Prágai Magyar Hirlap, 1937. március (16. évfolyam, 50-73 / 4196-4219. szám)

1937-03-14 / 61. (4207.) szám

17 I f Beteli&sedés ' Irtat Farkas István egész veszekedés azzal kezdődött, kogif Harminc Jani nem akarta elhinni, ho<jy Berlinben az uccán is kályhákat állí­tottak fel a didergő munkásemberek szá­mára. Itt, az öreg piacon olyan volt a februári hi­deg, hogy bátran négy kályhát is állíthattak volna a tér négy sarkába, de olyan nagyot és olyan melegítőt, hogy angyalok rakhat­nák rá a fát, ami még lábon idemosolyog a túloldali erdőből. Az egész város maga is olyan hideg, mintha a bennelakók a szi­vüket elfelejtették volna a keresztényi sze­retet melegével mások számára is fűteni. A lámpák dideregve bóbiskolnak a délelőtt­iben, olyanok, mint az ijedős gyerekek, akik minden zajtól és idegen hangtól megremeg­nek. Az emberek egykedvűen járnak-kel- nek. Egyesek a kávéház felé pillogatnak riadt vággyal s nagyokat köszönnek az onnan ki-kitérő bundás embereknek. A van kenyér, az belül kis kárörvendő mo­sollyal hallgatja apa és lány harcát. Akik­nek nincs otthon kenyerük, azok maguk is aggódva figyelik, hogy milyen csodát tehet a családdal a szájas Harminc Jani. A kislány szinte énekelve sürgeti: — Én nem megyek haza, ha édesapám nem vesz kenyeret, vagy nem ad rá pénzt. Édesanyám be se enged a házba, ha kenyér nélkül megyek. Hallja-e, édesapám! Apu­kám, hallja-e?! Harminc Jani hallja s vele együtt feszülő csendben hallják az emberek is és hallja a szürke égbolt is a mögötte rejtőző, magu­kat esti sétára csinosító csillagokkal. Min-, denki hallja az esdő gyerekszót, de senki se tud rá felelni. A leányka kezében kopott táska. Valaki jó percében ajándékozta meg vele. De a ritka jópercek ritkán csordulnak s nini, most már másik táska kellene, mert kilóg a szám­tanirka s kilóg a honismeret is. Ruha is má­sik kellene, de legeslegfőképpen cipő kelle­ne másik. A sarka merő találgatás, az or­rából vékony csikban látszik ki az agyon­foltozott harisnya. —' Nos, édesapám? Lesz-e hát kenyér? Harminc Jani elszégyeli magát. Legin­kább az emberek előtt szégyeli magát, mert a lánynak itt is tudna parancsolni. De egy kicsit belészur a lelkiismeret fullánkja is, bár lelkiismeretről s hasonló papi szavakról már régen megfeledkezett. Szeretne elmen­ni,'talán a lánnyal, talán nélküle, de min­denképpen úgy, hogy ő maradjon felül s ezek a szájtátó emberek ne gyönyörködje­nek az ő nagy nyomorúságában. Hát ha azok a berlini kályhák nem lettek volna s azokat föl nem említi valaki, talán munkát is keresett ‘ volna. Azóta két kenyérre va­lót, talán négy kenyérre valót is, mert a munka mégis-csak többet ad, mint az élel­miszer-cédula. .— No, gyere, majd amott veszünk ke­nyeret — int a lánynak s vissza sem for­dulva, megindul a tér közepe felé. Mária már várja őket. Egy kicsit lehajtja a fejét, mert Harminc Jani is lehajtott fej­jel közeledik hozzája. Nem is érzi, hogy Ő ott áll fölötte, de megérzi a kislány és ke­resztet vetvfe, el nem hallgathatja, hogy odaszóljon az apjának: <— Nézze csak, édesapám, milyen szép koszorú van a Máriácska fején. Mintha ép* pen magára nézne, ni!!! S ijedt, játékos gyerekszemével úgy néz föl a magasságba, mintha teljes fényben ra­gyogna az egyszerű korona s a kisded re­pesve nyújtaná felé a karjait. De Mária nem. vészi észre a gyermeki áhítatot, most komor gondokba merülve Harminc Janit nézi és magában még följebb, még nagyobb hatalomhoz fohászkodik. , — Édesapám! — kezdené újból a gyerek, de látja, hogy az édesapja kabátját most megfogja egy urféle, nem idevaló és úgy kérdezi tőle jó szóval: —* Bácsi, nem segiteno-e egy kicsit? Harminc Jani hirtelen fölveti a-fejét, Még sok keserűség és szégyen virágzik benne, mint a mérges növény, de már simulnak a vonásai • és csodálkozva nézi a mennyből szakadt munkát. —! No, — mondja — hát éppenséggel rá­llgocsa-megye a népíségtörténet tiiMen A nagybirtok a 13-15. században népesíti be Ugocsát A 21 nagybirtok-telepítésű faluból 18 tiszta magyar eredetű telepítés b é A Káta, Gutkeled és Hontpázmány nemzetség térfog’alása benzinkutak fagyos nyugalommal nézik a megszokott embergyürüt, ők sohasem vol­tak még munka nélkül s hárman is élnek egy darabjából. A világ pedig forog régi módján, számiáltatja felnőttel és gyerekek­kel a nappalokat és az éjszakákat, kará­csony előtt izgalmasabban, karácsonyok után a kihunyt remények hidegével. Min­den hideg. Az uccák is fázva torkoljanak a nagy térbe s az autók is dideregve dudul- nak, mintha beléjük fagyott volna a teli hang. A teli hang most egyedül csak Harminc Janiból bugyog ősi, bőerü forrásként. —- Már pedig azok a burzsujok nemhogy kályhákat állítanának, hanem még a mun­kás nyakát is elmetszenék, ha tehetnék. Mi­nek azoknak az emberség? No, minek? Egy öregedő, de korra mégis fiatal em­ber élbámészkodik a hely felé, ahol az égen a bujkáló napot sejtené. Aztán álmosan, munkátlan életének nyugalmával feleli, nem is a beszédre: «— A Kohn elé lehetne kályhát állítani, maga is adhatna a szénből, van neki...- De nem felel újabb szavakkal senki. Az egész világ késik a felelettel. Késnek a hegyek és nem ilíegetik magukat vérmes tavaszi remények elébe. Késnek a rétek és nem reszketnek az eljövendő tavaszi ára­dás borzalmaitól. Legfőképp pedig a szi­vek késnek, mintha nem lenne bennük élet s a vér nem pirosán,- hanem savószinüen keringne bennük. Oh, ha az egész föld megunná a nagy-nagy komédiát és savó- szinü nappal homályositaná el a boldogok egét, vajh mi lenne akkor? Vagy mi lenne, ha a tél fordulna egyet és örök nyarat va­rázsolna maga helyébe tikkasztó hőséggel, mindent perzselő, rettenetes szárazsággal? Mi lenne, no? A tér közepén, kicsit elbújva, kicsit szé- gyelve magát, Mária szobra áll. A fehér ta­lapzaton állva, hidegben-melegben egyaránt őrködik a változó emberek fölött. Valami­kor a folyó partján lakó jezsuiták gondol­tak rá először, aztán a gondolat nőtt, gya­rapodott, mig sokkal később Mária is elfog­lalta helyét és az emberek között jól érezte magát. Most is hallja a hangokat s isten­anyaságában példát mutat minden anyá­nak, ért minden nyelvet és minden beszé­det s csak áll, őrködik, mintha egyazon hivatása lenn múltban, jövőben és jelenben. Az emberek nem érnek fel hozzá sokszor a szemükkel sem, s ezért áldásból-szidásból egyaránt kihagyják. Senki sem veszi észre. Most Harminc Jani Juliska lánya jön az iskolából s az apját keresi, hogy vigyen-e haza kenyeret. Az apa ránevet, nevetésé­ben durvaság és szomorúság egyforma rész­szel fakad: — Mibül, no, mibül? Eriggy, mer nagyot mondok... A leányka nem tágít, kóknefelejcs-szemé- ből csupa bizodalom ragyog, ahogy az ap­jára tekint. Csak szövi tovább bolondos, bátor szavait és kérleli a dühös, nekigyüre- kedett lelkű embert: — Kenyér kellene, édesapám. Édesanyám küldött, hogy iskola után idegyöjjek magá­hoz. Magának lesz pénze, mert nekünk nincs, máma rajzlapra se tellett, de azért nem szidott meg a kisasszony. Hol vesszük a kenyeret, édesapám? Az emberek akaratlanul is a kislányra fi­gyelnek. Lopva mindegyik a maga kislá­nyéra vagy fiára gondol. Akinek a házában IV. A királyi uraid alom mellett a másik fontos tele­pítési tényező a világi nagybirtok. Az ugocsai ki­rályi uradalom bomlását előidéző birtokadomá­ny ók a 13. században "három családi nagybirtok kialakulására ve­zettek. A megy-e déli részén a kelet felé terjeszkedő Kátu- nemzetsé" vert gyökeret. Az ugocsai ágból a Lázári-,' Vasvári-, Surányi-, Cearnavoday-családok származtak. Ez az ág az ugecsai birtok megszer­zésével párhuzamosan Szatmár keleti és Bereg déli részén gyűjtött össze hatalmas birtoktestet. Bár az ugocsai Káta-birtokteet néhány század le­forgása alatt szétesett, Ugocsa-megye történeté­ben és benépesítésében jelentős szerepe van, A Káta-faluk magyar tömbje ­. A szatmár-ugocsa-beregi ág nemzedékrendje Rafael comesig vihető vissza, aki a, 13. század elején az ág alapitója és itt az első birtok meg­szerzője volt. A Káta-birtoktest ugocsai magja Bdbony volt. E nagy területen, amely magában foglalta az Avas bérceit is, települt meg a bábonyi vár tövében Tamásváralja, a bábony-halmi határ déli szögleté­ben Pást, az Avas délnyugati lejtőién Tűre. 1274-ben a Ráta-nemzetség megkapta Halmit és Kökényeidet, Bereg felől pedig a Tisza mentén nyomult a birtoktest a boimladozó királyi urada­lom felé és megszerezte a Tiszától északra fekvő Keresztúri. A 14. század elején tehát a Káta-nemzetség Ugocsa jelentékeny részét mondhatta magáé­nak, délen Bábony, Tamásváralja, Pást, Halmi, Köké­nyesei, északon Tiszakeresztur birtokokkal. Nagy terület, de megszerzésekor még alig lakott. Eziek a Káta-birtokok már az első adatokban Is teljesen magyar eredetűek s falvaik magyar jellegüket mindvégig megőrizték. Kun-besenyők ? Az ugoe&ai Káta-biHofcon otthonra talált ma­gyar paraszttömb a megye legegységesebb ma­gyar parasztsága volt s jellegét mindvégig meg is őrizte. A demográfiai adatok azt is megsejte­tik, hegy e nép valami sajátos magyar jelleget visel, mintha nem volna indokolatlan az elszigetelt­ségét máig őrző tamásfalvaiak hagyománya kun-besenyő őseikről. A fontos e hagyományokban a sajátos eredet tu­data. A részletekben ily messzeségen át már gya­kori a tévedés. Merőben eltérő volt az utolsónak megtelepülő Kába-falu, Tűre lakosságának nemzetisége. Tűre már az avashegyi településvidékhez tartozik és őslakossága román volt. Az Avas nyugati lábánál fekvő Gyula ‘falu nem volt Káta-birtok, hanem a nyalábi uradalom tar­tozéka. A 14. századi eredetű 6 mindvégig egyen­letesen magyarnak maradt Gyulán azonban éppen úgy él a kun-besenyő eredetről szóló hagyomány, mint a Káta-eredetü Tamásváralján. E két falu a szomszédos román-ruszin hegyvidék mellett elzárkózva őrizte és őrzi magyarságát s máig ie sajátos népi szokásokat és népviseletet tart fenn. Valószínű, hogy Gyula alapjait a Ta­másváraljáról valami okból kiszakadt s a ki­rályi uradalomba áttelepült raj rakta le. Gutkeledek a Tisza-BorsovakŰzon Mig a megye déli részében a Káta-nemzetség szerzett birtoktestet, addig az északi részen egy másik neves nemzetség, a Gutkeledek vetették meg lábukat Ütjük szintén Szabolce-, Szatmár- és Bereg- megyéken Keresztül vezetett a Tisza mentén Ugo- csába, ahol « Borsava és (teáivá köaé «s« silcterMetM ét I a nagyszöllősi hegységnek ellaposodó lejtőin te­lepedtek meg. Ez a nagy kiterjedésű terület a 13. században egyetlen falunak, Feketepataknak határát képezte s^a terület a nemzetség birtokába Tiiba cornes fia, Miklós .által V. Istvántól nyert királyi adománnyal jutott. A nemzetségből a Gaceályi, Salánki, Atyai s végül a Rozéályi Kun családok származtak. Feketepatak után tűnik fel Salánk, mely a Bor­sóvá lapályán a megye legnagyobb községi ha­tárát szerezte meg s hamar felvirágzott Nagy­szőlős és Turterebes mellett a megye legné­pesebb, mezővárosi kereteket kitöltő helysé­gévé emelkedvén. A következő település Romját, amely a nagysző­lős! hegység lejtőjén, már a rutén települési vi­dék vonalán szállott meg. Salánk és Romját a birtoktest megszerzése után már 60—80 évvel megjelennek, aztán csaknem két évszázad pereg lp» míg újabb települések vernek gyökeret. A fe: ketepatáki határ: borsovavölgyi keleti nyúlván •nyábán csak a 15. század második felében telepe­dett meg Karászié, melyekkel az uradalom ■ tele­pülési keretei már el is nyerik végleges formá­jukat. Az uradalom falvai közül egyedül Feketepatak eredete nyúlik vissza a nemzetiségi birtoklást megelőző időbe, a többiek a nemzetség telepí­tései. A Giutkeladi-uradalom népi tekintetben korántsem mutat olyan egységes képet, mint a Katáké a me­gye déli felében. A sík földön ugyan itt is magyar elem helyezkedett el, a salánkai uradalomban azonban nincsenek nyomai annak, mintha a Gut- keledek jobbágysága közös eredetű, talán a nem­zetség ősi birtokáról elszármazó lett volna. Az uradalom magyar népe itt nem támaszkodnia tik oly hátvédre sem, mint a Káta-nép a Szamosihát szinmagyar vidékére. A Gutkeledek falvait ugyanis a beregi és ugocsai magyar vidékektől széles mocsáröv választja el. A 14. század máso­dik fele óta a beregi s nagyszőllősi hegyvidék ruszin rajzásai a magyar tömböt két oldalról érik. A sikföld felől felfelé haladva a Borsova men­tén, kor szerint egyre fiatalabb s ruszin elemek­kel egyre erősebben áthatott településeket ta­lálunk. Az uradalom déli szélére eső Feketepatak ezen a lépcsőzetes vonalon az egyik szélsőség állomása. Salánk, mely az uradalom népének nagyobb ré­szét tartja el, szintén magyarnak mutatkozik 'Ugyan, de már az ősi szláv szórványok és az uj ruszin szomszédság némi jeleivel. A falu neve magyar eredetűnek látszik, de az a helyi magya­rázat, mintha itt lett volna Zalán-Salán fejede­lem tábora, csak annyiban igazolható, hogy a falu nevében leiket török eredetű személynevet keresni. A salánki magyar elem lassanként, keveredik fő­leg szlávokkail, de a lassú és csekély keveredés a 16. századtól református hitet valló falu magyar jellegét nem bontotta meg. Továbbhaladva a Borsova mentén előbb Kom- játot, majd a két Karaszlót találjuk az uradalom keleti felén. Ezek már a nagyszőllősi hegység ru­tén telepítési köréhez tartoznak, azonban itt a magyarság és ruténség érintkezési vonalán, leg­alább is jóidéig még, a magyar-rutén keveredes jegyeit viselik. Az átmeneti helyzetet különösen élesen fejezi ki Komját, amely két települést egye­sit magában, a Magyar- és Oroszkomjátnak ne­vezett Kis- és Nagykomjátot, világos jeléül an­nak, hogy a birtokon a magyar és ruszin elem a különállást kifejező arányban osztozott. A ruszin- ság által két oldalról befogott ék csúcsában levő s csak 1490-ben feltűnő két Karaszlót a település első szakában is már tiulnyomólag ruezinság lakja. A lépcsőzetes magyar-ruszin vonalban azonban a kis völgyi falu megtelepülése törést még nem idézett elő, mivel a többségi ruszin elem mellett az első megtelepülök magyar rétege a lépcső leg­alacsonyabb fokán fekvő Alsókaraszlón is számot­tevő volt. Felsők araszlón, mely tulajdonképpen már hegyvidéki falu s igy a magyarság életfor­májának keyé&bé felel meg, az 1509. évi adatok alapján, nem ismerhető fel magyar réteg, bár ké­sőbb magyar töredékek iktatódtak * falu kö«ő#*« s-égébe. A ruszin Felsőkaraszló tehát a másik szél­sőség állomása a lépcsőzetes átmeneti vonalon. A Hontpázmányok falvai Az ősi hontmegyei nemzetség bihari ága a 13. század második felében szerzett birtokot és tele­pedett meg Ugocsán. A nemzetségből az első ugo­csai birtokot Achilles pécsi püspök szerezte, aki IV. Béla alkoncellárja volt. Verbőcőt kapta, amely tehát az ugocsai birtok magvává vált. A Biharból Ugocsába telepedett nemzetségnek két ága vert gyökeret, Marcell comesé és Mártoné. Az előbbinek család­fáján a Zovárdffy, Magfalvy és a ma is élő Új­lak y, az utóbbién a Fancsikay család szerepek Mig azonban az utóbbiak Fancsika mellett csak kisebb birtokokat szereztek, Marcell centes ága jelentékeny adományokra tett szert és kialakitóttá a megye harmadik nagybirtokát. 1 Ardó, a. mai Szőllősvégardó és Rákász, továbbá Ujlhely, Újlak és Karácsfalva jelentkeznek gyors egymásutánban a nemzetség telepitő munkája so­rán. Nemzetségi alapítás még Ma^falva, a későbbi Mátyfalva, aztán Dob és Kérő kis falvak. A me­gye keleti felében nemzetségi birtok Rákász, ezt a Perémyi birtok választja el a nyugati Hontpáz­mány uradalomtól. A kilenc uradalmi falu össze­függő területen, a megye nyugati felében, a Ti­sza jobb partján elterülő sik földön feküdt, de ennek ellenére egységes uradalmi szervezet nem alakult ki, mert ennek útjában állottak az ágak gyors szétágazásai. Különösen gyors volt a fan- csikai ág szétesése. Fancsikán és a verbőci bir- tokrészen a nemzedékek e 1 terebélyesédésévei egy­re több nemesi kiuria sorakozott egymás mellé, korán egyengetve a későbbi kúriáiig község ki­alakulásának útját. Ez a folyamat természetesen párhuzamosan haladt a fokozatos elszegényedés­sel s a nagyszámú ugocsai kisnemesség életfor­máihoz és érdekköréhez való alászállással. így a fancsikai nemesek valamelyikét csaknem állan­dóan az alispánok vagy szolgabirák között talál­juk. A 14—16 században a birtokok zömét kezükben tartó Marcell-utódiok is számos casládban ágaztak szét, amelyek azonban kihaltak s igy a Marcell- ág birtoka a 16. században újból egy kézben-egye­sült*. Homogén birtoktest azonban nem állott elő, mert eladott port.iók, nőági jussok és zálogolások egyes részeket a birtoktestből kikapcsoltak s az osztozás is újból kezdődött az együvé került új­helyi birtokokban. A 17—18. században a nemzet­ségi birtoktest jó része már kisnemesi vidék jel­legével bírt. A birtokos családok e szétágazása, a birtokok osztozódása és a kúriák szaporodása a helyileg együttélő közösségekbe olyan réteget visz be, amely a magyarság erőtényezőit gyarapítja. A tíz nemzetségi falu közül négynek az eredete a királyi uradalom korába nyúlik. Ezek Karács­falva., Ardó, Rákász és Verbőc. Némi telepítési keretül szolgáltak, de kétségtelenül részleges vagy teljes uj telepítésre vártak. Minthogy a to­vábbi hat falu merőben nemzetiségi telepítés, a tiz Hontpázmán falut a nemzetség által tele­pitettnek kell vennünk. A tervszerűségre és kö­zös formára mutat a telepítések magyar egy­sége. A hat falu neve magyar, a jobbágy-családnevek magyarok. Rákász fejlődése aztán természetesen lényege­sen elüt a többjétől, hiszen a megye keleti hatá­rán fekszik, A nagyszőllősi hegységen ezéthul- lámzó ruszin áradat a lakatlan hegyi terület meg­szállása közben bétákéit néhány szomszédos ma­gyar faluiba is. Az elsők között találta útjában Rákászt, a 16. század folyamán a falu teljesen el is ruezinosodott. A megye nyugati felén lévő tömb magyar jel­lege élesen kidomborodik. Egyházi nagybirtok nem szerepel Ugocsa meg­. telepítésében. Királyi uradalom és nagybirtok mellett fontos telepítési tényező volt a szabad kisnemesi elem. ^i^gai-Ma&^arhirlai? 1937 m&rdtts ~ ,4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents