Prágai Magyar Hirlap, 1937. január (16. évfolyam, 1-25 / 4147-4171. szám)
1937-01-17 / 13. (4159.) szám
LPRftüAI-i V kAGVAR-HIRLAg 1937 január 17, vasárnap. A kisebbségi tanító és a társadalom irta: Farkas István Quem dii odere, magistruan feoere ... Csupa kíváncsiságból nyitottam fel a Révai Lexikont, hogy megnézzem, vájjon mit ir erről a szállóigéről. Ott olvasom, hogy a „régi“ időkben, amikor a nép még nem becsülte meg tanítóját, született ez az azóta is közhelyként, majdnem azt mondhatnám, hogy bevett társadalmi szokásként fennálló szólás-mondás. A Magyar Tanító, a csehszlovákiai magyar tanítóság pompás folyóirata utóbbi számaiban sűrűn foglalkozott ezeknek az „istenek által gyűlölt" kisebbségi tanítóknak panaszaival. Egy-egy cikk meglepő és mélységes intelligenciáról tett tanúbizonyságot, igy például Virsik Imre ipolynyéki tanító cikkeit bármely, a legmagasabb színvonalat megkívánó tudományos vagy társadalmi folyóirat is közölhetné, de nem áll sokkal mögötte a tal- lósi Mikus Elek sem, s egész sorát említhetném a tanító-íróknak, akik eléggé soha meg nem becsült pályájukon mégis annyi intelligenciát, mégis annyi magasabbrendü világszemléletet, az etikának olyan finom hatványoződását érik el, hogy talán csakis ebből a visszavonult életből lehet ennyi szépséget, higgadt okosságot, fölényes nyugalmat megőrizni. A szepsi református tanító, Szepesi Gyula krónikája igazi iskolapéldája a nyugodt, fölösleges izgalmaktól, háborús stílustól, mindennapos torzsalkodásoktól mentes, valóban ,,uri“ (gentleman) hangnemnek, s ha a társadalomszemléleti cikkeken túl a nagy- közönség számára idegenebb területet jelentő pedagógiai írásokat nézzük, nyugodt büszkeséggel mondhatjuk, hogy a magyar tanító kisebbségi sorsban, pedagógiai könyvek hiján, irodalom híján is magas, európai színvonalon él. A szerkesztő Boross Béla minden cikke egy életigenlés, egy-egy kiteljesedés. A mostoha társadalom még mindig a fentem- fitett szállóigét ismeri jobban. Egyesek még mindig csak a „néptanító" típust akarják ismerni. Kisvárosi vendéglők asztaltársaságai még mindig azzal kicsinyítenek valakit, ha kimondják róla a szentenciát: „Eh, mit, ez csak egy néptanító!" Vonaton, hajón, társaságban, társaságon kívül ezerszer hallottuk a szinte panaszként hangzó megállapítást: „Ma milyen j ó 1 fizetik a tanítót... Mikor én még .. A mostoha társadalom csak kisebbségi életének második évtizedéiben kezdte észrevenni azt a magyar tanítóságot, amely ingyen és önzetlen munkájával, túlzott áldozatkészségével, csendes türelmével, közismert szerénységével mindig elsőnek állott „az eszmebarrikádokon". Eszme- barrikádjait pedig szeretettel és kitartással, tudással és roppant munkaszeretettel, közváilalás- sal ágyazta meg. Távol állott a mindennapi politikától, pedig mindenféle politikai párt őt okolta bukásáért. Távol állott az érdemek keresésétől, pedig —valljuk be— kisebbségi életünkben is bennünk maradt az érdemkeresés hiúsága. Az irodalom még mindig részeges kántoralakokkal foglalkozik, pedig soha józanabb, soha energi- kusabb és tisztánlátóbb társadalmi osztályt nem alakított ki végzet, mint a kisebbségi magyar tanítóságot. Tavaly az egyik magyarnyelvű kor- mányiapban a tanítók „gerinctelenségéről" olvastam. Megálltam a szónál s a gerinctelenséget minden harag, minden ódium nélkül szerénység gé minősítettem. Mert kell-e nagyobb szerénység, mint állandó közkatonasorsban élni végig egy munkás életet, mindenki javára dolgozni hivatalos és társadalmi elismerés nélkül? Vagy ha már a gerinctelenségről irt a nagyvárosi újságíró, miért nem jutott eszébe, hogy politikai spirituálisainak megsúgja, hogy illendő lett volna a jogegyenlőségen alapuló demokrácia és a nemzetköziséget hirdető nagy testvériség jegyében magyar tanítókat is előmenetellel, tisztségekkel jutalmazni? A magyar tanító robotként végzi megszokott munkáját. Ahány uiabb „ingyenhivatalt" sóznak a nyakába, mind magára vállalja és zúgolódás nélkül végzi. Parancsnoki tisztre még sohasem tett szert, de közkatonának mindenütt bevált. Olyan közkatona volt egy-egy falu társadalmában, hogy szürke excellenciának kellene neveznünk minden kisebbségi magyar tanítót. Vájjon mi lenne kultúránkkal, mi lenne jelenünkkel és jövőnkkel, ha a magyar tanítóság cserbenhagyta volna a keresztény és nemzeti ideológiát, ha szociális háttérbeszoritottságában nem vállalta volna az egészéges szociális fejlődés irányítását? Mert ahány magyar falut találunk, azok mindegyikén rajta van tanítójának a kezenyomása. Ahány könyvügynök végigjárja a falvakat „világhírű" regényekkel, tudományos munkákkal, az mind vevőre talál a tanítóban. S3 ha a tanító nyíltan nem is dolgozik a magyar! kisebbségi politika vonalán, munkájával ő is ott! áll az oszthatatlan magyar egység síkján. A magyar tanítóság szükebb életét vajmi kevéssé ismeri a társadalom. Vezető egyéniségeinek nyilatkozatait nem ismerteti a sajtó, kari panaszait nem mérlegelik úgy, mint a földműves Mindennapos életünkben vajmi ritkán szoktunk megállni a magyar tanítóságnál. Sem hivatali, sem közéleti „hatalma" nincs, nem érdekünk velük „jóban" lenni, munkásságát időtlen- időktől megszoktuk, igénytelenségét természetesnek tartjuk, ha szerénységéből kivetkőznék, legföljebb akkor állanánk meg egy nagyobb és hosszabb pillanatra. Keresnénk valamit, és rögtön meg is találnánk a szállóigét: „Quem dii.. A kisebbségi magyarság egysége szociális tartalmának fokozottabb kihangsulyozását hirdeti. Szociálisabb, korszerűbb jelét nem adhatnánk. mint örvendetes tényként, jóleső valóságként hirdetni, hogy az uj kisebbségi magyarság Mécs László: Óriási választék! Legolcsóbb árak! Pausz T., Kosice 0 0 Üveg — porcellán — villany csillárok! Modern képkeretezés, Üvegezés Telefon 2423 Alapítva 1833 sorsa, élete a magyar tanítók kezében van. S hogy a kisebbségi magyar tanítóság kezében van, a felnőttek nemzedéke nyugodtan végezheti megszokott társadalomépitő munkáját. Az őrszemek állnak, mai magyar életünk őrszemei a magyar falvak és városok tanítói. Áldottak és megbecsültek legyenek! Nézem a menetrendet Enyhe ősz van, nyitva még az ablak, íróasztalomnál üldögélek. Hangok jönnek be az éjszakából, testvérhangon egymást szopogatva vadíudak vonulnak messzi délnek. Nincs batyujuk. Egy magocska neu annyit sem cipelnek. Száz határon igy vonulnak végig víg-erősen. Egyetlen podgyászuk: csöppke szívük s benne egy rajongó tavasz-álom. Én belém is oltott vándorösztönt, tavasz-álmot, aki megteremtett. Vadíudak hangjára nyugtalan lett szívem s majdnem öntudatlan kézzel előveszem a kis menetrendet. Nézegetem. Hova kéne menni? Berlin. Paris. Róma. Itt már voltam, Bárhol jártam, bármit mutogattak, azt éreztem: ezt már máshol láttam, uccán, szívben, múzeumban, boltban] Tán a Holdban, Óper encián túl újat tudnék látni?? Elmerengek. Kicsi világ. Csöpp a menetrendje s végtelen a vándorlási ösztön! Félreteszem a Kis Menetrendet, Előveszem a Nagy Menetrendet, melyet oly jól1 használtak a szentek, útjuknál a Kereszt volt a bakter, széttárt karral az irányt mutatta, s örök tavasz felé meneteltek. Előveszem a Nagy Menetrendet: újra s újra nézem Bibliámat, Csomagolok: amennyi hit, jóság elfér egy kis gyarló emberszívben, ennyivel megyek az Éjszakának. Nem lesz akkor Hold és nem világít, sem a Tejút, sem a Mars, Fiastyúk* Aki akkor ébren lesz: meglátja lelkemet mint tüzestollu, fényes, ének-hangú égbe szálló hattyút. AZ ÖRÖK ZSENI Irta: Duka Zólyomi Norlaert Valahogy tulmerev reverendával szoktak a zsenihez közeledni. A hivatalos filozófia meg a hivatalos esztétika kaptafára veri, széltében-hosszában megméri, kívülről befelé és bévülről kifelé analizálja és Akadémiák nagyobb dicsőségére egy tudós Széchenyi agyvelejének méricskélé'ével igyekezett zsenialitásának a titkaiba bele- férkőzni. Sőt akadt a tudomány olyan mesterembere is, aki Dante Divina Comediá- jából összeírta a képletes értelmű szavakat, a szóképeket, a virágzó metonymiákat és a rejtélyes szünekdochéket — már nem tudom, 120.0.00 volt-e, vagy ennél is több —1, de neki elég volt ez a hatjegyű szám ahhoz, hogy a sok nullán keresztül megfogja a zsenit. A múlt századvég csapzotthaju, lobogó- sörényű zsenijelöltjei is ismeretesek. Akik a hajak hullámzásán és a ruhanemüek minőségén keresztül akartak az Olimposzra száguldozni. Sohse felejtem el egyik gimnáziumi kollégám aggasztó naivitását, aki az önképző- köri hangulatok hevében a zseniküldetés megszálltságában a következő teóriát állította fel: „A zsenialitás titka az alkohol és a terheltség. Nietzsche, Poe. Mackart és Ady példái bizonyítják. Minden erőmmel azon leszek, hogy fenékig kiürítsem az élvezetek ( [ poharát, mert csak a borgőz transzéban és a paralizis szent őrültségében lehet a dolgok végére érkezni/* Ahogy később hallottam, neki is vetemedett ennek az életmódnak és minden óvarencsének nevezne), de ennek a badarságnak meg is volt az eredménye. A különben nagyon tehetséges fiú annyit sem produkált, amit rögeszme nélkül egy év alatt nyújthatott volna szellemiek terén. Az összes példa mind azt mutatja, hogy a zsenikultusz pont az ellenkező irányban halad, mint kellene. Vagy a mennyiségben keresik, —» hányszor halljuk, hogy Calderon, Mozart és Du- mas milyen zsenik voltak, mert ennyi meg ennyi száz drámát, zenemüvet meg regényt irtak, vagy Napóleon milyen zseni volt, hogy a hadjáratok mellett még a magánjoggal és Páris építkezésével is tudott törődni. Ezen csodálat mögött legtöbbször a kispolgár sárga irigysége rejlik, aki kicsinyes se- rénysége közepette nem érti, hogy hogyan lehet még ilyen dolgokkal is foglalkozni, mikor az egyszerű megélhetés és a pontos napirend ledarálása is annyi időt vesz igényibe. Vagy pedig azt nézik a zseni lényegének, ami csak velejárója. Az okozatot oknak. Mintha valaki azért volna zseni, mert csa* podár a nőkben, vagy szereti a mámort, vagy azért lát villanásszerűen a dolgok mélyére, mert rendetlen a ruházata, vagy azért tud olyan termékeny lenni, mert az élet kis gondjaira nem fordítja idejét és nem vesz például uj cipőzsinórt, ha elszakad, hanem m'ndig újból összecsomózza. Pedig fordítva van. így nem jutunk el a zseni megismeréséhez. Mert valaki először zseni vagy iparos társadalomét. Mintha mincj^rozott úgyis tudná, hogy a magyar tanítót hrijasz emelte arra az ebikai pledesztálra, ameWa,,var0r- gasságából már szinte személytelenül vf ° mások terheit ) 6 tosság félretevésével repült nő karjából nő karjába. A kivánt „szent" paralizist ugyan i dálatos#.j«^Ppi |í|l| i nem kapta meg és a zse- etkezett be produktív for- szinü'leg éppen az előbbi y ő gondolta, (mert neki a >ól állt, amit más őrült szegőgös ur — ez a póz a külső hatalmak birtokosainak a kiváltsága, hanem húsból és vérből való ember, mint a többi. Csak inkább — ember. Tisztább, mélyebb és örökérvényű. És ha ezt a közvetlen emberséget keressük meg benne, sokkal közelebb jutunk őhozzá. Nemrég a zseni érdekes dokumentuma akadt a kezembe. 1889-ben a magyar irók és művészek 850 tagú csoportja látogatott el a párisi világkiállításra és útközben Torinóban felkereste a nagy magyar remetét, Kossuth Lajost. Ünnepi beszédek keretében emléktárgyakat nyújtottak át neki, amire az akkor már 79 éves Kossuth kétórás beszédben válaszolt. A kirándulók terjedelmes könyvben örökítették meg élményeiket és a torinói^ remete beszédét is leközölték. A.ki a könyvet irta, húsz és egynéhány- éves lehetett akkor, friss, erejének teljében és minden részével az aktuális élet mozgalmához kötve. Kosstuh 79 éves volt, évek hosszú sora óta tétlenségbe, passzív szemlélésbe kényszerítve. És mégis. Mai olvasó szememben a könyv patinás, porszagu és messzefekvő volt. Stílusa avult és archaikus. Módszere idegen és egyszeri érvényű részletei csak azokat melegíthetik fel, akik valamikor maguk is ott voltak. De mikor Kossuth beszédéhez érkeztem, képzeletem és vérem száguldani kezdtek, szemem az érdeklődés lázával tapadt a betűkhöz és újra és megint visszaforgattam a lapokat, hogy megnézzem, tényleg a torinói remete, régmúlt idők hérosza mondta-e ezt és nem a mai idők egyik vezetője és tényleg 1889-ben hangzottak-e el a szavak és nem tegnap valahol a magyar parlamentben vagy egy nemzetközi konferencián. Mert eltekintve a megkapó külső forma varázsától és a friss, ma is modern, élvezetes stílusától, a mondanivalója aktuális és érdekes. Ha nem is beszél mindig általános témákról, mint a francia nemzet leikéről vagy a magyar történelmi fejlődés tragikus vonaláról, legegyénibb és időhöz kötött re- fleksziói is érdekesek és lenyűgözők. Amikor a megindultság hangján beszél Magyarország két arcáról, az egyik, mely hideg, hivatalos és szűkkeblű és a másik, az alatta lappangó ösztönös érzésvilág, mely őt, a számkivetettet meleg szeretettel övezi, vájjon nem a lélek örök tragédiája zeng-e a szavakban? A léleké, mely külső formák kőfelületébe ütközve, megtörve hull vissza a fojtó mélységbe? És nem érezzük a bátorság és a kitartás örök emberi példáját, amikor törhetetlenül vall hitet eddigi meggyőződései mellett? „Az évek talán meghajlítottak, de a lelkem törhetetlen maradt." Valahol azzal foglalkozik, hogy Magyar- ország Ausztriának potom áron adja oda gyapjúját és feldolgozott alakjában törtrészét ötszörös áron vásárolja vissza. Az adatok avultak és időszerűtlenek, de a többjegyü számok mögött ott vibráln.ak a mai kor gazdasági problémái és a megvilágítás módszere mögött a mai szónokok és politikusok statisztikai tárgyilagossága. Pedig azt hittük, ez aztán már igazán a mi korunk eredetisége. És még valami. Beszéde folyamán mindenre reagál, ami akkoriban nevezetesebb aktualitás volt. De a régmúlt eseményei friss és érdekes színben virulnak fel. mert éles. eredeti, egyéni megvilágításával és értékelésével örökérvényű gondolatok magasságába vetíti. és csak azután, vagy éppen ezért követi el a zseni annyiszor niegcsodált és annyiszor utánzott szertelenségeit. Azt hiszem, sokkal kisebb és természetesebb gesztussal, de annyival több ösztönös belsőséggel, inkább lehet a zseni szentélyébe bekopogtatni, mint külső túlzások égbe- nyulásával. Mert a zseni nem a. felietekben székelő,. Azt hiszem, a zseni az örök frisseségnél kezdődik. Akinek az alkotását 50 év múlva épp úgy lehet belső érdeklődéssel és hévvel élvezni, mint 500 év múlva. Talán azért, mert a bánatok és örömök, remények és célok örök emberiességét nem tudja az idő rozsdája kikezdeni. A zseni pedig mindig megújuló- örökérvényű let»F iteményesüJr *i ■■db
