Prágai Magyar Hirlap, 1937. január (16. évfolyam, 1-25 / 4147-4171. szám)
1937-01-06 / 4. (4150.) szám
4 ^RALGAI-AWAARHlKLaP 1937 január 6, aggrfa* „így csinátják a világ történetet* Pongyolában ás papucsban mutatja be a világ sorsát irányitó politikai nagyságokat az Intelligence Service volt főnöke Most rendezi sajtó alá egy francia iró Sir Basil Thompson emlékiratait «■ Amikor még Lloyd George félt a szovjettől ■ Egy érdekes epizód a sok közül Páris, január 5. Nincs 'kalandorvagy detektivregény oly érdekfeszitő, oly megrázó és bonyolult, mint Sir Basil Thom- pson-nak élete, aki a világhírű Intelligence Service igazgatója volt a világháború alatt és után. A kitűnő francia iró, Maurice Verne most rendezi sajtó alá ennek az embernek emlékiratait, aki pályáját mint fegy- házigazgató kezdte s aki távol földrészeken vezetett kutató expedíciókat, mielőtt sorsa a világ legcsudálatosabb kémszervezetének élére állította volna. Mint botanikusok, kik ritka növénypéldányokat préselnek óriási albumaik minden egyes lapjára, úgy rögzítette le Sir Basil Thompson titkos archívumainak sűrűn beirt lapjaira ötszázezer ember végzetét. Valóságos titkos világtörténet ez, igazabb annál, amit diplomaták és történészek írnak, mert a tekintet nélkül való brutális igazság fénye ömlik el Sir Basil Thompson jegyzetein és ebben a fényben uj alakot kap az egész világháború s az azt követő időszak. Emberi gyengeségek hihetetlen leltára lesz ez a könyv, melynek azt is lehetne címül adni: „így csinálják a világ történetét!" A nagyok, az országok sorsát intézők egyáltalán nem mentesek a pillanatnyi szeszélyek, impulziók, hirtelen irányváltoztatások alól. Csakhogy az ő változó felfogásuk országokat dönthet romba és népek sorsát fordíthatja balra egy röpke perc alatt. A Downing-Street tanácstermében Az Intelligence Service azon időben egy veszélyes bolseviki emisszárius nyomára jött —1 beszéli Sir Thompson —, ki roppant összegekkel érkezett Moszkvából, hogy megteremtse Angliában a forradalmi sejtszervezetet és megvesse az illegális propaganda alapjait. Ez 1921-ben történt, mikor a bolsevikik még rendületlenül hittek a világforradalomban és teljes gőzzel folytatták felforgató propagandájukat a nyugateurópai országokban. Miután szorgos munkával sikerült teljesértékü bizonyítékokat szereznem ennek az alaknak a tevékenységéről, rajtaütöttem és lecsukattam. Alig, hogy zár alatt volt, sürgős meghívást kaptam a Downing Street-re magától Lloyd George-tól!. Várnom kellett, mert éppen nagy haditanács folyt, melyet a lengyelországi háborús helyzet tett szükségessé. Ahogy elmentek a generálisok, Lloyd George azonnal ott a tanácsteremben fogadott a megürült zöldasztal mellett, hol még go- molygott a dohányfüst. A kis öreg féktelen dühben volt. Széles gesztusokkal beszélt hozzám, ordítva és tagolva a szavakat, mintha egész népgyülés lettem volna én magam. Lloyd George haragszik — Mit csinált, maga szerencsétlen ember! — üvöltötte, akárcsak valami hülye cselédhez beszélne, aki távollétében felgyújtotta a házat. — Egy népbiztost letartóztatni! Maga őrült, hát nem tudja, hogy mik történnek e percben Európa keletén ..." — és patétikus kétségbeeséssel emelte karjait és tekintetét a mennyezet freskói felé. — A győzelmes bolsevista sereg villámként halad előre Lengyelország szivében; Varsó külvárosai kezükben van. Lengyelország elveszett és a vörös áradat gátszakitva rohan nyugatnak. Ki tudja,' hol fog megállani! Nem volt időm egyetlen hangot sem kiejteni, hogy megakasszam patakzó szóáradatát. Hirtelenében megrázó tragikus képet festett a szörnyű világhelyzetről. A bolsevikik forradalmi hadserege ellenállhatatlanul hatol! be Európába, emberi erő nem állíthatja meg többé, napok alatt fogja elérni az Északi tengert és aztán hetek alatt az Atlanti óceánt! A miniszter, aki a birodalom sorsát kellett, hogy a vállán hordja, valami profetikus borzalommal beszélt. Az ember szinte látta e szónoklat hatása alatt, hogy a szörnyű vörös folt hogy terjed ki Moszkvától Nyugat felé, hogy önti el az egész ősi kontinenst, mig gyilkos áradata már-már vadul csap- dossa Albion partjait. Egy apokaliptikus vízió emelkedett ki ebből a beszédből. A nagy államférfi arcába hulló fürtökkel, vérvörös arccal, kötélvastagságra kidagadt erekkel halántékán és nyakán, verte az asztalt: — Ezt a percet, ezt a szörnyű pillanatot választotta ki, maga szerencsétlen alak. hogy Londonban letartóztassa a szovjet népbiztosát! Az I. S. mindent jobban tud ... Az egész terem táncok előttem, a szemüvegem teljesen elhomályosult a rászaladó könnyeimtől, oly emberfeletti munkámba került, hogy visszatartsam a hangos kacagást Lloyd George fölött, ki minden államférfim nyugalmát elvesztette. Már roskadoztam a visszatartott nevetéstől, mikor elhallgatott. Szólni nem is tudtam, csak kihúztam belső zsebemből egy táviratot és szótlanul odatartottam Lloyd George elé, aki az első szavaknál egyszerűen visszaesett a foteljébe és úgy kapaszkodott a szék karfáiba. Az apokaliptikus vízió után ez a sürgöny volt a józan valóság. Az „Intelligence Service" varsói embere távirat©z, hogy a vörös hadsereget tökéletesen megverték Varsó kapuinál, hogy a lengyel csapatok üldözik a futó oroszokat, hogy a vörös csillagot hordó népbiztosokat fejbelőtték és végül (pittoreszk jellemzése a helyzetnek!), hogy a varsói patríciusok nejeikkel vidám pick-niok-re vonultak ki a csatamezőre s ott ünnepelték az ország fel- szabadulását. Lloyd George nyiltszini változásai Lloyd George kikapta kezemből a táviratot és én bámulva néztem az arcát a megtörült szemüveg ablakán keresztül. Megirigyelhette volna minden színész. Egy pillanat alatt az egész ember megváltozott. A keményen kifeszült alakon lágy nyugalom omlott el, a torzonborz szemöldök elsimult s a keményre húzott ajak s az imént még vérbenforgó szem most valami nagyapai mosoly vidám derűjében fürdött. Az egész arc átmenet nélkül pillanatok alatt változott az iméntinek ellenkezőjére. A hangja is nyugodt volt, kedves, barátságos és csevegő, mikor újra megszólalt. — Dehát ez nagyszerű — mondotta — csak azt mondhatom: nagyszerű. * Akkor azután végre szóhoz jutottam. — A letartóztatott népbiztos határozottan közveszélyes tevékenységet fejtett ki Londonban és a vidéken — mondottam ■—• és roppant összegek fölött rendelkezett Nem szándékszom bántani, de vissza kell szállítani Oroszországba. Minthogy, sajnos, e percben nincsen semminemű transzportunk Oroszország felé, az admiralitástói kértem egy torpedózuzót, hogy őrizet alatt azonnal visszakisértessék a népbiztos, de az admiralitás azt válaszolta, hogy ez nagyon költséges volna. — Micsoda? —■ monda Lloyd George nagy méltósággal — az admiralitás ilyen szükséges dologra nem ad önnek hajót! s ezzel ismét felállt székéből. — Azonnal útnak kell indítani ezt az alakot! Dehát nem is értem, hogy ez a közveszélyes pasas még nincs a tengeren! — Ebben a pillanatban menjen az admí- ralitáshoz és mondja meg lord Longnak magának az én nevemben, hogy a torpedózuzó bocsáttassék vizre negyvennyolc órán belül és hogy ezt az embert szigorú őrizet alatt tartsák Reval-ig. És megint kiterjesztette karjait a mennyezet felé. — Dehát ez igazán érthetetlen, ez a kicsinyesség! A leggyorsabban, érti, még ma, ha lehet, be kell hajózni ezt az alakot... Ilyen volt Lloyd George ... BENEDEK KAROLY. Megértés Irta: Babay József i. A Veréb-uccai Koppány-Jház előtt azt mondták a téglakövek: — Jaj a hátam! Jaj! Nem volt csoda. Rézül a Lajos lépkedett rajtuk. Rezula Lajos, aki akkora termetet viselt, hogy a templombejárat kivételével minden küszöb előtt meg kellett hajtania a fejét, mielőtt belépett. Óriás ember volt. Két vállán kényelmesen elfért két gabonás zsák, tenyerében cséppé zsugorodott minden más felnőtt ember keze. Homlokára rá lehetett volna írni a Miatyánkot, nagy betűkkel, ha ugyan Rezula Lajos törődött volna ezzel az ősi enyheszép imaversezettel. Rezula Lajos gyűlölte a templomot, káromkodott, ha imádságot hallott és fér* telmes indulatba jött erre a szóra: Isten! — Nincs Isten! Semmi sincs! Csak pokol van, Kárhozat és Szibéria! Tuggyák!? Pedig nem volt mindig ilyen. De amióta visz- szajött a háborúból, ahol a fehérorosz pokol mezőin embertelenül sokat szenvedett, odamaradt a hite. Kegyetlenné vált. Nem mosolygott soha. Dühtől reszketett, ha valáhol dalolni hallott. így aztán nem volt senkije. Néha a magányos pajta- szobában, ahol lakott, valami meleg, vállat megcsuk lató, nagy-nagy vágyódás fogta el, hej ha valakije volna. Talán egy asszony. Vagy egy kutya. Éh, mit bánja ő, lehetne valami koszos kismacska is. Fekete ez a társta’anság, ember, hit, Isten templom és mosolygás nélkül. No de sebaj Állása van. Állati kitartással dolgozik a Csetey- cementgyárban, erejét le nem győzi az emelődaru se, jobb így. Egyedül. Férgek az emberek. Még Vermes Kis Veronika sem pillant rá, pedig az ereje nagy erő, telik és telnék belőle kenyér, meleg étel, meg még kék kanavász is a Fleigel- (Stoek-boltból. A bajusza se kókkad, a termete is hatalmas-embernyi, szeme szinte meg olyan, mint a lélek — kertben posladó édesanyjáé vo.lt. Annak pedig széptüzü, fekete szeme voít, olyan, mintha mécsest gyújtott volna benne a szeretet fénye. — Hej. — hördült fel hordónyi melléből a hang, hogy a gyehenna pusztítson el mindent! Alkonyodott. A zsidótemető mögött elhamvadt a nap, csendesség szűrődött a megyealja felől. Rezula Lajos ellépdelt a barátok temploma előtt s mikor a bejárat elé ért, felnézett az égre s azt mondta: — Vihar gyün megint. Elkeseredett. Rápillantott a templomra. — Düjj össze te vén. könyörületház, de majd csak husvét előtt, amikor a harangok Rómába mennek. Mert a harangokért kár lenne. Azokbul ágyút öntenek, ha újabb csata gyün. Mert gyün. Sirchez, a sánta szabóhoz igyekezett. Egykettőre itt a karácsony, ha hisz az ember Istent, Jézust, ha nem, rendes gúnya jár a testre ilyenkor más szokásból is. Sirc szabó a malmon túl lakott, a városka alján, zsuppos, magányos házban. Amikor elhagyta a templomot, egyszer távolabbról, egyszer közelebbről, le s fel csapódó bugás hallatszott. Felnézett a változó szinü fel- legekre. — Ó, — mormogta, — hogy hullanál le mint egy beteg vércse! Személyszáilitó repülőgép sietett Zágráb felé. A Vas-uoca alján fehérlő deszkatelep mellett megállt. Nézte a léc- és gerendaemeleteket, a deszkák kutkávaezerüen felhalmozott tömegeit, s gondolta, bizony, jó lenne házat épiteni. És ment tovább. Egyszerre megsötétedett az uccavóg. Különös volt ez a hirtelen borulás. Sötétedett, de azért még tisztán lehetett látni mindent. Különösen azt a fehér foltot, ami lépcsőszerüen rakott deszka-gula széléről sietett a tekintet felé. Rezula Lajos odanézett. Megállt. Kémlelte. Egyszerre vékonyka,- amolyan cseppsirás szűrődött a fülébe. Nagy homloka hirtelen belemelegedett s azt mondta hangosan: — Fene látta! Csak nem!? A deszkagula aljám két durva vászontörtt!közőbe, meg egy porhanyóbb huzataidba bugyó- lálva csöppnyi gyermek rugdalózott. Lábán tep- pikdarabokból varrt kispapuce. Rövidke ujjai mozogtak a levegőben, mint valami szélfujta, aprócska ágacskák, pufók arcoskáján színtelen könnyek szántottak utat. Sirdogált. Csecsemőhaj fedte a fejét, kék szem ragyogott ki a szemöldök- jo alól. — Hát ez bizony kitett gyerek! — mormogta Lajos. Az ég kicsinyt megvilágosodott. Lajos körülkémlelt. Sehol senki. Indult, gondolta, majd meglátja s meghallja más is. A baba sirni kezdett. Lajos úgy két lépés után félig visszafordult. Inkább csak a szemét fordította, mint a testét. De igy. is meg kellett látnia, hogy a „kitett1* az egyik lábáról lerúgta a tepikpapucskát. Ejnye ... Még megfázik. Visszament, felvette a papucsot s anélkül, hogy a csöppség arcára pillantott volna, kézbe vette a kicsi lábat s ráhúzta a papucsot szépen. Félabrosznyi tenyere érezte, hogy a kis láb milyen meleg... A gyermekre pillantott. A gyermek egyenest a szemébe nézett és mosolygott. Valami szorongást érzett a torkában. Nézte a gyermeket. A gyermek orcácskája meggömbölyödött. a nevetéstől. — Mikaruc! Kikaruc! — mondta egyszerre és önkénytelenül az óriás és ujjai játszani kezdtek a kövérkés kis áll alatt. Az ég megszürkült egyszeribe s a döbröki erdő felől idáig cikázott egy villám. — Hm. Hát hagyjam itt? Agyon ázik — — suttogta Lajos és hirtelen elhatározással karra vette a kitett gyermeket. És elindult vele. II. A Kinizsi-patika előtt utóiért-e a vihar. Olyan erővel dörgött, hogy megremegett ember és állat. A patika cégtáblája csikorogva himbálód- zott, valahol ablak csapódhatott be, mert éles csörömpöléssel hullott az üveg a téglakövezetre. Kabátja alá tette a gyermeket s rohant. De a templom előtt aztán leszakadt az eső. Újra megcsendült az ég. vakító fénnyel suhant el egy villám a fák felett, örvénylő szél szorította a temp- lomfalihoz, amelynek sikoltásából egyszerre csak .kihallatszott a kabát alá szoritott kisded si- rása. Bemenekedett a harangkötelek alá. A templom tele volt. Októberi ájtatosságra gyűlt össze a nép. Rezula a templomhajóban állt, a gyermeket már megint a karján tartotta. Egyszerre suttogás támadt körülötte. Mikán Vera, a siratóasz- szony adta tovább a hihetetlent: — Nézzétök ki gyütt be a templomba! Rezula Lajos! A hir körüljárta a temp,lombelsőt. Eljutott a harangozó fülébe is. S mikor a harangozó felvitte az oltárhoz a lépcső-létrát, amelyen felmegyen a barát a Szent* ségtartóért, belesugta a fülébe: — Főtisztelendő ur... ott áll a Rezula Lajos a szenteltviztartónál... A szerzetes mosolygott. Lecsuklott szép ősz feje és keresztet vetett. Rezula pedig bámulta az oltárt. Mellén a csecsemőtest melege áradt el édesen. Tíz esztendeje nem volt templomban. Bizony, tiz éve. Pedig milyen szépen, vigasztalóan zeng az orgona. Egyszerre azt érezte, hogy kaparja valami az áÜát. Odanyult. A gyermek ujjai voltak. — Istenem... Istenem uram... — szakadt ki belőle a szó —= talán mégis bennem van a hiba. A templom egyezerre megvilágosodott. A nép áradni kezdett kifelé. Balra nézett Lajos s egyszerre látta, hogy magas, szőke, vállkeszkendős leány áll mellette. Nézi, őt nézi és mosolyog. A Vermes Kis Veronika volt. — Maga az Lajos? — kérdezte a leány, aki pedig tiz éve már, hogy nem beszélt vele. Pedig, azelőtt... talán szerette is... — Én. Nézd csak tóit találtam. Kitett gyerek. — Ni-ni. nevet. Furton-furt nevet. A leány indult. Rezula utána. Odakilnn azt mondta Veronika: — Adja ide azt a picit, szegényt. Nálunk jobban elfér. Aztán majd jöjjön el s látogassa, meg. — Igazán? Te Veronika... Te... szeretsz még? — Istenem... — mondta csendesen a leány és hosszan nézett Lajos szemébe. — Istenem! — kiáltott Rezula s felbámult az égre. A tovaszálló felhők mögül kezdtek kibukni a csillagok... I «■ ■■ A P1ÍÍH párisi munkatársától >■ ■■
