ez a vár, húszon két százalékban a magyarországi Esterházy-család van érdekelve benne. A hozzátartozó uradalmat mintagazdasággá és szakiskolává alakították át. A vár alatt állapodnak meg az Arva-folyó tutajosai. Két kilométerre lejjebb áll az YMCA pirostetős, élénk nyári tábora. Jelenleg jugoszláviai fiuk nyaralnak benne. A falut s a környéket felfedezte magának Prága. És színészek, — vannak-e? Vannak, hogyne volnának. Seregnyi csillag, tisztes csapatra való muzsafi. De mind külön igyekszik érvényesülni, mind a maga hegedűjén játszik. Mit jelent „együttessé" válni, — nem tudják. Mit jelent alázatosan a költőt megszólaltatni, a drámát szolgálni, — nem hallottak róla. Nincs ruhatár, nincs könyvtár, nincs pénz, nincs műsor, — a magyar fővárosban, beözönlő idegen nyelvek bábelében, a divatos és gazdag német színházzal való reménytelen versengésben a Nemzeti Szinháznak csodákat kell művelnie. Egyszerre három csodát: a magyar dráma, a magyar szóra eszméltetett közönség és a magyar színjátszás csodáit. És ezeket a csodákat nem tartóztathatta fel az árvíz, amely megrepesztette a színház falait. Nem késleltethette a pénztelenség, a gyakorlatlanság, a kormányzó hatalom idegenkedése, a sürü igazgató-válságok. Megszületik a magyar dráma és a magyar vígjáték, váratlan sikerek tüze kezdi melengetni a didergőket, színpadi írók tűnnek fel: Szigligeti, Szigeti József, Gaál, majd később Tóth Ede, Csiky Gergely. Az úttörő nagyokat, Megyerit, Egressy Gábort, Lendvay Mártont, Szentpéteryt, Fáncsyt, Hivatal Anikót, Dérynét, Laborfalvy Rózát felváltja á második, majd a harmadik szinésznemzedék: Szerdahelyi Kálmán, Prielle Kornélia, a tegnapba és mába átsugárzó nevek, — Jászai Mari, Vizváry Gyula, Helvey Laura, Nagy Imre, Csillag Teréz, MárAz élet fölött lengett sürü, tarka Gondok felhője. Békés egyveleg. A világosi gyászt a Múlt felett Uj szinsugár már bátran megzavarta. Mi addig hüsült-busult elfeledve: A nemzet arcán mosoly napja süt, A derű fénye vibrált mindenütt, Hisz kirobbant a pezsgő vigság kedve. Mert Szeged felől akkor bontogatta Napfényes szárnyát ez az Istenadta: A Mosoly fejedelme. Nagy palóc. Ha kedvünk színét festi bármi, rosszra, Az ő kedélye visszaaranyozza, — S mosolya könnyén megvigasztalódsz. Szállójában, turista-hálóhelyein nem lehet szobát kapni, a vendéglős a nyári szezonban többszázezer korona forgalmat csinál. A szomszédos Lengyelországból gyalog, kerékpáron, autókon naponta százak jönnek át. A lengyelek nagyon szeretik látni az Árva völgyét. Lemennek Zsolnáig aztán s vissza Krakkóba, Zakopanéba. Németek jönnek s angolok. Csak magyarok alig. ★ Lengyel ismerősömmel erről beszélünk az Arva- folyó partján. Délután mindenki fürdik, csónakázik, nyaral. — Valamit nem értek, — mondja lengyel barátom s félszemmel rámsandit, nem akarja, hogy megsértődjem, — ez a vár, Árva vára, végeredményben magyar hagyomány, magyar történelem. Ide csukatta be Mátyás király a renitenskedő Péter püspököt; a hatalmas nádor, Thurzó György, ide vonult vissza pihenni: a vár termeinek falain a Thurzó, Illésházy, Erdődy, Pálffy, Esterházy családok arcvonásai függnek, — le- tagadhatatlanul szervesen önökhöz tartozik ez a vár. De nemcsak ez, hanem sok más is Szlovenszkón. S mégis úgy látom, mintha Önök teljesen elvesztették volna kapcsolataikat minden hagyományukkal. Jól látom. vagy rosszul — nem tudom. Csak azt veszem észre, hogy szlovenszkói magyar ember alig érdeklődik SEBESI ERNŐ: GALÉRIA IRODALOMTÖRTÉNET SZONETTEKBEN KISS JÓZSEF MIKSZÁTH KÁLMÁN Szlovenszkói ulihöny Lengyel oktatás arról, kell=e a hagyományokat ápolnunk Szlovenszkón? Irta: Szombathy Viktor kus Emilia, Mihályfi Károly, Gál Gyula, Pethea Imre, Odry Árpád. És jön, jön a közönség, a Bach-évek kemény szorításában egyre forróbbak a tapsok; néhány évtized múlik csak el s már benne is vagyunk a váratlan, a ragyogó Paulay-korszakban. A Nemzeti Színház megnyitja Európa kapuit, klasszikus tájak felé mutat, de fényt és harangzugásos értelmet ad magyar remekműveknek is. Katona József ekkor már a közönségé, de Vörösmarty felejthetetlen Csongor és Tündéjét csak most ismerik meg a magyar szivek és a Tragédia. Madách Tragédiája, csak most vág a csontokig és az idegekig. Olyan meredek sziklafal ez az ut, amelynek csak lehunyt szemmel lehet nekifutni. Lezuhanni a szakadékba vagy feljutni a csúcsra. Jókai- téma. Költészet. A valóságtól és a földtől elemelkedő történelem. * Persze voltak elakadások. Paulay után jöttek szárazabb évek. Hol a népszínmű higságát kellett legyőzni, hol a fordított francia vígjátékok üres szóözöne fenyegette áradással a magyar műsort. Fel-felsisteregtek rossz és káros sikerek, tucatszám jelentkeztek jelentéktelen és jellegtelen színpadi mesteremberek. Ki emlékszik ma olyan írókra, mint Kövér Lajos? Volt olyan év, amikor három uj darabját mutatta be a magyar Nemzeti Színház. Tehetségek elsikkadtak, nagy irók nem találták meg a színpadon igazi hangjukat. A századforduló, majd a háborúig futó évek nem hoztak semmi újat, igazán jelentősét, forrót. A Nemzeti Színház begubózott, müsor- lebonyolitó hivatal lett. De már megtörténtek a csodák: két-három drámai remekmű született, a magyar szinészgárda varázslatosan szóló hangszer lett és a színpadról elhangzó magyar szó mint búvópatak dörgése a hegyek mélyéből, —> átütött az ismét idegenkedő, az ál-európaiság színeibe öltöző magyar fővároson. A régi Nemzeti Színházat lebontották és uj Nemzeti Színház ma sincs. Feljegyezték, hogy mielőtt a csákányok belekaphattak volna az épületbe, a búcsúzó szinészcsapatból kivált az öreg Újházi, az egyik ajtónál átfogta a falat, sírva átölelte — és alig lehetett elvezetni. De éppen a materiális ragaszkodásnak ez a megrázó példája mutatja, — csak az épületet bonthatták le: — a Nemzeti Szinház már a lelkekben áll, a közönségben, az írókban, a színészekben, — csákányoknak hozzáférhetetlenül. Száz év... Olyan vajúdó években ér az ünnep. amikor ismét kísérteties időszerűséggel szólnak Berzsenyi szavai: „Forr a világ bus tengere, ó magyar!“ Nagyon hűnek kell lenni a kezdéshez. A régi célok közül talán leghübbnek: a magyar dráma életrehivásához. A századik évéhez érkező Nemzeti Szinház —* éppen az utolsó években — csillogóan és meguj- hodottan korszerű szinház kiván lenni. De ez a megújhodás nem korlátozódhatik csupán színházi újjászületéssé. A „Magyarokhoz“ szóló intelmet elsősorban ennek a száz éves intézménynek kell az idegekbe és a lelküsmeretbe égetnie: „Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!“ És ezt csak az uj magyar drámával teheti meg. A budapesti Nemzeti szinháznak ma és holnap, s még jó sokáig izzó látomásokat, megrázó példázatokat, a sorsot átvilágító költészetet kell felkutatnia, elővarázsolnia, akár a csillagokból lecsalnia. Mert lehet-e ma program bátrabb, egyszerűbb, súlyosabb, mint Vörösmarty száz év előtti követelése: „Ismerjük el, hogy nemzeti dráma nincs, annál több ok mindent elkövetni, hogy legyen!“ ~— i r .......i —mnr e megszentelt hagyományok iránt, mintha minden kap- csalotát elveszítette volna Szlovenszkó északi részévei fásultan tekint az „északi sasfészkekre", holott természetesnek tartanám, ha a szlovenszkói magyarok lázasan járnák a vidéket, feljönnének erre északra is, ismernének és ismerkednének, kutatnának s nézelődnének: csak nem elfelejteni a történelem évszázadait! — Nézze, — folytatta, — már azt sem tartották szükségesnek, hogy a hivatásos vezető magyarul tudjon. Pedig magyar vár volt. A vár múzeumában csupa olyan dolgok vannak felhalmazva, amelyeket Árva vármegye 1896-ban a millennáris kiállításra vitt. Az anyag megmaradt, az errevonatkozó felírások „elkallódtak". Nem jutna eszébe önnek, hogy milyen jó volna dicsekedni azzal ilyenkor: lám, a kiállított tárgyak csaknem félszázada megvannak már, egy nagy kiállítás emlékei. Miért kell ezt és sok mást eltitkolni? — Én, ha Önöknek volnék, gyakorta járnám Szlo- venszkót. Megmutatnám mindenkinek, hogy nekem is közöm van minden fájához, hegyéhez, épületéhez s váromladékához. Az itt élő nemzetek ősi testvériségét igy hangsúlyoznám. Az Önök fiai nem mozognak eleget. Nézze ezt az ifjúsági tábort a völgyben, nézze ezeknek a kerékpáros vándoroknak vállalkozó szellemét ... Prágából, Brünnből, Reichenbergből s Pilzen- ből eljönnek, ismerkednek s tanulnak. Hol maradtak az Önök fiai Szlovenszkó megismerésében? — Helyzetünk felmérésével vagyunk elfoglalva, — mondom félve, — egyelőre önönmagunkkal ismerkedünk. Nálunk igen divatos a szociográfia ... — Ez is kell! — mondja erélyesen— de, ha Önöknek volnék, én a munkát megosztoznám. Volna, aki a belső kérdéseket tisztázná. De küldenék követeket más vidékre s tanulmányoznám a szomszédságot is. És rögtön itt, Szlovenszkón kezdeném. Hisz Önök Nyugatot, Délt, Északot oly jól ismerik már. Csak éppen saját szülőföldjükkel nincsenek tisztában. Mutassák meg, hogy Önöknek is közük van ehhez a földhöz! Szólt s felült egy krakkói autóbuszra lengyel barátom. Azt hiszem, sokban igaza volt.
