Prágai Magyar Hirlap, 1937. március (16. évfolyam, 50-73 / 4196-4219. szám)
1937-03-21 / 67. (4213.) szám
6 1937 március 21, vasárnap, Hubay Jenő, az ember Irfa: Neubauer Pál Csoda, emberi (mértékkel alig mérhető tix- nemóny volt Hubay Jenő élete — csoda, tünemény volt a halála. Tüzesévásan tört fel alig huszesatendős korában a Zene égboltjára, egy csapásra megihóditotta Európát, aztán majd hatvan éven át ott ragyogott mint jel és talizmán: a Szépség és a Jóság egyszeri, megbabonázó talizmánja. Aki az ő bűvkörébe került, varázslatosan delejes áramot érzett s tudta: az ősi görög misztikumok, a kaloikaga te iának örök rabja lett s ezentúl a Szépséget és a Jóságot fogja szolgálni. Hinni fog ebben a misztikumban, az élet egyetlen értelmében, hinni akkor is, ha a gyakorlati élet ezerszer rácáfol és a hétköznap áldatlan bajai végigtaposnak rajta: hinni fog a Széiphen és a Jóságban, mert Huibay Jenő, a nagy varázsló döbbentette rá az újszerű eszmélésre és itatta át egész lényét ezzel az uj hittel. Varázsló volt. Idegen régióban lakott, onnan nézte az emberek tülekedését, a remlb- randti félhomályban cikázó küzdelmeket és a zseni látnokiságát szivével ellensúlyozta: az alkotás szinte könyörtelen ni égném alkuvása mellett mindig és mindenkor ott volt a segítő jóság. Nemes volt, segített, jó volt: goethei ember volt. goethei volt az élete, amely a totalitást, a teljességet revelálta s goethei volt a halála. Utolsó szava a művészeinek szólt, a nyolcvanéves örökifjú mester keze a magasba lendült, mintha a Szellemeit idézné, ajkát éppen ez a szó hagyta el: „Csucsteljesitménv!“ Aztán pillanat alatt átlépte a küszöböt, amely őt. tulajdonképpeni hazájától elválasztotta, attól a hazától, amelyből levarázsolta számunkra a zene misztikumát. Az élet ,grandseigneur-ie volt Hubay Jenő mindenben. Külseje, testi alkata, utánozhatatlan charme-ja, tüneményes pályafutása, kort és öregséget nem ismerő ruganyossága, szellemi frissessége mind csak mozaikkő volt és csak aki közel állt hozzá, aki a zseni csodájának körében élt, tudja, hogy minden felsorolás, körülírás, analízis meddő. Hubay Jenőt lehetett csodálni, rajongva szeretni, — titkát megfejteni az sem tudta, aki egészen közel állt hozzá. Mert a titok edénye és szócsöve, az Ige teljesítője volt ő, egy hatalom szolgálatában, amely rábízta az indulásnál, hogy teljesítse a kötelességét és a véráztatta földön sugározza szét a bízva hízást, a hivő hittel telitett életet. Varázsló volt, aki játszi könnyedséggel termelte ki magáiból azt, amire milliók verejtékes munkával hiába vágynak. Beszéd közben a keze néha olyan mozdulattá szélesedett, mintha a láthatatlan birodalomból húzná le a Szépet és a Jóságot, a művészetet és az Igét. S mint varázsló örökön csodálkozó gyerek maradt végig: az élet valósággal elárasztotta kegyeivel, arannyá vált minden, amihez nyúlt, de Huibay Jenő ezt alig vette tudomásul, szinte kívüle állt az életnek és minél magasabbra iveit földi pályája, annál inkább önmaga szellemi örökkévalóságába mélyedt bele. A kis Hulber Jenőből világhírű mester, kegyelmes ur, dúsgazdag mágnás lett; budai palotájában az európai művészet és társadalom előkelőségei adtak egymásnak találkozót és akit Liszt Ferenc húsz éves korában ajánlott be Parisnak, az Liszt helyét vívta ki magának az európai zene birodalmában. Mesteriskolájából a legnagyobb hegedűsök indultak útnak és aki Hnbay-tanitványnak mondhatta magát, teljes bizonyossággal az elsők között foglalt helyet. A „Csárda jelenetek", a „Cremonai hegedűs" dalai, a „Dante-szimfó- nia“ rabul ejtettek mindenkit, a világ hangversenytermei, a rádióműsorok hangosak voltak Huibay Jenő nevétől: óriás volt mint hegedűs, óriás mint alkotó művész, óriás mint ember. S mindezt a varázsló érthetetlen köny- nyedségével, a gyermek örökké naiv csodálkozásával szinte akaratán kivü.l érte el. Ha csodálták, nem értette és rejtélyesen mosolygott: ó mindenki, aki ismerte, ismerte ezt a hódító, babonázó Hubay-mosolyt, ezt az át- szellemültséget, amely nemesitett, jobbá tett, felemelt és amelyet ésszel felérni senki sem tudott. Neim „törekedett" semmire, mégis mindent elért, — mert nem törekedett rá! Mert ajándékba kapta és itt is áll Goethe szava, hogy az istenek mindent megadnak a maguk kedvencének, minden örömet és miniden bánatot, de örömből és bánatból a Szellem végtelen síkján halhatatlan alkotássá teljesül, ami az emberi életben öröm és bánat. Szimbálum az utolsó müve is: a Béke szimfóniája, amelyet zenekarra, vegyeskarra és szólistáknak irt Romain Rollamd szövegére. A békét mint a legfőbb földi jót a szeretet diktálta a tollába egy fegyverkező világ szörnyű kakofóniája közepette. S mig úgy _volt, hogy elsőnek „Csárdajeleneteiveí" hódította meg a világot, a földben, a nétpi énekben gyökerező kompozícióival, addig múlt év decemberében az ezekből a Csárda jelen etekből összeállított táncjátékkal, amelyet a budapesti Operabázban adtak elő, aratta életének talán *) *) Elhangzott a pozsonyi rádió Hubay-cm lé k- estjén. ' legforróbb sikerét és a darabot Bécs, Berlin, Paris és London azonnal lekötötte előadásra. A kör bezárult, a vég belekapcsolódott a kezdetbe. Ugyancsak most történt, hogy a belga királyi pár meghívására Brüsszelben kellett volna hangversenyeznie, ott, ahol húszéves korában Vieuxtemps utóda lett. lnne, itt is harmonikusan zárult be az élet köre, a me- teorszerü Hubay-pályafutás. S még ez is, a csodával határos külső élet- harmduia is csak kisérőakkordlja volt Hubay- nak. Valamint a „Béke-szimfónia" az utolsó müve, minden, amit tett, a szeretet, a béke tette volt. Ki volt Hubay Jenő és mi volt zenéjének igaz értelme? Erre a kérdésre kötetekkel fognak megfelelni, de igazi felelet, belső igazság és a beavatottak számára kötelező etikai tan csak egy mondat: a békét, a megértést, a kölcsönös jóakaratot, a szerete- tet akarta és valamint minden emberen segíteni, úgy igyekezett minden akadály leküzdésével szolgálni a nemzetek közti megértést. Egy példát ezer helyett: többször szerepelt Prágában, idehozta a fiatal magyar muzsikusok legjobbjait és Budapestre vitte a cseh zenét, a prágai filharmóniát. A zene nagykövetének jelzőjével ruházták -fel, — ha a zenének, a művészetnek, a szellemnek lenne földi ha...Az elsővel a vonaton találkoztam, Zólyom és Léva között. Talán Garamberzencét sem értük el, amikor már lelkesen beszélt az uj szlovenszkói művészetről s Garamszentbenedek táján titokzatosan leemelt egy terjedelmes csomagot. A csomagban képek voltak, még ismeretlen, de nagy- jövőjü festő munkái. Gonddal s szeretettel hámozta ki a papirosból, a homályosan pillogó lámpa fényébe állította őket & a müértő dédelgető pillantásával nézte végig valamennyit. — Tetszik? — kérdezte, — már van ettől a művésztől huszonkét képem. A kép határozottan sokat Ígért. Önmagával vívódó, még utatkereső művész alkotása, minden ecsetvonásán ott a titkos jel, amelyet csak igazi művészek, vagy komoly ígéretek tudnak a vászonra jegyezni. Ismerősöm, aki ily gonddal vitte haza az uj képeket, a képek szerelmese. Önzetlenül és Mecénás módjára. Hittel fedezte fel a művészt egy szlovenszkói kisváros külterületén, érzéke volt.\ — „blikkje”: igy mondják ezt szakértő körökben, ösztöne a felfedezéshez s mikor még a képek festőjéről senki sem akart tudni, amikor még a kollégák is csak legyintve beszéltek róla, s nem a féltékenység bizonytalan tiszteletével: ismerősöm már az uj művész mellé állt, rögtön első képeinél látta, hogy az uj művész több, mint Ígéret: tehetség. Rögtön vásárolt tőle ötöt. Aztán újabb ötöt. Bízott a művészben, bízott müveiben s bízott jövőjében. Felkarolta, pénzt s festéket adott neki, igyekezett belőle kiolvasztani azt a bizonyos csekélvségi érzés salakját: mégcsak a Mecénás szerepét sem akarta játszani azonban s a művész első sikerénél szerényen félreállt. Ki biztatta? Ki kérte? Bizonyosan csak a saját lelkiismerete, az a megnevezhetetlen eredetű rajongás, amely sokakat arra kényszerit, hogy ecsettel s olajjal színesre festett vászonban gyönyörködjék, hogy rejtélyes vonalak izgassák, — és délutáni sörözés helyett képeket rakosgasson a falra. Annyi képe van, hogy szobát bérelt számukra s a képeket sorjában rakta egymás mellé a padlón. Most uj felfedezésre indul, de a régit sem hanyagolja el: hivatalos utjain, Szlovenszkó vasúti vonalait járva, mindig van néhány kép vele, vagy reprodukció, egy vázlat, színfolt: hirdeti, ismerteti a művészeket, vásárlásra biztat s ajánl. A művészek leglelkesebb s legönzetlenebb propagá- tora ő, soha ki nem fárad, — van úgy, hogy egy kiállításért leszalad Zsolnáról Pozsonyba, vagy, ha arról értesül, hogy valamelyik dédelgetettje éhezik, rögtön odasiet s ellátja pénzzel. ... A másikkal természetesen, a kávéház hozott össze, ő a szlovenszkói kötészet s általában, az irodalom rajongója volt. Találkozásunkkor már harmadik költő könyveit adta ki a saját költségén, — mint apa a gyermekét, úgy dédelgette a friss könyvet, amely az ő büszkesége is. Két kézbe fogta a kötetet s úgy olvasott fel belőle, olva- dozva 8 gyönyörködve, ahogy jóétvágyu emberek tudnak gesztussal „előenni" nagy traktamentumok vasárnapján. Mecénási szerepével nem büszkélkedett. üres idejében banktisztviselő volt, jól kereső 8 szívesen élő. Azt szerettük benne, hogy sohasem Irt, hanem csak olvasott és vonaton, hajón, hegytetőn s nyári fürdőzés között mindig akadt egy-egy költője, akinek verseiért a tűzbe ment. Igen, szerette a nagyokat s a betiltottakat is, azokat tisztelte s nagyraértékelt: szivéhez mégis a a ő dédelgetettjei Utak közel, mondván,-talma, Huibay Jenő ezerszeresen többet ért volna el a nemzeteik közti megértés téréin, mint ezer nagykövet. S 'bár tudta, hogy a szellemnek földi hatalma nincs, pihenést neun- ismerő munkával szinte óráról-órára nekilendült, hogy a lehetetlent lehetőivé tegye: a szeretet diktálta békét .megvalósítsa, követve az Igét „ ... és békesség a jóakaratai embereknek!" Titkárnője, aki három évtizede mellette dolgozott, mondotta, hogy jósága nem ismert határt. „Ide küldjön tiz pengőt . . . ide húszat . . .“ így rendelkezett és nem kérdezte, rendelkezésre álil-e mindig ennyi pénz. Nagyszerű élettárs állt mellette, felesége Czebrián Róza grófnő, egy osuipa-lélek, csupa-sziv asz- szony, a nagyasszonyok fajtájából való, aki főúri vagyonával csak azt szorgalmazta, hogy Hubay Jenő lángesze és szive érvényesüljön s hogy a Szépség és a Jóság diadalt arasson. A Huibay-palota világhírű szalonjában, az utolsó szalonban, ahol főúri előkelőség és zseniális művészet szintézisbe forrt, hogy egy Liszt Ferenc tradícióját ápolhassák, örökre elnémult a Stradivári, örökre elnémult Huibay Jenő szive. A világ egy árnyalattal siötétebb lett. Aki bőkezűen szórta lelke kincseit, aki két kézzel adott azoknak, akik erre rászorultak, aki minden tehetséget felkarolt, aki üstökös volt az élet egén, a naiv gyermek, aki örökké csodálta az élet csodáját, a varázsló, aki csodát csodára halmozott, nincs többé. A cremonai hegedűs elment közülünk. Szegényen jött közénk s mikor a beállott halál után megnézték a pénztárcáját, hatvan fillért találtak benne. Többet nem jelentett számára pompa, fény. A Szépség és a Jóság szolgája volt: csoda, emberi mértékkel nem mérhető tünemény élete, és halála. hogy Babitsot úgyis kiadja az első pesti vállalat és Móricz is talál kiadót, de a szegény s tehetséges költő Kassán bizonyára sokat házal még, amig kiadót talál. Fölösleges pénzét versekbe s novellákba fektette hát s nem lehet ráfogni, hogy nyerni akart rajta, mert aki ismeri a szlovenszkói irodalom anyagi helyzetét, az nagyon jól tudja, hogy saját vállalkozásban alig nyert még könyvén három Író Szlovenszkón. Nem, barátunk önzetlen Irodalompártoló volt, ha kell, agitált, uszított, verekedett is a könyvekért, amelyeket szeretett, — akárhányszor fogott kabátgombon valamelyikünket, hogy egy- egy pártfogoltja versét elolvassa olvadozva. S amint megjegyezni sezretném, ennek is „blikkje" volt: kiderült, hogy dilettánsaiból költők lettek a végén, bizalmat előlegezett számukra a pénzen kívül s a költők s irók, — az a néhány, akit kiszemelt, — eleget tettek a várakozásnak. Megírnám még a harmadikat s negyediket is, — sok nincs, gyűjteményem összesen nyolc ilyen szlovenszkói Mecénást jegyez föl, — de mégis nyolcán vannak s ez nagy szám... Van, aki az iparművészet felé hajlott, van, aki a népművészetet pártolta annyira, hogy csaknem elúszott a vagyona rajta s nem azért pártolta, mintha nyerészkedni akart volna a falusiakon, önzetlen lelkesedés fűtötte, adni, adni, adni: ez volt a célja s mikor egy diványpárnával akarták honorálni fáradozását, kétszeres pénzen váltotta magához a remekbekészült kézimunkát. Az ember föl-alá sétál Szlovenszkón s néha csodálatos dolgokat tapasztal. A szürkeségben és a sárban gyöngyöket is talál, a vasút gőzében, a kávéház füstjében, falusi sarkon ácsorogva, néha feilebben előtte a fátyol, a szlovenszkói lelket sűrűn takaró fátyol s megrendülve látja, hogy vannak niéjr önzetlen szivek mifelénk, vannak még áldozatos lelkek, akik a mások boldogulásáért, sikeréért szívesen áldoznak akár a magukéból is . . . Nem csodálatos-e, hogy akadnak többen, akik művészeket fedeznek fel, akik ismeretlen tehetségeket pártolnak kifogyhatatlan hévvel, — holott megtörténhet, hogy a siker helyett hatal- | más bukást könyvelhet el egyszer a művész és [a mecénás . . . Nem csodálatos-e, hogy vannak, akik költőt és irót támogatnak, akik falusi népet hajtanak vissza a rokka s a szövőszék mellé, — anélkül, hogy a napi hasznot leszámitoltatnák maguknak, vagy valaha is találkoznának az alkotóval. Igen, vannak néhányan, — én nyolcat számoltam össze, — lehet, hogy akad valaki még Szlovenszkón kedvezőbb statisztikával is. Ezek azok, akikben föltétlenül bizni lehet, ezek az áldozatos lelkek, akikben az alkotó szépség utáni nosztalgia önzetlen áldozatkészségben nyilvánul, ezek azok, akik nem néznek végig festőt, szobrászt, irót s más hasonló földi vándort gúnnyal, hanem akiknél mindig akad meleg leves, kedves szó s néhány pártoló sor, s akik nemcsak e meleg levesnél s pártoló szavaknál állanak meg, hanem viselkedésük s gondolkozásmódjuk minden következményeit levonják, ha kell, akár saját hátrányukra is . . . Ezekre épit a szellemi ember. Ezekre a lelkes kikiáltókra, a vonatfülke s a kávéház örök lelkesültjeire, akiknél a szó egyenes arányban áll a tettel s akik képesnek huszonkét képet megvenni, csak azért, hogy a ’művész ne veszítse el önbizalmát, hanem egyre szebbeket alkosson. S ha ilyet lát az ember, megnyugszik lázadozá- sában egy pillanatra. Azt mondja csendesen: köszönöm, hogy ilyet is megtanultam ismerni ebben a nagy szlovenszkói tülekedésben . . • A szlovenszkói alkotó Mecénásai Irta: Szombathy Viktor íBeszélő tények Az ungvári járás lakosságának 32.31 szá« zalóka vallotta magát magyarnak a legutolsó népszámlálásnál és ennek dacára az állami köz- igazgatás a hivatalnokok alkalmaztatásánál ezt az arányszámot nem veszi figyelembe és sokkal kevesebb magyart alkalmaz a járás területén, mint amennyire a magyarságnak joga volna. A járás területén a biróságnál és a közigazgatásnál, — kivéve az iskolaügyi és közegészségügyi szolgálatot — 723 hivatalnokból összesen csak 34 magyar nemzetiségű, vagyis a hivatalnoki karnak csak 4.70 százaléka magyar nemzetiségű. Ennek ellenében a járás lakosságának csak 9.77 százaléka csehszlovák nemzetiségű, mig a hivatalnokok és bírák közül 553 csehszlovák nemzetiségű, vagyis a hivatalnoki kar 76.48 százaléka csehszlovák nemzetiségű. Ezek az adatok arra jogosítanak fel bennünket, hogy felhívjuk arra a kormányelnölk ur figyelmét azzal, hogy minél előbb állítsák helyre a hivatalnoki karban a magyarságot megillető arányszámot. Félreértéseik elkerülése . végett még megjegyezzük, hogy fentebbi adatokban Ungvár város adatai nem szerepelnek, mert Ungvár városa külön köz- igazgatási egységet képez. Pann község a nyitrai járásban fekszik és a legutolsó népszámlálás adatai szerint lakosságának 42.76 százaléka magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Ennek dacára a községben magyar népiskola nincs, hanem egyedül a kiscété- nyi csehszlovák tannyelvű állami elemi iskolának kirendeltsége végzi a népoktatást. Kérdjük az iskolaügyi miniszter urat, hogy miért nem létesít a községben magyar tannyelvű állami elemi iskolát, mikor a járásban amúgy is kevés a magyar tannyelvű állami elemi iskolák száma és mikor mindenkit saját anyanyelvén kell az őt megillető oktatásban részesíteni. F r> r őre v község a pozsonyi járásban fekszik és a legutolsó népszámláláskor a lakosság 24.34 százaléka vallotta magát magyarnak, mely arányszám majdnem eléri az ugyanezen községben lakó csehszlovák nemzetiségűek arány- számát. Tételes törvény dacára a községnek magyar elnevezését eddig nem ismerték el hivatalos községnévnek, mert a belügyminiszter ur legutolsó kiadmánya szerint a községnek csak Prievoz vagy Oberufer a hivatalos elnevezése és e téren a belügyminiszter úrtól várjuk a szükséges orvoslást. Ideges jellegű influenzában kilenc, gyermek halt meg Észak-Sárosban KASSA. — Az Észaikisárosbaia fekvő Csircs községiben infliuenzia-járvány tört ki, amely a feillnőititelkiniéil könnyű lefolyású volt, vászonit a gyermekeknél súlyos knimplikáiciókait okoz ott és rövid időn belül kilenc gyermek halt meg a járvány következtéiben. A megbetegedéssel kapcsolatban az a- húr terjedt el, hogy egy uj halálos járvánnyal áll szemben az orvostudomány. A kieszelhetni járási hivatal dr. Killaesanszky orvossal aiz élein bizottságot küldött ki a megbetegedések színhelyére. A bizottság megállapította, hogy nem egy uj járványról van szó, hanem ideges jellegű Miíiuenznmegbietegeidésről. A gyermekek kis eileintállóképességét a rossz táipláiko- zás okozta. Az állatorvosi szakoktatás másfélszázados jubileuma Magyarországon BUDAPEST, — Az állatorvosi főiskolán bensőséges ünnepség keretében ülték meg ma a főiskola alapításának és az állatorvosi szakoktatás megkezdésének százötvenéves jubileumát. Az ünnepségen a földművelésügyi minisztérium és a kultuszminisztérium is képviseltette magát. Az ünnep befejező pontja az újonnan berendezett állatorvostudományi muzeum fölavatása volt. A muzeum az állatorvosi főiskola főépületében nyert elhelyezést. Ez a muzeum az egész világon az első olyan tudományos intézmény, amely az állatorvoslás fejlődését érzékelteti. A muzeum levéltári anyagban mutatja be az állatorvostan eddigi fejlődését. Ki vannak állitva azok az érdekes műszerek is. amelyeket az állatorvoslás legkezdetlegesebb stádiumában használtak. Igen érdekes anyagot mutat be az állatorvoslással kapcsolatos népi babonákról is. — MEGHALT A VILÁGHÁBORÚ EGYIK NÉMET HADVEZÉRE. Münchenből jelenítik: Grólf Boit(hinmr Félix vietZiéireizireidete 85 éves karában. Müinichenlbein ©llhuinyit. Bothiirver vezérezredes a déllgaliiciiaá miémneit. hadsereg pairaiKCsiMiikta volt. •a világháborúban. Vezénylete ailar-t igen sóik anagyiair ezred is harcolt. Á világ!’-' k v-u utolsó évében Loitlhiariinpiiában vezette a 1;>. i ..'und, hadseregek
