Prágai Magyar Hirlap, 1937. július (16. évfolyam, 147-170 / 4293-4316. szám)
1937-07-04 / 150. (4296.) szám
6 T^©a-.MA&Í^HTRLai? 1937 julius 4, vasárnap* Ak UutecetUto luUát*usz> Irta: Rády Elemér Ünnepségek, jubileumok sorában, csaknem szótlanul, észrevétlenül haladt unk el a hét száz év távlatából felbukkanó Juliánusz barát egykor legendás, ma már csaknem ismeretlen alakja mellett. Ha egy lelkes történész, fáradhatatlan Ju- liánusz-kutató dr. Bendefy László egy hatalmas, két száz oldalas monográfiával — Az ismeretlen Juüánusz-szal — nem idézi fel emlékét, vájjon kinek jut eszébe, hogy hétszáz esztendővel ez- e’őtt, 4237 egyik januári napján tért vissza fáradtsággal, szenvedéssel teld útjáról a legnagyobb magyar utazó, akit a hit ereje, a tudomány sze- retete és a távolkeleti magyar őshaza nosztalgiája vitt két esztendőn keresztül európai keresztény ember előtt ismeretlen vad vidékekre, nomád néptörzsek közé, ezer és ezer akadály között nem egyszer a halál mesgyéjén, hogy az Ázsiában maradt magyar testvéreket felkutassa és elvigye hozzájuk a keresztény hit igéit. Ki ez a férfi, akinek alakja olyan plasztikusan domborodik ki dr. Bendefy nagy tudással és ugyanannyi lelkes, szeretettel megirott könyvének lapjairól? Ez a hős, aki az akkori európai „tudomány" fantasztikus elképzeléseivel és rém- meséivel szembeszállva elindult távolkelet ismeretlen messzeségei felé: egy egyszerű domonkos- rendi szerzetes. Annak a rendnek a tagja, amelyet Pál atya telepitett meg Magyarországon 1221 körül, hogy kelet pogányainak megtérítését elvégezzék. Pál atya kilencven rendtársával és fáradhatatlan későbbi utódaik hatalmas munkát végeztek. A magyarországi „dcmés" kolostorokból é /ről-évre bátor misszionáriusok indultak el a Kárpátokon túlra, hunok, bolgárok és ma már ismeretlen nációk közé, hogy a nyugati nagy keresztény szellemiség részeseivé tegyék az igehirdetés eszközeivel a keleti barbárokat. Kemény, viharokhoz, küzdelmekhez, veszélyekhez szokott férfiak voltak ezek a „prédikátor testvérek", akiknek mig egyik kezükben a bibliát és keresztet tartották, a másikkal kardot s fegyvert kellett forgatniok. A domonkos atyáknak nem mindig adatott meg, hogy „cruce et öratro" kereszttel és ekével szelídítsék civilizációra és kultúrára Európa uj, félig még nomád népeit. Nekik vad vidékeken, vad, nomád népekkel, ázsiai Viharokkal, vadállatokkal kellett megküzdeniök az ige hirdetése mellett. Ezek a férfiak életük javát utón, erdőkben, pusztaságokon, mocsarak és vadvizek között töltötték s napról-napra az élet és halál mesgyéjét járták kemény téli hidegben és szinte kibírhatatlan nyári hőségekben, keleti viharokon és őszi esőzéseken küzdve át magukat. S ha egy-egy napra mégis megpihentek a hazai kolostor csendjében, itt uj és nagy álmok fogantak, küzdelmes missziók képei bontakoztak ki! Ezekben a ritka csendes órákban olvasgatták a domonkos barátok Anonymus krónikáját, a Ges- ta Ungaroruinot s itt és egyéb — ma már ismeretlen hazai krónikákból — hallották, hogy „van ezen a dunamentí Magyarországon kívül egy má-' sik, nagyobb Magyarország is valahol messze keleten. így mondják ezt az idegen világkrónikák is. Valamennyi egybehangzóan azt állítja, hogy abból a távoli Magyarországból indult el vándorújára törzse élén a hét vezér, mivel ott már any-. nyira megszaporodtak, hogy földjük a lakások nagy sokaságát, a százezrekre rugó nyájakat, méneseket és csordáikat eltartani már nem' tudja." A hithirdetés szent missziójától, fűtött lelkekben igy fogant meg a nagy gondolat: felkutatni az elhagyott ősm agyarokat és kivezetni őket a pogányság mélységeiből a krisztushit szebb, magasabb régióiba. Szinte emberfeletti feladatnak látszott, de a domonkos atyák kemény férfiak voltak, akiknél a szándék gyorsan ért tetté. ■— Kiválasztottak maguk közül négy barátot, j köztük Ottó atyát s megbízták őket, keressék fel j véreinket, bárhol is akadnának rájuk. Nagy és hősi vállalkozás volt ilyen utón indulni, de a négy barát nem habozott. Elindultak Kunországon, Bulgárián, a Fekete tengeren keresztül. A megpróbáltatások egész sorával kellett megkiiz- deniők. Kis társaságuk a hároméves ut ezer veszedelme és küzdelme alatt egyre fogyott. Végre csak Ottó atya élt négyük közül. Kereskedőnek öltözve vándorolt folyton előre-előre, de mindig teljes bizonytalanságban: minden meghatározott cél és irány nélkül. A sok viszontagság, nélkülözés és koplalás szervezetét már erősen aláásta, amikor megérkezett „egy bizonyos pogány országba", ahol néhány magyarul beszélő egyénre akadt. Ezek felvilágosították, merre laknak, azok a törzsek, amelyekhez ők is tartoznak. A törődött barát érezte, hogy nem lesz tanácsos tovább mennie, hanem helyesebben cselekszik, ha visszafordul és értesíti rendtársait az ő általa elért eredményről. Ottó atya visszatért 'kolostorába, közölte rendtársaival sok érdekes tapasztalatát , majd visszatérése után nyolcadnapra meghalt. Az Ottó-ki sédet mérhetetlen szenvedései azonban nem riasztották vissza a domonkos atyáikat és nem adták fel a re.fnényt, hogy az Ázsiában maradt magyarokat felkutatják. 1235-ben Juliánusz barát négy társával ismét útra kelt arra, ahol a messzi, messzi láthatáron az ismeretlen őshaza képe intett feléjük. Ennek az útnak, amely egyaránt hősi tett, mint misszió és tudományos expedíció, érdekfeszitő adatait dolgozza fel Bendefy, közreadva mindent, amit Juliánuszról az egyházi és világi krónikák s a történelemtudomány hétszáz év alatt feljegyzett. Ennek a Juliánusz-útnak az adatait elsőnek Ricihardus, vatikáni szerzetes feljegyzéseiből ismerjük, aki Juliánusz tollbamondása alapján készítette el a minden útirajznál izgalmasabb beszámolót. 1235 május elején indultak el Konstantinápoly felé Juliánuszéik királyi lovasok ikiséretőben azon az utón, amelyet a kereszteshadjáratok seregei is használtak. Innét harminc napos tengeri ut után jutottak el Matrikába, ahonnét a bolgárok és alánok földjén vándoroltak tovább egy esztendeig, mérhetetlen szenvedések között. A Richardus-íéle jegyzőkönyv mondja e'l a bolgár fővárosban töltött rettenetes tél kínjait, ahol senki sem akarta őket befogadni, a nyári hőségtől tüzes homoksivatagon keresztüli negyvennapos vándorlás szenvedéseit s a száraz szavaikból is kiérezni azt a meghatottságot, amelyet a Erdő. Nyáresti zivatar. A szél sok fészket kitakar, A fák szoknyái lengenek, Csaknem elárul engemet a bokor, mely mögül lesem a Csodát, a vadász-szerencsét, mesék csókjára éhesen. A szél száz illatot seper. Köröttem vérpiros eper lehelli édes illatát. Száz villanyos áram fut át a megfeszült idegzeten. A Mese él: meglepetésben van részem folyton itt nekem. A csalogány csattog, fütyöl s közben legyeket öldököl, a szitakötő tündököl s közben kis lepkét öldököl, a kakuk öl, majd mint barokk kakukkos óra szól: színes lesz az erdőn minden csend-sarok. Pirosarcu, csinos fiatal menyecske ül a bíróságon, Nem a vádlottak padján, hanem a tanukén. Nagy a szomorúsága: leendő hites urát szólították a törvény elé a csendőrök s most a férj- jelölt sorra felelget bíró uraiméknak, hosszú a bünlista. Ott kezdődött a dolog, hogy egy bizonyos Kétyi István nevű illető, jóképű s ékes- szavu fiatalember állított be a leány édesapjához a nyár elején és sertéseket akart vásárolni az apától, Alkudozás közben szemet vetett a legény a gazda leányára is, akit hívtak pedig Tinkának ij s Tinkának is erősen megtetszett a legény. A le- | gény bátrabb lett s már kölcsönt is kért az apától, aki végre hajlott a szóra s mert a leánya is szépen kérte: adott kölcsönt, jó pár ezrest, hadd vegyen rajta a vendéglegény szép állatokat. — Ha nem bizik bennem, elviszem a leányát zálogba és ő majd referál! — mondta büszkén s a leány el is ment a legénnyel. De agy elment, hogy vissza se jött többet. Megszöktette a pénzt is, a leányt is, a becsületet is . ♦. Ment a szegény leány, hogyne ment volna. Kétyi István minden másodnapra kitűzte az esküvőt, csakhogy ez az esküvő sehogysem akart elkövetkezni. így jártak faluról-falura s a bolondszerelmes leány úgy követté a szépszavu legényt, mint az árnyék a szekeret. Hosszú és megható mesét tudott Kétyi István mondani egy-egy jól figyelő gazdaembernek, molnárnak, péknek, ahová betértek éjjeli szállásra, A megható mese leányszöktetésről szólott, éjjeli viharban, Dunán, Ipolyon, erdőkön keresztül s ahogy a napok múltak, annál szebben kerekedett ki a mese a leányszöktetésről. Hittek az emberek, hogyne hittek volna: öregebb nénikék könnyezve hallgatták Kétyi István és a csinos Tinka regényes történetét, Elkel a szépséges mese ebben a mai száraz világban. így élték életüket a fiatalok, Egy kis kölcsön, itt-ott ruha, néhány száz korona, vadászfegyver,, amelyet eladott Kétyi uram, zálogba helyezett ló, amelyről szintén nem számolt el Kétyi uram, itt mese, ott mese: viqan ment az élet s a vándorlás, Csak az esküvővel volt baj, mert hol az íratok vesztek eh hol a templom nem tetszett Kétyi uramnak**« hős Juliánusz barát érezhetett, amílkor az első magyar telepre érkezett, ahol „amint meglátták őt s megértették, hogy magyar, házról-házra s faluről-falura vezetik". Mindenhol megértik Ju- liánusiz barátot, emlékeznek a 3—400 esztendővel ezelőtt elszakadt 'testvérekre. Egy hónapig tart az idill az őshazái magyarok között s azután hazahívja Juliánuszt a kötelességtudat. A magyarok uj útirányt mutatnak s Juliánusz már erre veszi útját. Ugyanolyan kalandok és küzdelmek után 1237 januárjában kopogtat be a sárospataki rendiház kapuján.' Azok a tapasztalatok, azok az ismeretek, amelyekkel gazdagodva Juliánusz visszatért, az európai tudományban uj prespektivákat nyitottak. Ő volt az első európai utazó, aki Ázsia rejtelmes vidékeit megjárta s a személyes élmény erejével szakította szét a babonák és meséik vastag szövevényét, amelyet az ismeretlen vidékre borított- a tudatlanság. És az ő elbeszélései nyitottak a magyarság számára is uj prespektivákat. Vájjon Egy Lombroso-könyv lapjain botránkoztam meg Bolyain: hét párbajt vivőit a zseni egy délután s az isteni lángész két-két párhaj között rajongva játszott hegedűjén, — majd vérvágyón megütközött. A szentek öltek: vak süket földies hernyó-éltüket megölték, hogy szép ragyogó angyalszárnyon a sárgolyó fölé szálljon lelkűk, — Derű van rajtam is: két versírás kört ölök. Víg lettem s egyszerű. ... Bokrok közül jön a suta: kényes, bakfís-bájos, buta, mögötte hetykén jár a bak, szerelmes, olyan, mint a vak. A többit minek mondanom? öltem. Holdfénynél hazajöttem, s elfütyültem e kis dalom. Volt úgy, hogy egy este többször is el kellett mesélni a szöktetés történetét és Kétyi uram mindig tudott valami uj részletet, el nem mondott regénytöredéket, amely különösen az asszonyokat birta hatalmas könnyezésre. Hogy, Istenem, milyen is ez a szerelem ... Végül is elunta Kétyi uram a meséket s egy nagyobb kölcsön felvételénél magát az „asz- szonyt", a szerelmes Tinkát hagyta ott az egyik faluban. Három hétig tartott a zálogsors, de a „férj" csak nem jött az asszonyért. Sirva ment haza a leány s akkor csodálkozott csak el, amikor csendőrök jöttek érte s bekérették a törvényházba, minthogy megkerült Kétyi István. Nem is Kétyi István, hanem Zeremjzki Péter, De nem is Zeremszki, hanem Kubára Márton s végül is, ki tudja, hány nevet váltott a kalandor férjjelölt, amig a törvény keze el nem csipte végül. Kubala Márton, alias Zeremszki, vígan helyesel a bünlistának. Hát bizony, sokmindenfelé járt, maga sem tudja, kit hogy csapott be. Néha igazán nem volt szüksége rá, csak éppen gyakorolta a szélhámosságot, nehogy elfelejtse.-i- Szerette ezt a leányt? — kérdi a biró. Kubala végignéz a sipogó élettárson. — Ezt? Nem. Csak vittem, mert feleséges embernek nagyobb a becsülete. Kellett az üzlethez, Arra kellett vigyáznom, meg ne tudja, ki vagyok, mert az asszonyoknak hamar eljár a szájuk ♦,. Ez a száj bizony, amely oly szívesen csókolta Kubalát, most sirásra görbült, de a leányasszony szeme mégis olyasfélét árult el, hogy megbocsát ám Kubaiénak egyhamar. — Tűdja-e, hogy Kubala szélhámos volt? — Nem, — szöpög a leány, — mi az? — Kalandor. Int a leány, hogy neki mindegy, ö csak Kubalát nézi, azaz szerelmesét, Kétyi Istvánt s mikor Kétyire rábélyegzik a félévi börtönt s viszi már a fogházőr dutyiba Kubalát, odasettenkedik hozzá a leány s kedvesen súgja: — Aztán, ha kieresztik, jöjjön el ám, mert megesküdnék magával ma is . ♦» mi lett volna a magyarság jövője, ha Juliánusz nyomában valóra válnak a nagy elgondolások, s ha nem jön néhány év múlva a tatárdulás és a sárga tenger el nem önt mindent, köztük IV. Béla és Juliánusz nagy terveit is. A tatár pusztítás megölt mindent s elborította Juliánusz emlékét is hosszú, hosszú évszázadokra. Juliánusz nyomában szerencsésebb népek fiai indultak meg másodszor is felfedezni Ázsiát s Ju- líámusz emléke poros vatikáni levéltárak pergamenjein sárgult: 1740-ben bukkant rá újból De- csemitzky József magyar kegyesrendi tanár római levéltári kutatásai alkalmával egy XIV. századbeli kódex másolásánál. Azóta újból él Juliánusz alakja s bár Pray Györgytől Vámibéry Árminig nem egy történész akarta a Richardus- jegyzőkönyv hitelességét kétségbevonni, a magyar történelemtudomány Fehérpataky Lászlóval, Szabó • Károllyal, Fraknói Vilmossal, Zichy Istvánnal, Gombócz Zoltánnal és Hóman Bálinttal az élén igazságot szolgáltatott Juliár.usz- naik. * Hétszáz esztendő történelmi távlatából miben látja Bendefy Juliánusz jelentőségét? „Juliánusz ivolt az első, — írja — aki beteges képzelődésből a pozitív -tudás, a földrajzi igazságok világába vezette el a „müveit" nyugatot, ö volt az, |aki elsősorban paptársai körében, nem kevésbé I a római udvarnál meggyőződéssel hirdette, hogy Keleten is csak emberek laknak és a Beatus-féle térképek rémmeséiből mi sem igaz. Juliánusz tapasztalatai bátorították fel a pápákat arra, hogy a 'későbbiekben mind gyakrabban küldjenek ki hittérítőket, követeket vagy megfigyelőket a távclkeleti országokba. Ha Juliánusz nincsen, ha az ő magyar akarata, tudása és acélos kitartása nem győzedelmeskedik a sötét misztikumok felett, talán évszázadokig késik még Bel- sőázsia felfedezése. Ezért állíthatjuk, hogy Juliánusznak Távolkelet felfedezésében tulajdonkép ugyanaz az -úttörő szerep jutott, mint Amerikát illetően Kolumbusz Kristófnak! Juliánusz Kelet Kolcm-busza!" Juliánusz útja közel, akkora területet tett ismertté nyugat előtt, mint az akkor ismert Európa volt. Juliánusznak köszönheti a tudomány, hogy a többi ékről ne is szóljunk, Piano da Car- pino, Andreas de Longjumeau, Willelmus de. Rubruk, Marco Pol-o, az idősebb Pólók nagyjelentőségű utazásait. Részletekben ez utóbbiak talán több eredményt érteik el, de szerencsésebb körülmények között is utazgattak, mint a végén mindenkitől elhagyott, magáramaradt, koldus, magyar domonkosbarát. Á-m ha igy van is, az átütő erejű siker feltétlenül Juliánuszé. Mig a többiek részleteket adtak, ő lemondásokkal és küzdelmekkel tele ut- jával u-j korszakot vezet be a földrajztudomány történetébe: a nagy felfedezések hőskorát! . . . Juliánusz volt az első, aki hirt hozott Dzsingisz kán haláláról és Ogotáj trón-foglalásáról, a karakó-rumi aranypalotáról és a tatár hadsereg harcmodoráról. A leigázott országok ' lakossága szomorú jövőjének ecset elésével megdöbbentette és felrázta a tatárság közeledésének ellenére is apatikus Európát. Amit a leigázott népek megdöbbentő sorsáról mond, az utolsó betűig beigazolódott nálunk a tatárjárás idején, amint azt Roger-ius „Siralmas éneké"-ben olvashatjuk . . . Juliánusz történelmi személyisége a két útjáról szóló jelentésekből döbbenetes erővel bontakozik ki hét évszázad távlatában szemünk előtt. Egyetlen ember, egyetlen magyar, a sok szenvedésben megtört testű barát az. aki a tenger, a mocsarak, a véget érni nem akaró -pusztaságok minden veszedelmén, sok ismeretien és ellenséges i-ndulatu népen, felvonuló hadseregeken, lángban álló országokon, már az orosz síkságokon hömpölygő tatár áradaton keresztül hirt hoz az Európát, a nyugati civilizációt fenyegető, végzetes veszedelemről . . . Már elindult a tatársereg ... A Kárpátok szorosait menekülő kunok tömegei lepik el. A hajdani dóntövi hazában vajúdik az Idő méhe. Az eljövendő esztendők véres árnya nehezül a lelkekre. Mindezt egyetlen ember tudja Európában legjobban, Juliánusz. Ö már tudja, milyen borzalmaknak nézünk eléje s tudja azt is, mi vár arra, aki a tatárok fogságába jut. És mégsem .habozik, amikor királya a második útra tküldi. Tudja, hogy minden nap a halállal játszik, sohasem biztos, megéri-e a reggelt, de mindez nem agagsztja! Krisztus katonája és magyar ő, hát bátornak, kitartónak, hősnek kell lennie! És az is volt mindvégig! Juliánusz az első tudományos, magyar utazó és a legelső európai, t aki eljutott a titokzatos Ázsiába, De nemcsak időrendben, hanem áz erények minden fajtájában is legelső maradt minden idők magyar utazói között, sőt világviszonylatban sem tudunk egyhamar hozzá foghatót találni. Juliánusz a veszedelmekkel szembenálló és a fáradalmakat vállaló. hős utazó és a. céljaiért a végletekig kitartó tudós örök mintaképe! Mint kutató, mint hittérítő s mint ember egyaránt a legelsők sorába tartozik! így bontakozik ki előttünk Juliánusz alakja: a tudatos, a hős és vallásának egyik legelszántabb apostola és a hétszáz esztendő távlatából f dénk intő Juliánusznak a mi számunkra is van ma is időszerű tanítása, ö hirdeti felénk, hogy a hit és (nemzetszeretet összeölelkezése olyan erő. am \ly nagy s csodálatos alkotásokká terebélyesedhetik. Az a szöbor, melyet Juliánusz késői rendtársai most készíttettek és amely ott áll már Buda egyik meghitt sarkában: ezt a nagy és örökké időszerű tanítást fogja hirdetni, minden korok magyarjainak. Mécs László: ŐZBAK-LESEN
