Prágai Magyar Hirlap, 1937. június (16. évfolyam, 122-146 / 4268-4292. szám)
1937-06-13 / 133. (4279.) szám
6 1937 junius 13, vasárnap* 1 « Jókai Mór a Palugyay-pincében... ■ Egy régi tárca, amely ma lehangolóan aktuális ■ POZSONY* — (Pozsonyi szerkesztőségünktől.) Megírtuk, hogy junius 24-én kalapács aló kerül a Lamacsi-uti Palugyay-villa, a hozzátartozó gyárépület s kert, amely kb. hatmillió korona értéket képvisel. Az árverésről szóló hír minden régi, városát szerető pozsonyi polgár szivét szomorúsággal töltötte el, mert hiszen egy régi darab Pozsony cserél gazdát* Egy olyan régi darab Pozsony, amely nemcsak a városban, nemcsak a régi Magyarországon, hanem szerte az egész világon ismert volt. Ezt a nevet, hogy „Chateau Palugyay" éppúgy ismerték Londonban, Berlinben, mint Newyork- ban, Buenos-Airesben vagy Calcuttában. Varázsa volt e névnek mindenütt és Pozsonyt—Press- burgot együtt emlegették mindig a Palugyay-<bo- rokikal. Ami Debrecennek a kolbász, Szegednek a halászlé, meg a paprika, Egernek a bikavér, Tokajnak az aszú, ugyanaz volt Pozsonynak a Palugyay-bor. Néhai Palugyay Jakab alapította és tette naggyá a céget, ki valamikor szegény vendéglőbérlő volt Vaskutacskán, ahova a szakértők a jó borai és a kitűnő kosztja kedvéért jártak ki. Híres volt és ma is híres) a Palugyay-pin- cészet, amely — hír szerint — nem kerül kalapács alá, mert azt sikerült megmenteni és kivonni az árverés alól. Ortvay megemlékezik „Pozsony utcái és terei“ című munkájában arról, hogy Jókai Mór is meglátogatta egyszer — 1879-ben — ezt a híres pincészetet és tárcacikkében számolt be a Pesti Hírlap hasábjain a látogatásról. Most, hogy Jókai Mórnak a hálás szlovenszkói magyarság Komáromban szobrot emel és a szobor alapkőletétele csaknem egy időbe esik a szomorú pozsonyi bírósági aktussal, a Palugyay- csg obejktumának elárverezésével, aktuálisnak tartottuk az érdekes tárcacikknek egyes részleteit közölni. Mii íáioit Jókai a Palugyaypincében ? — A kapu alól mindjárt az irodába lépünk — Írja Jókai Mór, — ahol a falakat rámába tett kiállítási érmek és dicsérő oklevelek fedik. Az asztalokon a megrendelő levelek a föld minden részéről. Éppen akkor hoznak oda egy táviratot Afganisztán belsejéből, amelyben az angol hadsereg kér uj segélycsapatokat a Chateau Palu- gyaytól: egri és tokaji veres-sipkásokban. Innen megyünk egyenesen a pincébe. — Ott fogad bennünket legelőször is a tizenkilenc apostol. A biblia csak tizenhármat ismer: itt hattal megszaporodott. Tiszteletreméltó hittérítők! Egyenként százhúsz akós mindegyik. A fenekére szobrászati remekműben kifaragva a képviselt apostol életnagyságu alakja, aztán két hosszú sorban a többi kisebb misszionáriusok, két-három rendben egymás fölött. A hosszú, kivilágított pincebolt olyan, mint a budapesti Sugárút éjjel. S ilyen boulevardja van e földalatti kastélynak három, ugyanannyi avenuekkel. Mindannyiban folyik a munka. 64 munkás csapolja a nagy hordókat gőzhajtotta tömlőkkel, mossa az üvegeket furfangos moíolálló kefékkel, dugaszolja a palackokat olyan gépekkel, amikkel akár hírlapokat lehetne nyomatni: s aztán csomagolja a kész palackokat deszkaládába. Minden palack kap egy olyan zsuppból fonott csuklyát, ami hasonlít a spárgatakaróhoz, ami azt úgy megvédi, hogy három sor egymás fölé rakott palackon csárdást lehet táncolni. A tokaji bor palackjai még azontúl egy gyönyörű nádfonadékot is kapnak, ami úgy emeli a termetüket, mint valami prinecesse ruha * . . A virágosnyel vü leírást Jókai igy folytatja: — Végre eljutunk a sanctuáriumba. Egy szabálytalan négyszögü pincebolt az. Csak azért nem huzzuk le a saruinkat, amikor ide belépünk, mert nem tudjuk, hogy rájuk találunk-e megint, mikor ki akarunk menni. Itt vannak az ősfejedelmei, az ereklyéi, a mesebeli csodatevői a magyar borvilágnak: a Hegyalja egész nemzetsége! — Föl, egész a boltozatig mint egy orgona, palack, palack mellett, A legalsók már feketék a régiségtől: a tokaji palackok ismeretes nemes rozsdájával bevonva. S ez mind arany: olvadt arany. Olyan drága is, mint az arany, de menynyivel édesebb. Egész kincstár, egész ambrai gyűjtemény. Csakhogy okosabb a múzeumi ré- riségtémál, mert arra csak rá szabad nézni, de ezt a muzeumőr közvetlen tapasztalás utján vési emlékünkbe. — Kezdjük a költői müveken. Az első palack neve: „Die Pöcsié dér Weine." Persze, hogy németül van. Hiszen azt akarjuk, hogy — németek olvasgassák. Ha én ilyen bort tudnék költeni, nem keresnék rá kiadót! — A muzeumőr felvilágosit bennünket, hogy aki a tokaji bor archeológiái tanulmányát akarja végezni, annak mind a hét tónusán végig kell hatolni. Mert ennek is hétféle tónusa van, mint a szivárványnak: c, d, e, f, g, á, h. S mindegyikhez újabb kisded pohárkák kerülnek elő. Olyan vékonyak, elfujhatók, mint a vizhab. Az f-nél már szabódni kezdünk, hogy sok lesz egy napra ennyi „tudományt** beszedni* De már ezt meg kell kóstolni* Ez az „Életébresztő*** Csakugyan az! — mondja kopasz kollégám, én már érzem, hogy nő ki a hajam tőle újra a homlokomon! Nem lesz ettől az ember ittas, csak — más életre ébred. Oh, a tokaji bor nem vág le senkit, de mindent felemeli — Nem használ a szabadkozás* Még hátra van a legfelső fok. Ezt már csak istenek isszák! Ez a tokaji essentia! Most érti az ember Jupitert, hogy miért szeretett a földre lejárni! ♦ ♦ . — A külföldre legalább 300.000 palack megy innen 6zét s abból egy tizedrész tokaji* S vissza nem küldenek belőle semmit. És ez a nagy diadala a Chateau Palugyaynak: hogy nem küldik vissza a borait « . * talja őket, hogy vegyék ők is tréfának, mint dl vette a sógortól. — A sógor monta nekem a minap, — kezdte magyarázni a feleségének. — Mellik sógor volt az a bolond? — A csúcsos Bagócsi... — ó, még az is tud ilyeket mondani? Az is jobbvóna, ha a száját igazítaná meg .,, — A száját? — Azt, mert szögletre áll neki. Bagócsi észbekaipott. — No látod! Az is jó föl van ruházva névvel! Ha nem is csúcsos a szája, mégis csúcsos, mert te szögletesnek látod, — mondta kissé emelkedett hangon. — Oszt ott van a harmadik Bagóosi, ammeg vörös... — Vörös, mer iszik, mint a ló! — A negyedik a gazdag Bagócsi.. „ — Éppen elege van annak is. Tennap foglalta le a végrehajtó a lovait. Úszik, mint a tök a vizen, még el nem bukik... — Osztán a ragyás Bagócsi .. • — Ragyás? Nem ő a ragyás, az öregapja vót az... — De azé ő is az, „ragyás**... — Hát legyen, mit bánom én? De azér a saját gyerekének nem muszáj nevet annyi, meg olyat mondanyi, hogy plé a szája! — Csak úgy a nyelvemre gyütt... Tehetek róla? Bagócsi az ágyszélén ülő Zsófira tekintett. Már nem sirt, de kivörösödött arccal nézett valahová a szoba szögletébe. — Nem is olyan formátlan ez a jánka ... —• tünedezett el, miközben szemügyrevette a testalkatát. A lábait elég vastagoknak találta, igaz, hogy nem hosszuk, de maradhatósak... A derekában is elég erősnek látszott. S amint feljebb nézett, kíváncsian állt meg a szeme a karja alatt, amint jofebkarjával az ágyszélére volt dűlve. Mert mellben is elég testesnek találta Zsófit. Hiszen már elől ott dudorodnak a cipócskái, amiket eddig észre se vett. A feje, az se olyan nagy, mint ahogy az anyja mondja ... így hát nincsen olyan nagyon miért aggódni! — Hát csak ne gyüjjék olyan a nyelvére! —1 mondta az asszony és maga is az ura után Zsófit vette szem alá. Most ő se tudott semmi kivetnivalót rajta. A feje, az igaz, hogy... De majd csak utána növi ... Szombat volt. Ilyenkor a legények mindég ott zsimajogtak az uccán. Most is. Bagócsiné figyelmes lett a legények zsivajgására. Egyszer re, minden szó nélkül, szedte magát és kiment az udvarra. Addig odabe az öregasszony -,t£tte rá a jajgatást. — Jaj, megin fáj... — sopánkodott az ágyban. Bagócsi meg nézett maga elé, rágódott az életen. Hiszen hacsak épen ez volna a legnagyobb baj! De felesége, az mindennek olyan nagy feneket szokott keríteni... Zsófi meg megnyugodva újra a krumplipapri- káshoz fogott. De alig vett két kanállal belőle, megint abbahagyta. — Mé nem esző? — mondta az apja. — Kő a fenének, mikor olyan hideg, mint a jég ... Néhány perc múlva az anyja jött be. Csendesen, zajtalanul csukta be maga után az ajtókat, mintha valamitől félne. — Mi a? Mi van veled, hogy úgy gyüsz be azon az ajtón, mintha tolvaj Bagócsiné mindjárt nem tudott semmit sé szólni. Arcán valami szokatlan őrei. a ,..-t látta most az ura is, meg a jánya is. — Mi van idesanyám? — kérdezte Zsófi is. — Majd meglássátok ... Majd megtuggyá- tok ... Odakint valaki zörgette a konyhaajtót. De nem csak úgy, hanem hosszan, egyenletes zörgéssel, ahogyan legények szoktak zörögni a lányosház ajtaján. — No, lássátok? — mondta csillogó szemekkel az asszony. — Legények gyüttek hozzád... Bagócsi arca is egyszerre felderült. Mert mégse nézik le a jányát a legények, ahogyan a felesége állította! Gyünnek, gyünni akarnak hozzája! — Először nem szokás beeresztenvi a legi- nyeket — mondta az anyja Zsófi felé, aki pirulva, szégyenlősen nézte a cipője orrát. — Látod, jányom! — mondta az apja az asztal sarkáról neki. — Tány letté. És valamennyien élf elejtett ék, hogy ők is Ba- gócsia'k, hozzá még nagyfe jüek ... R. J* Az alábbi irás szerzője, Veres Vilmos, uibarsi ember. ,,Én egy falusi ember vagyok, paraszt a szó szoros értelmében, aki írással is foglalkozik", —■ igy jellemzi magát levelében, amelyet novelláihoz mellékelt. Egyike azoknak az egyszerű magyaroknak, akik a maguk környezetében vezető szerepre hivatottak, mert magyarságuk ön— Duhaj a legény. Mikor a kamaszkorba jut, egyszerre olyanná lesz, mint a fészekből kiszabadult verébfióka: csipog, károg az ő idétlen hangján és tényleg olyan lesz, mint a veréb: szemtelen. Ezt állapította meg Bagócsi, a felvégi Bagócsi, aki István névre hallgatott, úgy mint a többi négy Bagócsi, akiket mind Istvánoknak szólítottak a faluban. Már természetesen mindegyiknek volt valami megkülönböztető neve. A felvégi Bagócsit nagyfejü Bagócsinak hívta a falu. Hát ez bizony nem valami szép becenév, de mindenkinek volt valami mellékes neve. Ennek a Bagócsinak mégis fájt valahogyan ez a melléknév. Sehogyse tudott belenyugodni, mert a feje nem volt nagyobb, mint a többi Bagócsinak és hogy miért éppen neki kell ezt viselni? Tán még ő maga bele is nyugodott volna ebbe, de az asszonya, akinek eladósorba- való lány nevelkedett, nem tudott sehogyan beletörődni ebbe... — Mé kő épen nekünk nagyfejőnek lennyi? — zsörtölődött akárhányszor az urával. A ti- zennégyesztendős Zsófi lánya miatt, mert az bizony, hogy apró növésnek indult, a feje a többi testrészéhez mérten elég szépen neveke- dett. . . De ezt az asszony csak úgy magába gondolta sokszor keserűséggel. Oszt akkor, mikor az egyik siheder valahol elszólta magát, hogy a Bagócsi Zsófinak csak a feje nyől, hát akkor elöntötte szemét a könny. . . Félnap sirt egyfolytában. Bagócsi nem tudta mire vélni ezt a félnapos sírást. — Mi a nyavolya vágott beléd? — röffent rá úgy haraggal a hangjában. — Mi? Mintha nem tunná! Félszemét körülhordozta az udvaron, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgatja őket. — Hát hugyan tuggyam én? Az asszony sirásra görbülő szájjal mondta: — Zsófi, a Zsófi hogy aprónyövésü marad, ez fáj nekem ... — Hogyhogy... Csakugyan nem nyő a Zsófi... Hirtelentámadt mérge elpárolgott egy pillanat alatt. Gondolatában maga elé képzelte a lányát és csakugyan kicsinynek találta maga is. Mert bizony a tizenötödik esztendejit tapossa már . . . — És a Marci Józsi gyerek aszonta rá, hogy csak a feje nyől . .. — Az én lányomnak? — ijedt fel Bagócsiban a gondolat. — Hogy neki... Többet nem beszéltek erről. Aznap este, hogy vacsorához ültek, szótlanul kanalazták valamennyien a rizskásalevest. Egyiküknek se tudatos, népi felelősségtudatuk fejlett. Veres Vilmos neve nem ismeretlen, már a Magyar írás, a Magyar Család és több vidéki hetilap közölt tőle írásokat. Az 1935- ös nemzetgyűlési választáson az érsekujvári kerületben, mint a magyar falusi munkásság egyik zászlóvivője, előkelő helyen szerepelt az egyesült párt jelöltlistáján. Egyik falusi témájú novelláját mutatjuk be. volt kedve beszélgetni, mint máskor. Még az ágyban az öregasszony is csendes volt, az se panaszkodott a köszvényes lábára, mint egyébkor. A Zsófi lány is nagyokat hallgatva nyelte a leves után az asztalra kitett krumplipaprikást. Pedig forró volt. Hogy az apja is belekóstolt, nem állhatta szó nélkül a lánya éhségét. — Nem forró neked? — kérdezte tőle. — Mi? — bámult el a kérdésen a lány. — A krumpli? — Az..* — Nem ... — Pl éhbő van a szád... — mondta Bagócsi bosszúsan. Az asszony a nagy hallgatásból egyszerre felpattant. — Mit nem mond a saját gyerekinek! Ma- gájé lehet, hogy pl éhbő van, de legalább a já- nyáé nincs abbó. A Zsófi lányuk egyszerre abbahagyta az evést. Üres tekintettel nézett egy pillanatig az apjára, majd az anyja szavára nagy könnycseppek csillantak, me.a a szemében.-— Mé neirE&sfö? — förmedt rája az apja. — Már jóllaktam! Egye meg maga! Még abba is beleköt, hogy hugyan eszek! — mondta Zsófi. Az utolsó szavakat már a köténye csücske közül eresztette ki. Fölkelt az asztaltól és az ágy szélére telepedett és onnan folytatta: — Mindenkinek csak velem van baja! — sírta tovább. Bagócsi meghökkenve nézett hol a lányára, hol a feleségére. — Okos ez a jánka! — állapította meg magában némi elégtétellel. Kissé fájt neki, hogy Zsófi már megértette a vastag szót, amit ő tréfának szánt, de viszont örült annak, hogy nem lánka többé, hanem lány, aki lassan eladósorba női.., — No nem úgy montam, tréfa vót csak, — mentette magát. — Gyere kisjányom, egyé ... — Hogy hol a csudába szed össze ilyen bolond beszédeket! — zsémbelődött az asszony. — Mintha nem volna elég, hogy más csúfolja itet! Bagócsi mondani szeretett volna valamit, csak nem tudta, hogyan kezdje el. Mert bosszantotta, hogy olyan könnyen kiszaladt a száján a szó. A minap hallotta csúcsos Bagócsi Istvántól, aki sógornak hivat itet, pedig tán negyedik unokák lehettek vele. Hiszen valamikor az egész Bagó- csi-familiák egy családiból származhattak és van is valamennyinek olyanforma vezetékneve, mint az övéké, mert a csúcsos Bagócsi István is miről kapta a csúcsos elnevezést? Valamit ilyesfélét akart mondani a feleségének, a lányának, a Zsófinak, hogy megvigaszü SzMKE s a PrMKE célja: müveit magyar ember Szlovenszkó és Ruszinszkó minden városában, falujában. A tiszta magyar kultúra vára minden kulturház, építője minden kulturmunkás. Ön még nem tagja a kulturegyesületnek? A nép fia az irodalomban VERES VILMOS: BAGÓCSIAK
