Prágai Magyar Hirlap, 1937. január (16. évfolyam, 1-25 / 4147-4171. szám)

1937-01-10 / 7. (4153.) szám

s ^MGSlMAG%AllHlKLaff >7 január 10, vasárnap* Velencétől Szí ovenszkóig Irta: Borsody István A pozsonyi SzNKE a magyar iskolákért Pozsony, január 9. A SzMKE pozsonyi füióllv- jáualk válaj&zitanáuya törtökön eetie itia/rtoitta meg ezévi első ülését dr. Prenghy Árpád eflinőik- léiséve-1. Császár István titkári jeilientéséhen be- ezáiinioilit a tavaszi magyar képzömiü vészeli kiál­lítás ©iőkésizüLeitiemöl és {elhívta a SzMKE tag­jait a pozsonyi magyar kui túr egyesületek báli­jának támogatására. Fizély Imrét, az iskola- ügyi bizottság volt vezetőjét a választmány megbízta a bizottság ügyeinek a közgyűlésig valló további vitelével, egyúttal felmondotta dir. Fleáscihmann Gyulának; a válaszaránnyal valló kooptáJiásáit. Fizély Imre vázolta az iskolaügyi bizottság munkája éllé tornyosuló akadályokat 6 a magyar iskolaügyi helyzet jellemzése során rámutatott arra a tényre, hogy 18.000 magyar nemzetiségű gyermek látogatja a más tannyel­vű iskolákat. Ludwig Aurél, az áekolaüigyi bi­zottság tagja örömmel jelentette, hogy Főréven, — ahol eddig egyáltalában nem volt magyar iskola, — már folyik a magyar tanítás, ame­lyet 56 magyar gyermek hallgat. A doirnkappeM magyar iskola ügye még mindig neim kierülit a megvalósítás stádiuma. Zabosban e hónap 15-ién nyiliik meg a magyar iskola, a felsöesallóközi Dénesiden pedig már folyik a -magyar tanítás. Elszomorító képet nyújtott a nyeivhatárokon, különösen az ezek közeliében lévő magyar fal­vak magyar iskolai viszonyairól és sürgette az országos kultnrmegmozdiulMst a magyar isko­la, a magyar gyermek érdekéiben. Konkrét ja­vaslatot terjesztett elő, mely szerint szlovák példáira a magyar egyesületek, testületek és asztaltársaságok vállalják a magyar iskolák dologi kiadásait. Az indítvánnyal kapcsolatban a választmány amr-a az álláspontra helyezkedett, hogy e-lviileg egyetért vele és megteszi a szük­séges kezdeményező lépéseket, — A választ­mány végül elhatározta, hogy az ezévi közgyű­lést március első felében tartják meg. _ A PRÁGAI KÁROLY-EGYETEM UJ HALL­GATÓINAK IMMATRIKüLACIÓJA. A prágai Károly-egyetem rektorátusa közli. Az ebben a tanévben felvett uj egyetemi hallgatók immatri- kulációja a bölcsészhallgatók részére január 14-én, csütörtökön délelőtt 11 órakor, a természettudo­mányi tanszak hallgatói részére január 15-én, pénteken délelőtt 11 órakor és az orvostanhall­gatók részére január 19-én, kedden délelőtt fél 9 órakor lesz. A bölcsészek immatrikulációja a Smetana-téri bölcsészeti tanszak épületében, a természettudományi hallgatóké Albertovon, az or­vostanhallgatóké ugyancsak Albertovon a histoló- giai intézetben lesz. Kiröpül az ember otthonról... Röpül, röpül, minit az elhajított kő a magas levegőiben, emel­kedik, táivolioidifc mindentől, — de egyszeresük kifogy a mozgás ereje, kérleliheteitílieoiü] hatni kezd a föld vonzása s meredek gyorsasággal zuhanunk vissza oda, ahonnan elliindulitiunk. Időben gondolkozunk a távolságról: ha hó­napokra idegen országokba utazunk — hóna­pokra távoioidumik az otthontól. Nem kilométe­rekre. Az az érzésünk, mintha hónapos időkre lienne újra szükség, hogy visszaérkezzünk oida, ahonnan eitávoloidtiuük. S milkoT ez a tévedés napvilágra kerül: megtörténik a nagy döbbenet, a borzasztó zuhanás. Mert akármilyen hihetet­len, hinni kell a menetrendnek, hogy nem hóna­pokig tart majd a visszautazás, hanem mind­össze harminc óráig ... Velence! Láttam már Velencét egyszer — nyáron, évekkel ezelőtt, Akkor olyan volt,, ami­lyennek előirt álmainkban elképzeljük. Csipkés, ragyogó királynő. Elvarázsolt város, ahol nin­csenek aszfaltos, szurkos uocák, csak csupa csobogó kék-zöld hullám a márványházak közt. Doge-palota, Szent Máirk-tér, galambok, olasz zene, önfeledt mámor: semmit se látni az élet szürkeségéből, miniden igéző és valószínűtlen, minit egy káprázatos bálteremben, forgó vá­gyakkal, suttogó Ígéretekkel — nem hiába ne­vezte Napóleon Velencét Európa legszebb sza­lonjának ... De most tél van Velencében. Ké­ső délután, korai naplemente- után, hideg a le­vegő, sietnek az emberek. Emberek, emberek, loholó emberek, hétköznap, gondok, üzletiek — hol vagy régi bűbájos, ünnepi Velence, tündök­lő nyári Velence? —■ Szomorúan néz, arca vén és sápadt, mint a hervadó asszonyé, aki koz­metika nélkül, pongyolában mereng esti magá­nyában. Elhagyatva, egyedüli, senkitől nem cso­dálva, körül nem rajongva... Hát ez is Velen­ce? A 'Szent Máirk-tér üres és csöndes, alig né­hány lámpa világit, a bennszülöttek kopott téüi- fcabábokiban áesorognak, dideregnek, nincs sze­zon, nincs idegenforgalom, nincs disz — olyan Velence, mint a délelőtti színpad, mikor illnziót- íianul hevernek a rücskös, meztelen deszkáikon a poros kulisszák... De neim ez az utolsó szó a téli Velencéről! Mert Velencét télen is föli lehet fedezni. Sőt, -most már azt- hiszem, hogy csakis télen lehet veibe igaz barátságot kötni, mikor nincs flsilké- szátive az idegenek fogadására, hanem egyedül van, magánéletet él, mint egyéb egyszerübb- óle'tü városok, vagy embereik. „Embeirr‘ arcát láttam Velencének, mely elmondta a tragédiáit, hogyan miülik el a földi dicsőség, a hatalom és milyen szép a szerény maradék ás, aimi néha- néha még ragyogni is tud, ha írásüt a meleg nyári nap... De most már isimerem Velencét, tudom, hogy igazi szeme szomorú, nem kévéiy és nem külső csilllogásu attrakció — ahogy valamikor nyáron éreztem ... Ez a téli Velence szebb. Szerény fájdalmában annyi szenvedő mélység van. Közelebb van az élethez, köze­lebb van a lélekhez. De a naplemente színei most is egyformán mennyei távolságban tündö­kölnek ... Ellőttük mindenkor csak alázatnak, boldog reimiegésneik van helye. Az istenit nem éri változás. Az égből színeik mámora integet. Itt tanult meg az ember festékkel bánni. Isten maga volt a teremtő oktató. Reggelre a Balaton mellett robog a vonat. Fagy va.n, fehér hószigetelk és újra tenger — most már a magyar tenger... De ki hitte vol­na a miagyair tengerről, hogy mire képes? Hi­szen Badacsony környékén olyan a part, mint a nápolyi öböl, egy kis fantázia kell csak és a felkelő nap sürü-sárga Színe meleg párává vál­tozik, a lila partok nem kopárak, hanem dúsan égők, a hullámok nem egy szűk tó medrét, ha­nem -a szabad tenger végtelen változását jiátsz- szák színben, szóiban, zenében... Mily jó kül­földet járni, hogy méltóbban nézhesse az em­ber régtől ismert dolgait... De nem is olyan újdonság a Balaton olasz rokonságát fölfedez­ni. Babits Mihály a Balaton vidékén már régen látja a déli tájat és Dunántúl ezredévek előtt kedvenc kirándulóhelye veit a latin népnek — s mért másért lelt volna annyira- kedves Pan­nónia, ha nem azért, hogy hasonlított a római világhoz ... ? Budapest! Mi magyarok és mások ás idegenek, nagyon szeretjük, szépnek tartjuk. De mily fiatal és gyermeteg az ős Buda, — ahol csak a hely régi, de a házak újaik — az antik Róma után... ! S milyen lassú, vontatott mindéin, mi­lyen Jkef!ieties“_ az üzletekkel tömött, tarka uc- cáik képe... Örüljünk s legyünk büszkék rá, ihogy a magyarok iilyen Várost tudtak teremteni századok viharaiban, de sose higyjük, hogy Mit a vége mindennek, mert van még sok, más, ami ha neim is volt bölcsőnk ajándéka, de a felnőtt lélekben és szellemiben még mienkké tehető! Aztán jött a kassai gyorsvonat. Viszontlátás. Visszatérés az első és utolsó szereimhez ... Ösz- szefutnak a távoli, elhagyott képek, takaródét fuj a világ és a röpülő kő fűidet ér. Otthon. Határ állomás. .-fővizsgálat. Ó, vám! Olyan gyógyithataitllianui naiv és idealista vagyok eb­ben a kérdésben, hogy nem tudom megszokni a vám komolyságát. Mindig azt hiszem, hogy csak játék az egész. Miért ha állam van, jól van, az állam kell, — de minek van a határ is?!... A határ­ról otthon kezd az ember filozofálni. Mert hogy, Franciaországból átlépek, mondjuk, Svájcba, ez nekem annyit jelent, mintha X ismerősöm lakásából átmegyek Y lakásába. De a saját or­szágom határa olyan, mint az otthonom küszö­be. Miit keres itt a határ? Hogy lehet itt vizs­gálni, kutatni? De nem jó, ha az ember medi­táló természetű: nyisd ki még egyszer kofferei­det, mutasd meg még egyszer útleveledet, aztán nyugtod van ... A kassai állomáson éjszaka van. Sötét és hi­deg, ez már észak, komoly észak, téllel és ott­honi izeikkel. Minden ismerős, mindenhez fűző­dik valami intim emlék. Az utolsó vonaton csu­pa ismeretlen utazik, de mindenkinek az arca ismerős: családok tipikus arcvonásait fedezem föd, látásból futólag ismerősöket — most min­den kapcsolatot erősebben érzek. A halvány ri­kítóvá válik. A bálik ordító vá. Kifutnak belőlem a matrózok 'és millió horgonyt, kötelet dobnak az otthon partjára. Kikötök, S első éjjel nézem a süirü sötétben az egy­folytában, egyhelyben álló templomtornyot, mely évszázadok óta őrködik a szülő1 város fe­lett, Azalatt is, míg nem voltam otthon, azelőtt is, hogy megszülettem, azután is, hogy megha­lok. Már hajnailodik, de még rakosgatok távol idegenből elhurcolt dolgokat... Családi hagyo­mány szerint Petőfi irt ennél az asztalnál haj­danában ... Petőfi, Róma,, Velence, Balaton, Szlovonszfcó ... Nem tudom, hol vagyok. Az otthon mindig a iegismeretlenehb hely marad életünkben... Mert a legtöbb megismerni való van benne. Sebess Ernő: Két koriárs beszélget: — Barátom valld be, másképpen gondoltad: Te vakon hittél isteni erkölcsben. S most rezignáltan hallgatsz ás nagy-bölcsen Megérted már az élöt és a holtat. = Ohó, tévedsz, ha azt hiszed, hogy mind t~ A belenyugvás bennem föl nem lázad. Bár le is pereg rólam sok gyalázat, Mit borsóként rám: süket falra hintesz. — Nem hiszed szóval, hogy a nagy Földrengés A lelkedben mint Végítélet zeng és Mi utána jön: az a szörnyű Semmi?! = Persze, hogy nem! Gondolkozz, kérlek szépen: A Pokol s Paradicsom közt középen A Tisztítótűznek is ott kell lenni! — Szerettem Pemmót! —- mormolta és újra elfogta a fájdalom. Ha felüvöltene, mint egy sebzett vad, talán hamarább eltisztulna leikéről a kin. — Királyságot akartam neki... az én fiamnak, ,, Itáliát, a világot! — dadogta könnyek közt. — Végy erőt magadon, felséges testvér uram, — nyugtatta Helme- chis a vállára kezét. Alboin véreres, nedves szemmel körülbámult. Igaz, le kell ráznia magáról ezt a gyöngeséget. Méltatlan, hogy igy elomlik. Ott maradtak éjszakára a házban. Alboin hamar mély álomba zu­hant Reggel kábultan, nehéz fejjel ébredt Komor volt és nyomottkedvü. Hallgatagon ügettek vissza Brigetióba. Rozamunda sápadtan várta dagadó párnák és prémek közt. Olyan elgyötört volt a mosolya, mint egy kinpadra vont lélek bucsuzása. — Alboin, milyen szerencsétlen vagyok! A férfi kezébe vette a heverőről lecsüngő fehér karját. Olyan tágak voltak Rozamunda szemei, a szenvedés megtörte fényüket. — Ne hagyj el engem, Alboin! Alboin zugó vérrel hallgatott. Különös, hogy Rozamunda vádolja magát. Benne is harag és nehéz bánat volt, fullasztó bánat és a lelke mé­lyén valami halálos fáradság és önvád. Nincs bkntelen ember! Minden bűnért megtorlás jár!.,. Ezekért a megtört szemekért, a halott gyerek­ért talán neki is felelnie kell! A bosszú, a halál mérge volt benne, amikor rettentő szomjában először tépte magához Rozamundát. Halottat csókolt belé!. ♦. így bűnhődik, veri az Isten. Pedig a szive teli van szerelemmel. Azóta és mindig! Küzdött előtörő könnyeivel. Jó volt, hogy Maxentius nem engedte soká a beteg ágya mellett. A palota csarnokában Grimuáld püspök várta. Szótlanul hallgatta szentes példázgatását és vigaszát. — Legszebb férfierődben vagy, felséges ur. Asszonyod fiatal. Meg­lásd, maholnap újból áldott lesz a méhe és örököst szül. Jöttek a hívei, hogy felvidítsák, de leikéhez alig ért beszédük. Hildibrand herceg búcsúzott tőle. — Szomorú lett a házam. Futnék magam is, de merre? A bánat mindenütt elér! — szólt csüggedten. Finom nyestprémes bundával ajándékozta meg vendégét és mikor Hildibrand szánba ült, maga nézett utána, hogy prémzsákba bujtassák és orcája ne fagyjon. Úgy dédelgette, mint gyermekét és a búcsúnál megölelte. Csendes lett a palota tája. Rozamunda csak lassan kapott erőre. Alboin újból fogadta a hercegek futárjait, akik a tél fagyában is hozták a jelentéseket a készülődés gyors folyamáról. Kevés idő volt hátra, a telet nem tölthette tétlenül. Elmerült újra gondjaiba, örült minden uj hír­nek, kémeket küldött mindenfelé és komorsága felengedett, amikor hírét vette, hogy az országban nő a lelkesség, harcosai alig várják a rügy- fakadást Most testőrei között élt, az ágyasházat messze elkerülte. Rozamunda lábbadozva szöszmötölt szobáiban, Alsuindával játszadozott. Csinosit- gatta, tarka ruhákba, finom kis prémekbe bujtatta és hallgatta vidám csacsogását. Élénkbeszédü pösze kislány volt, hálás a dédelgetésért. Ha Alboin játszadozva látta őket, zavart érzett, ö valójában nem vonzódott a kislányhoz és Albsuinda alig tűrte közeledését. Félt és ria­i ii EGO FÖLD REGÉNY IRTA: EGRI VIKTOR HARMADIK KÖNYV 51 (FOLYTATJUK) dozott. Rozamunda pedig megnyúlt alakjával és sápadtságában, mint egy uj ember, húzódozó, szinte szüzi. Nem is kívánta meg, a vére hűvös maradt, érzékeire homály tapadt. Elhízott és kicsit elnehezedett a teste ezen a télen, Február elején hirtelen felengedett a fagy. Alboin sokat járt megint hegyei közt. Kint mintha jobban ocsúdna mély és süppedt lelkiállapotá­ból, egyensúlyba került. Valahogy csak eltengenek még tavaszig. Ha nem volt Rozamunda közelében, már vágyódással gondolt rá. Szegény asszony, hogy megszenvedte ő is ezt az irtózatos telet! Eszébe jutottak a régi mámoros napjai, a nőcselédek, táncoslányok, akiket sze- relemnélkül ölelt és fanyar nyál gyűlt a szájában. Most egy se kellett. A vére nem feszengette testét. Rozamunda nyűgös volt, ha Alboin soká távol maradt. Hamar el­fáradt még és alkonyaikor párnák és prémek közé kellett fektetni, úgy elhagyta az ereje. Maxentius fűszeres borlevessel kínálta, — Ettől erőre kapsz, felséges asszonyom. — Nyilai a derekam, csupa szaggatás a méhem, — nyöszörgőit Rozamunda és könnyei lefolytak finom bőrén. — Nem érzem már véred tüzet, ♦. De neked is akarnod kell, hogy gyógyulj! Maxentiusnak igaza van: akarnia kell, hogy újra erős legyen, arca kisimuljon, a szeme tűzben égjen, szép legyen és kívánatos, az asszonyok közt a legszebb a palotában. Ragyognia kell, hogy újra megszeresse Alboin. Reggel megint elbusitotta a magányosság. Helmechist látta az ágyas­ház körül. Ott járt, mintha lesne rá. Finom, hallgatag arcával mennyire más, mint a többi férfi. Behívta magához, — A kezeid, mint a lányoké, — szólt hozzá. Helmechis szőke szemöldökei megmozdultak. Nézte a királynőt ta­padó fehér selyemingében, nárcisnak és rózsaolajnak kábító illatában, a hálóház ingerlő félhomályában és nem tudta, miért hívta e fülledt me­legbe az asszony. Rozamunda hallgatott és mintha mosolygott volna. Talán őt nevette! — Van az én karomban is erő, — mondta vontatottan és fölgyulö érzékkel tapadt rá. — Én csak a kezedről szóltam, Helmechis. — De a karomat nézted ,., Tapintsd csak! Rozamunda mulatságosnak találta, hogy Helmechis az izmait fitog­tatja, akár játék közben a kisfiúk, kipirult, kakaskodó orcákkal, ahogy begörbített karukat mutogatják, — Hiú vagy te is, barátom. A férfi nyaka vörös lett. Rozamunda látta, hogyan fut föl a vére a homlokáig. Kedve támadt, hogy tovább ingerelje. — Miért is kéne neked erő? Nem forgatsz fegyvert. Duhajkodni se láttalak. Lányok se pusztítják az erődet. — Nagyon ösmércd az én életemet, nagyasszony! Keményen csengett a válasz. Rozamunda meglepetve ejtette szemét a ferdevállura. Olyan volt most a férfi hangja, mint a kardp nge; élesen csengő, kihívó*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents