Prágai Magyar Hirlap, 1937. augusztus (16. évfolyam, 173-198 / 4319-4344. szám)
1937-08-22 / 191. (4337.) szám
4 PKALGAI A\aG^AR- Hl RIiAB 1937 augusztus 22, vasárnap. Váíasx Jimetifiánah Irta: Borsody István A világháború csatatérré torzította a szép európai földet. Gránátok robbantották föl a legszebb tájakat és küldték halálba a legéletrevalóbb fiatalembereket. Dúlt, véres arccal borult földjére Európa négy év öldöklő harca után. A lövészárkok, drótsövények, romok borzalmas képére mikor ráhull- tsk az eldobott gyilkos fegyverek s elállt a puskaropogás —a béke galambjai közt beállított Amerika követe is Wilson elnök személyében. A ,.boldog Amerika“ — igy ismerte mindig mindenki — joggal látszott beleszólni a szerencsétlen Európa ügyeibe. Wilson szép elveket csomagolt aktatáskájába, a szép elvek a békét hirdették. Az elvek megjárták a szokásos konferenciákat, törvények, alapokmányok, alkotmányok váltak belőlük. Wilson pedig dolga végeztével visszahajózott tengerentúli hazájába. Európa — mondjuk — magára maradt, bár egyáltalán nem biztos, hogy szüksége volt-e Amerika beleszólására. De Amerika győztes ka-J tonákat küldött a háborúba, csak természetes, hogy a haderő után a béke amerikai] szózatának is be kellett futni a newyorki hajóval Európa kikötőjébe. Wilson bizonyára olyan tervekkel kelt útra, hogy a ..boldog Amerikát“ honosítsa meg Európa jelenében is. Hogy Európa nem lett boldog — ezt mindenki tudja. Az elvek uj rendje nem teremthette meg a lelkek rendjét és a háború utáni európai lélek zilált, zavart, beteg és szenved A ..boldog Amerika“ juttatta újra eszem- be. hogy mennyire nem vagyunk mi európaiak boldogok . . . Egy amerikai leánnyal beszélgettem. Nagy, erős, kisportolt leány, egyszerű egészséges, nem olyan, amilyennek az amerikai „flappert“ képzeljük. Nincs kifestve, nem rínak le róla irigyelt és kétes weeken dek, mint az amerikai filmekből ismert vám- pókról .... Nem ismerem közelebbről Amerikát, de annyit tudok, hogy a távoli dolgok „jellemzőnek“ könyvelt tulajdonságai csak nem mindig hamisak. Ezért azt hiszem, ez a nyílt és őszinte arcú, egyszerű leány igazi amerikai. — A világ fiatalságáról beszélgettünk. Hetek óta élünk kis franciaországi egyetemi városban, ahová a világ minden tájáról összeverődtek a fiatal fiuk és leányok. A francia, angol és német nyelv kin cseiből összelopkodott beszédegyveleg segítségével egészen jól megértjük egymás mondanivalóját. És amit a nyelv el nem mondhat. azt elárulja a tekintet, a viselkedés, az érzés. — Az amerikai leány harmadszor jár már Európában, jól beszél franciául, rajong az európai irodalomért, az európai kultúráért (ahogy mondja), szívesen lakik Páris ban s mivel Nyugateurópát már ismeri, idén szeretne keletebb felé utazni. Természetesen Bécsbe és Budapestre, — ezt az útirányt kitünően népszerűsítették, akivel csak szóba kerül a „keleti“ utazás, mindenki az osztrák és a magyar főváros felé érdeklődik. Aztán Görögországba is szeretne utazni Miss Amerika . . . — Volt már Görögországban, ugy-e volt? — kérdi. — hiszen közel lakik! Nehéz erre a kérdésre válaszolni, nehéz megmagyarázni a háromszor Európát járt amerikai leánynak, hogy mi nem mozdulunk ki oly könnyen —, nem. mintha nem szeretnénk utazni, biztos, szeretnénk, ha tudnánk, de számunkra Görögország sokkal elérhetetlenebb távolban van, mint egy bostoni egyetemi hallgatónőnek ... Kerülöm is a teljes magyarázatot, nem akarom megmondani, hogy nincs pénzünk; az anyagi gondokról nehezebb beszélni egy idegen előtt, mint a lelki bajokról! Könnyebb elsírni egy véletlen éjszakában a vadidegennek, hogy szerencsétlen hajótörött lélek vagyok, mint elárulni. hogy egy vas sincs a zsebemben. Koldulni nehéz. És a pénz nélkülözésének említése a gazdag előtt ártatlanul úgy néz ki, mintha pumpolni akarnánk.-Az amerikai leánnyal is szívesebben beszélek Európa leikéről és viszontagságairól. Illetve ő hozza szóba .., — Eddig soha nem voltam ilyen tarka európai társaságban, örültem nagyon, hogy megismerhettem Európa különböző nemzeteit. De tudja, mi lepett meg borzasztóan itt a sok európai fiatalember közt? — Mi? •— Hogy milyen furcsán, bizalmatlanul viselkednek egymás közt. Hozzá vagyunk szokva, hogy jókedvűen, nevetve rákiáltsunk egymásra: „Hello! How do you do?!“ — és jól megrázzuk egymás kezét, nevetünk hozzá és vigak vagyunk. Itt olyan sötéten, tartózkodóan mozognak az európai fiuk. Körülményesen, bizalmatlanul ismerkednek, szeretnek visszavonulni kis csoportokba _ azt hiszem, nemzetiségek szerint, gyanakodva pislognak egymásra. A tekintetük sem nyilt, mintha titkolnának valamit, vagy egymás ellen forralnának valamit. Igazat kell adnom, én is már napok óta figyelem ezt és szomorúan gondoltam, hogy ez a mai európai fiatalság nem tanult, nem okult, még nyáron, vakáció idején is tartja a lelki ostromállapotot, amit otthonról hozott magával. A szokásos vitatkozások siralmas eredményekkel zárulnak. Biztosítjuk egymást, hogy nagyon rokonszenvesek vagyunk egymásnak, de elveink, véleményeink, hiába! össze nem egyeztethetők. Ezt látja az amerikai leány és csodálkozik. Méltán csodálkozhat, mert nincs szokva hasonló vitákhoz. Ő ehez a képhez szokott, amit az egyetemi otthon szalonjában beszélgetésünk alatt is lát: a zongoránál egy amerikai ül és ördögi ügyességgel rázza ki jobbkeze ujjaiból az atonális jazz-futamokat, miközben balkezével nyomatékos akkordokkal bizonyítja a sláger sikerét. Körülötte ingujjra vetkőzött társai villogó szemekkel dalolnak, verik a taktust, biztatják a tempót, verik ütemre a székeket és az örömtől csak úgy gyöngyözik a homlokuk . . . Az európaiak nem szólnak bele az ünnepbe, lapulva ülnek a falak mentén, állig gombolkozva, tetszik nekik, amit az amerikai boyok csinálnak, de biztos, irigykednek is, vagy fáj nekik, hogy nem ' értenek az ilyen gondtalan mulatsághoz . . . — Miért vitatkoznak folyton? — folytatja az európai viszonyok közt kicsit járatlan amerikai leány. — Úgy látom, mintha félnének egymástól, nem szeretnék egymást! Nehéz válaszolni Amerikának. Azt próbálom magyarázni, hogy Európában sokféle nép él és mindegyiknek van valamije, ami egyéni és különálló, nemcsak országok vannak. de nemzetek és lelkek, ezt védik és féltik. Miért féltik? Ez tulbonyolult kérdés. De ez is újdonság a „boldog“ Amerika leányának, hogy nekünk európaiaknak nemzeti lelkünk van, amit félteni lehet és kell. Ő ezt nem ismeri. Annyit megért, hogy múltról van szó, történelemről, ami Amerikában sokkal egyszerűbb. Tetszik neki, hogy mi ra* gaszkodunk tradíciónkhoz, múltúnkhoz, de valahogy úgy tetszik neki, mint a cigányzene fog tetszeni a budai kiskorcsmábán. Nézi és csodálja engedelmesen, mint a kiállított tárgyat a párisi Louvre-ban. Aztán dicsekszik, hogy Amerikának is van már múltja, náluk is vannak már száz-, sőt több- százéves jubileumok. — Igen, a jubileum — mondom —-. ez fontos, nálunk nagy szerepet játszik, örülünk, ha ünnepelhetjük a múltat, az évfordulókat. De nálunk sokfelé vannak jubileumok és a sok jubileum sok ellentétet is kifejez. Mi nagyon is tradíciókból élünk, de a különféle tradíciók nem mindig szeretik egymást. Az amerikai tradíció egész Amerikáé, de kevés olyan tradíciót ápolunk, ami egész Európáé lehetne.-— Meg kellene egyezni a múltra nézve! — veti föl természetes logikával Miss Amerika. S én mit válaszolhatok Amerikának? — Igaza van, ha megegyeznénk a múltban, megegyezhetnénk a jelenben is! Ha ez az amerikai leány jött volna Wilson agyában Európába s belelátott volna Európa leikébe, talán azt ajánlotta volna: Kössétek meg az európai múltra vonatkozó békeszerződést! Mécs László: TANITÓKISASSZONY Tanya. Itt minden józan és okos. A tavasz-láz nagy gondot nem okoz. A szél elfujja a fölösleget virágból, vágyból. Aki emleget csókot: csók-rétre megy ki éjjel és szanit. Fán, földön fogamzás-szülés. Csikó lesz minden sárló nyeritésből. Minden: célt szolgál, józan és okos. Cserjés csalitban terem a fokos, jó zsíros földben érik a kenyér, kárászt hizlal a lassu-Iusta ér, gyümölcsöt dajkál zöldség-ágyas, ág — s mint örökös virágú furcsaság, meddő Vágy, él a tanítónő köztük. A haja ősz, — a teste fruska-szüz. A mélabuja hó, — a szive tűz. Magányos. Árva. Nincs kit féltnie, etetnie. Nincs néki senkije. Nem egy társnője már rég nagyanya, — őt most is, őszen, az egész tanya apraja-nagyja úgy hívja: kisasszony. Keletre néz az egyik ablaka, Ott sejlik az Ezeregyéjszaka, ott messze édesülnek a mesék, egy Királyfi keresi kedvesét . . . A másik ablak napnyugatra néz, hol hóvirág nő, mámor-izü méz, hangversenytermek, Pest, Milánó, Páris! Első-dijat nyert versenyzongora a két ablak közt. A tanya pora hiába száll rá! Mint mély titku tó. oly rejtélyes: fekete gyóntató. Ha esti érben híznak a halak s a csorda port ver ablaka alatt, a zongorának gyónik a kisasszony. A Hold a sötét kis szobába lát, ő zongorázza Grieg Solweig dalát. A vágyás várás, be nem teljesült szerelem zeng az éjbe elmerült hizó tökök, borjak, bölcsők felett. — S valahol messze, messze napkelet táján varázslat fogja a Királyfit. ts mefHkilkúk m atöaluá... Ida: Zaq&H "hiván Megjegyzem: nem is lehet csodálni, hogy megnyílnak. Itt a nyár, az augusztusi nap piros vért csiklandoz sápadt arcokba, fü, fa. virág hívogató zöldje, árnya és illata vidit, andalít és részegít, források csobogása, madarak füttye, langyos, holdvilágos esték — évezredek óta ilyenkor szól szivekhez az a hatalmas, titokzatos szózat, amely szerelmes Rómeók karjába haijt szende Júliákat és világrengető, néha forradalmian egységes összeborulásra hívja a tömegek egymás felé vágyódó lelkeit. Hát lehet csodálni, hogy ilyenkor az ablakok kinyílnak? Lehet csodálni, hogy a városi ember, aki a hosszú, nyomasztóan szürke és idegmorzsolóan hajszolt munkájú tél folyamán önkéntes rabságban sínylődött kétszoba-haüos, központi fütéses vasbetonbörtönök huzat ellen vattával tömitett üvegtáblái mögött — ismétlem: lehet csodálni, hogy ez az áporodott atmoszférában gyötrődő, elkinzott és szinte már fulladozó istenteremtése ázás, ziháló sietséggel és ájult erőfeszítéssel szakítja fel minden falának minden nyílását, mintha csak azt mondaná: itt vagyok, ide hozzám, emberek. élek, élni akarok, eggyé akarok olvadni a természettel, a nappal, a levegővel és veletek — nem, Hölgyeim és Líraim, ezt nem lehet csodálni! Nem lehet csodálni, hogy ezt mondja, kiáltja, szinte sikoltja az egész város és egyszerre, mintha egy varázsütésre nyílik meg minden ablak, amelyeken át a kőrengeteg felszabadult népe szomjas mámorban borul egymás ölelő karjába. Leomlik minden fal ember és ember között, nincs többé távolság és nincs titok. Megnyilatkozunk egymás előtt és a tárt ablakokkal mintha csak a szivünket is kitárnánk, mintha azt mondanánk: itt vagyok, ez vagyok, íme halljatok, nézzetek és lássatok! És mi nézünk, hallunk és látunk. Embereket, felebarátainkat, testvéreinket, akikről tegnap még .talán semmit se tudtunk, de ma ott látjuk őket a nyitott ablakok mögött, csirkepörköltet vacsoráznak, akárcsak mi, semmi különbség nincs közöttünk, legfeljebb annyi, hogy nálunk most készül a pörkölt, frissen, vacsorára, míg őnáluk ebédről maradt. Hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy a nyitott ablakon át remekül idehallatszik, hogy azt mondja a Ház Ura, egy olyan kövér kis vastagnyaku, hogy úgymond: Mi az, Manci, már megint a déli maradékot adjátok ide az embernek? Mire a Ház Asszonya azt mondja, hogy: Nagyon tévedsz, Hugó, mert délben makaróni volt hozzá és most direkt a te kedvedért csináltattam nokkedlit. Hát tessék mondani: nincs ennek bizonyos, majdnem megejtő varázsa? Hogy ezek a kedves, nagyon kedves felebarátaim, itt szemben, nem ismeretiének többé előttem, hanem összeborulnak velem, szinte elé- bem öntik magukat és azt mondják: Itt vagyunk, mi vagyunk, embertársaid, testvéreid. Manci és Hugó, déli maradékot eszünk, nokkedlival. És eredetileg sört is akartak inni hozzá, de, amint hallom, azt elfelejtett hozni az anyavalyás Teréz. Nyavalyás Teréz tudniillik a Ház Alkalmazottja.' mindig legalább kétszer csengetnek neki, amig bejön és olyankor azt kérdik tőle, hogy vajijon a fülén ül-e, mire nyavalyás Teréz azt mondja, hogy ő nem ül a fülén, de viszont nem is repü- het, mert ő nem gőzmasina. Ez, persze, meglehetősen konfidens válasz, amit szemközti felebarátaim nem is igen akarnak tűrni és amint a nyitott ablakon át értesülök: Hugó már kétszer is fel akart neki mondani, de Manci mindig azt mondta ilyenkor, hogy, ugyan, hagyd el, fiam, nemsokára úgyis nyaralni megyünk. Mert mennek. Vagy Szárszóra, vagy Köpezd- re. Lehet ugyan, hogy nem Köpezd, hanem Szepezd, ezt az egyet nem hallottam egész tisztán. Manci a mamával együtt szeretne nyaralni, Hugó a mama nélkül. Megjegyzem: arról is volt szó egy darabig, hogy nem panzióba mennek a nyáron, hanem villát vesznek ki és háztartást fognak vezetni, de ez a terv megbukott nyavalyás Tenézen, aki nem akar velük menni. Mert van itt Pesten valami szerelme. De lehet, hogy nem is egy szerelme van, hanem kettő, mert a múlt héten még azt énekelte takarítás közben, hogy: Elmen,ékén nagyonmessze, csen- desenti tokba — aholaza barnafaityu eszembese jutna — ezt énekelte még a múlt szombaton is. Hogy barna fattyú. Helyesebben fatyu. De most, hétfőn, már szőkefatyut énekelt, hát most nem nagyon ismerem ki magam — lehet, hogy vasárnap történt valami változás nyavalyás Teréz lelki életében. Ezt még nem tudtam egészen határozottan megállapitani, de semmi kétségem aziránt, hogy rövidesen értesülni fogok erről is, a nyitott ablakon át. Mint ahogy, általábanvéve, meglehetős sok mindenről értesülök. De nemcsak a Hugó és Manci ügyeivel kapcsolatban, hanem hencegés nélkül mondhatom, hogy Jassan4assan úgyszólván már az egész környék legbensőbb élete nyitott könyvként fog feküdni előttem. Mindenkiről mindent tudok. Tudom, hogy a második emelet öt alól karmo- nádlit rendeltek a hentesnél, mert úgy rendelték meg, hogy lekiabáltak az ablakon át és azt is tudom, hogy visszaküldték, mert nem volt tökéletes az illata és közben a fűszerestől húsz deka emmentálit is rendelték, ablakon át, meg dinnyét is, de ne olyat, mint pénteken, mert annak a fele olyan kásás volt, hogy ki kellett ha,ji- gálni és számlát ne küldjenek, hanem írják fel, mert az ur el van utazva, Püspökladányba. A harmadik emelet négy alatt a kislány nagyon szépen halad. Még ugyanazokat a Czemy- etüdöket zongorázza ugyan, mint a múlt nyáron, de már sokkal gyorsabban és egész más helyeken akad meg, mint tavaly ilyenkor. A fiú, sajnos, az idén kettőből bukott. Számtanból és latinbői. Az ötödik emelet egy alatt a rádiócsövek elromlottak, már csak Prágát tudják fogni, Berlint és néha Rómát, rendszerint ugyanakkor, amikor a negyedik emelet öt alatt egy vastag hang arról tájékoztatja az emberiséget, hogy a Duna vízállása Paksnál tíz centimétert emelkedett. Mialatt jelen soraimat írom, gyors egymásutánban értesülök a következő felebaráti hírekről: A második emelet három alatt a Piki kutyának találtak vőlegényt, az első emelet négy alatt holnap ciénozás lesz, a harmadik emelet hét alatt a nagymamának fáj a füle, nem is biztos, hogy ma este moziba mennek és a negyedik emelet kettőben a Feri ma vett tiszta inget, pedig mindig szerdán és vasárnap szokott. Megjegyzem: ez az egy izgat is egy .kicsit. Ej, ej, Feri — nem tervezel te valami rendkívülit?
