Prágai Magyar Hirlap, 1937. március (16. évfolyam, 50-73 / 4196-4219. szám)
1937-03-28 / 72. (4218.) szám
18 <PÍ^GAlA\\<AARHIHLaB 1937 március 28, vasárnap* nap este már amúgy is majdnem megverte, amikor lebeszélte a vásári kirándulásról. Jánosnak már jó kedve volt, mintha a zsebe is a jókedvéhez dagadt volna. Éppen a jobb- lábára húzta a csizmát, amelyikre próbálnia kellett. Meg is tapogatta a lábafején, odaigazitofcta a bütykökhöz, hogy jól álljon, aztán, mint aki vasárnapi sétájára indul, föl is állott nagyipeckesen. — Hát? — kérdezte a mester, áld vásárt remélt. •—■ Maradhat, — mondta János. — Csak az ára maradhat-e? Az asszony már ijedten arrébb húzódott. Fogta a gyerek kezét is, nehogy beleszóljon az apja kegyetlen játékába. Mind a ketten egyformán féltek. — Megalkuszunk, — mosolygott a mester keserű mosollyal:. — Nem vagyok én se gazdag, amint látom, maga is szegény, hát ötvenkét forint az ára. — Ötvenkettő? — kérdezte János, inkább csak, hogy valamit ő is mondjon. Azonmód szép lassan húzta is lefelé a csizmát. — Magának is, másnak is, egy fillér nem sok, annyit se engedek, — tartotta az árat a mester. — Hát... No, nem mondom ... De ötvenkettő ... A csizma fürgén kívánkozott lefelé. Olyan fürgén, hogy a kapca egy darabja is veleszakadt. — A kapcát húzza ki belüle! — parancsolta a mester, — úgy látom, hogy nem is olyan tiszta! János kapott a szón. Segítségére jött, hogy megszabaduljon a nagy alkudozástól. Sértődötten, katonásan mondta: — Már pedig az én kapcám van olyan tiszta, mint a maga mühelyi köténye, hallja-e? Az apám is, meg a nagyapám is tiszta kapcát hordtak, egy mester se szólta le őket! — Nono, — ijedezett a mester, aki már sajnálta a vásárt is, meg a kimondott szót is. — Hát hiszen, de ha nem akarja megvenni. — Nem is veszem most má, — húzta ki magát János. — Még ötvenkettőn alul se, még negyvenkettőér se. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, odavágott a tekintetével az asszonyára. Megint cukros sátor elé kerültek, de itt már nagyobb volt az embertömeg. Különösen a gyerekből volt sok. Kis Jani is megrántotta az anyja kezét, s olyan csöndes, engedelmet jelenítő anyai rántás után ki is vonta magát belőle. Egészen közel ment a sátorhoz, hogy lássa, mi történik. Jókor jött. Éppen egy nagy, piros nyulat mutatott föl az ember és úgy kiáltotta: — Itt yan ez a szép, nagy, valódi ezüstnydl, piros selyemruhában, a lábán csokoládécslzmá- val. Húsz korona az ára, de ma kivételesen kisorsoljuk. Ötven fillér egy cédula, no, vegyen hamar, aki akar, mert a kutya földet kapar! Nagy nevetés lett a kinálgatás vége, de azért nem tágítottak az emberek. •— Csak ötven fillér egy cédula. Húsz szám .van húsz cédulán, akinek a sziámját (kihúzom, ezé a pompás piros húsvéti nyúl! Tessék, kérem, nagyságák és urak! Parasztok és szántátok előre! Jánost a két utóbbi szó kapta meg. Hirtelen támadt gőggel nyúlt a zsebébe és a három korona közül kivett egyet. — No, nekem is aggyék hát két számot! Az árus ránézett, aztán szidalmazó hangja dicséretté olvadt: — Ez a tisztelt ur vett két számot. Tessék, kérem, választani, kinek adjak még, emberek, asszonyok? Pár perc alatt minden szám elfogyott. — Bolondos ember, bolond ez tisztára, — gondolta az asszony, de urára értette. — Oda van semmibe egy korona. Ki látott má Hlyet, no, ki látott? — Édes Istenkém — esdekelt Jani —, Te látod, hogy az én apám is vett a számokbul. Ezentúl még jobban imádkozni fogok, ha ezt a piros nyulat édesapám számjának adod. A vásár zsibongott. A nagy lárma itt, ezen a szűk sátorra szabott kis térségen szinte halálos dermedtséggé süketedett. Harminc-negyven ember fojtotta vissza a lélegzetét és pörlekedett közben Istennel, szerencsével, sorssal és végzettel. ■— No, most huzni fogunk! — kiáltotta az árus és Janira mutatott: — Gyere ide, kis fiam, húzzál ki egy számot, de vigyázz, hogy közben az édesanyádra ne nézz, mert akkor nem sikerül. Jani nagyot fohászkodott, gondolatban keresztet vetett magára, behunyta a szemét és úgy nyúlt a piszkos sapkába. — Hahhahhaha! — kiáltotta megint a sátoros ember, — megvan a szerencsés nyerő, megvan., a kezemben tartom! No, asszonyka, olvassa le róla a számot, ne mondják, hogy becsaptam magukat! j Idegen asszonynak nyújtotta a piszkos, összehajtogatott cédulát. Az égbolt felé tartatta, amint kérges tenyerén szébnyitotta és úgy próbálta hangosan is mondani, amit ott látott: — Alkalmasint tizenhetes lesz e, ha jól látom! A szomszédja is megnézte. — Tizenhét ez, — mondta. — No hát, kinél van a tizenhetes? Egy pillanatra dermedten néztek az emberek. A következő pillanatban azonban János nyugodtságot tettető katonásan mondta, hogy mindenki szeme egyszerre reávetült: —• Enyim az. Itt a itizennyolcas is, la! Az égbolt lenézett a vásárosokra. Sok szegény embert látott a sátrakban és a sátrak körül, de boldogat egyet se, vagy nagyon keveset. S akikor, amikor fáradt szemét már éppen le akarta venni a világnak erről az elhagyott kis darabjáról, egyszerre csak meglátta Janikát. Janit a piros nyullal a kezében, amint ott bámészkodik, egyik szemébe# jkőnnjj, a másikban A üragikai hős halálára Lr£as Móricz Zsigmondi Tragikai hőé az, aki nemes szenvedélyében elveszti a fejét és nem lát sem Istent, sem embert, sem életet, sem halóit, nekiront a világrendnek és elbukik. Már Goethe azt mondta, hogy irigylí Sha- kespeareit, aki szemével látta a nagy tragikai jellemek életét, harcát, bukását s csak arcképezett, mikor ilyen alakokkal népesítette be a színpadot. Már Goethének nem volt alkalma ilyen f élisteneket láni, — de mit mondjunk mi, akik egy világháborút láttunk hősök nélkül zajlani le. S akik a világháború óta teljes világégésben élünk s egyetlen tragikai hősünk nincs. Csak a mi szeműinkben volna a hiba? hogy Vilmos császárt nem nézzük tragikai hősnek s Tisza István sorsáról senki sem beszél, mint tragikumról? Hogy a töméntelen agyonlőtt, elpusztítótt, megsemmisített tömegről, akik áldözatul estek a forradalmaknak, senki sem godolkozik, mint tragikus jelenségről? A műfaj halt meg? nem érdekel, hogy egyáltalán van-e tragikum az életben, vagy nincs? Azt hiszem, a műfaj megszűnt, mert megszűnt valóban a hősi figurának ez a végzetes szelleme. A magas kultúrában élő ember többé nem lehet tragikus hős, mert nevetségessé válik, ha az akar lenni. Ez egyszerűen kulturkérdéssé lett. Tessék elképzelni ma egy őrjöngő Ajást. Melyik tábornok vállalkozhatna erre a bősz fellépésre, anélkül, hogy már az első mozdiullatok után ki ne nevessék A mai Coriolanus az pl. Trookij. A mai Coriolanus nem vezet hadsereget szülővárosa ellen, — az egész orosz fehér emigrációban senkinek sem volt erre lehetősége, de még formai elhivatottsága sem, — ma aki emigrációból meg akarja fordítani az otthoni viszonyokat, annak titkon és ravaszsággal és földalatti diplomáciával kell dolgoznia. Egy ilyen művelet, lényegében lehet tragikai vállalkozás, vagyis őrültség s ebbe bele lehet bukni, hogy a megsértett világrendet kibékítse a kísérletező eltűnése a politikai színtérről, — de ezt az eltűnést nem szükséges, hogy a halál végezze el: elég, ha a hős nyugdíjba megy. Most, hogy a mély nép rétegek életével közelebbről ismerkedem s a nagyváros proletariátusának sorsával foglalkozom, most nagy meglepetéssel vettem észre, hogy tragikus egyéniségek csak ott lent, ebiben a kultur- mélységben vannak már. Mert itt rengeteg van. Azt lehetne mondani, hogy minden valamirevaló egyéniség tragikus színezetű. íVJár a gyermek annak nő: a gyermek, aki ki meri mondani szüleivel szemben, a maga saját véleményét, akaratát és célját, az tragikai utón halad előre. Ugyanaz a gyermek egy emelettel feljebb vagy lejjebb, egy négyszobás lakásban mór nem mondaná ki ugyanazt az érzést, amit az egyszobakonyhás lakásban kimond. Egy polgári család szellemisége elsőSZIKLAY FERENC: imádság álmatlan éjjé óh adj Uram egy csöndes éjét* Egy éjszakára szép nyugalmat* Hisz végtelen a Te hatalmad! Oly végtelen a Te hatalmad, Hogy elsimíthatsz minden gondot, Miért örökké úgy szorongok. Nem is tudom* miért szorongok* Hisz gondjaim mind semmiségek* Ahhoz, mi értem sújtott Téged! Szégyen* tudom* hogy mégis égek, Hiszen nem köpnek éppen arcul, Hátam ostortól mégse sajdul... Csak lelkem ég szikkadt sóhaj túl! Nem is cipeltem még keresztet, Amelyre bűn reászegeztet S valami bennem mégis reszketi óh adj erődből egy szemernyit* Emberparányt ez is megenyhit. S ha meghalok, engedj meg ennyit* Tudjam, hogy érted múlt el éltem, Ahogy Te is meghaltál értem! KLIMITS LA30S: EMMAUS FELÉ Én hittem Benne, ügy tudott beszélni, A hangja balzsam, ir minden szava. Ha szólott hozzánk, ö rajta keresztül Tanított minket a nagy Jehova. És mégis, mostan döbbenettel állok, — Gyalázat volt a Koponyák hegyén. — Ö, aki jó volt, senkinek nem ártott, Két lator között haldoklott, szegény. És sóhajtott: ó, lamma szabaktáni I — De miért hagyta el öt a Jehova ? Csak tűnődöm, s nem tudok szót találni, Vagy mentséget, hogy miért került oda! — Kleofás szólt Így — míg társa csak csöndben Nézte az eget és az ut porát. Mintha nem hinne már a hitt Erőben, Mintha nem várna többé már csodát. — Mögöttük halkan fény-e, árny-e lebbén? — Magányos útnak csöndes vándora — És zengő hangon szólni kezd, hogy szebben Jézuson át, nem szólott Jehova. — Ó, kishitüek, nem volt-e megírva, Amiről mostan foly a szóbeszéd ? Hogy megalázva szálljon le a sírba, Kinek átverték lábát és kezét. És nem mondta-e, akiről beszéltek, Hogy harmadnapra sírjából kiszól ? Hogy megnyithassa kapuját az Égnek, Ha ie van győzve az Örök halál! — Ó, kishitüek! . . . — szinte lázban mondja És ajakáról patakzik a szó. — A kisértés csak a gyengéket rontja, Kik meginognak, hogyha fedd a Jó! — Amíg igy beszél, Emmausba érnek, — S búcsúzni készül, hogy tovább megyen. De kézen fogják. Jöjj ! S már be is térnek Az első házba, hol vigság leszen. Vigság? . . . örülnek, hogy megjöttek végre, Messzi útról, a fáradt vándorok. Kiket várnak már szerény estebédre, A háznép és a jámbor asszonyok. — Leül a vándor. — Békesség tinéktek! — Kenyeret tör és áldón széttekint. — Sugara lobban az alkony! Égnek, Mely mindent fénnyel, sugárral behint. — Társukra néznek, szinte önfeledten. A kenyértörés, áldás az imént Oly ismerős. Ki vagy, e fényes mezben ? — De nem bírják már a vakító fényt. . . . Békesség nektek! . . . Az Emberfiában Nem csalódtok. Higyjétek, én vagyok. — Hirdessétek szét szerte Júdeábán, Hogy aki meghalt, im feltámadott! — Eltűnt a fény . . . Mindkettő visszafordul Jeruzsálembe. Egyikük sem fél. — Mire a város kapuja cslkordul, Már hirdetik, hogy Krisztus újra él! mosoly, s az édesapja, ez a nagydarab, durva ember, alti még ünnepen se látogatja a templomot, azonmód úgy áll, egyik szemében könnyel, a másik szeméből jóleső, szegénynek ritkán kijutó, igaz mosollyal. A jó Isten elfordult, az asszony megsknogatta Jani fejét és teljes anyasággal veleérzett. — Van má neked is vásárfiád, virágom, — mondta, mert nem tudott egyebet neki mondani. — No, gyerünk tovább, emberek és asszonyok! Nézzék csak, hogy milyen szép nyulat nyert az a kisgyerek! Gyerünk, gyerünk, csak Ötye# egy cédula, kinek adjak először? A három ember véletlenül összenézett. János aztán megfogta a gyerek egyik kezét, amelyikben a nyúl is volt, s nyulastul együtt vitte magával. — Ennek szeme is van, édesanyám, — szólalt meg először a gyerek, amióta a nagy boldogság elérte. S nini, a nyúl piros selyemruhájában úgy mosolygott a szemeivel, mintha igazi szemek lentién ele. Majdnem olyan igaziak, mint a Jánosok szegénysége, amit most- ünnep előtt csak maga a jó Isten parírozott ki, hogy egy véletlen pillanatában a vásári népre tekintett , í sorban aura törekszik, hogy a gyermekin e>H . minden, még saját maga által fel sem fedő• zett igénye is, már teljesüljön. Hogy a gye* • reknek testi-lelki szükségeletei, tökéletesen , ki legyenek elégítve. Hogy a nevelése, a jövő- i. jének biztosítása s az egykorú és különböző ■ korú embertársak közötti zajtalan és zavarta- I lan fellépése simán és neki [megfelelően . folyjon le, — ez mind nem a gyermek dolga, l hanem a szüleiké. Ezzel szemben a proleta- : riáhisban, ahol a szülők vészes életküzde■ lemmel vannak lefoglalva, a gyermek eszr • imiélésének első pillanataiban már magára van , hagyva. Neki magának kell megvédenie po • zicióját, mikor még meg sem tud áilani a lábán. Ha pedig már eszmélkedni kezd, akkor ■ céltudatos harcot kell vívnia a saját szülei,- testvérei, a barátságos elemek és az ellen sé- r gesek kozott s ebben a harcban megedződik s a gerince, vagy elvadul és féktelenné válik- az egyénisége. I A proletariátus sem él ma már oly félvad ’ állapotban, mint a trójai hadsereg, ide is el- 1 jut a kultúrának, a technikai ellátottságnak 1 a hatása. Például az újságok nyelvén besizél- ' nek és villanyvilágítás mellett élnek. Ezek a 1 külső dolgok azonban nem befolyásolják a ‘ jellemkialakulást. Egy magas állami hivatal- ' bán már csak igen vékony és csak nagyon jó ' szem által felismerhető egyéniségkülönbözet ' van. A gyárimunkások között minden egyes ember külön, határozott és keményen kifor- I máit egyéniség. A magas társadalmi rétegek egyéneinek karaktere 'már nem talál elég akadályra, ellentmondásra és ütközőpontra, hogy acélosan határozottra kovácsolodjék. Ott lent, a mélyben s minél mélyebben, annál inkább, szakadatlan verés alatt áll a vas, izzó állapotban és a sors műhelyének különböző eljárásai alatt. így a magas társadalmi rétegek megtanulnak okosan, nyugodtan, előrelátással, diplomáciai formában harcolni érdekeikért: a proletár azonnal megsértődik, rögtön támadást vél s minden pillanatban harc- rakészen áll. Különösen az olyan egyéniségek, akik morális szemlélet alatt állanak. Akik magukat erkölcsi magaslaton érzik. Akik még nem voltak büntetve lopásért, vagyon elleni vagy társadalomelleni merényletért. Azok sértődnek meg leghamarabb és azok állanak ki legíbősaültebben vélt igazukért. S ez a tragikus hős karaktere. Egy gépjavító esetében a tragikus eseményeknek egész lánooliata folyhatok le. A gép-munkás, ha felfedezi, hogy ba|J van a gép körül, forradalmárrá lesz, amint ezt meg meri mondani a gépésznek, vagy pláne a mérnöknek. Ebben a forradalomban az ár ellen rohan, legszebb s legszentebb meggyőződéséiben, hogy ő csak jót akar. Mozzanatok^ bán a legtisztább tragédia láncolata folyhatna 1-e. A világrend, mely őt nem tartja illetékesnek és képesnek egy ilyen fontos dolog felismerésére, lenézi s el akarja hárítani az útból az okvetetlenkedőt. De ő a legmagasabb eszményi céltól és végzettől kényszerű ve, nem hátrál meg s addig harcol s olyan modorban, — nem törődve mindazzal a veszéllyel, ami fenyegeti, esetleg kenyere, jövője, családjának a sorsa is kockán forog: mig csak meg nem nyeri amit akar, vagy bele nem törik, Minél magasabb a társadalmi kultúra rétege, annál ritkább s annál gyorsabban zajlik le a tragikus helyzet: miinél alacsonyabb, de már a morális szemlélet határán, — annál végzetesebb lesz az ilyen tragikai attitűd. Ez az oka, hogy a színpadon igazán búcsút lehet mondani a tiszta tragikumnak. Nincs többé nézőtér, amely együtt tudna érezni egy történelmi tragédia feszültségével. Kulturem- ber számára az oktalanság, korlátoltság (Ötül ellő? hol van ma az a kmltureimiber, aki egy modern Othetlónak modellül szolgálhatna? Az ilyet szanatóriumba viszik), mindenesetre a mai életformáknak ellentmondó magatartás. Tragédiát többé kultúlvilágban élőkről írni nem lehet. De annál inkább lehetne a 'mély társadalmi rétegekben élőkről. Ez azonban a színházi közönséget ismét nem érdekli. A színházba azok járnak, akik éppen ebben a magas ée legmagasabb réte- geződésben élnek. A jólneveltek, a jól elron-» toltak. Ezek pedig nemcsak nem gyönyörködnek a mély rétegek életében előforduló szenvedélyeken, sőt félnek tőlük. És nem alaptalanul, mert az ő társadalmi békéjüket legjobban az fenyegeti, hogy az emberiségnek óriási tömege a primitív lelki életet éli. A tragikai hősöktől tehát elbúcsúzhatunk. De nem is az a cél s nem az a jó, ha a világrend olyan, hogy az egyes nagyoknak életük kockáztatásával kelljen azembeezállani a helytelen sorsadottságokkal, uj eszméknek utat törve kelljen elbukniok olyan dolgokért, amelyek valaha az egész világon uralkodni fognak: cél az, hogy az emberiség megértse azt, ami valaha úgyis győzni fog s ezzel siettesse annak megvalósulását. Ezt a célt azonban nem a tragikai hősök építik ki una, hanem az okos politikusok. Az okos politikusok, akik komédiává alakítják át a múltak tragikus
