Prágai Magyar Hirlap, 1937. augusztus (16. évfolyam, 173-198 / 4319-4344. szám)

1937-08-22 / 191. (4337.) szám

A>z (kdÜHfyfokis kacsé

Irta: ÁKOSFYNÉ EÖTVÖS IRÉN.

Hol volt, hol nem volt: Piripócson iß túl,

volt egyszer egy szorgalmas cserepes.

Mikor már annyi korsót, bögrét, csuprot, meg ibriket csinált, hogy a padlást verte a tömérdek holmi, egy szép napon valameny- nyit szekérre rakta s elkocogott vélük a pünkösdi vásárra.

Mire az arany nap félgumilt az égre, már ott kellette magát a gyékényen a sok ciframázas, takaros portéka. Egy kis zsámolyszéken meg ott ült a gölöncsér és várta a vevőket.

Hármat se szippantott a cseréppipájából, máris megállt előtte a bíró. Nézte, pillogta a sok drágalátos holmit, de egy virágos kis korsó különösen megfogta a szemét. Meg is kérdezte az árát menten a gazdától.

— Annak bizony száz korona az ára, — felelt vissza kényesen az ember. — Kevesebbért egy fillérrel se adom.

— Hij, de cudar drága. Talán valami fortélya van a jeles portékának?

— Olyanformán, na^v jó uram, — kacsintott a mester, — kigyógyitja a* asz- szonynépet a kíváncsiságból.

— Tyü, akkor add ide szaporán! — vadult fel a bíró s tüstént előkotorászta a bankót. A kis korsót meg hirtelen a tarisznyájába dugta s indult hazafelé véle.

Alighogy benyitott a zöldleveles kapun, máris pergette a nyelvét a menyecske: Merre járt kend? Ham járt kend? Hozott vásárfiát kend? — firtatta erősen.

— Hoztam bizony, aranyos gilicém. Hogyne hoztam volna, — enyelgett a biró, — csakhogy addig nem adom ám oda, amíg három hajnalt el nem kukorit a sárgalábú kakas. — Azzal esett! — elzárta a takaros kis korsót a láda fenekére.

Hej, mérgelődött szörnyen a menyecske, meg fúrta is a kíváncsiság pettyes otthon- káját, hogy mi szépet is hozhatott az ura a pünkösdi vásárról. Még hogy három napig törje a fejét rajta?! Abból ugyan nem eszik a biró! — Sebaj! majd megnézem, ha elnyomja az álom — s alig várta, hogy az égen mécsest gyújtson a vacsoracsillag.

Végre az is eljött.

Csak a menyecske szép szemét kerülte az álom. Nem tudott az egy hányást se

aludni. Forgolódott, hánykolódott a patyolat-párnákon s azt tigyelte-tfigyelte szüntelen, hogy elég mélyen alszik-e az ura?

Mikor aztán iugy hortyogott, mint egy réztrombita, ő is felkapta a pillangós papucsot s odaosont lábujjhegyen a féltett ládi- kához.

Hej, hogy dobogott a szive. Csak úgy tik-takolt a mellénykéje alatt.

— No, most meglátom a híres vásárfiát,— nyitotta fel lassan a fedelet. — Jaj, de takaros k^ korsó! — kapta ki örömmel- a láda fenekéről, de abban a szent percben akkorát visított, hogy talpra szökött álmából a biró.

— Hát neked mi bajod, gilice madaram? — kérdezte ijedten.

Nosza, mikor meglátta a jajgató menyecskét, elkezdett kacagni tor kasza kadtá* ból. De volt is min. Ott csüngött a hire« vásárfia a menyecske fitosán, mert hogy, hogy nem, a huncut odaragadt a biróné orrához.

— Látod, szép violám, miért voltál olyan rettentő kiváncsi?

— Jaj, édes uram, nem leszek soha többet, csak most az egyszer szabadit« meg tőle, — sárt, jajgatott az asszony s tépte, cibálta az orráról az átkozott kis korsót* De biz’ az nem akart sehogy se leválni.

Végre az ura is nekiveselkedett, meg még a kisbirót is bekiabálta az udvar hátuljáról s ketten ráncigálták. S hát bizony hiába.

— Nincs más hátra, le kell vágni az orrodat, galambom — s már keccentette is 3 bicskáját.

— Nem engedem! Mit gondol, kigyel.

med? — futkosott rémülten az asszony. — Jaj, miért is voltam olyan ostoba kiváncsi?

A nagy sivitásra bebotlott a gölöncsér az ajtón.

— Úgy látom, gyógyulóban van az üí- asszony!" — lépett oda a síró menyecskéhez s megérintette ujjával a korsót.' Az meg potty! — azon minutában leesett a menyecske orráról.

— Ugy-e, megérte a pénzt, nagy Jó uram, az ördöngős portéka? — kérdezte az ember.

— Meg ez, komám, a dupláját is, — kacagott a biró s markába nyomott még egy. százast az ügyes gölöncsérnek.