Prágai Magyar Hirlap, 1937. január (16. évfolyam, 1-25 / 4147-4171. szám)

1937-01-24 / 19. (4165.) szám

1937 január 34, vasárnap* A SZLOVENSZKÓI LELEK — Egy kérdés és egy felelet érdekes összetalálkozása — Pál, Maróthy Jenő, Pásztor Árpád, Kosá* ryné Réz Lola, Nagy Endre, Komáromi János, Szép Ernő, Erdős Renée, Halász Gyula, Lesznai Anna, Bányai Kornél, Pe-i terdi Andor, Bodor Aladár, Komlós Aladár* Juhász Gyula, Miklós Jenő, hogy csak az ismertebbeket említsük. PRÁGA, Január 23. Két összetartozó cikket köziünk alább. Két cikk, egy téma; kérdés és felelet. Farkas István felteszi a nagy kérdést; miért nem alakult ki a sajátosan szlovenszkói lélek és ennek nyomán a sajátosan szlovenszkói magyar irodalom úgy, ahogyan ez Erdélyben történt Mért van az, hogy Erdély rengeteget adott az egyetemes ma- gyár irodalomnak, Szlovenszkó magyarsága még keveset Sándor Imre e cikkről mitsem tudva, ettől teljesen függetlenül irta meg a magáét a szlovenszkói magyar írók nyitraí antológiájának második kötetével kap* csolatban. Ez a kötet a Szlovenszkóról elszármazott írókat tartalmazza. Sándor Imre pontos választ ad a nagy kérdésre, hogy miért nincs kife­jező irodalma Szlovenszkónak: „Még nincs gyakorlatunk a különéfés- ben." A két cikk két szlovenszkói író véletlen, találkozása a szlovenszkói írás legközpontibb kérdésénél. Az egyik cikk kiegészíti a másikat; fáj­dalmas kérdőjel mell’ett hivő felkiáltójel, amely a szlovenszkói magyar lélek elkövetkezendő jövőjét revelálja. PróbájliJuík eteniieanl a (képeit, Kogy (hátiba csak azért tetszik ott és töilüfk ramdeai szébbnek, mert a ma-g-y ar megszokta, hogy mindig a iszomezédé tessék, de ez 'is csak álofcosíkodás. Erdély egy datraib magától támadt, átmeinetileg talán ma- igáibaroskaait, de önálló, étet.es élet. Szlovemszikö és Kánpáitóul'ja busz évvel edöbbr-öil messze év­századok távlatáig Habsburg-ország volt és sem­mi más. fis ha a mi dalunk egyszerűbb s velünk együtt egyszerűbb és szerényebb a mi szlovák testvérnépünk dala is, igét és múltat semmiből nem teremthetünk. Közös szenvedésekre még egyformáin emlékezhetünk s ma, a hirdetett de­mokrácia. korában, egy kis Nyugatot utánzó siirge épitoni-aikarással sóik újat, de nem ma­radandót. tudunk adni azoknak, akik még 'benne élnek jobban a múlt. eseanényes forgatagában. * ¥ ¥ Szlovenszkó lelke Irta: Farkas István Ünnep délután, amikor odakint már alkony­ra bomályosult az élet és pirosarou gyerekek tértek meg a korcsolyázásról, találkoztam Er­dély lelkéveL Felém mosolygott a vén Firtos- hegy, éppen olyan szűzies magakelletéssel, mint amikor utoljára láttam, bevetültek a szo­bába a köröndi fazekasok, eljött hozzám a lemhényi asszony, akinek jósütetü kenyerét ettem, a Feketeügy vize csobogott előttem, tiszta, kristályos vizével s az Ojtozi-szoros őr­ző Mogyorós hegy is bekandikált az ablako­mon. Lóíő-székely, unitárius emberrel beszél­gettünk. dr. Bedő zsélyi föJdJbirtokossá 1^ a Zichy-oiradailoim volt jogtanácsosával. Lófö-szé- kely — olyan csendes erőmmel, minden kér­kedés nélkül tudta mondani s szivemre hullt a Tamási Áronok. Nyíró Józsefek, Kós Ká- rolyok, Berde Máriák és mindannyiuk sok, remek Írása. Erdély lelke itt volt velünk az ünnep délutánján s dalolt nekik a kolozsvári kollégiumról, a még ma is meglévő székely- keresztúri unitárius kollégiumról s Gábor Áron népe a nagy Mesemondó Egy az Is­tenén keresztül velünk parolázott. Régi, Ízes jelenet játszódott le előttünk újra, a prázsmári nemzetiségi határon oláh, szász és „szent" helyi székelyek között. S magamban mondo­gattam a verset, amit húsz esztendővel ez­előtt faragtam szép Erdélyerszagban: „Bucses, Firtos, Retyezát. román s magyar jóbarát". Vajh, megfürdöim-e még valaha gyermekes iérdig-módra a Feketligy vizében, a székelyek ősi folyójábán, amelynek medreiből Csaba né­pe itatta apró lovait? Vajh, tudok-e még de­rűs és tudatlan ifjú ésszel földrajzi tájékozó- dásképein felsorolni látott és hallott faluneve­ket, Nyárádszeredát, Marosvásárhelyt, Mádé- falvát, K’ézdiszentlelket, Csikszentsimont, Ká- szoinaltizt vagy Gélén óét, Bereezket s ezernyi ezer vagy annál is kevesebb, szegény, sze­gény, de csupa jóiz-falucskát, várost? Amikor igy szénit öl-szemben állottam a még gyerekfolyó Ipoly partján a Fékéteügigyel. valami el nem titkolható nosztalgia fogta el vák regény örökítette meg s mi nem nyúltunk a két kézzel kínálkozó témához. Hiába, hiába, nincs szlovéné z ód .lélek, szár nmnikra, magyarok számára, merít a lassan, de gyönyörűre épült egykori magyar metropolis, ott lenit, a magyar Duna partján mindent elvitt előlünk. Tehetségeket is bőven adtunk, e ők magukkal vitték és tovább adták emlékeinlket. írók, művészeik és tudósok seregét adtuk s egy sem maradt számunkra szőkébb hazánkban. S valahogy hasonlók hozzánk a szlovákok is. ne­kik sem dalol ‘irodalmuk régi emlékeket, hiány­zik a sok vihar, a sárga veszedelemtől a mo­hácsi vészig, egy Ikiis ország függetlenségiéért, remegő állandó külső és belső küzdelem­Budapest s vele együtt az egész magyar nyelvterület, pedig a sajátos szlovenszkói ar­cunkat szeretné látni. Hiába jön innen de, onnan is dédelgető becéző szó a ezlovenszikói irodalom erősségéről, -mi érezzük, hogy bedőlünk hiányzik az, amit Erdély a 'történelem patinájával együtt kapott: a maradandó, visszasugárzó lélek. Mi csak éltünk ezen a darab földön, s bár ezren és ezren minden gyökénszálunlkikal a Duna, a Ga- ram, az Ipoly, a Sajó, a Rima, a Vág, a Hennád ég a Tarca meg az Umig és a Tisza vizéhez ka­paszkodunk, csak apró gyökérszálakkal tudunk évszázadokat visszalépve is idekapaszikodni. Erős, otthoni talajon is mintegy talajtalanul áliktnk, ha kicsiisiégében is olyan erős eiéllyel összehasoulitjuk magunkat. Szlovenszkó lelke valahol elmejtve dalod a Kárpát bérced alatt s a begyifodyók harsionás zúgása veszi fed alig hallható melódiáit. Szlo­venszkó magyar lelke valahol ott rejtőzik a csallóközi aranyrónán, kiszáradt nádasok buza- tengert ringató ölében s csak a paraszti kasza baráti pengése tud,ja- kiérteni feltörő kivánfco- zását. Szlovenszkó lelke .bennünk hallgat és rneim tudtuk még tudattá értékelni, fényes napvilág­ra hozni. Nagyon hirtelen maigurJkra maradtunk és a lélek fájdalmain át, a tanácstalanság vajú­dásában nem tudtunk, nem mertünk jobban kö­rülnézni. De talán itt közeleg nnár az idő, amikor ikét lassan múló évtized helyünkre terel és először remegő, nyugtalan kezekkel, majd mindjobban és mind melegebben 'táruló öleléssel magunkhoz tudjuk szorítani fel nem fedett énünket, nekünk is. másoknak is szépséges szépségeinket. Ez lesz Szlovenszkó lelke, mely a rohanó idő megállást sem engedő nógatásában mégis visszaderit majd közösen átélt, szép emlékekre, magunk vailaml- korí. gyönyörűséges meseéletére. Hogy fájdal­makkal és szenvedéseikkel lesz néhol tetézve? Hát vau-e valódi emberi szépség fájdalom, nél­kül? De lesz benne tele marokkal ujjongó, büsz­ke öröm >is: lám, mit tudunk nektek, másoknak nyújtani!? S ahogy Erdély egy tudott lenni há­rom nemzetiével, mi is úgy tudunk majd együtt és egyek lenni a múlt káncskeresésénél régi há- Tomságunkban. A kuruc föveget magyar, szlo­vák és ruszin együtt viselte, a fehér lobogó alatt együtt mentek a szabadság elébe, Branyiszkó- nál is együtt voltak és együtt voltak még a nem­régen ss lezajlott világégésben. Vér ée vas, dal és kenyér eggyé kovácsolta a három nemzetet, a Kárpát csak olyan szeretettel nézett le rájuk, mint ahogy egyformán nekik ringatta babjait a kék Duna és a szőke Tisza. Kell és lehet, mórt meg kell találnunk a szlo- venszikói lelket. I * * * Küiénx>éi^MéiiM­A nyitrai antológia a lelkem: miért nincs számunkra S/doven- szkónak is olyan lelke, mint amilyet Erdély adott három nemzetének? A regényes Vág- vöurve sok szép várromjával, a csodás emlé­kű Munkács hősi asszonyával, a sárosi vidék a Nagy Fejedelem ezernyi apró emlékével, va.py a Csallóköz furcsa, pogány kori települé­seivel, igazi magyar színével és izével miért nem tudott kitermelni uj történelmi regényt .Szlovenszkó és Kárpátalja talajéiból? Amíg Erdélyiben még Pécíhy Simon is bocsánatot tu­dott nyerni szombatos szektájával s minden látszólagos nemtetszés ellenére is imegimarad- tak az unitáriusok, nálunk vérfürdő volt ép­pen abban a városban, amelyben miég ima is Rákóczi palotája a legszebb .épület, s amely­re lemoso lyog a tiszta tél időben a sáros vár­hegy csonka ormaival. Miért, hogy bár Rákó­czink, Vak Bottyánok, Rercsényiek, Kos- suthok. Madáchok, Mikszáflioik is éltek velünk és közöttünk, ez /mégsem Erdély volt és még­is minden történés átment a Királyhágón-túl­ra, mintha a fenyvesek olt szebben susogná­nak, a tó vize tisztábban csillanna, s Szénit An­na pátronátusa alatt olyan szép, apró hullám- foltokat tarajozik a. víz, mintha ősidőktől em­ber szem siíuiogatására készült volna.. Lapozgatok az emlékezetben s nem tudom im egtalálná s zellemiségü nikbe n Szlovenszkó közös lelkét. Csák Máté .k isikirályi udl vara tói vissza és előre keresek s lassan kibontako­zik elő ttem két nemzetet magáiénak valló tudós Bél Mátyáson át a mai korig egy egész, hosz- vzu, folyamatos élet. A sziüzmiáriás lobogó olyan szent emlékezés, amelynek ima csak beleié való és elhulló visszhangja lámad. Pro libertate! hallom a kuruckori' hangot, amely éppen szláv vidéken született s nem tud­tunk belőle magunk módján élete* irodalmat oináíni. C^ejto vár asszonyát hatoJunas sato­Külsöre nem nagyon mutatós könyv, — bár ahhoz képest, hogy vidéki nyomdában, Nyitrán készítették, nagyon is rendes — de belsőre, azt hiszem, irodalomtörténeti jelen­tőségű. A Szlovenszkói Magyar írók Anto­lógiájának második kötetéről van szó. Az antológia általában nem tartozik a rokon­szenves és keresett olvasmányok közé, de ez a kötet nemcsak értékes tartalmú, hanem mint olvasmány is izgalmasan érdekes- Azoknak is, akik az idevágó betütengerben mindeddig nem kaptak kielégítő választ ar­ra a kérdésre, hogy miért nincs különálló regionális értékű és eredetiségii magyar irodalma Szlovenszkónak. Ez a második kötete a. szlovenszíkói anto­lógiának a .legérthetőbben válaszol a kér­désre. nem újabb elmélettel, hanem világo­san látható tényekkel. A második kötet ugyanis nem az ittélö, hanem az elszárma­zott szlovenszkói irók és költők válogatott müveinek gyűjteménye. A buzgó és ered­ményesen aktív kiadók —* Dallos István és Mártonvölgyi László — e második kötettel nagyobb szolgálatot tettek a szlovenszkói, irodalomnak, mint az elsővel, pedig az első a legvalódibb, az ittélő szlovenszkói irók írásait tartalmazza. Nem kerülgetjük a for­ró kását, kvalitás szempontjából nem te­szünk összehasonlitást az első és második kötet, között, ezt nein is lehet — egészen heterogén tartalomról lévén szó —de nem is szükséges. Érdekességben és jelentőség­ben múlja felül a második kötet az elsőt, nemcsak azért, mert választ ad a fenti kér­désre, hanem — és ez a fontosabb —, mert némi benyomást kapunk arról, hogy mit várhat az egyetemes magyarság a szloven­szkói magyar irodalomtól. Valószínűnek tartjuk <— ezt a kiadók is lehetségesnek tartják —hogy a gyűjte­mény nem teljes, nincs benne valamennyi Szlovenszkóról elszármazott magyar irő. De világos képet nyújt az is, amit kapunk. Nem vesszük alapul a kötetben szereplő és az egyetemes magyar irodalomba régen beke­belezett neveket, ha csak az első kérdésre akarunk válaszolni. Csak azokat keressük ki előbb az érdekes seregszemlében, akik az állam fordulatkor nem voltak idősebbek, hanem inkább fiatalabbak húsz évesnél, mert ők azok. akik idetartoztak Szlovenszkó megszületésekor, ők voltak azok, akik ké­sőbbi kifej lésük k el itt terebélyesithették volna ki a meglevőnél szélesebben a szlo­venszkói magyar irodalmat. Felsoroljuk a neveket: Marék Antal. Ha­bán Mihály, Cs. Szabó László. Aradi Zsolt, Zsolt Béla. Féja Géza. Földes Jolán, Mára: Sándor, ök azok, akiknek íróvá fejlődése a mienk lehetett volna, de akik elvándoroltak tőlünk az elszakadás minden fájdalmassága nélkül, egyszerűen elsodródtak dél felé, a magyar szellem központja felé. Ugyanúgy sodródtak, mint a régi gárda tagjai, akik szintén bent vannak a kötetben, akik többet tesznek ki számban és hírben, mert több év­járatból kerültek ki: Sziláid János, Kóbor Tamás. Szitnyai Zoltán, Schöpflin Aladár, Kassák Lajos, Reményi József, Simándy Vájjon ugyanúgy elsodródtak volna-e & fiatalok, ha Erdélyben éltek volna? — ez a régi, már szimplának ható kérdés. Kell is, hogy szimpla legyen, mert igy kapjuk meg a választ egyszerű tények formájában. Az erdélyi fiatalok nem sodródtak el, az ere, délyiek otthon, Erdélyben fejlődtek ki, a re* gionális levegő sajátos, hangsúlyosabb ere­jében. Legnagyobbrészt otthon is maradtak és aki elment onnan, mint Hunyadi Sándor, annak nem is volt hazája Erdély. (Hunyadi Pesten nevelkedett, ott kezdett ujságirós- kodni és néhány éves erdélyi tartózkodása annyi impulzust és termékenységet hozott neki, hogy mint sikeres iró térhetett vissza Budapestre.) Erdély különállásának múltja van, — ah­hoz képest, hogy utoljára csak ötven évig volt meg a közigazgatási egysége Magyar- országgal, .nagyon is kiadós múltja van — az erdélyi lélek, amennyire magyar volt, annyira megedződött a fajiság predomináló fenntartásának harcában. Az erdélyi ma­gyarság szivósabban és zártabban volt ma­gyar, mint a szlovenszkói magyarság, ezért nem ájult el a trauma első perceiben, mint... Kitűnő történetírók megállapították, hogy Erdélynek mindig meg volt a maga sajátos, erötadó hatása Magyarországra és a leg­nagyobb mértékben éppen akkor, mikor Er­dély külön fejedelemség volt. Illatos, zama­tos bor volt mindig az erdélyi magyar lé­lek, tele vastartalommal és mindig csak adott... Az irodalomban is kész költőket és Író­kat adott, otthon kiforrott, erőteljes szelle­meket, hogy a közelmúltnál maradjunk; Adyt is Erdély adta, a Nyugat-tal megin­duló megújhodás is Nagyváradról indult el. És mikor lezárultak a határok, egyszerre otthon maradt majdnem mindenki, hogy tö­mör, értékes egységet reprezentáljon, to­vább hasson az egyetemes magyarságra, döntőbben és erőteljesebben, mint azelőtt, zárt egységben, zárt körben, mint az induk­ciós áramkör. És ha Erdélyben jelenne meg hasonló an­tológia két kötetben, mint itt, dehogyis vol­na olyan szembeütköző különbözőség a két kötet között, amelyek közül az egyik az otthon élő, a másik az elszármazott Írókat tartalmazza. Talán fordítva volna szembe­ütköző a különbség? És igy jutottunk el az egyszerű tényék­hez, amelyek helyettünk felelnek arra a kérdésre, hogy miért nincs különálló erede- tiségü és kvalitású irodalma Szlovenszkó­nak. Mert, mint világosan látható, még nincs gyakorlatunk a különélésben. A sike­res szlovenszkói magyar irók és költők egy­két kivétellel tőlünk távol élnek, illetve nem is távol, de más országban. Először törté­nik, hogy a szlovenszkói magyarságot or­szághatár választja el fajtestvéreitől, holott eddig a szlovenszkói magyar tehetségek út­ja délirányba vezetett. Az egyetemes magyar szellemiség volt éltető elemük, a komoly tehetség csak Bu­dapesten érvényesülhetett, sőt, a legtöbb esetben csak ott fejlődhetett ki. Voltak ,.he­lyi" irók és költők az államfordulat előtt a szlovenszkói városokban, de ez a megjelö­lés mosolyra derítette az illető városok mü­veit embereit is. ,.Az irodalom a nemzet lelkiismerete" — idéz Babitsból a kötet egyik írója, de hogy támadhatott fel ez a lel kiismeret, mikor m ég nem volt külön lé­lek? A szlovenszkói magyar lélek most alakul, most születik, mert meg kell születnie. Hosszantartó és fájdalmas születés ez, nem tiz év és nem húsz év kérdése. A betüten- ger addig hiába hánytorog a hiányzó vér- bő szlovenszkói magyar irodalom után. A ,,lelkiismeret" azonban már itt-ott meg­mutatkozik. mindenesetre jobban, mint t\r évvel ezelőtt és ez mutatja, hogy a szloven­szkói magyar lélek vajúdása egyre tart. Ha talán újabb tiz év múlva megint akadnak lelkes kiadók, akik ugyanúgy kiadják a szlovenszkói magyar irodalom két kötetét, mint ma a nyitraiak, akkor már egészen más lesz az arány az első és a második kö­tet között. És idővel majd felelhetünk arra a másik, fontosabb kérdésre is, hogy mit ad az egye­temes magyarságnak a szlovenszkói ma­gyarság. miként hat az egyetemes ma­gyar irodalomra az itteni magyar irodalom. Amit eddig adott, az a mostani antológia második kötetében mutatkozik meg halvány képben, amit ezentúl fo$ adni, annak majd * ____

Next

/
Thumbnails
Contents