Prágai Magyar Hirlap, 1937. augusztus (16. évfolyam, 173-198 / 4319-4344. szám)
1937-08-12 / 182. (4328.) szám
i 1937 augusztus 12» CBÜiftrtflifc* R harmadik nagy ujságkonszern bámulatos előretörését jelenti Londonban a „Morning Post“ megvásárlása A nívó csökkentése nélkül lendítette fel vállalatait lord Camerose, az uj angol hirlapmágnás LONDON. — (MTP). A „Morning Post“-ot, a legöregebb angol napilapot néhány nappal ezelőtt a „Daily Telegraph“ tulajdonosa, lord Camerose megvásárolta és a nagyközönség ekkor figyelt fel először az uj ujságmágnás előretörésére. A „Morning Post“ megvásárlása ugyanis azt jelenti, hogy az eddigi sajtómágnások száma eggyel szaporodott. A nyilvánosság eddig csak Rothermere és Beaverbrook lordok nevét ismerte, akik ujságvállalataikkal régóta irányítják az angol közvéleményt és igy jelentős politikai befolyásra is tettek szert. Lord Camerose, az ismeretlenség homályából feltűnő uj hirlap'konszerntulajdo- nos eddig a politikában sem játszott szerepet és minden törekvése az üzlet kifejlesztésére irányult. Az aránylag fiatal lord törekvése meglepően gyors eredményre vezetett és bizonyosnak tekinthető, hogy ez a harmadik hatalmas ujságkonszern is csakhamar hallatni fogja hangját az angol politikában. A két Berry-Hvér Voltaképpen két Camerose-fivér van, illetve eredeti családnevükön két Berry- fivér. Az idősebbik, lord Camerose ma 58 éves, fivére, lord Kemsley 54 éves. Harmadik fivérük, lord Buckland, akinek Walesben voltak szénbányái, néhány évvel ezelőtt meghalt és hatalmas vagyont hagyott j hátra. Lord Camerose ifjú korától fogva nagy érdeklődést tanúsított az újságírás iránt. Tizennégy éves 'korában már sport-1 családi és női folyóiratot is kiadtak. Ez már elég szép pozíciót jelentett, de Camerose törekvése kezdettől fogva az volt, hogy .trendes“ újságot adjon ki. Nem akart szenzációthajhászó bulvárlapot vásárolni, hanem valóban komoly orgánum kiadására törekedett. 1915-ben sikerült megvásárolnia a Sunday Timest, amely akkoriban nagyon rosszul ment és alig 30.000 példányban jelent meg. A Sunday Times mai példányszáma 250 ezer és egyike Anglia legelterjedtebb vasárnapi lapjainak. Nagyon komolyan szerkesztik, nívós tartalommal: a tájékozatlanok azt hihetik, hogy a Times vasárnapi kiadása. tradicionális újság számára, amely saját hírszolgálattal rendelkezik és semmi engedményt nem tesz az uccának. De lord Camerose mégis elérte, amit akart: 1936-ban 500.000 példányban, ma pedig már 565 000 példányban jelenik meg a „Daily Telegraph“ és a példányszám napról-napra emelkedik. Ez kétségtelenül szokatlan üzleti eredmény Londonban. Esti tap tesz a „Morning• Postából 1936 elején a Berry-testvérek különváltak, legalábbis külső forma szerint. A konszern ugyanis annyira meg növekedett, hogy a működési kört meg kellett osztanL Lord Camerose megtartotta magának a Daily Telegraph-ot, a Sunday Timest és néhány folyóiratot, fivére és lord Iliffe pedig 3 többi lap vezetésével foglalkozik azonkívül, hogy az „Allied Newspapers Consern" üz« letvezetését ellenőrzi. A hatalmas konszern« hez tartoznak ma már a legtekintélyesebb vidéki napilapok és folyóiratok, többek között a Daily Scetch, Sunday Chronicle és a Daily Dispatch. Hogy mi fog történni a Morning Posttal. az még egyelőre bizonytalan. Általában azt hiszik, hogy lord Camerose nagyarányú estilappá fogja átszervezni. A Morning Post eddigi tulajdonosai már évekkel ezelőtt megszerezték az „Evening- post“ címének jogát és ezt a jogot a lap eladásával együtt átruházták lord Came- rosera. Annak ellenére, hogy nagy esti lapokban nincs hiány Londonban, az Eve- ningpost a Daily Telegraph világot behálózó hírszolgálatának segítségével bizonyára j teret fog tudni szerezni magának. A nagy angol sajtó az utóbbi években elamerikaiasodott, ha nem is vált ez mindenben előnyére. A lapok hasábjait hatalmas fényképek töltik meg, óriási cimeket használnak a legkomolyabb napilapok is és főleg sportról, divatról és társadalmi eseményekről szóló tudósításokkal telnek meg I a régebben komoly hírnevű lapok is. Ily- módon a közönség informálása nagyon, e csökkent nívóban. A példányszám növelé- lésére jó ez a módszer, de lord Camerose éppel azzal mutatta meg üzleti ügyességét, hogy nagy arányokban tudta kiépítem a kezébe került uj- ságvállalatokat anélkül, hogy a nívóból engedett volna. Ezzel érdemelte ki éppen a lenagyobb elismerést londoni szakkörökben. Jlfesél az Ipoly írfa; Farkas István (3) A kis Kálmánka alig cseperedett járó emberfiává, a gólya egy esztendő múlva megint beköszöntött a Mikszáth-kuriára, hogy a kis Mariskát hozza „édesanyja szemefényére" és Kálmánka játszótársául. Mariska sorsáról bizony én vajmi keveset tudok, de megírtam már egyszer a szklabonyai temetőt, amelynek egyik aranyozott keresztjén azt hirdeti a réztáblácska: Itt nyugszik MIKSZÁTH MARISKA édesanyjának legnagyobb öröme meghalt életének 17. évében junius 11-én 1867. Béke hamvaira! Akkor elnézegettem a horpadt sirhalmot, a szembeniévé, már újjáépített Mikszáth-kuriát, elnézegettem a gyarmati utat is, amelyen valamikor egész sereg kocsi, színes népség járt a gyarmati hires vásárokra s ahogy a nyárutói szél a fülembe súgta melódiáit, úgy éreztem, hogy egy kisebbfajta palóc nagyon közel került az igazi palóc szivetájához. A Kürtös-patak nem sokáig látta Kálmánkát, mert a jó szelek elvitték a Szitnya tövébe, megmutatták neki a testvérfolyó Rimát is, de a szive mégis csak, az Ipolyhoz húzott vissza és ott is telepedett le Balassagyarmaton. 1873-ban aztán megunta a gyarmati életet, hazament Szklabonyára, vissza a Kürtös suttogó habjai mellé, hogy csak onnan küldjön titkos üzeneteket a vén Ipolynak. Akkor itta erőre vágyó szándékkal a hires csevicét, amelynek forrása ott fakadt a Kürtös hidja alatt és szekerek dübörgése, lovak nyerítése, menyecskék gondtalan, csilingelő nevetése, vándoroknak akkor még imára járó, halk beszéde nem zavarták szokott folyásában. Itt álmodta előre jövőjét s nagy magabizakodással színezte életét, mint aki egészen biztos a maga dolgában. Az Ipoly a Dunához, aztán a Tiszához sodorta, de örökké az Ipolyé maradt, örökké palóc volt. még akkor is, amikor már régen Pesten élt, amikor a szkla- bonyaiak jártak el hozzá hol látogatóba, hol közbenjárást kérni ügyes-bajos dolgaikban s nem ő járt el Szklabonyára. Bizonyára a Szontágh Pál kutyái nem engedték, akik Horpácsra vártak, vagy nem engedte az emlékezés, amely néki ürességet mutatott volna a régi faluban. Mikszáth János és farádi Veres Mária már örök álmukat aludták s a kis Mariska sírja is csak régi tövis lett volna uj emlékezésekre. Kivesztek a Filcsikek, kivesztek a régi, jó palócok, kivesztek az ebecki nagybácsik, hosszú évek óta pihen már farádi Veres Pál is, Mária Terézia egykori gárdakapitányának dédunokája, aki a „Kálmánnal" rokoni látogatások idején együtt vadászott. Az Ipoly néha fölküldi habjait a Kürtösig, mert haszontalan és kiváncsi szokott lenni tavasszal, ameddig elengedik, addig kíváncsiskodik. Akkor aztán megkérdezi tompitott szóval: — Hát kedves atyámfiai, őrzitek-e még annak a fiatal esküdtnek az emlékét, aki gyarmati életében az én partjaimon tanulta jobban megismerni a lankát és a palóc dombokat? Az emberek nem felelnek, de a csevice belecsobog a kérdésbe és igy felel: — Korsós lányok, fiatal menyecskék mai napig is régi, titokzatos történetekről mesélnek, mig fölöttem állnak. Az öreg Kürtös sem hagyja jussát s beledörmögi fennszóval, hogy a dombok is lehajolnak hozzá és úgy figyelnek: — Nono, hát nem mondom, szép idők voltak még, amikor a Kálmán rókára, nyulra itt vadászgatott. Aztán nagy csendesség támad s a nagy csendben angyalok tekintenek le a menyországból és bolondos szellő fúvósával apró csillagfényeket gyújtanak. Nem Szklabonya és nem az Ipoly álmodnak már Mikszáthról, akit szülőföldjén egy más nyelv muzsikája tesz ismeretlenné ... NEGYEDIK MESE A PALANKI BASA MEG A TESMAGI BÍRÓ Nem nagy eset, no ugyan nem olyan nagy, de az Ipoly is tud róla s az Ipoly szavával kell ezt is elmesélnem. Tulajdonképpen Drégely várát kellene említenem, ahol egyszer „felhőbe hanyatlott a drégelyi rom", mégpedig 1552 júliusának kilencedik napján, miután Szondy György minden értékes holmiját megégette, paripáit leszuratta s úgy vonult Ali tízezer főnyi serege elé. Meghalni, mert akkor igy volt ez szép és dicső, s mert a végvárnak hirdetett Drégelyt magyaros módon kellett tartani. Ide vonult be aztán a kontyos török, hogy gyaur rokonának hajlékából úri kényelemmel nézegesse az Ipoly völgyét s hogy gyaur asszonyokat csábítson fel a várba egy kis szerelmeskedésre. Akkor ugyan még nem igen birizgálták a török-magyar rokonságot, arról sem igen tudhatott senki, hogy vagy másfél évszázad múlva bizonyos II. Rákóczi Ferenc nevű magyarok csillaga és nagyságos fejedelme lesz az első szivesen látott és megtisztelt vendég török földön, a jó kontyosok hát Allah által rendelt és hithü muzulmánhoz illő nyugalommal üritgették néha fenékig az élet örömpoharát. Jó Tesmag község (vájjon honnan vehette furcsa nevét?) éppen szembenézett a drégelyi várral s ahogy egyszer a kontyos basa letekintett a falura, csak úgy hamarjában juthatott eszébe, hogy lám, az Ipolyon innen már voltak fenn a várban gyaur asszonyok és szüzek, ismeri az orosziakat, a berénykeieket, a bér-1 neceiket meg a honfiakat is, csak éppen Tesmagról J nem Ízlelt még asszonycscfcot és nem hallott asszonykacajt. ' Nosza előhivatta leghívebb szolgáját és azt mondta neki: <— Eredj csak, fiam, Mehmed, kukkants át Tesraag- ra, mondd meg a birónak, hogy azt üzenem, péntek estére húsz asszony legyen a hárememben, mert egyébként pórul fog járni őkegyelme, hogy Allah növessze hosszúra nyomorult életét! Mehmed átevickélt az Ipolyon, bement a faluba és mézesmázos szavakkal adta át a basa nagyságos üzenetét. Pál András uram, Tesmag község öregbirája csak a fejét csóválta a furcsa kívánságra, de hát furcsa idők is jártak akkoriban, az ember élete egy hitvány malac sörtéjénél is kevesebbet ért, nem egy paraszt- hajszálnál, aztán Tesmag sem volt afféle megerősített helység, hát nagy kénytelen-kelletlen ki is jelentette a falubéli számottevő embereknek: — Péntek estére pedig húsz asszony legyen a drégelyi basánál, mert különben a tiétekkel együtt hull az én fejem is. A derék tesmagiak meg is ijedtek, meg aztán nem is, aludtak egyet a dologra s másnap előkerültek emigy gondolkodva: — Adjuk az asszonyokat, de csak az öregebbjét! — Én is adom az enyémet! — mondta a biró —, hadd-tanuljon egy kis mőrest odafenn, mert igen hosszú már a nyelve! így került fel a drégelyi basa parancsára az első húsz nőszemély a várba, ahol serbet, füge, pálma s mindaz várta őket, amikről a költő oly édesbusan már énekelt. Hogy történt, hogy nem történt, de az bizonyos, hogy egymásután feljártak a tesmagi asszonyok a drégelyi várba, később aztán már hivatlanul is mentek. Megsokallotta a dolgot maga Pál András öregbiró uram is, amikor az asszonyl hadjárat már végkép kihozta végtelen türelméből, egy szép napon hát nagyot dobbantott a lábával s úgy mondta igen erősen: — A mai naptól fogva pedig sem asszonynép, sem semmiféle néven nevezendő fehérszemély nem megy ebbül a falubul a drégelyi várba! A basa talán éppen akkor fordult meg édes szuny- nyadás közben, amikor a biró kemény szavai elhangzottak. Mintha megérezte volna a közelgő veszedelmet, maga küldte hűséges Mehmedét gyorsfutárként a tesmagi bíróhoz. No, azt éppen jó kedvében találta a derék Mehmed! Még alig is nyithatta ki a derék csausz a száját, amikor a biró minden tisztelet és nagyobb becsűletadás nélkül ráförmedt: — Már pedig, fiam, mondd meg annak az ebpofáju, kontyos gazdádnak, hogy a tesmagi lányok nem kerülnek sorra. Ha már az asszonyok némelyike olyan céda is volt, hogy magától kívánkozott is fel a várba, én bizony magamtul nem küldöm ezeket az ártatlan báránykákat. Ha nem tetszik a basának, tegyen róla! Inkább sóval hintem be a község helyét, semmint ilyen szégyent érjen! Mit mondanak majd a gyerekek, ha felnőnek? Ebanya fajzatal legyenek, mi?! Törjed te is egy kicsit azt a holdvilág fejed! Mehmedet más fából faragtak, semmint a fejtöréshez nagyon értett volna. Nagy sietve loholt haza a várba, ( B8H—III IMII—HHHI1II—111 ott mindjárt be is jelentette a basának, hogy mit mondott a gyaur bírója. — No, a gyaur parasztját, hát még neki áll feljebb!? — haragoskodott a jó basa. — Rögtön visszapakolsz és megmondod neki, hogy azt üzenem a haszontalan fejének, hogy ha a tíz legszebb szüzet — ha ugyan még maradt a faluban —■ ide nem küldi, fülénél fogva ideszögeztetem a várkapuhoz. Majd meglássa akkor, hogy kinek mer őkigyelme üzengetni! A tesmagiak nagyot néztek, amikor Pál András uram parancsára egyszer csak nagy árkot kellett hányniok az Ipoly mentén, mintha csak újkori fedezéket ástak volna. — Hát ez meg miféle újdonatúj törvény legyen? — kérdezték a kiváncsiabbak és az izgágák, amilyenekből kijutott már jócskán akkoriban is. —• Ez lesz a Török-árok — felelte nagy komolyan a biró. — Annak jeléül, hogy a török innen nem kap több fehérnépet, ha pedig a foga vásik rájuk, hát csak jöjjön, majd megbeszéljük a ságiakkal, hogy hol találkozhatnánk szépszerivel! A hetyke szónak azonban komolyabb folytatása lett, mert másnap csak beballag a derék csausz vagy húsz válogatott fegyveres törökkel és keresi a birót. Bizony az bebújt volna most már akár a mézes vagy a szurkos hordóba is, mert a tesmagiak sohse szerették a maguknál okosabb és szelldebb embert s azoktól nem sok védelmet várhatott volna. — Jössz velünk, te nagyfülü! — invitálták szelíd szóval s Pál András uramat máris megkötözve szállították a drégelyi basa becses szine elé. A basa — ha csak tehette — mindig ura volt a szavának. Fülénél fogva a vár kapujához szegeztette a birót s az utódok legföljebb csak azon csodálkozhatnak, hogy mekkora fülei lehettek Pál András uramnak, ha elbírta a szögeket s azonmód csüngött alá a hatalmas kapuról, mint valami denevér. A Törökárok a mai napig is megmaradt, de a tesmagi asszonyokról nem szól többet a fáma. Arról azonban még vannak feljegyzéseink, hogy az 1599. évi pozsonyi országgyűlés „vizbefojtás terhe mellett“ tiltotta meg, hogy keresztény asszonyok a török várakba feljárjanak. Ilyen idők jártak akkoriban s ki tudja mi mindent kellene megtiltani a mai országgyűléseknek, ha minden falu és minden város asszonynépének dolgait számontartanák? Vége a mesének. Egyelőre ennyit mesélt az Ipoly. Pedig sokat voltunk együtt, de a többi már csak engem érdekel, mert mesélt még szőkehaju édesanyámról és fekete édesapámról, akik partjain sétáltak fiatal házas korukban. Mesélt a nagyapámról s messzi rokonságról, akik között volt kisnemes és volt báró is, került ki közülük főispán, alispán, püspök és szolgabiró, de volt közöttük táblabiró és végrehajtó is. Az egyikből miniszter Is lett, ezt felejtették el leghamarabb. Én, a késel utód szivesen hallgattam az öreg folyó szavát s áhítattal ültem partjain. Lehet, hogy egyszer még tovább mesélek .. • m Mé&u m í jelentéseket irt, amelyeket le is nyomtattak és 18 éves korában mint riporter kezdett működni a Fleet-streeten. Néhány évvel későbben megalapította első önálló újságját, az Advertising Worldot. A sportláp mint kezdet Ez a vállalkozás nem sikerült és Came- rose ekkor öccsét hívta segitségül. Lord Kemsley Londonba érkezett és a fivérek együtt láttak hozzá az ujságvállalat kiépítéséhez. Kezdetben csak néhány sportlapot adtak ki. Ez az üzlet jól bevált és csakhamar egés’z sereg lapot vásároltak össze a Berry-fivérek. Későbben a sportlapok mellett több nagy Az első napilap De még mindig nem volt napilapja an konszernnek és csak 1928;ban sikerült aj Berry-fivéreknek egy harmadik társ, lord | Iliffe segítségével a ..Daily Telegraph“-ot j megvásárolni. Akkoriban ez a lap is rosz- szul ment, példányszáina 100,000 alá süly- lyedt. Camerose rövid tárgyalás után megI “ vásárolta a lapot és 1934-ben a „Daily Telegraph“ példány- száma már meghaladta a 300.000-et. A Fleet streeten nagy izgalmat okozott ez az eredmény, annál is inkább, mert lord Camerose nyíltan hirdette, hogy a példányszámot 500.000 fölé fogja emelni. Ez a vállalkozás elérhetetlennek látszott a
