Prágai Magyar Hirlap, 1937. február (16. évfolyam, 26-49 / 4172-4195. szám)

1937-02-21 / 43. (4189.) szám

1937 február 21, vasárnap.

Egyiltíműkődés

vagy

egymás elleni uszítás?

Január 31-i számunkban közöltük Pli- nius „Van-e szükség külön katolikus napi' lapra?" dmü cikket. Erre a szlovenszkói magyar Katolikus Akció országos vezető- sége több hetilapban reflektált. Alább közöljük illusztris katolikus pap-munkatársunk ellenválaszát, amivel a kérdés fölötti vitát — legalább is egyelőre — le is zárjuk.

tetőpontján megingatta még Bismarck állását is. Akkor a megelőzőleg kulturharcos vaskancellár jónak látta az egyházi felebbvalóság utján „le- szereketm‘ a centrumot. De az egyházi tekintélynek lényegileg hit és erkölcs terére kiterjedő — direkt tudományos vagy politikai problémákat nem érintő —• hatáskörét német pontossággal ismerő centrum teljes tisztelettel kijelentette, hogy politikai téren reá nézve a speciális német viszonyok és érdekek irányadók. Magyarországon is voltak a háború előtt egyes egyházfejedelmek, akik a világi hatalom nyomása alatt a keresztény néppártot le akarták szerelni. De törekvéseik mindannyiszor meghiúsultak az élet reális követelményeinek gátján.

Száz szónak is egy a vége: senkinek sincs kifogása a katolikus lap, mint ilyen ellen, ahol szükség és tér van reá De a mi gyér magyar területünkön — ismétlem — sem tér, sem szükség nincs rá

PLINIUS.

Elhallgatott htsebhslgek

HEXOL „Köszvény -szesz“

f á jdalo mceill a/p i tói ag hat csúz, rheuma, ischias, köszvény, szaggatás, hát- és izom- fájdalmaknál. A köszvény-szesz naponta kétszer használandó és pedig reggel és efete lefekvéskor. Evőkanálnyit tenyerünkre öntve a gyógyszerből, azzal a fájdalmas testrészt jól bedörzsöljük, aziután pedig gyengéden megmas&zirozzuk. Az így bedörzsölt, megmasszirozott testrészt jól bepólyázzuk, hogy a jótékony izzadást ezáltal előmozdítsuk. Egy üveg ára Ke 10.—. Központi és szétküldési főraktár:

„Vörösrák" gyógyszertár

BRATISLAVA,

Mihálykapu-ucca 24. sz. Alapítási év 1312.

„Eljön a nap, amikor a francia egység kapcsai el fognak szükségszerűen tűnni. Ez ma már befejezett tény.“

Franciaországban nincsenek kisebbségek?

Irta: Duka Zólyomi Norbert

Két Plinius volt. Az idősebb, Plinius Major, a természetbúvár. Hogy „felszeg" tudós volt-e, nem tudom, mert az egész középkor könyveiből merítette természettudományát. De talán nem ártott annyit, mint amennyit egy-két balkezes szerkesztő árthat. A másik az ő unokaöccse, Plinius Minor, Bythinia helytartója, a vallási tü- relmesség örök klasszikus mintaképe, aki Txaján császártól kérte s meg is kapta a keresztényekkel szemben gyakorolt jogi prakszisának helybenhagyását. Hetven évvel a kereszténység megalapítása után kétszáz évvel Konstantin türelmi rendeleté előtt, amikor a császártól az utolsó néprétegig Nero és Domitian alig kihűlt emlékének benyomásai alatt az egész birodalom a keresztények kiirtására volt hangolva, igy ir világhírű levelében ez az én Piiniusom: „Szükségesnek

tartom az ügyet eléd terjeszteni, ó Cézár, már csak azok nagy száma miatt is, kik keresztényeknek mondatnak s egyre jobban terjednek minden rangban és rendben, nemcsak a falun, hanem a városokban is. Én a magam részéről nem nyomozok a keresztények után, mint más prckcnzulok s a puszta keresztény névért — hacsak más bűntényt nem bizonyítanak rájuk — nem Ítéltetem el őket. Mert a keresztények bűne mindössze abban áll, hogy hajnal előtt gyülekezeteikben Krisztusnak, mint Istennek himnuszt zengenek, bűneiket meg vallják, azután valami ártatlan eledelt vesznek magukhoz és a szegényeket megvendégelik."

Az élet tanúsága szerint az antiszemitaság vagy a más felekezetek elleni türelmetlenség és uszítás, melynek hangjai a cikkemre megjelent reflekszióban fölcsillannak, nem biztos próbakövei az igazi katolicizmusnak. Semmiesetre sem tükrözik vissza az evangélium szellemét. Krisztus a vallási ellentétet uszitóan élére állító és minden emberi és szociális érzést sértően éreztető írástudókkal nem értett egyet. Nem is busult azért azon, hogy azok „megbotránkoztak" a Mesternek a bűnösökhöz és -más vallásuakhoz leereszkedő modorán, sőt az ősi hit árulójának is kikiáltották, legfeljebb baljóslatú „vae vobis“-ával felelt nekik. Vezető emberek voltak ezek is, neki is vezették népüket a falnak. Faulhaber müncheni bibo-rnok nyilvánosság előtt védelmébe vette a vallásáért üldözött zsidóságot. Sőt maga XI. Pius pápa is szót emelt a féktelen antiszemitizmus ellen. S hogy keresi a jelenleg uralkodó pápa az együttműködést az oroszországi pozitív hithü ortodoxokkal!

A politikamentesség és a pártpolitikán-kivüli- ség közt nincs nagy különbség, egy végeredményre vezet. Annyit jelent, hogy ne legyen külön bevallott keresztény párt, hanem minden pártban legyenek jó keresztények, jó katolikusok. Ez addig és ott, ahol politikai pártok vezetik az ország sorsát, a legnagyobb abszurditásokra vezet. Ez a százéves kudarccal dicsekvő francia mód- I szer, mely minden huszonöt évben pusztító kultúrharcot zúdított a francia egyház nyakába. A legújabb időkig a spanyol viszonyok sem voltak jcSbaik. Ott is a többi között az uszító exkluzivitás és a századokon át folyt erőszakos térítések bosszulták meg magukat részben. El lehet mondani a prófétával: „Megsokasitád a népet — de nincs benne .köszönet!" Ezt nem kell itt most megállapítani, részletesen megtárgyalták ezt a német és belga újságok és folyóiratok'; legújabban részben beismerik már magük a spanyolok is.

Persze vannak mindig, akik sohasem okulnak, s nem akarják megérteni, hogy a mai világlküz- cie lemben már nemcsak' a katolicizmusról van szó, hanem egyáltalán a vallásról, magáról az Istenről!

Épp ezért életrevalóbb népeknél erősebben fogták meg az ekeszarvát: bevallott keresztény pártok működnek, miint súlypontok, mint kristályosodási központok, melyekkel együttműködhetnek az összes jóakaratu elemek. A francia és spanyol kudarccal szemben áll a német centrumnak évtizedeken át viliágpéldául szolgált nagy sikere. Állandóan száz képviselőt számláló falanxa, mely a német nemzetnek csak egy harmadát képviselte, egymaga semmire sem ment volna, de más pártokkal együttműködve, hatvanhá- rom éven át, az első birodalom megalakulásától a harmadikik (1870—1933) kormányzott; úgy a bál-, mint a jobboldali kilengéseket meggátolta s nélküle nem lehetett törvényt hozni Németországban.

A nyolcvanas években a centrum hatalmának ■

Mikor breton barátom állandóan olyan öntudatosan breton mozgalomról, breton kisebbségről és breton követelésekről beszélt, még nem tudtam, mi minden rejtőzik a szavak mögött. Azt hittem, valami vidéki megmozdulásról van szó. Ahogy errefelé kelet- és nyugatszlovenszkói dolgokról szoktak beszélni. Azért az a hév, amivel kis hazájáról és lakóiról beszélt, az az élénk érdeklődés, melyet a mi viszonyaink iránt mutott, különösen hatott rám és végre kijött belőlem a kérdés:

—- Igaz az. amit előbb hallottam ismerősétől? Hogy Franciaországban éppúgy, mint Portugáliában, nincsenek nemzeti kisebbségek?

Ő nem szólt semmit. Csak egy kis füzetet szedett elő és kezembe adta. „Bulletin des Minoritás Nationales en Francé" —> A franciaországi nemzeti kisebbségek folyóirata. — A havonta megjelenő folyóiratban 6 — hat — nemzeti 'kisebbség emeli fel szavát és nívós cikkekben ismerteti helyzetét és égető kívánságait. A legöntudatosabb és legszámosabb a breton nép. A Franciaország nyugati részén háromszögalakban melyen az Atlanti óceánba nyúló bretagnei félszigetet 3 millió ember lakja, de jelenleg már csak a fele, másfélmillió beszéli az ősi kelta nyelvet. Azt hiszem, ha sok, úgynevezett átlagonfelüli müveit embert végigkérdeznénk. azt mondanák, hogy a breton nyelv a francia egyik faja. Pedig semmi 'köze nincsen hozzá. Olyan messze van a franciától, a román nyelvcsaládtól, mint az ural- altáji nyelvek például a szláv nyelvtől. Európa őstörténetéből mutatóba maradt... <— A másik kisebbség — ez az egyedüli nem volt meglepetés - — a szintén másfélmilliót számláló elzászi németek. Aminek a nyomát azután láttam még a folyóirat hasábjain, azokat már régen, még idillikus emlékű középiskolai történelemórá^f. ködében temettem el a történelem homályában. — A 'kel- S ták és a vizigótok árnyait nem reméltem so-j hasem viszontlátni. Pedig jelentkeznek. Oc-I citania, Délfranciaország —- Mistral költő hazája — reklamálja nyelvi sajátosságait Északfranciaországgal szemben és ha nem is léptek fel eddig mint kisebbség, nyelvi és kulturális tekintetben önálló hangokat hallatnak:

—■ Az érettséginél elfogadják az arab nyelvet, a finn és észt nyelvet, de Mistral nyelvét, 11 millió ember nyelvét nem ismerik el! Vájjon kevésbbé tiszteletreméltó, mint a többi? (Az occitániai ifjúság hivatalos lapja, az Occitania.)

A többiek nincsenek annyian, de öntudatosak és kérik nyelvi és kulturális jogaikat. A korzikai olaszok, az északfranciaországi flamando'k, a déli katalánok, a spanyol határ baszk lakói! —■ Hiába a bagatellizálás. Hogy csak nyelvi és kulturális kérdésekről van szó. Mi, itten Közép- és Keleteurópá- ban jobban tudjuk, miről van szó.

Barátom még sok mindent mutatott. A breton autonómista párt hivatalos lapját, a „Breize Atao" („Bretagne mindenekelőtt"), ahol ilyeneket olvastam: „A francia elnyomás négy alakjában jelentkezik: politikai

formája, mely tagadja a breton nép fogalmát ..., kulturális és nyelvi formájában, mely a legnemtelenebb, mert egy nyelvet és civilizációt öl meg; katonai formájában a breton népet küldi mindig az első hadsorba, hogy kiirtsa azt a népet, mely soha nem volt, de nem is lesz francia; — gazdaságii formájában..., a Bretagne Franciaországi számára nyersanyag telep és gyarmat •«.*’ I <

(1936 november 29). — Sőt mindezt az egyik cikkíró azzal toldotta meg: „Minden vérünket Bretagneért, Franciaországért egy cseppet sem! Mert mi kell a Bretagnenak: jó határ keleten Couésnontól a Loireig!" (1936 október 18). — És itt láttam a breton iskolaegyesület szózatát a breton nyelv bevezetése érdekében az iskolában, melyet 205 községi, kerületi tanács és számos szerv és egyesület támogat és aláirt.

Ha mindennek nem hittem volna és csak

I elvétett egyéni fantáziáknak tartottam volna mindent, egy kis, száraz hirecske mindennél jobban meggyőzött:

Maurice Duhamel, a híres francia iró is öntudatos breton. 1928-ban jelent me9 érdekes kis könyvecskéje a nemzetközi fede- ralizmusról és a nemzetek ébredéséről. Hátlapján kis függelék arról számol be, hogy 1927 szeptember 12-én Quimperben, Bre- tagneban a breton, elzászi és korzikai autonómista pártok kiküldöttei megállapították a franciaországi nemzeti kisebbségek központi bizottságát (Elsass-Lothringische Au- tonomisten Partéi, Strollad Emrenerien Vreiz és a Partitú Corsú Autonomista). — Van más államban a kisebbségeknek ilyen központi szervük? Nincsen.

Franciaországban tehát vannak kisebbségek. Öntudatos, nyelvi és kulturális jogaikért harcoló nemzeti kisebbségek.

Hogy is írja Olier Mordrel „A nemzetek visszája Franciaországban" cimü cikkében (Bulletin des Minorités Nationales en Francé):

— Antropológiai szempontból a francia egység nem létezik. A nyugati és középponti alpesi csoportot északnyugaton, északon és ikeleten északi alfajok (sous-races nordiques), délen a földközi tengeri faj, egyéb helyeken pedig dinári tömegek környékezik ... Általában azt mondhatjuk, hogy déltől észak felé haladva a kisnövésü barna déli típustól a nagytermetű, szőke északi típusig jutunk.

— A nyelvtudomány sem hagyja sértetlenül a francia egység dogmáját. Francia tudósok állapították meg a „langue d’oil" és a „langue d’oc" alapvető különbségét.. . Végül is németül beszélnek a Rajna síkságon, flamandul északon, keltául Bretagne- ban, baszk nyelven a délnyugati részeken és olasz nyelvjárást Korzikában.

—■ A történelem arra tanít, hogy a francia egység a királyok sorozata évszázadokig tartó önkényes munkájának volt az eredménye ... Bretagne és Franciaország egyesítését 1532-ben korrupcióval és kérlelhetetlen háború fenyegetésével csikarták ki a breton államtól ... Háromszáz évvel később hadsereget kellett partra szállítani és a véres Ponte-Nuovo-i csatát megvívni, hogy a függetlenségüket védelmező korzi- kaiakat alávessék, akiket a genovaiak néhány millió aranyért eladtak Franciaországnak. 1610-ben Flandria még a spanyoloké volt, 1715-ben Lotharingia kétharmad része még a németeké volt... A francia forradalom erőszakos gesztusa kellett ahhoz, hogy véglegesen megsemmisítse a különböző, teljesen önálló jellegű francia tartományok évszázados alkotmányait... és Napóleon imperializmusa, hogy Stettintől Raguzáig tűzze ki a francia zászlót és egységes látszatot adjon olyan országnak, melynek szétforgácsolt jellege az osztrák birodalommal is megmérkőzhetett volna.

Mindezt a tudományosság szigorú kereteiben mondja Mordrel és végső következtetésnek felállítja a tételta

(Zárójelben kell megjegyeznem azt az érdekes tünetet, hogy az összes fenti megnyilatkozás, mely a mi jólnevelt szemünkben egészen hallatlanul merész, Franciaország területén bárhol nyugodtan napvilágot láthat. A szerző megírja, a nyomda kinyom- tatja és a könyvkereskedők hidegvérrel teszik ki a kirakatba még a breton szeparatizmus legmerészebb termékeit is. Mert Franciaországban tényleg meg van az irás és szólás szabadsága, a szellemi vélemény demokráciája és olyan könyvet is láttam már a kiratkatban, melynek az volt a cime: „Le a kormánnyal!")

Ha még mindig kételkedtem volna a kérdések komolyságában, újabb tünetek meggyőztek, hogy a nemzetiségek mozgolódása tudományos téziseken és helyi lapok és bro- sürák szózatán túl is már akut kérdéssé nőtt ki.

Párisban nemrég játszották a Moulin Rougeban (mely már régen mozivá degradálódott) a „Tout va trés bien, Madame la Marquise" cimü filmet. A kedvelt francia komikus, Noél-Noél breton nemzeti viseletben karrikaturát alakított, melyben a párisi bretonok —- pedig vannak legalább 300 ezren. — nemzeti önérzetük súlyos megsértését látták. Az egyik előadáson egyszerre csak élénk füttykoncert és kiáltozás támadt. Két breton tartományi képviselő vezetésével a jelenlevő bretonok hatalmas tüntetést rendeztek. Megjött a rendőrségi autó, egy csomó embert elővezettek. De másnap tovább ment a tüntetés, harmadnap is, negyednap is és mindig hatalmasabban, mindig erőteljesebben. Alighogy Noél-Noél alakja megjelent a vásznon, a bretonok felálltak, elénekelték nemzeti himnuszukat és élénk lármába törtek ki. Az igazgatóság a filmet kivonta a programból.

Gwenn ha Du bretonul Fehéret és Feketét jelent, a Bretagne nemzeti színeit. Ilyen néven hosszabb idő óta titkos társaság működik és „merényleteivel" tüntet a breton szeparatizmus mellett. Nagyon jellemző, hogy a közép- és keleteurópai véres módszerek helyett milyen szellemesen és vérte- lenül, de nem kevésbbé hatásosan oldják meg a merénylet fogalmát. Mikor Herriot francia miniszterelnök 1933 augusztusában Bretagne fővárosába, Rennesbe készült, hogy Bretagne és Franciaország egyesítésének négyszázéves jubileumi ünnepségén résztvegyen, az ünnepély előestéjén a főtéren levő szobrot, az egység szimbólumát lerombolták. A hivatalos körök azzal akarták a dolgot elsimítani, hogy Nantesban újabb ünnepséget akartak rendezni. De november 20-án Herriot vonatja Bretagne határán, Ingrandes mellett megállt s órákig ott vesztegelt, mert a vasúti síneket felszedték. Az „esprit" nagyobb dicsőségére azonban jóval a megszakított pályatest előtt a merénylők piros jelzőlámpákat helyezték el, hogy senkinek baja ne történjék! — A Gwenn ha Du „merényletei" folytatódtak. A francia kultuszminiszterhez fenyegető levelek érkeztek. 1936 pünkösdjén a négy breton fő- prefektura hivatalos helyiségeinek a padlóját éjjel a breton nemzeti sínekre festették be, éppen akkor, amikor reggelre hivatalos látogatásokat vártaik, a tett színhelyén pedig lángoló nyelvű felhívást hagytak, melyben tiltakoznak az ellen, hogy a francia kormány még mindig nem engedélyezte a breton nyelv bevezetését az iskolába. Érzelmeiket a már említett jeligébe foglalták: „Minden vérünket Bretagneért, Franciaországért egy cseppet sem!"

A francia egység illúziója mögött tehát elkeseredett küzdelmek folynak. Kik küzdenek és milyen célokért?

j[Folytaíjuk.J

6