Prágai Magyar Hirlap, 1937. április (16. évfolyam, 74-99 / 4220-4245. szám)
1937-04-18 / 89. (4235.) szám
'?ra:gai-A\\<Aar-hirIíAS 1937 április 18, vasárnapVasárnapi séía a jegyzőkönyv körül Irta: Szombathy Viktor dett foglalkozni a néppel egy lelkes uriasszony, nem parancsszóra s nem kérésre, hanem belső meggyőződésből s a magyar lelkiismeret szavára hallgatva, — minta-szinelőadást csináltak s a falu, amely csak jubileumi években látott színpadot, most néhány nap alatt hatodszor tölti meg a kicsiny színháztermet, azt a jókora szobát, amely a Múzsa hajléka mosatnában, a kul- turház épitéséig. A szinjáték nem egyéb, mint toborzó s csalogató: ősszel már felolvasásokra gyűlnek össze s két év múlva saját maguk határozzák meg. Arany Jánosról kivánnak-e hallani, avagy a dán szövetkezetekről... Mennyi tanulékonyság, mennyi belülről fakadó kedvesség ebben a népben, palócos szóhajlitása szokatlan itt, a Kisalföldön s egy pillanatra azt hiszem, Gömörben vagyunk, a másik pillanatban azonban egy kérdés ötlik hirtelen belém: vájjon a nép, amelyet mi néha minden jóval s kedvessel ruházunk fel, máskor gyanakodva s kifogással élve ócsárlunk, — ez a falusi nép megérti-e egymást? Mert hiszen a közvetítők nép s nép között mi vagyunk, az úgynevezett középosztály, a „szellem emberei"; mi közvetítünk Gömör és Bereg, Ugocsa és Csallóköz között: írók és kereskedők, nyomdászok és ügyvédek, rajtunk kereszI tünk áramlik a „szlovenszkói magyar népi ösz- szetartás" tudata, s a közvetítő szerepe fontosabb volna, mint az ügy maga, amelyet képviselnek, mint a két közvetített pólus? A szót, a gondolatot, esetleg az öntudat parancsát, Írást Hétfőn délelőtt előveszem kis jegyzőkönyvemet s elnézegetem, mi került bele az elmúlt hétről. Némelyik feljegyzést a vonatban írom: a vonalak kuszák s olvashatatlanok. A pillanat heve Íratta be a mondatokat s olykor mosolyognom kell: fontosnak tetsző események, „nagyvonalú" észrevételek hogy ellaposodnak kétszer huszonnégy óra múlva! Máskor meglepetve állok meg: a jelentéktelen kis esemény, amelyet tegnap még immel-ámmal vetettem papírra, mára megnőtt, emelkedett s szélesedett, nem lehet kiszámítani, a kis mindennapok hány- fokos szögben forgatják el a történések kerekét ... Számot vetek az elmúlt héttel s uj meglepetésekre készülődöm. Nagy vonalakban kirajzolom ma is, mit kell cselekednem e héten, aztán mosolyogva teszem félre a „tervet": az események úgyis összekuszálják még, váratlan jelentések robbannak közbe, talán éppen ezen a héten váltja meg valaki a világot, vagy közlik sorsjegyem milliós nyereményét, talán ehéten ölelkezik össze Franco s Caballero. vagy holnapután értik meg egymást a különböző felekezetek ... Igen, mindig történhetik valami, — sajnos, sokszor mindig valami szomorúbb s kevésszer kellemes, — a kis notesz váratlan feljegyzésekkel telik meg. „Szerda délután kettőkor utazni Ekecsre" — rendeli a kis könyv s a feljegyzés mellé, a vonaton nagyszerű regénytémát diktált valaki, témát, amely a „legnagyszerűbb" s a „legsikeresebb", — amelyet azonban éppen- ugy nem fogok feldolgozni, mint a többi húszat, amelyet szintén nyugtalan kézzel vetettem papírra. „Felekezeti béke": mondja az egyik oldal, sem többet, sem kevesebbet... Ki tudja, mit kívántam közölni a világgal e roppant jelentőségű két szó ürügyén. Világit s parancsol e két szó, — melléje később ez került: „régi osztálytárs magyarázza a szektákat"- s igen, a szektá- rius levél megjött, fel kell dolgozni azt is... A vasárnapi jegyzet mindig tarka s szenvedé- lyes, a vasárnap magamfajta ember számára- sokat közöl, ilyenkor falun járkálunk s a szlo- venszkói vidék életének izét ekkor kóstolgatom. — ön sokat jár falura, — mondta nemrég egy ismerősöm, — képzelem, remek dolgokat mondanak önnek az emberek, zamatos szavakat hall s tele van tarisznyája tréfás ötletekkel ... írjon, kérem, sok vicces falusi dolgot. Sok vicces falusi dolgot, — gondoltam meg- adóan s elbúcsúztam az illetőtől, ö Pozsonyba ment, hétvégi boldog kirándulásra, engem falusi szekér várt, a kocsistól hiába kérdeztem vicces dolgokat, nem tudott mondani, a kis iskolában sem viccelt senki, amikor a hosszas esőkről, a kulturházról s arról beszélgettünk, hogy nincs pénz a falusi könyvtár kibővítésére. Zamatos szavakat sem használt senki, „néprajzi furcsaságok" sem fordultak elő, a nép ott ült az iskolapadok tetején s a szürke eget nézte, mert derűs napsütés nélkül nincsen se kultúra, se „zamat", se „néprajzi öröm". Igen, nagyon is szerettük volna megoldani a felekezeti béke kérdését, de nem rajtunk múlt, hogy ezúttal sem tehettük, noha vagyunk egy páran Szlovenszkón, akik sok lelki probléma között ezt tartanánk talán a legfontosabbnak s a megszállottságig fanatikusan hirdetjük: szlovenszkói magyarság, ne tekints egymás vallására gyanakvó szemmel, ha' nem fogj össze még időben, mert bizony mondom, hogy a felekezeti megértéssel áll vagy bukik itt a mi sorsunk épületének nagy része ... Nem, ez igazán nem „vicces" falusi dolog s nem hiszem, hogy a falvakon tapasztalható éles felekezeti elkülönülés alkalmat adna „derűs novella" írására... Az ember tartson néha önrevíziót saját munkaterén s ha ez az „ember" méghozzá Író is, járja körül témáit s feljegyzéseit minden oldal. ról s aki a napsütötte oldalon járkál, tekintsen néha az árnyékos részekre, aki viszont jobban szereti a hűvös árnyékot, pillantson ki a derűs ég alá ... ... Igen, a nép, a vasárnapi nép, ott ül az iskolapadok tetején, figyel feszülten, — mint a minap Perbetén, '■—• vagy ridegen elutasít minden közeledést s gyanakvó szemmel fogad, mint múlt héten Tanyon. Micsoda történések zuhoghattak végig a falu partjai között, micsoda erők szerepeltek itt, hogy ugyanaz a fajta egyhelyütt kedves, derűs és vidám, bizó s bizalmas, más- helyütt gyanakvó, indulatos, lassú mozgású és zideg. Igen, a nép, „amellyel foglalkozunk": mondja feljegyzésem s itt Fürre gondolok, ahol most kezés olvasást, mi közvetítjük nekik, s vájjon nélkülünk eszébe jutna-e az egyszerű nyitrai gazdának a beregi felé „öntudatosodni", törődne-e a sajóvölgyi kisparaszt pozsonyvidéki sorstestvérével? Vájjon mi történne, ha tollat s lehetőséget adnánk az ungi föld népének s a pozsonyi magyar munkásnak, azzal a parancscsal: ezentúl ti folytassátok a barátkozást, ismerjétek meg egymást... Bizarr gondolat. A nép, mint olyan csak önmagával törődik, horizontja nemhogy európai, hanem mégcsak nem is országos: arra kell megtanítanunk tehát legelőbb, hogy mily területen s mily körülmények között élnek testvérei, meg kell tanítanunk több testvérismeretre. A középosztály jelentőségét nem akarom itt túlbecsülni. Kádereinket sokan elhagyják, sokkal többen, mint gondolni is mertük s e kádereket, — a divatos meghatározás szerint, — a nép gyermekei töltik ki ismét. Ám a népnek e gyermeke, mihelyst a középosztályt erősiti, éppúgy vajúdik nemzeti s egyéni léte kérdéseivel, mint ahogy a középosztály régebben beérkezett tagjai közül is sokan gyakran „revideálják" álláspontjukat, ha úgy hozza az egyéni érdek, vagy a ge- rinchajlitás kellemes ünnepi perce. A középosztály nálunk mindig „válságban" .van, akárhonnan gazdagítja is sorait. * Ilyenféle feljegyzésekkel telik meg a kis jegyzőkönyv, — akad néhányunknál hasonló, amely- lyel a szlovenszkói élet kalauzát szerkeszthetnénk meg. Tiz, velem egyivásu s különböző világnézetű ember jegyzőkönyvéből manapság nyomtatott, komoly könyvet lehetne írni s fel lehetne fektetni benne egész szellemi s gazdasági kataszterünket. Viccek is kerülnének bele? — kérdi a kedves olvasó. Viccek is, hogyne. Nagyszerű kiszólások. „Paraszti észjárás", furfang, csavaros beszéd, meg ilyen hasonló. Például ez is, — ahogy jegyzőkönyvem mondja: Csukjátok be a lelkeket! Irta: Hegedűs Lóránt Fortyogó boszorkányost ez az egész világ. A nagy háború tüzete liángja leégette az ördög 'kötelékeit 6 most itt roham közöttünk és tapossa, egyre tapossa a telkeiket. Lelkeket? Jé ezét irtaim-© te papimra, vagy tám magamat csalom? Az embertestek mozgó tömegéből, mély köröttünk tolong, hajladoz, vágyik, sikolt, fohászok nezdülnefc M az égig. Ezek volnámak a lelkek? Akikor csukjátok be a telkiekét, ássatok gödröt mekíifc, mélységes vermet, szögezzétek be arat is deszkapadilaititall s beugeritsetek rá még mázeányi követ, hogy soha többé elő mié kerüljenek! Ezek telkek? Megriadt rögeszmék hordozói, a Még vallói, akiknek soha semmisem elég: jómavaDó restek, akik azt nézik, hogy somfordálíhatnialk el akkor, ha egy cserepes kézbe vailamÉlt dobni kel vagy vállalni igaz feladatot, bátrat és nehezet, melynek édes súlyát görnyedve cipelni telki öröm. Ezek telkek? Csukjátok be eket, ment addig emésztik önmagukat, míg tellielánmázzák embertársaik fejéit s az elmaradhatatlan önzés kielégítésében fölemésztik az élő éltetnek mindem édes örömét. 'Söprűt szeretnék fogni néha., tüskés söprűt, hogy elkergessem magam köröd a fcöirülhiunyorgatóikiat. Mindegyikük megcsalva érzi magáit azért., mert önmagáról csalóka ábrándot festett, égig nyúló meszeltem mászik az önelkápnáztatás sztratoszférája félé s onnét ody nagynak 'látja saját személyét, hogy letekintve káosm-ynek s későinek érzi mindazt, amit kapott, mindazt, amit megért, amit aiz Élet neki adott. A keserű szájízek korát éljük. Csukjátok be ezeket a telkekéit, mert eltapos- ■sák a sok kis bimbózó virágot, mely a világnak örömet hoz, amellyel minidig telte van a ma <hLenes mezeje, hacsak eil merni rohamunk rajta elégedetlenül. Még, M'ég, Még! Az elégedetlenség szakadékéban lyukad ki a lelkűik, ebbe a lyukas zsebbe hull bele mindem eredmény, mit az élettől kapnak, m'.t Munka szentelt vagy áldozatos szerelem hozott. Csukjátok be a lelkeket! Úgy látszik, a nagy vértiivomya után, máit viláighábomnalk nevez majd a történetem, most nagy lélek-száimet következik ránk. E lelkeket el keld kergetni, hogy újak jöhessenek helyükbe, kik tele lesznek a szerény élet teljességének boldog élvezetével. Ma iltlt jármiak a:z Elégedetlenség ilámpa- vjvöii s barjáilrajiiettemiteirnek minden reményit., féilire- toCmiaik miinidem gyönyörűséget még önmagukban is. Miég, Még, Még! Ezeknek a még-Jieflkefc- neik el kell tíinm'lök a föld felületéiről, hogy újjászülethessek a világ. Kormos rikoltásaiktól meg kell szabadulnia a nagy harmóniának, amelyet az éleit, jelent s az emberiséget meg SEBESI ERNŐ: GALÉRIA IRODALOMTÖRTÉNET SZONETTEKBEN KEMÉNY ZSIGMOND A lélek anatómusa. Csak boncol. Híg mesék fonalát nem gombolyítja* Csak töpreng: mi a végső dolgok nyitja? És elesik a sima, könnyű konctól. Szájbősök rekedt torka orkánt bőghet, A külszínre ö mintha ajtót zárna, De múltnak mélyén robban már a tárna, Hogy felszínre hozza a Zord időket. A titkok ösvényét előtti senki Nem járta be és kristálytisztán zengi: A lélek rejtelmekkel népes ország. Határa finom, kényes epidermisz S ha sorsunk útja örvény fölött elvisz, Vad tébolyok a vész jelt sikoltozzák. ARANY JÁNOS. Mint Toldi Miklós, remekének bőse: Szemérmes ő is, hírt-zajt elkerül. A pózos pompát nem kedvelte ő »e, Csak élni akart. Tisztán, emberül. Egy parasztszekér pesti, nagy uccákon Szemének ritka ünnepet jelent. A szénaszag lelkének édes mákony, Ha rónát gondol hozzá: végtelent. > És nyelve: ez a hegyiforrás, tiszta, A magyar égbolt fényét veri vissza S a holnap hivatját is győzi még. Bár férfimódra megőrizte titkát, A „tölgyek" alatt, ahogy akkor hívták ■ Kinyíltak mégis csodás öszikék* Az egyik faluban színdarabot játszanak. Nagyon rajta vannak, hogy a színdarab sikerüljön, szélsőbaloldali egyesület játsza a színdarabot, alighanem Szigligeti valamelyik népszínművét, mert politika ide, politika oda. a népszínmű minden világnézetű falusi embernek tetszik. Az egyik leglelkesebb rendezőnek elemista kislánya nagyban beszél a várható jövedelemről. — Aztán miért kell nektek úgy a bevétel, fiam? — kérdi a tanító. ■— Tetszik tudni, ászlót vesznek édesapámék, vörös ászlót, mert Újvárban lesz május elsején a „nagy forradalom", arra kell az ászló. A májusi felvonulást mifelénk „forradalom"- nak hívják. A hatéves 'kislány úgy játszik e szóval, mint mi a Pósa-versikével tettük. __Hogy ez nem vicc, — mondja az olvasó. Nem . Jelenleg azonban jegyzőkönyveinkben csupa ilyen „tréfák" találhatók. keli menteni szétfröoskölt elégedetlenségük nyomaitok A Villáig uj telkekre vár! Már elég volt az öntemetkezckböl., a magukat sajnál óikból, 'képzete sebek 'gyötrő műit ogat ólból. Elég! Mindenki fogjon egy ilyen telket, ha kell a magáét és csukja el. Tegye záír alá gyorsan, hogy soha többé ne savanyítsa ed keserű kaprával az étet ■szent tejét. Mindeuifcünk csak egy keserű telket zárjon el és mentve vagyunk mi és minden utódunk. Mindenki csukja te a saját nyavialygó telkét az Mgységdrariiangba, mely a nagy Még várának legmélyebb börtöne. Ha a pince üressége iitt megtelik belesavany'ttotit embersoreok- ikaí, akkor ledől ropogva aiz egész Még-vár; mert csak kívüliről látszik erősnek s keménynek. A zord és ijesztő bástyák béliül üresek, ■mint a nyomorék telkiismeret. Ha ez ia vár ledől, akkor lesz vége ;a világlobnak, ment ezek a lelkek mind egy gyilkos kórnak a fa.tityui, itt felejtett maradékai. Már mindenki tudja róluk, csak még ők nem vették észre. Meg kell váimi kiodvasodiásukat, mént a patakiba nyúló vén fűznek. Ott, elipodladt gyökerükön nő majd az ibolya. Sokszor arra ébredek, hogy szerelném megölelni az egész világot. Sokszor azon kapom magam alt, hogy szeretnék elindulni valamerre, akármerre, mert mindenütt jó lehet. Mert szépeik az embere zennek s mindenütt kedves zenék szólnak. Egyelőién ellenségeim van, halálos személyes gyűlöletemnek tárgya, ő az a várur. az elcsukott lékeiknek kapitánya: Még. Poklok mágusa., ki miniden szerencsét bajjá varázsol, miniden gyönyört le tud gázolni a sártól tapadó, nyirkos nyomorúságba. Még. Miikor egy emberiélek ezt a szót kimondja, tegyen bár a sors kedvenc©, már vére van s beleszakadt kézzel-szívvel a kínlódás kátyújába. Mennél többször mondja „még", annál mélyebbre esik egy űrben, melynek ezernyi szög karcol minden falán. Ez maiga a „Még" álltai elvarázsolt léteik Mindig uj poklok nyálnak előtte, mert nem tudja sem lerázni őket, sem elszánni magát. Ránézve elveszett az igazi élteit, sőt az igazi Én is. „Még" kell neki, valami más, ami nem ő s azért meim ás lehet soha az övé. Mert mindenki csak sajátmaga é'heltd fci magáit. Ez éppen a világ fölséiges tökéletessége. De akit megszállt a „Még" uralma, az a boldogság kútja helyett mindig vizet fog Inni a Még-váír ördögárkából. Ez aiz ördögárok mindvégig elnyúlik oda, ahol az ember elszakad igaz valójától és belerésizegszilk a Még-baziliiskuis varázslatába.. Ő a várur ott. az irigység odúja fölött, nagyon jól tudja, mit cselekszik. Mindig csak a maga kérdéseivel bolonditja a megtévedt, szegény lelkeket. Utáinamondatja velük a. saját szuggemált nevét: Még, Még. Cserepeissé lesznek az ajkaik és száraz epedéssell nedvessé lesznek a szivek a szere tétlenségtől. Az ö uruk a Még, mert mindé tág mást akar, mint ami van. Mert minden Yam-ról lekésünk mindig, miig el ■nem kergetjük aiz egyetlen Még-et, És mégis jön a tavasz.. A kidőlt fűzfa tövében már megérezte ezt a ibolya. Az Emberiség lg meg fogja érezni s érezni fogja, mindenki külön. Csak le kell dönteni .Még ur várát, hová, az örök 'kielégitetiteinség kápnázata. becsalogatta a® önmagukkal 'büntetett, saját börtönükbe lelakatolt emberlélkelkeit, - * - teszik aki naponként borotválkozik, nem nélkülözheti az Eclipse-t, a szoiid pengét anaol acélból. 4
