Prágai Magyar Hirlap, 1937. január (16. évfolyam, 1-25 / 4147-4171. szám)

1937-01-31 / 25. (4171.) szám

t>ragai-A\\cíar-hi rlap

ÓBB

1937 január 31, vasárnap*

£

„ts tneyd&QUk'

a vettem viaé**"

Irta: Neubauer Pát

Egy kis Cyrano-változat, anakronizmus, halálos véggel: a newyorki Metropolitan Operaházban Lawrence Tibbet, az istenített baritonista nagy jelenetet próbált. Még nem tudjuk, Verdit akarta-e újabb diadalhoz segíteni, melyik szerepet alakította, mért fogta el a hév és lelkesedés. Talán a lelkesedés és a hév alkoholosán volt megalapozva, hiszen a nagy énekesek torka száraz és sokszor megtörténik, hogy szeszes állapotban állnak ki a színpadra, -— elég az hozzá, hogy váratlanul kissé mellbeszurta kollégáját, egy derék olasz tenoristát és családapát. A nagy jelenet azzal végződött, hogy a mentők szélsebesen kórházba szállították a színjátszás áldozatát, aki öt órára rá már nem volt az élők sorában.

Ennyit tudunk egyelőre erről a felette különös esetről, amelyet az amerikai sajtó kendőzve, de annyival ügyetlenebből úgy állít be, mintha Lawrence Tibbet lenne az áldozat, a szerencsétlen véletlen áldozata. Az áldozat kezéből kicsúszott a gyilkos flö- rett, írják a lapok és belehatolt a tenorista mellébe. Képzeljük el, milyen erővel kellett ennek a kis csúszásnak történnie, hogy a tenorista hamarosan belehalt. Mert nem is előadás közben, próba közben történt ez a tragikus véletlen és próbákon egy világszerte ünnepelt baritonista, akinek minden öblös sóhaját arannyal méri fel a színház igazgatója s aki, ha hangszálait kissé megremegteti, milliókat keres, nem nagyon szokott sem lámpalázzal, sem túlfűtött lelkesedéssel küzdeni, mert próbákon nincs közönség és taps, A siker előtt, az más a siker megbabonáz, a siker még a legszerencsétlenebb véletleneket is megmagyarázza és elfogadhatókká teszi. De közönséges próbán?

Az első hírek nyomán azonnal Cyranora -gondoltam, öreg gascognei barátomra, aki legény mindenáron és minden gáton, aki a pokolból is kiverekszi magát, mert gas-cog- néi és aki, ha szerelemről van szó, akkor sem árulja el magát, amikor halálosan megsebesült. Egy-két nemzedéket lobbantott lángra ez a Cyrano-féle romantika, amely pontosan azt mutatja be, ami nincs: az emberfeletti ember tipusát. Ott áll hosszú karddal a kezében, olyan ritmusokat és rímeket rögtönöz, amelyekért Cyrano nagynevű szerzője, Rostand évekig törte a fejét s közben a hosszú karddal megpiszkálja az ellenfél orrát, dalolván: ,,És megdöflek a versem végén/*

Micsoda jelenet! Nincs ember, aki ezt el tudná felejteni, csak azt sajnáljuk mind, hogy nem vagyunk gascognei legények, zseniális költők, rögtönzők és verekedők. Mindnyájunknak vannak olyan ellenfeleink, mint derék Cyranonak, már azokat gondolom, akik versenytársak költészetben és az élettel való verekedésben és milyen jó lenne úgy kissé hadonászni az orruk alatt, verseket rögtönözni és megdöfni őket a vers végén ... A póz az, ami nagy hatást gyakorol a Cyrano közönségére, a póz nagy dolog, csak éppen hogy kegyetlenül realisztikus időket élünk, amikor a póz az, amit legjobban el kell rejteni, ha meg akarom ellenfelemet döfni a versem végén. A póz áruló és ellenfegyvert ad a másik, kezébe, —- a bosszú nem édes, ha jégre tesszük és sokáig, egyes esetekben évekig várunk vele. Ezt ne tagadja senki, hiszen mindenki sajnálja, hogy nem lehet gascognei legény a gáton, ha már egyszer erről van szó.

A pózra gondoltam Cyranoval kapcsolatban, amikor a baritonista szerencsétlen véletlenéről olvastam: pózt ma már csak egy ilyen istenitett baritonista engedhet meg magának, olyan pózt, amelynek halál a vége. Nekünk, szürke fixeseknek nem állna jól, ha ilyen pózba domboritanánk ki horpadt mellünket és egyéniségünket, amely veszendőbe megy. Mi nem jutunk abba a cyranoi helyzetbe, hogy rimeket és ritmusokat nyomdakészen szavalva megdöfjük a másikat versünk végén, —- még csak abba a helyzetbe sem, hogy évek óta fejünkben készen, sőt nyomdakészen pattogó ritmusainkat odamondogathatnánk azoknak, kiknél ezt nagyon szeretnénk megtenni. Cyrano korában (de még Rostand korában is) tokkal Inkább színpad voljt az élet, színesebb és ritmikusabb, verselőbb és vereke- dőbb. Ma már a verekedés sem éri meg a benzint, ahogyan az autó korában mondják. Viszont annál nagyobb nosztalgiával keressük fel az Operaházakat, ahol még szembetalálkozunk cyranós attitűddel: pózzal,

amely tetszik. A világhírű baritonista vagy tenorista tudja ezt, ismeri milliók szürkeségét és nosztalgiáját és ismeri, pontosan tudja a maga különjogának nagy horderejét: ő még pózba domboríthatja magát, ő még lehet az, ami nem ő, egyszer Othello, másszor Radames vagy Siegfried, és a magas C ellenállhatatlan jogán Cyranonak állhat be egy világban, amelyben csak szürke

I napszámosok tengődnek, akik az ábc-nek még csak az első betűjéig sem jutnak el soha.

A Metropolitanban történt halálosvégü szerencsétlenséget a póz idézte elő. Tibbet baritonista úgy kezeli az életet és az embereket, hogy kész mindenkit megdöfni a verse végén. Versről nem sokat kell gondolkoznia, egyszer Verdit, másszor Wagnert szavalja, gondoskodtak róla a legjobI.

Errefelé csak a kisebbségi kérdés létezését szokták elhallgatni. Ha valamilyen messziről jött vendég benyit a középeurópai államvásár valamelyik üzletébe, a hivatalos főelárusitótól feltétlenül azt a választ kapja: „Igen, hát kisebbségekkel szolgálhatok. Vannak jól konzervált, törés és repedés ellen biztosított kisebbségeink gondosan impregnált folklorisztikus mázzal, — tessék parancsolni belőlük, amíg ki nem fogynak! — de kisebbségi kérdéssel nem szolgálhatok. Azt már régen elintéztük. Kérdés csak akkor lehet, ha baj van. Nálunk pedig nincsen baj, mert minden kisebbség a rogyásig ki van elégítve/*

Amikor Parisban érdeklődtem a Népszövetségi Liga egyik vezető tagjánál, tud-e olyan szervről, mely a kisebbségi kérdéssel foglalkozik, — a stuttgarti Institut für Auslandsdeutsche vagy a varsói (Instytut pro badaní národowscio- we, Varsava) vagy a prágai (Spoleénost pro stúdium národnostních otázek) kisebbségkutató intézetekre gondoltam — lekötelező francia mosollyal igy felelt nekem:

— Nálunk ilyen szerv nincsen. Minek is volna. Hisz Franciaországban tudvalevőleg nincsenek kisebbségek. Ez a közép- és keleturópai államok érdekes fényűzése. De mi évszázadok óta egyek és oszthatatlanok vagyunk. Azért akad itt-ott valaki, aki tisztára kuriózumképpen foglalkozik a kisebbségi kérdéssel. Majd összehozom egy ismerősömmel, akit tudtommal érdekel a kérdés.

így kerültem össze Jan Főnére breton barátommal. Találkozásunk és első pillanattól fogva meghitt, őszinte beszéde xeveláció volt számomra.

Úgy történik néha, mintha valami egyhangú hómezőn járkálnánk, pillantásunk mindenfelé a megszokott látványba ütközik, de egyszerre hirtelen egy szakadék peremén állunk meg. Lábunk a földbe gyökeredzik és nagyranyitott szemmel bámulunk a váratlan, nem is sejtett látványra: előttünk végtelen, uj, gazdag perspektívák csillogása vibrál. Aminek halvány körvonalait sem sejtettük, pazar sokféleségben világit előttünk.

Erről a reveláclóról akarok Írni. Úgy érzem, azoknak is tartozom vele, akik velünk egyforma sorban hosszú étvek óta harcolnak nemzeti lébak, a lángeszüek, hogy legyen mondanivalója. És talán erre gondolt Kari Krauss, a nagyszerű bécsi iró és szatirikus, amikor azt mondta, hogy egy hegedűst sohasem hagyjanak magára hegedű-, egy zongoristát zongora nélkül, és mert mindenre volt gondja és előrelátó ember volt, az énekesről is gondoskodott, akiről azt mondta, hogy őt meg ne hagyják egymagára soha, mert még hangszere sincs, ami ellensúlyozhatná a gondtalan gondolattalanságot. Kari Krauss tudta, mi a póz.

A világhírű baritonista mindent meg fog tenni, hogy egyrészt véletlennek állítsa oda a szomorú történetet, másrészt gondoskodni fog az árvákról és a szomorú özvegyről. Nem is akadhat senki, aki azt állíthatná, hogy nem véletlenről volt szó, még akkor sem, ha Lawrence Tibbet történetesen ellenfelével állt volna szemben. De egy bizonyos és ezt tagadni, kendőzni, szépíteni nem lehet: ebben a tragikomikus esetben a komikus póz okozta a tragédiát, az a ,,lelkesedés", amely az önteltség táplálója, az a „hév“, amely egyetlen szólamot harsog: „Én vagyok a világhírű, az istenített baritonista! Hogy vannak, akik erre nem figyelnek fel? Vannak, akik nem istenítenek? Nos, azokat megdöföm a versem végén!...“ Persze, a legnagyobb mulasztás, ilyen embernek kardot és tőrt adni a kezébe és nem gondolni Krauss intő szavára. Mert vannak emberek —■ s ezek nemcsak baritonisták —', akik nem tesznek különbséget próba és gálaelőadás közt, mert számukra minden próba gálaelőadás, ha ők szerepelnek. Ilyen emberek kezéből bizony könnyen kicsúszik a kard vagy a tőr —• a versük végén.

tűkért és fennmaradásukért s tartozom magunknak is. Mert a küszködőnek jól esik messzi vidékek nagymultu fiaiban sorstársait látnia. Akiknek egyforma fájdalma és egyforma reménye láthatatlan kötelékkel kapcsolja őt velük egybe és uj kitartásra erősiti nemzeti küzdelmében.

Ami következik: tények. Úgy irom meg, ahogy magam rájöttem fokról-fokra szétáradóbb csodálkozással rég elfelejtett, másnak képzelt vagy fel sem tételezett valóságukra. „Sine ira et stúdió", ahogy Tacitus mondta egykor. De a tények élő, indulatos hangon beszélnek.

*

Amit én mondtam el breton barátomnak:

Giordano Brúnó olasz filozófus volt első hirdetője a történelem kör-teóriájának, melyet a közelmúlt annyira vitatott alakja és régi ifjúságok apostola, Nietzsche is átvett.

Minden ismétlődik. Az évszázadok folyamán az emberiség ugyanazon fejlődési folyamatokon megy keresztül, csak az Idő és a Hely változik. A régi Rómában épugy a forrádalom váltotta fel az abszolút császárságot és a köztársaság belső hanyatlása után épugy fejlődött az egyeduralom intézményébe, mint Franciaország a XVIII. század végén.

És épugy — folytathatnék a sort — ébredtek mindenfelé a körülmények egyforma egymás- utánságában a modern kor mártírjai, — ahogy egy svájci iró nevezte, — a nemzeti kisebbségek.

A sor mindenütt egyforma. Kezdetben a kultúra jegyében történt az ébredés, saját nyelvüket támasztották fel, önálló irodalom keretében kiművelték, ápolták és fejlesztették. Iskolákat követeltek, szabad nyelvhasználatot a magán-, majd a közéletben, a hivatalok és bíróságok előtt. Később a politikai követelmények léptek előtérbe, önkormányzat, intenzív részvétel a közigazgatásban és a politikai életben. A modern kor állammindenhatósága végül a gazdasági kérdéseket tolta előtérbe. A kulturkérdés- ből, a politikai jogok kérdéskéből egzisztencia- és kenyérkérdés. Gazdasági harc önálló gazdasági szervezettségért a többség nyomása ellen. A másik oldalon pedig igy lett ezzel párhuzamosan az eredeti kulturális elnyomásból politikai, majd gazdasági háttérbeszoritá*.

A SzMKE tizparancsa

1. Hitvallásodban buzgó légy. Ne bántsd a más vallását.

2. Szeresd magyar testvéredet, mint önmagadat.

3. Becsüld a másfaju népet, becsülését vívd ki.

4. Tiszteld a törvényt, jogodat követeld.

5. Tiszteld a magántulajdont. •

6. Az észt, a munkát s a termelés eszközeit védd a jogtalan kihasználástól.

7. Munkáddal, vagyonúddal magyar testvéredet támogasd.

8. Hitedért, nemzeti művelődésedért cselekedj, áldozz!

9. Vigyázz testi épségedre, mert az nemcsak a tiéd, hanem a nemzetedé is.

10. Tartsd meg a nemzeti parancsot! A gonosz parancsszegőtől fordulj el.

Elhallgatott Kisebbségeit

Irta; Duka Zólyomi Norbert

Ilyen volt a magyarországi nemzetiségek fejlődése. A XVIII. század végén Bemolák az önálló szlovák nyelv és irodalom megteremtésén fáradozik, 1824-ben Kollár „Slávy dcéra“ cimü költeményében még irodalmi riadót fuj, de 1848-ban a liptószentmiklósi gyűlés már területi autonómiát sürget és önálló szlovák nemzetgyűlést

A szerbek 1814-ben még csak uj helyesírásukat állapítják meg és 1848-ban már az autonóm szerb vajdaságot hirdetik ki. A románok 1780- ban teremtik meg irodalmi nyelvüket, 1812-ben Aradon létesül az első román tanítóképző (a magyar kormány segítségével!), de 1848-ban szintén már a politikai autonómia felé törtet És a horvátoknál sem volt máskép.

A Habsburg-dinasztia elnémetesitő igyekezete ellen maga a magyar nemzet is hasonló sorrendben harcol. A XVIII. század végén Bessenyei és köre a nemzeti irodalom alapjait veti meg, Dugovics az Etelkában és Gvadányi a Peleskei nótáriusban az irodalom szavával küzd az ébredésért és Kazinczy a nyelv kimüvelődéséért. De a XIX. század eleji országgyűlésen már bevezetik a magyar nyelvet az iskolákba, a bíróságokba és hivatalokba (1830, 1844). Széchenyi zseniális meglátásai óta pedig a kiegyezésen túl is a gazdasági önállóságért é«; felvirágzásért folyt a küzdelem. A háború utáni magyar és német kisebbségeknek is legfontosabb kérdése a gazdasági és egzisztenciális kérdés.

*

Amit erre breton barátom felelt:

A különbség csak az időben rejlik. Amit nálunk egy évszázaddal előbb követeitek és amit akkor a siker makszimumának tekintettek, ma a nyugati kisebbségek égető, fájó problémája. A breton autonómista párt első programpontja a breton nyelv bevezetése az iskolákban. De az idő rohamosan halad és gyors tempóban halmozza a fázisokat. Most már nem kell 100 év a fejlődéshez. Az alig 40 éves breton mozgalom ismeri már a gazdasági kérdések nyomasztó kérdőjelét. A francia kormány szerződést kötött Portugáliával a kagylók magasarányu behozatalára. Ezért a Loire melletti százszázalékos francia bortermelők kivihetik boraikat Portugáliába. De a bresti partvidék breton halászai eladhatják bárkáikat és munka nélkül, ölhetett kezekkel gondolkozhatnak a kisebbségi sors rejtelmes utjain. 1910-ben 22.000 halászbárka futott ki veszélyes útjaira, ma 2400 halász tengődik veszélyes foglalkozásának gyér gyümölcsein.

(Folytatjuk.)"

Serédi: Manapság az emberek nem szerelik az igazságot

Budapest, jiamiuár 30. A magyarországi katolikus írók és hiri’iaipirók Országos Pázmány Egye* sütete tegnapelőtt tartotta közgyűlésiét. Dr. GlattlMdeiT Gyula osanádli püspök elnöki megnyitó beszédéiben a sajtó fontosságáról szóóoiüt. „Aa Íróiban és háiriliaip Íróban az igazság bajnokát és apostolát sejti az egyház, — mondotta..

— mintha csak neki is szói'-ina az Uir szava: Ei- ímenvén, tanítsatok minden nemzetet. De amint az ap.oS'toilkodás csak fcoimoiy emkökcsi tartalom birtokaiban képzelhető, úgy a közvéleménynek a nyomtatott betűn keresztül betol yásoóása szintén csak ily emelkedett lelki beállítottság mellett lehet keresztény elgondolás szerint áldást szerző tevékenység4*.

A közgyűlést ünnepi vacsora követte. Itt az ünnepi beszédet a Párvy Sándoir volt szepesi püspök által adományozott Páizmány-senlegged Serédi biborosdiercegprimás mondotta. Beszédében Pázmány Pétert minit, a logikus cselekedet és a logikus élet klasszikus példaképét, állította a hallgatóság elé, aki mint vasdiogdöcáju következetes ember mindig biztos útmutatója 6 irányítója marad nemcsak a Pázmány Egyesületnek, hanem minden, a logikát megbecsülő magyarnak.

— És erre a biztos útmutatásra., erre az irányításira — folytatta beszédét a hercegprímás

— most. talán még nagyobb szükség van, mint volt a nagy kardinális korában, mert manapság az embereik gondolkodása., beszéde, Írása, főképpen pedil sajtótermékei és cselekedetei, szóval egész élete csupa következetlenség, mert hiányzik belőle a logika, az őszinteség és elfogulatlanság. Ennek a veszede limes jelenségnek együk oka kétségtelenül aiz, hogy aiz élet rohanásában és idegességében aiz embereik nem érnek rá, vagy nem bírják a felmerülő kérdéseket alaposain átgondolni, úgy, hogy hirtelen felületesség, pongyolaság, logikátlanság tapasztalható beszédetíklbem, Írásaikban, légid vált pedig sajtótermékeikben és cseliekedeteilkiben. Az igazi ok azonban az, hogy manapság az emberek nem szeretik az .igazságot s azért gondosan kerülik annak teljes megismerését is. Afféle szándékos tudatlanságban szeretnek maradni, melyet, a morális igmoiramtia súpingmak nevez. mert. félnek az igazság logikus következményeitől, úgyhogy sokszor még tudományos kutatásaikban is már előre megállapítják, miinek kel, miinek szabad és minek nem szabad belőlük következnie. Innen magyarázható, hogy tudományos társadalmi, politikád, nemzetközi és válás; kérdésekben komoly vitáiba neon mernek elegyedni, ha. pedig a vitáit, el nem kerülhetik, iparkodnak-a kérdés lényegét' megkerülni, avagy art. más vágányokra. terelni, mert. valóságosan irtóznak a logikától és mert az igazságot az értelem tárgyikorésaeretaék^tWyozaiá aiz akarat tárgykörébe

6