Prágai Magyar Hirlap, 1937. június (16. évfolyam, 122-146 / 4268-4292. szám)

1937-06-13 / 133. (4279.) szám

8 1937 juníus 13, vasárnap, Kétféle fiatalság Irta: Kovács Endre nult Maráitól és kedves történésre volt Srekfü Gyula. Felnőtt egy nemzedék, mely vérében és idegzetében hordja a háboru- utánii magyar irodalom eredményeit és vi­lágképét, nemzeti feladatainak rendszerét már ezen ismeretek birtokában állíthatta fel. Fiatal szociográfus barátom távolról sem tartotta magát irodalmi szaktekintély­nek, mindamellett bámulatos jólértesültség- gel beszélt a legfrissebb magyar prózában megnyilvánuló idegen hatásokról s az uj költők mindegyikéről volt egy-egy találó megjegyzése. De beszélgettem másokkal is, tanárjelöltekkel és jogászokkal, a fiatal ma­gyar értelmiség számos névtelen tagjával s mindenütt vitális érdeklődést tapasztaltam a magyar kulturproblémák iránt. Eszembe jutott szülőföldem, Szlovenszkó fiatalsága, azok a tehetséges és minden iránt érdeklő­dő fiatalok, akik a nemzeti élet tengelyéből kilendítve jórészt egy szánalmas ,,Misch- kultur" emésztői s akik közül nem egy a szűk szlovenszkói kiliazmus korlátjain be­lül szeretne megvalósítani valamit, amiről maga sem tudja, micsoda. Az egyetemes A mai magyarországi folyóirat-irodalom meglehetős őszinteséggel tükrözi vissza azt a nagyszabású szellemi forrongást, mely napjainkban az egész magyar nemzettestet áthatja. Mi itt Szlovenszkón elég gyéren értesülünk arról, ami a felszín a latit, tudo­mányban és irodalomban végbemegy s a kép, melyet igy alkothatunk a magyar szel­lemiség állapotáról, legtöbb esetben hiá­nyos. Különösképpen áll ez a szlovenszkói magyar fiatalságra, melynek számottevő kapcsolatai az egyetemes magyar szellemi élettel egyáltalán nincsenek. Az a nemze­dék, mely egy fejlődés csúcspontjára ér­kezve szívesen tekint vissza a már megtett útra s a felleges látóhatár izgatóan idősze­rű magyar jelenségei helyett elmúlt harcai­nak emlékképein méláz el, a magyarországi fiatalsággal szemben roppant hátrányos helyzetbe került. Évek óta mindnyájunk­nak éreznie kellett valamit abból a belső hiányosságból, amit a nemzeti kulturfolya- matosságból való kiesésünk, tökéletlen nemzeti neveltetésünk, csökkent magyar­ságtudatunk hozott magával szükséges kö­vetkezményként. Mindazok a magyar fia­talok, akik nem tudtak vagy nem akartak megelégedni azzal az átlagos műveltségi fokkal, melyet az újfajta középiskolai ne­velés biztosított számukra, hanem általá­nos értesültségüket a nemzeti tudat megal­kotásához vezető szélesebb magyar világ­kép érdekében szerették volna átreformál­ni: beleütköztek a hely és az idő korlátjai­ba. Egy szellemi határzár érvényesült itt, mely lehetetlenné tette, hogy az ujabbkori magyar kulturfejlődés nálunk is éreztesse hatását. Az évek folyamán ez a vesztegzár megszokottá lett; a egyetemes magyar kul­túra szempontjait aláásta a szűk látókörű provincializmus, mely különböző romanti­kus kisebbségi ideológiák jelszavaival so­kakkal elhitette, hogy létezhetik egy sajá­tos kisebbségi magyar kultúra, mely más, mint a magyar életben jelenleg ható szel­lemiség. Hogy ez a decentralizálás meny­nyire reménytelen és velejében kulturaelle- nes vállalkozás, az ma már nem lehet két­séges. Ha sorshelyzetünk gyakran rá is utal arra, hogy feladatainkat a lehetősé­gekhez mérten igyekezzünk megoldani a kultúra sikján s ha ennek következtében más helyzet állott elő egész kultúrpolitikai koncepciónkban, mint Magyarországon, mégis a közös kulturtradiciók mindenkor éreztették velünk, hogy országhatárokon túl is egy nemzeti kultúra részesei vagyunk s a magyar kultúra építésében úgy kell hordanunk a téglákat, ahogy azt a kultúra érdeke kívánja. Ilyen gondolatok jutottak eszembe, ami­kor nemrégiben egy fiatal szociográfus író­val sétáltam a pesti uccán. A késő délután hétköznapi zajában összetorlódott a forga­lom körülöttünk s mi a friss ismeretség kí­váncsiságával — irodalomról beszélget­tünk. Én kérdeztem, ő válaszolgatott. A jó vidék ártatlan, lelkes kíváncsisága tétette fel velem sorban a kérdéseket, amiben bi­zonyára volt némi mohóság is (ami meg­bocsátható, mert egy félórának előtte a Nyugat könyvsátra előtt együtt sikerült rá­találnom Schöpflin Aladárra, Illyés Gyu­lára és Cs. Szabó Lászlóra), uj barátom pedig szépen, türelmesen leadta a vélemé­nyét minden számbajöhető emberről és irányzatról. Márai uj regényét tárgyaltuk meg, József Attila éppen akkor megjelent versciklusát, az uj szociográfiai mozgalma­kat, fiatal lírikusok pályavonalát, miközben volt szavunk az újabb magyar tudományos törekvésekről is és még sok egyébről. Ek­kor éreztem először teljes hidegségében a különbséget, mely neveltetésünk, művelő­désünk, eszmei tájékozottságunk s az övéké között fennáll. Odaát felnőtt egy magyar fiatalság, mely már a középiskolában ol­vasta Babitsot, Tóth Árpádot, Illyést, ta­magyar kultúra eredményei alig hatolnak el hozzá, érthető tehát, ha sorsából erényt, helyzete fogyatékosságából missziót szeret­ne faragni. Azt hiszem, ez a fiatalság maga is érzi, milyen nehéz a helyzete kulturális művelő­dés szempontjából. Nagyon is messzire hul­lott a magyar élet problémakötegéből és nincsenek kapcsolatai a fejlődő, roppantul életerős magyar szellemiséggel. A magyar kultúra fája ma különösképpen gazdag lom- bozatu. Nemcsak az irodalomban, de a tu­dományos diszciplínákban is hallatlanul széles hullámokat ver a kibontakozni vágyó szellem. Antik görögség és népies nemzeti humanizmus adtak találkozót egy közös akarat síkján; lázas, fiatal társadalomtudó­sok járják a falvakat s állítják össze a nép étlapjait, ugyanakkor pedig a szellem elvon- tabb régióiban egy szellemtudományosán felfegyverzett gárda készíti legújabb kül­földi tudományos eredmények felhasználá­sával a szellemi étlapot, melyre mind szé­lesebb rétegek lesznek figyelmesek. Ez a kulturszomja nem öncsalás, nem hamis reklám. Az egyik legelterjedtebb szórakoz­tató képes folyóirat uj tartalommal adta ki legutóbbi számát: szellemtudományos tanul­mányokat közöl, mert a közönség nem akar csak szórakozni. Hogy mi az oka ennek a széles áramlásu szellemi folyamatnak, a mi szempontunkból nem fontos; figyelmez­tető jel számunkra, hogy próbáljunk lépést tartani a rohanó idővel. Meg kell találnunk Irta : Duka Zólyomi Norbert vn. Napóleon hazája Korzika szigete két dologról nevezetes, — legalább is a szélesebb körök szeméiben. Itt szü­letett Napóleon és itt szokták a (hevesvérű dél­vidékiek szenvedélyes vitáikat vérbosszúval, a vendettával elintézni. Harmadik nevezetessége nem nagyon közismert és a francia sajtó követ­kezetesen gondoskodik ártól', hogy a (hasznos fe­ledés és 'homály továbbra is megmaradjon. Ami­kor Korzika utolsó banditája rácsok mögött ülve várt sorsára, működtek a fotóriporterek és hasá­bos cikkeket hoztak a rablóromantika utolsó vo- naglásáról. Arról nem szoktak imi, hogy a korzi­kai olaszok már hosszú évek óta milyen küzdel- det folytatnak nemzeti jogaikért a hivatalos fran­cia politikával szemben. A szigetnek 250.000 lakosa van és nemcsak földrajzilag, hanem etnikai és nyelvi tekintetbén is közelebb van Olaszországihoz, mint Franciaor­szághoz. A lakosság ugyanolyan eredetű, mint Itália és Szardínia népe és nyelve az olasz nyelv­nek egyik dialektusa. A 8000 négyzetméternyi területen éppúgy végigsöpört a történelmi esemé­nyek vihara, mint bárhol másutt. A liguri korzi- kaiak törzsét a kartágóiak és etruszkok követ­ték, Kr. sz. e. 231-ben pedig a rómaiak foglalták el a szigetet. A népvándorlás zavaros idejében Geiserich, a vandálok királya kerítette a hatal­mába, birodalmának tragikus elpusztulása után a keleti gótok és bizánciak harcoltak a birto­káért. A VHI-ik századiban a szaracénok jelentek meg a szigeten, majd a longobárdok és a fran­kok. Utánuk legalább papíron a német-római bi­rodalomé volt, de, úgy látszik, a valóságban ős­lakos nemesi családok kormányozták. A XH-ik századtól kezdve a küzdelem Piza és Genova között folyt. II. Ince pápa a szigetet két részre osztotta, a felsőt Genovának, az alsót Pizának adta, de a béke igy sem állt helyre és az 1284-es molarai tengeri csata után a genovaiak foglalták el az egész szigetet. A sziget története nyilvánvalóan mutatja, hogy minden nép, mely emberanyagával hozzájárult az olasz nép kialakulásához, Korzikán is egy­mást követte. De a történelemnek vannak hatal­masabb tényezői is, mint a népi összetartozások; a kenyér és a háború. A XVHI-ik században a franciák sztratégiai okokból akarták a szigetet megszerezni. A korzikai bennszülöttek autonó­miájukat 1729-től kezdve már a genovai kény­urakkal szemben is megvédték és amikor Genova nem boldogult velük, elárulta saját fajtestvéreit a francia sztratégiai éhségnek. 1768 május 15-én Genova aranypénzért adta el a szigetet Francia- országnak. Mint oly sokszor a történelemiben, a terület lakóinak a megkérdezése nélkül cserélt gazdát. Pascalé Paoli, a korzikaiak nemzeti (hőse, aki már Genova ellen is függetlenségi harcot ví­vott, újból megragadta a fegyvert, de a nagyon is egyenlőtlen ponitenuovoi csatában, 1769-ben vesztes maradt. Plusz évvel később, a francia for­radalom kitörésekor a korzikaiak reménye fel­éledt. Paoli visszatért és a girondisták féderalista elgondolásai rövid időre autonómiát, engedélyez­tek. A jakobinusok győzelme, mely a legszélsőbb 'centralista felfogás érvényesülését jelentette, á reményeket újból eloszlatta. Papli folytatta a fegyvérés harcot és egy ideig a fiatal fí apóié ónt is ott látjuk hívéi között. De a nagy korzikait a dicsőségvágy a francia ellenfél táborába sodorta. Korzika angol segítséggel még egy ideig ellent- állt, miután azonban Franciaország megnyerte a koalíciós háborúkat és az angol segítség elma­radt, Korzika véglegesen francia uralom alá ke­rült. Nemzeti ébredés Korzika nemzeti fejlődésének egy nagy előnye és egy nagy hibája volt. Előnye abban állt, hogy földrajzilag távol feküdt a francia kultúra min­dent átható erejétől. Ezért a néhány francia hi­vatalnokot és kereskedőt kivéve, ma is minden lakója változatlanul beszéli évszázadok óta az olasz nyelvjárást és ha ‘kultúrája nem is emelke­dett, — a viszonyok elég kezdetlegesek, — a nemzeti kultúra elemei érintetlenül maradtak. A szakadékos, magas hegyek között régi olasz nép­dalok hangzanak és elfojtott indolattal és lán­goló szemmel énekli a hegyi lakó a halotti éne­kek — voceri — bús dallamait, mielőtt elindul a vendetta beteljesítésére. — Viszont ezzel szemben Korzika hagy (hátránya volt az olaszországi vi­szonyok évszázados ziláltsága. Nem haladt, kul­túrában nem fejlődött. A francia nem tudott neki semmit sem adui, mert gyűlölt idegen volt, az olasz meg nem tudott, mert nem volt mit ad­nia. Nagyon jellemző, hogy a fejlettebb, sajtóval és könyvvel rendelkező korzikai autonómista mozgalom — a Partitu Autónomista Corsu — Csak nemrég, körülbelül tizenöt évvel ezelőtt ke­letkezett akkor, amikor a fasizmus tette ’e első erőpróbáját az anyaországban. Pasquale Manfredi alapítása volt a párt és ma Petru Rocca vezeti. Hetilapja az „A Muvra11. Terjeszkedése elég ro­hamos és mindinkább több helyen váltja fel a korzikai függetlenségi harcosok régi indulatos, érzelmi típusát modern, sajtóval és könyvvel küzdő emberekkel. A korzikai autonómisták a kisebbségi szolida­ritás jegyében belekapcsolódtak a többi francia­országi nemzetiség munkájába. Tagjai a központi kisebbségi választmánynak, mey 1928-ban ala­kult és ha például a párt vezére, Petru Rocca el­veszti a nővérét, a közös sors jegyében a breton Breize Atao érzelmes cikkben emlékezik meg róla. Occitania Régi történelemórák jutnak az eszembe, ami­kor szorongó érdeklődéssel olvastuk a vizigótok sorsát és eltűnését uj népek olvasztó-kemencéjé­ben, ha Occitania mozgalmának látom a tanu- jeleit. Mert Occitaniá nem valami meseország, ahol Röland fújja híres kürtjét. Occitániának nevezi hazáját az uj, délfranciaországi nyelvi mozgalom. A körülbelül 11,000.000 occitán.iai la­kost nem lehet nemzeti kisebbségnek nevezni, de tény, hogy van sajátos múltjuk, saját irodalmuk, — Mistraí, a költő a világirodalom nagyjai közé tartozik — és az uj nyelvi és kulturális mozga­lom erélyes hangon követeli a jogait: „Ha elis­merik az érettséginél az arab nyelvet, miért nem ismerik el Mistral nyelvét, 11,000.000 ember nyel­vét ?“ így ir az occitán ébredés lapja, az Occitania és ha a 11 milliónyi ember még messze is van a nemzeti léttől, ez a jelenség is beletartozik a bom­lás jegyeibe. Auguste Longnon Írja könyvében (La Forma- tion de l’Unité francaise): „Á román népeknél mélyreható különbség volt azok között, amelyek a Loiretól északra laktak és a déliek között. A kü­lönbség nemcsak földrajzi volt, hanem etnikai is. ’ A délieknél a germán behatás, a vizigótok nvo- , mán, sokkal erősebb volt és ezek a népek a VII. század vége• felé visszaszerezték az önállóságot és háromnegyed századon keresztül saját, nem­zeti hercegeik kormányozták őket.“ Nagy Károly unilfikáló fellépése után Délfrancia- ország' különböző hűbéres részekre szakadt, me­lyek spanyol, francia, sőt egy ideig angol fenn­hatóság alá tartoztak és Occitania egysége már többé helyre nem állt. — Az északfranciaországi frank monarchiával szemben azért több Ízben éles ePentállást tanúsított. A legismertebb eset a francia keresztesek hadjárata a déli albigénsek, ellen. — Ma már csak nyelvi és kulturális ellen­tét áll fenn. A jövő kérdőjelei Egy bizonyos, Franciaország nem „une et indi- visibíe11, egy és oszthatatlan. Az occitán nyelvi mozgalomtól a korzikai és elzászi autonómista törekvéseken keresztül a breton szeparatizmusig mimden szimptómát megtalálunk, me.yeknek je­gyében Keleteurópában oly sokszor történtek kor­szakalkotó eltolódások. A francia kormányok pe­dig, a „legdemokratikusabb1* . népfront-kormányt sem kivéve, egyforma szigorral járnak e-1 minden, nemzetiségi törekvéssel szentben. A különböző nemzetiségek súlya nem egyforma. Sem számbelileg: 1,500.000 breton, 1,500.000 né­met, 40.000 flamand, 40000 baszk, 40.000 katalán, 220.000 korzikai és 11,000.000 occitániaá van. Sem célkitűzésben: az occitánok nyelvi érvényesü'ést akarnak, a katalánok, baszkok és flamandok nyelvi jogokat, a korzikaiak és németek autonó­miát, a bretonok már olykor önálló államról is ál­modoznak. De még fejlettségben sem: a németek 80.000.000 milliós kultúra részesei, a bretonok mö­gött ősrégi irodalom áll, a flamandok mellett fej­lett nemzeti kultúrájúk, a baszkok, katalánok és korzikaiak a fejlődés elején vannak. A legnagyobb súly különbséget pedig nemzetközi vonatkozásaik mutatják: a németek mögött világhatalom van, a flamandok hátterében 12,000.000 fajtestvér, a bretonok az ir-skót, walesi és gael faji egység je­gyében harcolnak, a baszkok és katalánok Spa­nyolország határain túl érzik erejüket, a. korzi­kaiak pedig a nagy olasz birodalomban, Az occi- tánoknak, mint nyelvi törekvés híveinek, egyelőre semmiféle politikai aspirációjuk nincsen. A kisebbségi szolidaritás (mindenesetre magas fokon van meg mindannyiukban. Ezt nemcsak kö­zös végrehajtó szervük bizonyítja, hanem az az érdeklődés is, mellyel a közép'európai kisebbségi kérdést figyelik. Legnagyobb csodálkozásomra például breton barátaim kitünően voltak értesülve itteni kérdéseinkről és még azt is tudták, hogy Lúgosban nivós kisebbségi szemle jelenik meg „Magyar Kisebbség** címén. A történelem könyörtelenül tovább siet. Ami ma nyelvi kérdés, holnap akut politikai problé­mává nőhet és ami ma az autonómia kérdése, holnap politikai szeparatizmussá tornyosodhatik. Marokkó meghódítója irta: „Minden nemzetiségi elnyomás a szeparatizmust erősiti.*1 Ezt. az elvet a francia kormányoknak is fontolóra kell venniük, (Vége.) Aki a magyar kultúra barátja, lépjen be a Szlovenszkói Magyar Kultur Egyesület, vagy a Podkarpatszhá Ruszi Magyar Kultur Egyesület tagjai közé A SzMKE központja: Komárom, Kultúrpalota. A PrMKE központja: Ungvár, Dombalja ut. Minden felvilágosítással készséggel szolgálnak. Évi tagdíj: 12 korona az egyszer elvétett utat; minden elhatároló jelző nélkül egyszerűen magyarokká kell lennünk. Hamarjában „hungarocentraliz- mus“-nak neveztem el ezt a törekvést, mely; a szűk provinciális létből a magyar kultúra legfőbb őrhelyére irányítja a figyelmet és megpróbál beleilleszkedni a magyar szel­lem egyetemes, egységes kultúrájába. A hétköznapi nyelv szótárában ez azt jelenti, hogy a jövőben a magyar tanár a szerves magyar műveltségnek legyen természetes képviselője, a szlovenszkói magyar iró a legújabb magyar irodalom eredményein próbáljon építeni és a magyar diáknak ad­ják meg a lehetőséget ahhoz, hogy a ma-t gyár műveltség eszményeivel gazdagíthas­sa életét. Nem akarjuk ezzel azt mondani, hogy a manapság népszerű középeurópai, nevezetesen pedig szláv kulturközeledés gondolata magyar részről akadályokba üt­köznék. Az idegen népek kultúrájának meg­ismerése, közelebbhozása és kicserélése több szempontból is üdvös lesz számunkra*, megmutatja azt, ami összeköt és azt, ami elválaszt. Megerősít nemzeti hivatásérze­tünkben, de ugyanakkor kizárja a szűk­látókörű elzárkózás lehetőségét. A fontos azonban az, hogy hid szerepünk gyakori hangoztatása ne váljék nemzeti létünk ve­zérlő gondolatává olyan értelemben, hogy ebben a minőségben önmagunk kopjunk el az idők folyamán. Magyarságunk és önma­gunkba vetett hitünk ennél többre kötelez bennünket.

Next

/
Thumbnails
Contents