Prágai Magyar Hirlap, 1937. április (16. évfolyam, 74-99 / 4220-4245. szám)
1937-04-25 / 95. (4241.) szám
0 1937 április 25, vasárnap. múúyfá diák MMtŰti&úí’ Irta: Borsody István Levelet kaptunk egy magyar diáiktól. Soraihoz egy zöld könyvecskét is mellékelt, hogy alátámassza panaszát. Mert panaszkodik. A vékony könyvecske a prágai cseh egyetem jogi fakultásának tankönyve, Theodor Saturnik, a Károly-egyetem tanára irta s cdme: ,,Úvod do ústavních dejin slovenskydh", azaz ,,Bevezetés a szlovák alkotmánytörténetbe". A szlovák alkotmánytörténet nem más, mint a magyar alkotmánytörténet. Ez lehet Saturnik véleménye is, mikor azt irja, hogy a történelem nem ismer Szlovenszkót, mint önálló államterületet, melynek saját határai lennének. A szlovenszkói terület — úgymond — csaknem ezer éven keresztül a magyar birodalom része volt. A magyar diák fokozott érdeklődéssel lapozta a kis könyvet, sőt talán örült is, hogy végre, ha röviden is, de megismerheti ugy-ahogy a magyar múlt nagy büszkeségét: az alkotmányt. De alig ért a magyar diák Saturnik könyvének tizenharmadik oldalára (ki tudja, minő szimbólum van a számokban), mikor megdöbbenéssel olvasta, hogy Szent István III. Ottótól, a német császártól kapott királyi koronát. Ezzel ugyan — irja Saturnik és olvassa a prágai magyar diák — Szent István elnyerte a királyi méltóságot, de egyidejűleg német hűbéri viszonyba is lépett... Hogyan, hát nem a pápától kapta Szent István a koronát s nem nyerte-e el az ország éppen a szent korona által az annyira fontos függetlenséget? — A magyar diák kérdéssel és panasszal fordult hozzánk. Nem vagyunk egyetemi katedra, de azért ismerjük a magyar történetet, meg is nyugtatjuk a Szent Istvánért aggódó magyar diákot. Csak egyet nem tudunk: változtatni a tankönyvön, melytől panaszkodó magyar diákunk megijedt. S ez a legfájóbb. Mert ma még kérdést intéz hozzánk egy-egy diák, ha úgy érzi, hogy az, amit a magyarokról Prágában vagy a szlovenszkói iskolában tanul, nem egyezik azzal, amit máshonnan hallott. A vérben és a sejtekben van még néhány adat a magyar nemzetről s az idegek fellázadnak s panaszkodni kezdenek, ha ellenkezőre akarják betanítani. Csak az tölt él aggodalommal, hogy számtalan magyar diák kezén fordul meg Saturnik könyve és kevesen, egyre kevesebben lesznek, akik gondolkozni fognak afölött, mit is olvasnak benne a magyarokról. A magyar oktatás és nevelés viszontagságai révülnek fel előttünk. Ez a mi nagy gondunk. Mert a magyar diák panaszára most könnyűszerrel adunk megnyugtató választ. De ki adhat a magyar diáknak megnyugtató nevelést, hogy ne legyen oka a panaszkodásra? Szekfü Gyula azt irja egyhelyütt Szent Istvánról, a magyar állam és magyar kereszténység megalapítójáról, hogy alig van magyar, — Széchenyi Istvánon kívül, — aki annyira integráns része volna a nemzeti fejlődésnek, mint az első király, mindennek kútfeje. — Valószínű tehát, hogy Szent István tette több volt, mint hogy hűbéri viszonyba lépett... Sőt egészen más! Szent István a magyar állam megalapításával bevezette népét a keresztény-germán kul- turközösségbe. Hogy mit jelent ez, csak úgy érthetjük meg, ha visszapillantunk a középkor tavaszára ... Világtörténeti események zajlanak a honfoglaló magyarok körül. III. Ottó, a fiatal német-római császár visszaszorította a pápa világi hatalmát: a császáré lesz a föld uralma, — igy képzelte álmaiban a fiatal III. Ottó, szeme előtt lebegett a keleti és nyugati római birodalom uj egysége, ragyogása és céljai szolgálatába óhajtotta állítani magát a pápát is ... A pápa a világ lelki feje, békés, missziós tulajdonságai vannák, alkalmas arra, hogy a kereszténység ideáljával meghódítsa azokat is, kiket a fegyver nem taníthat meg engedelmességre. De az Egyház békés hódításainak nyomdokaiban jelenjenek meg a császár fegyverei és egekig emeljék az „Isten kegyelméből" uralkodó császár hatalmát. A császár mindenkire kivetette szemét, a magyarokra is és Szent István zsenialitása nélkül biztos hűbéri sorba esett volna a magyarság s tekintve rokontalan, folytonos támadásnak kitett helyzetét, el is tűnhetett volna a föld színéről, mint annyian a népek vándorlásának fergetegesen. De Szent István államot alapított, országot szervezett, népét független és egyenrangú .magaslaton Európához vezette, koronát és Istentől származtatott hatalmat szerzett. Azért, mert a Duna-Tisza földjén a középkorban politikai akarata egyedül a magyarságnak volt s Szent Istvánnak sikerült ezt az akaratot formába önteni és kikerülni III. Ottó népeket morzsolni vágyó világuralmi törekvéseit. Már István atyja, Géza fejedelem készítette elő a keresztény magyar állam alapjait. Géza elévülhetetlen érdeme, hogy belátta, hogy a nemzetet békés eszközökkel kell a nyugathoz kapcsolni. „Isten ostora" helyett gazdag-békás küldöttségek indulnak útra a Dunamedencéből, a magyar politika a béke politikája lesz s ezt fejezi ki a házasságok sorozata is, melyeket a magyar fejedelem családja a lengyel, bolgár, bajor uralkodók családjaival köt. így lesz István, a magyarok első királya a német király sógorává és a római egyház szentjévé. A magyar politikát, amit Géza fejedelem kezdeményezett s melyet Szent István vitt győzelemre, a lovas pásztornép egészséges politikai érzéke fűtötte. Ennek megfelelően büszke függetlenségi hajlam hatotta át. A magyar nem követte a cseh példát s nem fogadta hübérbe országát, mint Boleszló cseh herceg. A magyar fejedelem meghódolt a keresztény-germán világnézetnek s országa berendezésénél mintául Nagy Károly monarchiáját választotta. Ez a lényege a magyar országalapitásnak és ennek jegyében került sor István megkoronáztatására. „Minden hatalom Istentől jön", ez a germánkeresztény monarchiának alapelve: ezt az elvet követte István is, mikor a pápától, Isten földi helytartójától kérte a koronát, amit meg is kapott. Ezzel biztosította országa függetlensiégét és népének az egyenrangú életet Európa középkorában. Igaz, Róma a császáré volt s a pápa az ő híve: igy kívánták III. Ottó villáguralmi tervei. A császár előmozdította a magyar királyság pápai elismerését is és István a császár biztatására és kívánságára kapott koronát. Önző célok vezethették a császárt, mert ezáltal saját hatalmának terjedését látta. De a császárnak nem sikerült alárendelt szerepbe taszítani Szent István birodalmát. A magyar királyság Szent István körültekintő, bölcs uralkodása alatt megőrizte függetlenségét. Szent István lefektette a magyar politikai hatalom alapjait és a nép államalkotó ereje biztosítva volt. Az ország belső kiépítése is Szent István életéhez fűződik: a keresztény- germán műveltség közösségébe való beilleszkedés európai népet nevelt a magyarból. A magyarok első királya csodálatos kül- és belpolitikájának köszönhetjük, hogy megmaradtunk magyaroknak. Nagyon fáj, hogy ezer év elmúltával fiatal magyarok élnek, akik nem ismerhetik meg a magyar múlt legragyogóbb történetét. Fáj, hogy a szlovenszkói magyar vidékekről Prágába került magyar diákok csak három sorból szereznek tudomást Szent Istvánról s ezekben is az Az arcból a megelégedés sugárzik, ahol a megbízható MIRSÁT használják. Miért ? A MIRS A gyönyörű leveleket ír, amely elvont betűivel kellemesen hat. A MIRSA n megbízható. A MIRSÁT Jy nem kell javítani. A MIRSA na^Ilyen°I MIRSA! m|Roslav svestka, PRAHA ll„ Václavské nám.28. BRNO — BRATISLAVA, Dlouhá 6. — KO&ICE. áll, hogy a magyarok első királya a német császár hűbérese lett. .. Fáj, hogy a prágai magyar diákok nem úgy ismerik meg Szent István alakját, mint a magyar nemzet példaképét, aki függetlenné, egyenrangúvá és európaivá tette a középkori magyarságot s örök hálára kötelezte nemzetét. Nem volt hűbéres Szent István, aki első törvénykönyvét ezekkel a szavakkal vezette be: „Mivel minden népet saját törvényei szerint kormányoznak, mivel én Isten akaratából monarchiám vezetésére hivattam meg, elhatároztam tehát, hogy a régi és uj felségek példáját követve, népemnek törvényt adok." Irta: Kovács Endre A szLhtéc: Eucófta Flaubert 1836-ban ezt irta Emst Chevalier- nek: „Elérkeztem odáig, hogy a világra úgy tekintek, mint a színházra és nevetek rajta. ‘ Má- rai Sándor Napnyugati őrjáratát olvasva, erre a mondatra kellett gondolnom. Milyen szerencsés iró az, aki már eljutott a flauberti állapotba, melyben kiléphet egyéni elfogódottságainak korlátáiból s úgy tekinthet a világra, mint holmi rozoga színpadra, ahol mindnyájunkra szerep vár. Ez a régi színpad mostanában előszexettel ábrázolja Európát; talán mert benne látja azt a fő-attrakciót, mely megérdemli, hogy a közfigyelem a legtávolabbi körökből feléje irányuljon. Nem tudom, észrevették-e, mennyit utaznak az európai irók. Azelőtt csak hivatásos ügynökök, kereskedők utaztak ennyit vagy kiváncsi globe- trotterek, kiknek élete felőrlődik a kaland utáni hajszában. A mai irók is ilyen kalandkergeíők: a Szellem és a Lélek nagy kalandjai után vágynak; az élményre, melyet olyan mostoha kézzel ajándékoz a Sors; egy-egy elfutó pillanat áhítatára Európa kék ege alatt, lehetőleg minél távolabb a megszokott otthontól; ideqen tájak és idegen emberek élményére, a sötét európai horizontra, mindnyájunk életének közös emócióira. Az uj irók javarésze nemcsak a lélek ismeretlen területeit kalandozza; szívesen bolyong el a valóságos földi tájakra, akol ma élnie, sőt megélnie kell. Guchenno, egy kiváló francia iró legutóbbi könyve élén olvasható ez a Victor Hugo-idézet: „Egyik sem élhet közülünk olyan életet, mely csak a saját élete lenne." Mi ezt a mondatot egész nemzedékünkre jellemzőnek tartjuk. Az irodalom uj típusa, az utazó-iró is emellett bizonyít: nincs kellő bátorság az íróban ahoz, hogy elmerüljön tulajdon élete legbelsőbb problémáinak boncolgatásába, állandóan szeme előtt lebeg a „nagy" probléma, az, amely közös mindnyájunk életében s elkerülhetetlen, mint a halál. Az iró szertecsatangol Európában, szeretne valahol gyökeret ereszteni, de mindenütt feldúlt talajra lel, szeretne elérkezni valami szilárdabbhoz, mint az otthoni valóság, közben minden szétmállik a kezei között. „—Búcsúzzunk el. utazzunk haza — irja Márai —, mert ennyi az élet: csendes, állandó, permanens és jólnevelt bucsuzás." Az iró, kit a honi állapotokkal való elégedetlenség csavargó-ösztöneinek szabadabb kiélésére ösztönöz, európai utján döbbenve ébred a közös szerencsétlenség tudatára. Azt hitte, csak odahaza van baj, most látja, hogy igazságtalan volt. Idáig hajthatatlan volt a környezet gyarlósága, alacsony ösztönei láttára; bizonyos, hogy európai utjából visszatérve, megértőbb lesz a hazai állapotok iránt és szeretettel öleli magához a meglévő értékeket. A „nagy kaland"-ból igy leggyakrabban alig lesz több, néhány gyakorlati és elvi fontosságú tapasztalatnál, ami leggyakrabban a lokálpatriotizmus megduzzadásához vezet. — No lám — mondja az iró más nemzetiségű kollégája felé —, nálatok még rosszabbul állnak a dolgok. — S folytatja ott, ahol abbahagyta. Legközelebbi kirándulása ismét oda vezet, ahová az irodalom fönnállása óta minden érdemes Írói exlcurzió: a lélek és a szellem végtelen, de nem kevésbé bizonytalan talajú vidékeire. Politika és Lcodalo+n — Inikáibb reprezentációra születtem, semmint vertemuságra, — irta nemrégiben Thomas Maim, a világhírű német iró abban a levelében, melyet a bonni egyetem dékánjához intézett válaszképen arra, hogy a német egyetem megfosztotta diszdoktori címétől. Rá nemsokára heves szenvedélyességgel foglalt állást a társadalmi tendenciát szolgáló irodalom mellett. Thomas Mann kiállása a funkciós művészet mellett: meglepetés volt. A Buddenbrock-ház, a német polgári regény eme standard-müve Írójának, a független, szabad szellem eme goetheien emelkedett egyéniségének szájából furcsán hatott a harag az „árulók" ellen, kiken nyilván az olyan irók értendők, akik a mai zűrös, ellentétektől .túlfeszített világban közömbösek tudnak maradni a társadalmi küzdelmek iránt. Egyszerűen nem hajlandók elhinni Thomas Marinak, hogy amikor megalkotta hatalmas epikai müvét, tollát politikai értelemben vett társadalmi tendencia vezette. Thomas Mann ma emigrációban él, bárha önkéntes emigrációban is és ez sok mindent megmagyaráz. A száműzetés magánya, az idegen atmoszféra hidegsége, a tulajdonképem éltető elemtől való különválás más fényben mutatja a dolgokat. Igazoló körülmény az iró számára, de érvnek gyönge és elégtelen. Az európai olvasó — már az a kevésszámú réteg,, amely ennek a megtisztelő jelzőnek plátoni értelmezésére számot tarthat — bizalmatlan az ilyen „megtéré- sek"->kel szemben; André Gide. Céline és más nagy iróegyéniségek világgá kürtőit pálfordulá- sai tették húzódózóvá. Emberileg érthető a száműzött iró harcias állásfoglalása a szabadság, az emberi jogok művészete mellett, de — kérdi az európai olvasó — miért éppen most, az emigráció idején érkezett el az iró ehez a fölismeréshez, amikor tudhatja, hogy az olvasó bizalmatlansággal van eltelve írójának eredeti koncepciója iránt s a harcos művészet mellett való állásfoglalását könnyen az iró kisemmizett sorsának res- sentiment-jéből magyarázza? Thomas Mann egyszer nagyon szépen nyilatkozott a humanizmusról, napjaink uralkodásra hivatott áramlatáról. Akkori humanista magatartása, úgy hisszük, aligha hozható összhangba bárminemű politikai, tehát világnézetileg kötött, apriorisztikusan anti- humánus irodalom-elmélettel. Minden igaz művészet társadalmi programot képvisel; még a legelvonatkoztatottabb elefántcsonttorony irodalma is. Ha nem pozitív, hát negatív irányban. A mai írókat szükségtelen a való élet ismeretére serkenteni. Milyen tendenciára gondolt hát Thomas Mann? Csak nem a politikai pártok változó s a tiszta művészettől, a mann-i irodalomtól mérhetetlen távolságban zajló tendenciájára? Nem akarjuk hinni. A hatott kritikus A nemrégiben elhunyt nagy cseh kritikus, F. X. Salda halála alkalmából megjelent nekrológokat olvasva, elszomorodtam. Fájdalmas látvány, hogy a halál milyen sivár szürkére mossa maga körül a világot: a tegnapi haragos ellentétek mára föloldódnak az emlékezés langyos fürdőjében, ami tegnap hús és vér volt, ma üres papiros, nekrológ. Meghalt egy ember, ki mig élt; az egész világgal harcban állt. Ismerősök, rokonok s egyéb „szempontok" sohasem ingathatták meg: kortársainál szilárdabb alapon állt Imponálóan nagy tudás, kifogyhatatlan erudició, félelmetes tájékozottság, minden tehetség feltétlen tisztelete tették hozzáférhetetlenné, naggyá. Szubjektív iró volt, szempontjait, Ítéleteit állandó revízióknak vetette alá, de kíméletlen volt ott, ahol a szdlemi és társadalmi élet kinövéseit kellett megnyirbálni. Haláláig nem békéit meg a hivatalos irodalomtörténettel; halála előtt irt utolsó Naplója: csupa harc, csupa küzdelem. Ilyen volt egész élete: becsületes, hősies és derűs fiatalság. Büszke volt rá, hogy eszméit nem kávéházi asztaloknál improvizálta, hanem egy régi becsületes íróasztalnál dolgozta ki lelkiismeretesen. Hirdette, hogy ítélkezni lovagi, nem pedig vénasz- szonyi funkció. „Nem akarok úgynevezett magas stílusban Írni; nem ismerek ennél súlyosabb sértést. Organikus stílus után vágyom: a szükség stílusa után", — irta. Hadat üzent a hivatalos irodalom megkötöttségeinek: a hivatalos Vrchlicky alól föllebbentette a másikat: a szép- leiket, a flaubertíánust. Eltemetett nagyságokat emelt ki a sötétből és nagyoknak reklámozott tekintélyeket lökött vissza oda, ahová tartoztak, a sárba. Nagy kritikus volt, mert kellő érzékenységgel rendelkezett. Páratlan műveltsége s a kor friss eseményeivel folyton permanenciában lévő tájékozottsága tették olyan biztossá ítéleteit; senki nála pontosabban nem figyelte a cseh szellemi élet alakulását, fiatal tehetségek jelentkezését. Azok a fiatalok, akik hozzá jártak iskolába, benne tanulták meg becsülni a szellem örök fiatalságát. Egész nemzedékeket nevelt s az uj generáció minden valamirevaló képviselője adósa neki valamivel. Úgy halt meg, mint Platón: tollal a kezében. Csak példája él és világit... Támogassuk a SzKIE munkáspihentető táborát! Ismeretes olvasóink előtt, hogy a Szlovenszkói Katolikus Ifjúsági Egyesület három elmúlt esztendőn keresztül minden évben megrendezte Munkáspihentető Táborát. Az akció célja a gyárak és műhelyek egészségtelen levegőjéből két hétre táborban pihentetni a beteges és az erre rászoruló munkásifjakat* Minden évben sikerült a nagyobb vállalatoktól és intézményektől, nemesszivü magánemberektől anyagi fedezetet biztosítani, hogy egy- egy ilyen pihentetési akción 40—50 szegény munkásifju díjtalanul részt vehessen, A SzKIE ezen akcióját csak azok tudják értékelni, akik át tudják érezni a szegény munkás- ifjak helyzetét, akik sápadtan, fáradtan hagyják el nap-nap mellett munkahelyüket, hogy szegényes és egészségtelen otthonukban erőt gyűjtsenek a másnapi munkára. Akik le tudják olvasni ezekről a sápadt arcokról a tanonc-sors keserűségét, az elvesztett fiatalság sajgó fájdalmát, érezniök kell, hogy társadalmunknak egyik legelhanyagoltabb osztályába tartoznak. Hány fiatal, tizennégyéves van távol a szülői háztól, aki munka után az uccán kapja a nevelést és hányán vannak, akik szabadságukra sem mehetnek haza, mert a sok testvérnek is csak szűkösen jut kenyér. A SzKIE a magyar társadalom lelkiismeretével találkozott mindannyiszor, valahányszor munkáspihentető akcióját rendezte. Ez évben is az emberiesen gondolkodó munkadókhoz, vállalkozókhoz fordult, hogy segítségüket kérje. A SzKIE minden városban megszervezte munkáspihentető bizottságát, akik felkeresik azokat a munkaadókat, akik a nehéz gazdasági helyzet mellett is tudnak áldozni és saját költségükön cgy-két munkásifjunak pihentetését lehetővé teszik, A szegény és beteges munkásifjak nevében fordul a SzKIE a magyar társadalomkor, hogy munkáspihentető akcióját karolja fel és szives adományukat juttassák el a SzKIE ügyvezető- Bégéhez; Rozsnyó, Masaryk-tér címre.
