Prágai Magyar Hirlap, 1937. február (16. évfolyam, 26-49 / 4172-4195. szám)
1937-02-03 / 27. (4173.) szám
L A magyar kisebbség panaszait teszi magáévá Stodola Emil a nyelvjogrél irt könyvében Az államfordulat előtt is ismertnevü szlovák közíró súlyos bírálatot mond a csehszlovák nyelvjogról és még inkább a nyelvgyakorlatról 4 _______________^RXGAlAV\O^AR.HlRIiAI> _________________________ Pr ága, február eleje. Máir a múlté az az idő, amikor illetékeeerk a közéleti fórumokon és a sajtó hasábjaim nyílta,n hangoztatták, hogy a csehszlovákiai magyar kisebbség maradéktalanul birtokában van a békeszerződés- és a.z alkiot- mány-biztositotta jogainak, sőt már többet is kapott, mint amennyi megilleti. Az utóbbi időben felelős tényezők, sőt maga a köztársasági elnök is kijelentette, hogy a magyar kisebbség problémájának megoldására rövidesen sor kerül. Tehát. legilletékesebbek ismerték be, hogy a magyar kisebbség problémája még korántsincs megoldva. A magyar [kisebbség immár tizennyolc éve vívja szakadatlanul harcát jogainak maradéktalan elismerése érdekében. A békés diszkusszió bekövetkezésének idejétől még messze állunk 6 e légkör megteremtésére irányuló törekvésünkben csak örömmel tudjuk üdvözölni a-zt. hogy dr. Stodola Emil szlovák nyelven irt „A nyelvtörvényről és a kisebbségi kérdésekről" címen, amelyben beomüinket igán közelről érintő kérdéseiket vesiz éles kritikai bonckés alá. Le kell szőréből elbírálni az eseiményeket. nem haillgat- fognnatosltott joggyakorlat bírálásánál igyekezik a lehető legnagyobb tárgyilagosság szemez* géböl elbírálni1 az eseményeket, nem hallgatva "el az államhatalom végrehajtó szervei által elkövetett súlyos hibákat sem. A belpo’itika legfontosabb problémája A szerző könyve előszavában megállapítja, hogy az 1920-ban kiadott nyelvtörvény és az 1926- ban kiadott végrehajtási rendeletről beigazolódott, hogy az előírások gyakorlatbeli kifejtése nem felel meg minden tekintetben 6 objektív kritikára és javításra szorul. „De más téren is — írja a szerző — vannak olyan dolgok, amelyek revízióra szorulnak. A kisebbségeinkkel való viszonyunk előkelő tényezőinknek a javítást célzó törekvése ellenére sem olyan, amilyennek lennie kellene és ez a kérdés belpolitikánk egyik legfontosabb problémájává válik.“ Ezután kifejezésre juttatja, hogy törekvése oda- irányml, hogy a kisebbségék kérdése a rendes tárgyi diszkusszió mezejére terelődjék. A nyelvtörvény „diktátum" volt Igen figyelemre méltók a nyelviérvényhez fűzött általános megjegyzései, amelyökiben többek közeit t azt iirja,, hogy „a nyelvtörvény diktátum volt és az ahhoz kiadott végrehajtási rendelet annak folytatása és ez utóbbi már csak e tulajdonsága miatt sem felelhet meg mindenkinek.'4 A nyelvtörvény és a végrehajtási rendelőt szövegének és indokolásának ismertetésié után közli az 1921. és 1930. I óvi népszámlálások adatait az egyes,országrészek szerint és a táblázatok végén megjegyzi, hogy „ámbár a magyarok természetes szaporulata nem kisebb, mint a csehszlovákoké és az 1932. évi statisztikai évkönyv adatai szerint 1000 lakos után 8.81 volt, tehát számuknak 1921 óta aránylagosan emelkedni kellett volna, mégis 10 százalékkal csökkent." A csonka törvény következményei Stodola hosszasan időzik el a nyelvtörvény végrehajtási rendeletének tárgyalásánál. Fejtegetése szerint a végrehajtási rendedet megalkotás ának főnebézséige abban rejlett, hogy egy csonka, nem is keret-törvényre alapult, hanem egy olyan törvényre, amely a nyelvi kérdés szabály ozásának csak legfőbb irányelveit tartalmazza. Összdhasomliitáis kedvéért fölhozza a belga nyeilvtörvényt, amelynek 100 paragrafusa van, imáig a csehszlovák nyelvtörvény a nyelvi kérdést mindössze 10 paragrafusban intézi el annak ellenére, hogy a nyelvi kérdés kényes volta miaitt a legnagyobb pontosságot és alaposságot igényli. A törvény caomkaeágámalk tudja be, hogy a legfelső közigazgatási bíróságnak igen sokat kellett foglalkoznia a nyelvi kérdésekkel s hogy a végrehajtási rendelet egyes részeit törvénybeütközőnek nyilvánította, valamint hogy néhány igen fontos kérdésben ellentétes döntéseket hozott. „Ugyancsak ennék a következménye az ás — írja Stodola, — hogy a rendelet egye* előírásai érthetetlenek. így -keletkezett ellentét- az igaz- -fiágugyi minisztérium és a -legfelső -közigazgatási bíróság között ama kérdés tekintetében, hogy vájjon az idegenek az állami, hivatalokkal vatl-ó érinitika zésükben használhat,ják-e a kisebbségek nyellvét. A könyv részletesen ismerteti a végrehajtási rendelet négyes beosztását, mely szerint az első a biróságokról, h'ivatailo-król, intézményekről és a köztársaság vállalatairól és szerveiről, a második az önkormányzati hivatalokról és nyilvános tes-tületeíkről, a harmadik a felek nyelvi védelméről, a nyelvhasználatiról és -más intézkedésekről tárgyal, mig a negyedik rész a záró és különösképpen a Kárpátalját érintő intézkedéseket tartalmazza. Stodola megállapítja, hogy a végrehajtási rendeletben megnemnevezett hivatalokra és hatóságokra vonatkozóan a szükséghez képest önálló rendeleteket kellett volna kiadni, de ilyen rendeletek eddig még nem jelentek meg íj és többek között a következőket írja: ,.A kisebbségi jognak a végrehajtási rendelet 1. szakaszában foglalt s csupán az ott fölsorolt minis ztériwnok alá rendelt hivatalokra és szervekre, valamint a bíróságokra való korlátozása nem indokolt és nem folyik a törvényből" Sziovenszkó a történe’mi országrészek mögött Stodola „Kisebbségi nyelvi jog“ cím alatt a nyelvtö-rvény 2. és 3. paragrafusaival, valamint a végrehajtási rendelet 14—41. paragrafusának -előírásaival foglalkozik, melyek szerint a -megszabott fölt-étieíelknek megfelelőiem a bíróságok a hivatalok és az egyes szervek a kisebbségi nyelvű felektől kötelesek a beadványokat kisebbségi -nyelven elfogadni és -az elintézést nemcsak az államnyelven, hanem a kisebbségi nyelven is kiadni. Énnek fejtegetése során a követHaUHÜHHBBBBBHHnBHH 1937 február 3, szerda. kező megjegyzést teszi: „Aimi a kisebbségi jogokat illeti, a szlovemszkói és kárpátaljai, valamint a történelmi országrészek gyakorlata között diszkrepancia van és Szlovenszkó néhány kérdésben a történelmi országrészek mögött sán tikál. Nem beszélve bizonyos intézményekről, mint például a mezőgazdasági tanács, a nyugdíjintézet, a járási iskolatanácsok német osztályairól, nem beszélve arról, hogy nálunk Pozsony és Kassa törvényhatósági városok autonóm jogát politikai okokból szüntették meg és hogy nálunk ugyanez okokból nincsenek autonóm ügyvédi kamarák, rá kell mutatnunk arra, hogy a nyelvtörvény végrehajtása nem teljes." Egy érvénytelen paragrafus A sz-erzö szerencsétlen örökségnek minősiti a -magyar büntető perrendtartás 343. paragrafusa 5. bekezdésében foglalt előírások átvételét, am-ély az esküd ti tisztséghez az áll amin y-e-lv tudását követeli meg, mert enmie-k f-oiltyán a kisebbségi nemzethez tartozók kizáratnaík e jogukból, ha nem beszélik az államnyelvet. Ehhez -megjegyzi, hogy. a ny-elvtörvény 9. paragrafusa az 1918 október 28-a előtt érvényben volt minden nyelvi vonatkozású előírást megszüntetett. — Folytatjuk. — A rimaszombati hősi emlékmű-pályázat eredménye. A Rima szombati Hősök Emlék- Bizottság-a közli: A rimaszombati hősök emlékművének felállítása céljából alakult bizottság a közelmúlt napokban tartott ülésén döntött a pályázatra beérkezett 25 pályamű fölött s kivitelre minden tekinte-'Jben alkalmas pályamunkák hiányában egyelőre csupán a dijak odaítélésében határozott. A 2000 koronás első dijat a , Béke 1936“ jeligéjű, az 1200 koronás második dijat a „Közvitéz" jeligéjű s a 600 koronás harmadik dijat pedig az ,,1914— 1918“ jeligéjű pályaműnek ítélte oda. Ezenkívül dicséretben részesítették a „Fortitudine" és „SicuLus" jeligés (müveket. Az 1. díjjal kitüntetett mű szerzője Makovits Jenő (Rimaszombat), a 2. díjas Nemes György (Budapest), 3. dijasimü szerzője dr. F leiseb ma mi Artúr (P-Oizsony), a dicséretet ki-érdemelt müvek sz-enöii pedig pakolni Farkas Béla (Budapest) és Giba’a Ferenc (Eperjes). Az emlékmű- bizoffság kéri az összes pályázókat, hogy a pályázati feltételek szerint a pályaművek elszállításáról gondoskodjanak lehetőleg 15 napon beiül, mivel elleneseiben a szerzői jog teljes épségben tartása melleit a müvek a rimaszombati „Göm'ör-K-islhontii“ múzeumnak adatnak át. Az érdekeltek ez ügyben szives- ke-dijenek az emlékbizottság ügyevezető elnökéhez, SiGhert Károlyihoz (-Rimaszombat) fordulni. — Szomjas vagyok! — üvöltötte Alboin. A pohárnokok rohan- tek és teletöltöttek az edényeket. Hamar uj tálak kerültek a megfagyott húsok helyére, de már az étel sem ízlett. Zavartan zsongott és békét- lenkedett a terem. Ilyen szörnyűséget, örökké éltetni a királyt, amikor egy fia sincsen és tudj3 Klef, hogy ezért öli a bánat. — Urak, vigadjunk! — kiáltott Alboin bősz vigyorgással. — Van még egy takaros kis kupám, finom csont, nagyerejü kupa. Hozzad csak, testvér. Forró lázban küldte Helmechist és az remegve hozta a koponyát. Alboin megtöltette és kiiíta fenékig. Aztán kézről-kézre adta a kupát. — Családi kincs ez, urak! Apósom feje, úgy bámulja, aki még nem látta, — vigyorgott Alboin veszekedett dühvei és újra ivott. Helmechis szólni akart, hogy hagyja fényes nappal ezt a szörnyű italozást. ■— Úrnőnk vár rád, erre gondolj, testvér uram! — hajolt hozzá. Alboin belémeresztette villámló tekintetét a könyörgő, fölakadt nagy szemekre és egyszerre szinjózan lett. Iszonyatos józanság volt, éles késekkel hasogatta az agyvelcjét. Föl kellett tépni az ujjasát, olyan hevesen tódult és zuborgott a vére. Rozamunda várja, pézsmától és őrjítő szeszektől illatosított testével várja! Pogányul gonosz szépséggel várja! De nem, ez a bűvölet megszakadt! Majd csak úgy veszi birtokába megint, ha kéjt akar, mint ahogy lélektelen tárgyat használ az ember és aztán sutba dob. Nem több ez a kikent, aranyban páválkodó asszony az utolsó condránál. — Meddő, meddő, meddői — üvöltötte és rángatózott és lihegett veres dühében. Hát kinek hódította ezt az országot, kiért öli magát már négy esztendeje? Vér és vér, sirám és halál, verejték és munka semmiért. Ezekért a telhetetlen urakért? Talán a félszemü rühes Klef ért, aki igy belémart? Az arcátlan holnap talán már kimondja, hogy a korona az ő nemzetségét, a Beleosokat illeti, ha magtalan maradna. Megrázkódoít s minden izma lihegett és lángolt. b — Az asszony ne várjon hiába, — mondta aztán hirtelen. — Ezt a kupa bort én viszem el néki. Hadd ürítse az egészségemre. Vigadjon az apja fejivei. Mintha villám érte volna őket, olyan döbbenten nézték. Helmechis a színét váltotta és remegett. Érezte, ha most karján fogná Alboint* hogy visszatartsa, ez a félelmetes erejű ember összeszabdalná irgalmat*' lanuL 7. / Vitte a telt csontkupát az ágyasházbe. Helmechis mint egy árnyék kisérte. Rozamunda egyedül volt, byszuazingében ágyán hevert, igéző puhaságban és illatok közt-— Mit hozol, Alboin? — fordult csodálkozva a belépő feli* —- Édes italt, angyalom, — nevetett a férfi. Rozamunda pillantása a csontpohárra esett A koponyából démonion világított a két rubinszem. — Ez emberfej! — hőkölt vissza. Ismerte az Ilyen koponyából csinált kupákat, rettentő szkíta ötvösmunka ez, de most Idegtépő és iszonyatos volt ahogy borral telve reszketett Alboin roppant markában* ego föld REGÉNY IRTA: EGRI VIKTOR NEGYEDIK KÖNYV 65 (FOLYTATJUK) Mintha vért hozna, frissen ömlő, meleg embervért és vele borzadályt és halált —■ Kinek a feje ez? — ugrott föl szivig dermedt vérrel. — Apád koponyája, Kunimund királyé! Rozamunda egyszerre megcsöndesedeít, Helmechis látta elsápadó arcán, szemére hulló pilláin és remegésén, hogy halálos sebet kapott. De gőg és gyilkos kevélység tartotta egyenesen, — Eredj, részeg vagy! — mondta, de érezte, hogy nem a borbó- dultság tüzeli Alboint. Hát idáig jutottak már, föltépi az egész múltat, meggyilkolt apja fejét hozza és kérkedik! — Igyál! — kiáltott Alboin. — Varázserő van ebben a csontban. Talán az apád ad erőt a meddő méhedrek. Vigadj az apáddal! Mintha bürök mérgével volna teli, úgy vette ét Rozamunda a koponyát. — Én iszom, ahogy parancsolod, — mondta félelmetes hidegséggel és visszanézett Alfcoinra. Nem ember ez, de alattomos, acsarkodó tigris. Észbontó, hogy ezt a fenevadat égő szenvedéllyel szerette! Óh, ez a vaksága mindennél kegyetlenebb! Kipusztitott nemzetségének minden átka ráhull e pillanatban. Holt faja kisértettánca, gyilkos rontás, jönnek a meggyalázott múltból az eltemetett árnyak, iszonyú hahotákkal jönnek a koponyák, csontkezek nyúlnak utána és fojtogatják. Legázolt testek, százak és ezrek, egész nemzetsége és üszők borit be mindent! Ez a vég, ez a végső megsemmisülés, hogy a meggyalázott múlt igy föltámadott! Megvonaglott a kíntól, mégis szájához vitte a koponyát és magában arra gondolt, hogy a halált issza, de nem a maga halálát. Mikor letette a kupát, még mosolyogni is tudott. —* így akartad! — mondta és hangjában halálos elszántság volt. Alboin agyabódultan állt, már nem tudott tiszta fejjel figyelni és nem látta, hogy megölte az asszony szerelmét és pusztító gyűlöletet ültetett a vérébe. Nem történt semmi hiba, motyogta maga elé. A meddő asszony (hadd tudja, hogy semmi neki! A? ujjával pöckölt egyet és ittasan fölne- vetett. Aztán fogta a csontpoharat és a maradék bort az ágyra öntötte. — Ide is jusson az erejiből! Rozamundában a düh és iszonyat fölundorodott. Nem elég, hogy egyszer megalázta, de tovább ocsmánykodik! Reszketett és előredőlt, harapásra nyiló szájjal és fogát csattogtatva. A torkének ugrik és körömmel marcangolja, ha’ közeledik éa érintené merné. De Alboin nem jött közelebb. Mintha kielégítette volna, hogy Ro- samunda ivott a koponyából. Érezte győzelmét és boldogan vigyorogva •árkon fordult Nehéz, tántorgó lábakkal kiment A falnál kushadó Helmechis követni akarta. — Te maradj! — villámlott rá a királynő szeme. Helmechis cövekelve állt és ónsápadt lett Egyszerre megrohanta a gondolat, hogy Rozamunda halált akar, Véres elégtételt a gyalázatért És Rozamunda kimondta: — Alboin meg fog halni! Az agya tekervényelben, titkos rejtekében mintha már élt volna a gondolat, a bosszú az utolsó évek gyalázatáért, a magányért és csalódásaiért és ez az utolsó sértés csak a lökést adta, hogy végre visszavágni, cselekedni tudjon, *
