Prágai Magyar Hirlap, 1937. augusztus (16. évfolyam, 173-198 / 4319-4344. szám)
1937-08-22 / 191. (4337.) szám
8 Szlovenszhói utiköny Garamvöigye és idegenforgalom Irta: Szombathy Viktor zsaszin ernyőjét jeÜenti a hálóban. Jenő máris orrában képzelte a kaliforniai pipacs illatát, amelyét annyit szagolgatott saját patikájának háromliteres üvegében, ha Idára akart gondolni. (Végigment az udvaron a fák árnyékában. Semmi baj,1 teljes némaság. Már egészen közeljutott a házhcxz, amikor elfogta az a nyugtalanság, amely az^emberi szivet, a régóta várt, nagy boldogságok beteljesülése előtti pillanatban szokta összeszorútanL Már a vaskulcsot is elővette zsebéből, amikkor hirtelen földbe gyökerezett a lába. Két, díszes kőuína/ közt, néhány lépcső vezetett ahhoz az ajtóhoz, amelyen be akart volna menni. Hat lépésnyire volt az ajtótól, amikor szemben vele, félelmesen és váratlanul, ijesztő alak emelkedett föL a két urna közötti árnyékból. A megdöbbenti alak, fahéjszinü, tigrissze- riien csíkozott kutya volt. Nem is kutya, mesebéli szörny, borjúnál nagyobb, dán dogg, külön kegyetlenségre tenyésztett, láncos véreb. A véreb nem ugatott, az ugató kutya mindig vészit méltóságából, mindössze annyit csinált, hogy csöndeseit, de ingerülten föl vonta innnyét és megmutatta, agyarnak is beillő szemfogait. A tigris-csíkos kutya Plútó volt, a mérnök házőrző vérebe. Rettegett bestia az egész környéken. Plútó az a végzetes számadási hiba volt, amely a leggondosabban készített tervekbe is belecsúszik oljdtor. A mémökné nem félt a kutyától, néha a kislányát lovagoltatta rajta. És mivel az ő számára nem volt akadály Plútó, azt hitte, másnak sem az. Megfelejtkezett róla, valósággal kiesett a tudatából az egész kutyaól; mialatt még azt is megmagyarázta Jenőnek, hogy az ebédlő szőnyegének a széle fölkunkoro- dik, vigyázzon, meg ne botoljék benne. Most ime jelentkezett a hiba, ott állt, mint a megsértett erkölcs testet öltött szelleme, démoni jóbarátja a távoli férjnek, csikósán és rettenetesen, az ajó előtti lépcsőn, mozdulatlanul és mégis a dühtől reszketve, foszforeszkáló szemmel, fölvont innyel, fogán csillant a holdfény. Jenő megdermedt. A két leghatalmasabb, ősi érzés kereszteződött benne. A végsőkig fokozott szerelmi vágy és a hirtelen lecsapó halálfélelem. Amint — néhány becses kivételtől eltekintve — ilyenkor rendesen a halálfélelem bizonyul erősebbnek, Jenő is tökéletesen megfeledkezett az asszonyról. Minden idegereje a szemben álló veszély ellen feszült. Az agya villámgyorsan, vibrálva járt. Mit csináljon a kutyával? — Az ösztöne azt súgta, hogy neki is vannak izmai, körme és foga, ő is harcra teremtett állatja a természetnek. Ha' nekimenne, talán le tudná győzni Plútót. De az értelme vitatkozni kezdett, hogy milyen gyászos győzelem lenne ez, hiszen közben a tigris- csikós dogg is valószínűleg csinálna vele valamit. Szinte érezte testén a kutyafog marcangolta sebeket. Minél inkább az ész kerekedett benne felül, annál inkább belátta, hogy ebben az esetben a harcnál helyesebb cselekedett a meghátrálás! — Jgen, de hogyan térjen ki a küzdelem elől? — Nagyon közel volt az üres, óriási téren a kutyához. És Plútón látszott, hogy egyre emelkedik benne a támadó szellem. Szeméből már egészen eltűnt az álom lustasága, éber lett, kegyetlen. Szinte érzett, hogy gondolkozik, merről marjon belé, a szemtelen idegenbe, aki birodalmába merészkedett. Elfutni itt nem lehetett. A kutya utolérte és lehúzta volna. Különben hátatforditani sem lett volna tanácsos. Ez kétségtelenül rögtönös cselekvésre ingerelte volna Plútót. Maradt az egyetlen ut. Fölmászni valamelyik gyümölcsfára az udvaron. Jenő lépésről lépésre hátrált, a kutya ugyancsak lépésről lépésre követte, fölvónt ínye vészjóslóan remegett. Néma, feszült párbaj volt ez az ember hipnotikus szeme és az állat vérszomja között. Végül megérezte Jenő, hogy a hátával belé- ütközött egy fa törzsébe. Ekkor különös dolog történt. A fiatal patikus diákkorában sem volt jó tornász, a tornatermi rúdra nem tudott rendesen fölmászni, elölről. Itt hátulról, lehetetlenül nehéz helyzetből startolva, egy pillanat alatt fönt volt a fán. Oly könnyedén, oly gyorsan. hogy a kutya, aki most már nekiugrott. a lábát sem tudta elkapni, foga csak a fa törzsének háncsát hasította le. A megmentő fa szilvafa volt, ezt már a tetején konstatálta Jenő, a holdsütött levelek és éretlen szilvabogyók között, a kimerültségtől lihegve, amig elhelyezkedést keresett az ágak villáiban, mint egy megkergetett, kövér, nagy majom. Lenézett a földre. Plútó ott állt a fa alatt, foszforeszkáló szemével kajánul figyelt fölfelé. Jenő megkönnyebbülten sóhajtott, aztán pedánsan leporolta a kabátját. Ugyanis meszes lett, a szilvafa dereka mésszel volt bekenve a hernyók miatt. A város harangjai a távolban elütötték az éj- ' ,ntáni..eflyet. És Jenő a kongások clrezdülése uián rájött, hogy a helyzete nem oldódott meg, BESZTERCEBÁNYA. - „Ezidén Szlo- venszkót adjuk fel magunknak“ — ezzel a jelszóval vesszük elő a tavalyi bőröndöt s természetesen, rögtön az első ruhadarabnál megakadunk. Mit visz az ember magával, ,.ha csak Szlovenszkóra megy?“ Fürdőzni akarunk? Voltaképpen nem. Ott volt a Duna egész júliusban, miért nem jártunk ki gyakrabban? Városokat nézni? Lehetséges, de hiszen akkar hol maradnak a hegyek, a gyönyörű szép szlovenszkói hegyek, amelyek nélkül nem érdemes egy tapodtat sem tenni Szlovenszkón. S talán ,,egy kis“ szociográfia is, Tűnődve nézünk egymásra. A feladat két hétig: Szlovenszköból valami, jó lesz, fiam, ha a bakancsot is becsomagoljuk, az oldal- tarisznyát s valami jobb ruhát, estére, kávéházba: ki tudja, mi járja most Szlovenszkón, hiszen édes szülőföldünket ismerjük legkevésbbé. Lehet, hogy oldaltarisznya s termosz, lehet, hogy pettyes nyakkendő. — nem tudjuk. A feladat: Szlovenszkó. — Mit lát Szlovenszkón? — kérdi fanyar barátom s legyint, — menjen ki Pá- risba az idén ... Védekeznem kell: — Most az egész világ Párisban van s a jugoszláv valuta-kontingens is kifogyott a múlt héten. Még Dániába is mentek emberek. Szlovenszkón lassanként nem marad benn senki. Meg kell vizsgálni, mire jutottunk a szlovenszkói idegenforgalommal? — Remélem, többre, mint Komárom városa! — legyint fanyar barátom. Bizonnyal többre. Komárom annyira nincsen ma már dús idegenforgalomra berendezve, mintha sose látta volna vendégül a dunamenti népeket falai között. Sic transit gloria mundi... Ezzel a méla akkorddal búcsúzunk a Vágtól s Dunától s átcsapunk a Garam völgyére, mint amely egyenest irányit északi tájak felé. Legyen tehát Szlovenszkó! * * * Szlovenszkó persze nem tárul ki a maga ,,bűvös szlovenszkóiságában“ — mint egyik rajongó ismerősöm szokta mondani. Fokozatosan ismerkedünk minden tájrészével s embercsoportjával. Lenn, a Mátyusföldén már a búzaföldeket fel is szántották s lassan gyümölcsszürethez készülnek a kerttulajdonosok, —■ északon még csak most rakják a kereszteket s hurcolják a cséplőgépet faluról-falura. Északon azt hiszik: délen jobb volt a termés. Mifelénk, a Duna mellett viszont irigykedve gondolnak az északi csak komplikálódott. Hogyan jusson be szerelméhez? Egyáltalán, hogy távozzon a fáról, amely alatt Plútó kényelmesen lefeküdt, a húsevő fenevadak kegyetlen türelmével várakozva a prédájára. Jenő várt. Valami csak történni fog! De nem történt semmi. Az éjszaka percei csöndesen múltak. mint a sötét tengerek halk loccsanásai. — Egy fotelben sem lehet sokáig egyformán ülni, az ember belefáradt. Jenő tagjai is elzsibbadtak és kényelmesebb pozíciót próbált keresni a fa tetején. Az ágak és levelek zizegve megmozdultak. E zajtól izgatva, Plútó halkan morogni kezdett. Nem moccant, csak morgott. Mély dör- mögésében, amely hasonlított a távoli földrengéshez, az a figyelmeztetés volt, hogy: „le ne merj jönni onnan!“ Jenő a lombok közül lenézett a kutyára. Suttogva beszélt hozzá: „Menj már innen el a fenébe! Dögölj meg! Disznó!“ — Plútó csak előbbi, mély, halk, fenyegető morgását küldte válaszul a szavakra. Elmúlt egy óra a mérhetetlen unalom és a zokogógörcshöz közeljáró idegesség elemeiből összeszőve. Jenő közben megkóstolta az éretlen szilvát, amely még inkább keserű volt, mint savanyu. Elkeseredve konstatálta, hogy a cigarettatárcája nála van, de az öngyújtóját otthon felejtette a mosdón. Talált a zsebében néhány pörkölt kávészemet, óvatosan ropogtatva megette mind, amitől émelyegni kezdett a gyomra. A hold eltűnt, egyre jobban fáradni és álmo- sodni kezdett, amikor a tiszta, csillagos égből. földtulajdonosokra, hátha legalább azokat áldotta meg az Isten ... Csak úgy újságból ismerik Egymást. (Erről is szó volt néhány nappal ezután a bejei SzMKE-ben: milyen üdvös volna, ha egymástól távoleső falvak gazdái meglátogatnák egymást. El is határoztuk, hogy a kulturegyesületeken belül megpróbálkozunk a cserelátogatásokkal, ismerjük meg végre egymást!) * * * Ismert városokban nem igen állapodik meg az ember, ha ismeretlent keres: a ga- ramvölgyi „empóriumokat“ csak éppen'hogy köszönteni illik s az első megálló Garam- szentbenedek legyen, ahol nálunk sokkal nagyobb ur szokott néha megpihenni, maga a bolgár excár őfelsége, Ferdinánd. Itt van eltemetve egyik őse, az utolsó Koháry herceg. Az apátságot különben néhány év óta szaléziánusok lakják, itt van neveldéjük, a felső teológiát azonban rendszerint külföldön: Jugoszláviában vagy Turinban végzik. * * * Komp is van a Garamon. Hidat építenek Geletnek előtt s mig a hid elkészül, egy élelmes vállalkozó kompot rendezett be, elég drágán méri. A völgy összébb szorul, az utakat sokhelyütt javítják, minősége változik. Néhol rugótörésig rossz, — Zólyom tájékán aszfaltos, Beszterce felé hepe-hupás és mindenütt találni nekikeseredett autóst, aki kipukkant kerekét igazítja. Mintha működnék egy külön szöggyár, amely csakis országutak számára gyártana öles vasszöge- ket. Az ut azönban határozottan harmadrangú. Iránymutató táblái alig vannak s azok is rosszak. Idegenforgalomból, Szlovenszkó útviszonyait illetve, legfeljebb erős hármast irhatok be az ellenőrző noteszbe ... * * * Zólyom hatalmasan fellendült az utóbbi évek alatt: már a várról is leszedték a hírhedt deszkázatot, üzletei igényesek, épületei megszaporodtak. Zólyom az átmenő forgalom zajos helye lett, az idegenforgalmi pályázat pálmáját azonban Besztercebánya viszi el. Beszterce, mint idegenforgalmi város, szépségével, és megszervezettségével Pozsony és Kassa mellett fut. Besztercének 12.000 lakosa van. Selmecnek ennél több. S mégis: hol tart Selmec idegenforgalmi megszervezettség tekintetében Besztercebáamclycn látni sem lehetett a felhőt, hirtelen éles zápor eredt. Csak tíz percig zuhogott, de ez elég volt hozzá, hogy Jenő bőrig ázzon a fán. Viszont mikor az eső elállt, váratlanul jéghideg szél kerekedett. A fiatalember száradt és dider- gett. A kutya egy hóhér türelmével várt odalent. Most, hogy a hold már nem sütött, körvonala még nagyobbnak és ijesztőbbnek tűnt a sötétben. Háromnegyedhárom volt, amikor a mérnökné hálószobájának ablakában a rózsaszín fény kialudt, mintha egy virrasztó szem csukódott volna be. Nyilvánvaló, hogy az asszony megunta a várakozást, csodálkozva és sértődötten eloltotta a villanyt. Jenőt mélységes szégyen öntötte el: „Mit gondolhat most rólam Ida?“ Ez olyan szörnyű pillannt volt, hogy csaknem leugrott a fáról, Plútó nyakaközé. Aztán — szinte örült neki, hogy ez az eszébe jut — értelmébe villant, hogy ezt mégsem teheti meg. Nem teheti meg, mégpedig éppen Ida miatt. Mi történne, ha a küzdelem zaja fölverné a kertészeket, a környéket? És őt ott találnák, amint véresen hempereg a földön Plútóval. Micsoda szenzáció lenne? Micsoda botrány! Milyen könnyű lenne az ilyen ügyekben zseniális kisvárosnak kikombinálni a valóságot! — Mi következne belőle? — Válás! — Elvehetné feleségül Idát! A fene egye meg, hiszen gyönyörű és imádja! De ez azért mégis sok lenne kissé! És mit szólna a mamája? És mit szólna a férj? És kinél maradna Ida kislánya? —■ Ez is bosszantotta. Manyika csúnya gyere! nyától?! Pedig érdekesség szempontjából Selmecnek kellene elől lennie: tájszépsége elsőrangú, építkezése sajátságos, hagyomá- nya nagy. Selmec, sajtnos, visszamaradt a verseny- ben. Beszterce győzött. Győzött azzal, amit úgy hívnak: „feltálalás“. Szive volt Besz- tercénék ahhoz, hogy a város külső csino- sitására áldozzon. Kertészt küldött tanulni Pestre s más szebb városokba, pénzt kerített aszfaltra, uj épületekre, tatarozásra, szökőkutakra s esti fényszórókra. Fényké- pék s reklámok hirdetik a környék szépségét, a Garampartot kiépítik. A Kálvária- domb esti megvilágítása kicsit giccses, de estére az ember kifáradt és ezt is megbo-i csátja. Besztercebánya áldozott az idegenekre s célját elérte. „Forognak“ az idegenek Besztercén, gyalog, autóval, vonaton, hátizsákkal s disznóbőrtáskákkal. A szállóban alig lehet helyét kapni. (Persze, annyira még ez a patinás szálló a főtéren nem vitte, hogy szállóvendégeinek nyugalma kedvéért eltekintene kávéházi vendégeinek zajos csatározásaitól. Ablakunk alatt egész éjjel meg akarta ölni egymást két részeg kávéházi mulató vendég. A portást reggel interpellálni kezdtük. Diplomatikusan felelt: ,,Én nem hallottam. Ilyenkor az ember befogja a másik fülét is!“ „Majd ha mi is szállóportások leszünk“ — feleltük, ezenkívül azonban nem történt semmi baj.) Azt is jelenthetem, hogy Besztercén sokan nem felejtettek még el magyarul, ami végeredményben nem különös érdem. Inkább mi magunk vagyunk a különösek, akik ezt már erénynek vagyunk készek elkönyvelni. De mikor néhány évvel ezelőtt viszont sokan azt tartották erénynek, hogy hamar elfeledkeztek a magyar nyelvről .., Nem untatlak azzal, Olvasóm, mennyire fájdalmas az, ha Szlovenszkón üzletekben, hivatalokban, éttermekben kerek szemekkel merednek rád, ha magyarul szólasz s mily öröm, ha anyanyelveden felelnek vissza. — Hát ön még beszél magyarul? — kérded ilyenkor. Amire ő rendszerint* > — Kikérem magamnak, hogy kételkedjék bennem! * * .* De most idegenforgalomból van szó. Besztercebányának: jeles. A város külföldre járt tanulni Szlovenszkói városok: ti legalább Besu tercére menjetek el, egy kis csínt, szakértelmet elsajátítani. Bizony mondonij nem árt. Az arcbőrt elcsúfító számos tisztátalán- ság, mint gyulladásos pirosságok, pörsené- sek és pattanások, amelyek elégtelen emésztés következtében támadnak, a természetes „Ferenc József“ keserüviz használata által — reggelenként egy pohárral — rendszerint rövidesen eltűnnek. Az orvosok is ajánlják. Bt volt, elkényeztetett, ki nem állhatta. Várt tovább, amig a hajnal kék lett, aztán rózsaszín, aztán fehér. Almos volt, éhes, összegyűrt, fázott, émelygett, szája keserű volt a nyers kávétól. Idegesen tipelt, hogy ki fogja megszabadítani? — A kertész? Elég lesz-e húsz pengő a kertésznek, hogy a száját befogja? — Mit fog mondani Idának? —Bevallja, hogy megijedt a kutyától? — És mi lesz, ha a kertész nem fogja be a száját? Idával vége lesz mindennek és a botrány mégis kitör! És a mérnök? — Olyan jóban volt Lajossal, hogy fog most a szemébe nézni? És ismét a mama! Ida, a kertész, Lajos! — Óh, hogy a kolera pusztítsa el ezt a dögöt, hát nem itt vár még mindig a fa alatt?! Negyedhét lett. Csönd. Micsoda mese, hogy vidéken korán kelnek az emberek. És miért történt mindez? Mit vétett ő, hogy ilyen katasztrófa érte?... És akkor, a madárcsicsergéssel hangos, teli reggelen az a gyanú lopakodott Jenő leikébe, hogy ez talán Isten akarata volt. Isten akarata, Isten ujja, amely egy kemény, de apaian jóságos mozdulattal megmutatta neki az igazi ösvényt. Szinte sirva fakadt, úgy megtisztult a szive. Végtelen sóvárgás fogta el a rendes, tiszta, praktikus kényelem után. És háromnegyedhétkor. még mindig fönt a szilvafa ágai között, szilárdan elhatározta, sőt esküvel fogadta magában, hogyha botrány nélkül ki fog mászni az ügyből, még aznap délután összecsókolja, megkéri és diszpenzációval, kéf hpfpn belül feleségül veszi Katicát.
