Prágai Magyar Hirlap, 1936. december (15. évfolyam, 275-297 / 4124-4146. szám)

1936-12-25 / 294. (4143.) szám

1936 december 25, péntek. 21 BETLEHEMESEK Jánoska már Mikulás Óta nézegette a köny­vesbolt kirakatában a kicsi papirbefclehemeket. A legfelső polcon akkora betlehem állt, mint egy nagyobbfajta könyv; hátulról akár zseb­lámpa-elemmel is meg lehet világítani. Lejjebb, ahogy a polcok is vékonyodtak, olyan kis bet­lehemek álltak, amelyekbe éppen csak Mária fért a Gyermekkel, József és a pásztorok már kikerültek a téglaboltozat alól s egy-két apró báránykával odakint álltak a magasra nyúló pa- pirpálma alatt De igy együtt, ahogy a sok ka­rácsonyi könyv és képeslap mellett megpihent a pár betlehem, mégis olyan szép volt, mintha maguk az angyalok rakták volna a kirakatba. Lám, a könyvek is milyen szépek! Istenem, mi minden lehet bennük, mi minden? Mert a táblá­jukon sokat Ígérő képek vannak, az egyiken nagy mozdony rolhan a végtelenbe, a másikon indiánok ülnek a tábortűz körül, a harmadikon apró leányok tipegnek kis kosárral valahová — nini, az egyik mintha a kis Mariska lenne... És igy tovább, mindennek megvan a maga he­lye és a betlehemek mind szépek. No, most melyiket kell hát lemintázni, hogy abból csinálják meg otthon az igazi, nagy betle­hemet, amibe gyertyát is lehet tenni, és kará­csony táján végig lehet vele járni a várost, a közeli falvakat, talán még a pusztákra is el le­het nézni, ha futja az időből. Mert az idő a leg­fontosabb. Luca napjától Vizkeresztig lehet a betlehemmel járni, a három királyok ünnepén aztán kezdődik az igaz osztozkodás. Jánoska szokta elosztani a keresetet, mert ő a legna­gyobb és öt elemi osztályt járt, a legjobban tud osztani közöttük. Baj, hogy a gazda Józsi fia is közéjük kéredzkedett, az még kicsi is, meg csak harmadikba jár, hát nehéz lesz vele szá­molni. A kirakatban éppen most gyújtották fel a lám­pákat, amik karácsony előtt olyan tündöklő szinéket vetnek a sok szépséges holmira, hogy komoly, felnőtt urak és asszonyok is gyönyör­ködve állnak meg egy pillanatra. Biztosan n^kik is a betlehemek tetszenek. Oh, ha ilyen betlehemet hordozhatnának, igaz, hogy na­gyobb kellene, meg a papir eláznék a havas eső­ben, szitáló hóban, aztán vége lenne a kereset­nek. De azért azt a legnagyobbat fogják meg­mintázni, jól meg is jegyzi embernek és állatnak a helyét. A kis Jézuska jó lesz a tavalyi is, azt úgy is bölcsőbe teszik, hát inkább csak talál­gatják, hogy hol van, de nem igen látják. Jobb is az úgy, hogy nem látják a Jézuskát, mert az emberek olyan furcsák, hogy amit meglátnak, hát az mindjárt nem is tetszik nekik. De ők, a gyerekek beszéddel tartják őket, s ha az öreg juhász — alighanem a Bokros Karcsi lesz az idén, az tud dörmögve beszélni — elmondja a mondókáját, hát egyszerre mindenkinek jóked­ve kerekedik, különösen az öregebbeknek. így tért haza Jánoska a földes padozatú bé­resszobába, s igy eszelte ki azt a betlehemet, amelyik mindegyiket lepipál majd, mert a köny­vesbolt kirakatában mutatta meg neki az an­gyal .., n. A hó bolondosán szállingózott és néhol any- nyira nekimerészkedett, hogy egyáltalán nem volt tekintettel Jánoskáék nagy fáradságára és neki-nekikapaszkodott a féltve őrzött, gyönyö­rűséges betlehemnek. Pedig a hó is gyerek mód­ján örült, mert a pelyhek nagyot táncolva, fo­rogva hulltak a földre, amely megfagyott, mint­ha meg akart volna halni, hogy soha többé me­leg életet ne adjon az embereknek. De a föld­nek, meg mindennek, ami az Istentől való, nem lehet parancsolni. Ha a kis gyerekszájak este meleg időért, poros utért imádkoznak, hát más­napra biztosan kitör a fergeteg. Jánoska- meg is mondta, mielőtt elindultak volna, hogy ez azért van, mert a majorbeli gyerekek sokat károm­kodnak és hallgatják az istentelen fiatalok sok csúnya beszédjét. De Jánoska prófétálására vaj­mi keveset adtak, a most, hogy nekiindultak az első, gyönyörűségesen szép, karácsonyi kalácsot jelentő betlehemes útnak, az idő is olyan lett, amilyet ezek a gyerekek megérdemeltek. Az öreg számadó nagyapja pásztorbotjával elül csetlett-botlott, hogy mindjárt saját magá­val jelentse a szembejövőknek, hogy itt betle­hemes készül, jó lesz vigyázni. Jánoska figyel­meztette is őt többször: — Vigyázz, Karcsi! Az öregeknek, meg a csendőröknek messzire köszönj! — A csendőröknek miért? — kérdezte a gaz­da fia, a harmadikos elemista, a Józsi, aki most járt velük először és még sok mindenben olyan tájékozatlan volt, mint a számolásban. — Azért, mert a csendőrök nagy urak, -— felelte Jánoska, s mintha kissé elgondolkodott Volna. A kisebbek ütemesen topogtak előre a havon. Persze, hogy nagy urak a csendőrök. A gazda Is messzire köszön nekik, meg a doktor ur is mindig mosolyog rájuk, de nekik, gyerekeknek semmi közük hozzájuk A hó egyre szállt, bolondozott és a gyerekek szemét, orrát keresgélte nagy kíváncsian. Egy- egy hópehely mintha kacagott is volna közben, Irta: Farkas István amint a gyerekeket kereste. De lehet, hogy csak Józsi füle hallotta ezt a furcsa zenét, mert nehéz volt a hóban járni. Már kint voltak a határban, mert uoy volt, hogy először a szomszéd faluba mennek. Ott jómódú emberek laknak, szívesen veszik, ha a városi betlehemesek is kijárnak, sőt el is várják. Már előre készítik a tojást, mákot, diót, néhol egy üveg bort is odadugnak a gyerekeknek, s azt mondják intő szóval: — Ezt pedig apátoknak vigyétek. Mondjá­tok meg neki, hogy tiszteltetem és jó karácsonyt kívánok neki! De meg ne igyátok útközben, ha­szontalan gézengúzok, mert akkor többet nem akarlak a faluba látni. Ki fiai is vagytok, hé? Ilyen helyen sorjában el kell mondani a csa­ládfát, s ha kiállták a gazda tekintetét, akkor jár ki a porció. A gyerekek szeretik ezeket a cifra beszédeket, otthon érzik magukat és mind­járt szívesebben mondják a betlehemes játé­kot is. A hó hullt, hullt, mintha végeszakadatlan tánc­ba fogott volna. Már egészen belepett mindent, ami eddig is fehér volt ugyan, de úgy látszott, hogy az angyalok olyan karácsonyi fehérséget akarnak teríteni, amilyet még nem látott a világ. Mert a világ a gyerekek szemében amúgy is legfeljebb öt-hat esztendőt jelentett. Mit tudják azok, hogy máskor is hullott már ennyi hó, máskor is nehezen érkezett a karácsony, s a mai öregek egy emberöltővel ezelőtt is éppúgy taposták az országút mély havát. — No, most aztán, egy szót se többet! — ad­ta ki az ordrét Jánoska, bár nem volt oka ki­adni, mert a gyerekek amúgy se szóltak s még Karca is, az uj számadó, hallgatagon lépdelt nagy kampós botjával. A gyerekek katonásan lépdegéltek. Szorosan egymás mellett mentek, s ha nagynéha kocsi, autó közeledett, libasorban álltak félre az ut szélére. Az autóval különösen nem jó komázni, mert hirtelen elkaphatja az embert. A kocsitól nem félnek, de a lovak is rugósabbak a hideg­ben, hát inkább azoktól tartanak. A falu már kibontakozott a nagy fehérségből. Először csak a templom tornya mutatta magát, mint játékos barát. Az is behunyta a szemét, mintha idegen szagot érzett volna, de aztán már mindig mutatta magát a fiuknak. Aztán a házak közül emelkedett ki egy-egy nagyobbfajta, azok szemrevették a gyerekeket, s mintha tanakodtak volna magukban: beengedjék-e őket vagy nem? Van elég szegény gyerek a faluban is — egy szegény emberpárnál akár tíz is akad, ilyenek szegényitik el a módosabb falut is! — inkább azokon illenék segíteni, nem ezeken az akárki idegeneken. De a nagy házak is befejezték a vizsgálatot és közelebb engedték a kis gyereke­ket. — Most mindig én megyek előre a betlehem­mel, — intette őket Jánoska. — Tik csak utá­nam mentek, csak Karcsi mehet néha előttem, de nagyokat üssön a zörgős botjával. Ahová én megyek, ti is utánam gyöttök, s amit adnak, a kapun ldvül mindjárt megmutassátok! A gyerekek csak bólogattak, s a falu nagy közelségében már szólni sem mertek. Úgy men­tek, mint valami fehérbe bujt, fáradt, didergő varjufiókák, akiknek a magasságból kiáltott alá valamit kóválygó anyjuk. Éppen az első, nagyobb házba akartak be­miemml, amSbotr hirttéíeu (két csendőr bukkant elő a nagy fehérséigböíL — No, itt a vége — gondolta ijedten Jáno ska 6 szeretett volna kámforrá válni, hogy egy hosszú peaore elillanjon, ütegaMbb addig, anag a csendőrök ős eltünűek. De a osendőmöknek a havazásban is jő szó- műk van és mindjárt; meglátták Jánoskáikat. Azonmód feléjük ás igyekeztek és kérdő tekin­tettel nézték, a gyerekeket. Azok megálltak s egy mukk nem aoík, annyit se szóltak. Sokáig tartott ez a hallgatag csend, olyan so­káig, hogy Jánoska nem is emlékezett ilyen rossz érzésekkel telt, hosszú időre. Mintha az egész falu egyetlen, nagy fehér hóházzá vált volna, amelyből csak két sízuronyos fegyver csillan elő, mintha a jégfkirályt őrző katonák Lennének. Vagy talán maga a kétfejű sárkány, aiinável csak a meséiben ijesztgették a gyereke­iket, de ime, most a mese is válóvá válik s vége a (három pásztor kodásnak, vége a kis Jézusnak és az egész, gyönyörű (betlehemnek, amit pedig az angyalok mintáztattalk meg a könyvesbolt kirakatából. Végre, amikor már úgy látszott, hogy nagyon sokáig álltak ott s a lábuk jéggyökeret vert a főidbe, aa idősebb csendőr messziről jött, furcsa hanggal megszólalt: — Hová mentek? Hogy hová mennek? Oh, milyen könnyű a kérdés és milyen könnyű rá iskolában, otthon tanult emberséggel meg is felelni. És már mo­solygott is Jánoska, amikor boldog szóval, egy­szerűm fellelte: — Ide megyünk, csak, ide a faluba. — (Mit visztek? — kérdezte a csendőr és szeme a félénken megbújó betlehemre nézett. Jánoska most miár megtalálta a hangját, amely teljesen az övé volt s mintha húsz esz­tendővel előbbne ás bátorkodott volna, fiatal­ságának férfias erejéig: — Betlehemeit viszünk, megmutatni a jó em­bereiknek, ment közeledik a (keresztényiek nagy ünnepei, a mi Urunk, Jézus Krisztus születése napja. Jászolba fektette édes jó anyja, Asszo­nyunk, Szűz Mária, pólyába takarta, báránykák melegével iliatoeitotba, jó pásztorok őrizték, ezt miegyünk mi most megmutatná. A két csendőr csak hallgatta a sebesen sza­ladó szavaikat, a tótámiaszerü hangok úgy öm­lőitek beléjük, mintha sohasem hallott ismeret­len nyelven énekelték volna távoli tempfliomok- bód, de anérnt a szurony megcsillant, fehérebb és vakítóbb lett magánál a fehéren vakító (hó­nál is és úgy parancsolt ujj szavakat a gardá­juknak: — Iskolába jártok-e? — Hát hogyne járnánk, — felelte Jánoisfca s a többiek kórusban segítettek 'bizonykodni: — Bizony járunk mi, ma ás szünetünk van, azért gyöttünk! Szünetünk van. Kicsiny tejükben derengett valami, hogy ta­lán semmi rosszat nem tesznek azzal, ha iskolai szünet napján mennek a (kis Jézussal jó embe­rek hajlékába, de maguk sem voltak egészen biztosak és a csendőrök sem, mert a fiatalabb odaszóit az öregebbnek: — Az országos hivatal 845623—1984. számú, a járási hivatal 28987—1934. elnöki 6zámu ren­deleté, a tanfelügyelőségekmek körlevél formá­jában kiadva. Iskolakerülés, gyemmeikkoildulás... Az öregebb csendőr csak bólogatott, bólioga­Legjobb karácsonyi és újévi ajándék HU BÉRT J. E. pezsgőgyár BRATISLAVA-POZSONY tott s minden bóliogatásia után megjelent egy- egy szőkefürtü gyermeke. A legnagyobb éppen olyanforma, mint ez a vezető, ez a Jánoska. Az is szívesen elmenne betlehemiesekkell, síziveisen menne, Otthon is .csinált már papikból minden­féle alakokat, maga festette ki, mert szeret rajzoilgatini, festegetnii, jól is tanul, jól tanul, hasonlít is egy kilósát különösein arra a nagy- botos ^gyerekre. Ni, a szeme vágása is éppen olyan, vájjon nem egy 'angyal mintáztam őket odafent a mennyorsizágban, ahol a (kisdedeket földi születésük előtt gondolatban mindig meg- minbázzák, szülők örömére megaranyozzák? — Csavargás is lelhetne, — kardoskodott a fiatalabb. Ma már régen kiment, a divatból az ilyen szokás! Nálunk, nálunk már nem látni ilyeneket... Az öregebb csendőr most azonban mintha teljesen elengedte volna a füle mellett a fiatal megszokott, modern beszédjét. Arra gondolt, hogy Símé, mindig szolgálatban van, különösen amióta beköszöntött az igazi hideg, (hát még kar ráceonyfára sem gondolhatott, pedig egy hét sincs, aztán itt a karácsony. Ez mindig az ő dolga szokott lenni, akkor intézd el, amikor szabadnapos. Nini, ez a betlehem milyen stzép. Jobban megnézi, aiztán megmondja a fiának, hogy milyen szép betlehemet is llátott őM, va­lahol, Mutassátok csak. mutassátok! A gyerek kezében megremegett a fából fá­kéit, knaijcároe festékkel kúpingáit betlehem, amikor a nagydarab, felnőtt szuronyoe ember kíváncsian lehajolt hozzájuk. De nini, a kis Jézuska a fénytelen fényesség­ben ás özeiden mosolygott 'és látható két kis kezével eilőrenyult. Mária úgy nézett rá kék pa­lástjában, ahogy 'Csak szerető anya tud nézni gyermekére. S a pásztorok is komolyan álltaik, nem szegték He félénken a fejüket, mert érez­ték, hogy most nagy jelenet tanúi lesznek s az isteni kisded csodatéteM fogja elárulni ön­magát. — iSzép, ■— bólogatott az 'öreg csendőr és még egyszer bólogatott, aztán, hogy nem tu­dott mi mást tenni, hirtelen megsimogatta Já­noskát ás. — Szép, te csináltad, ugy-e? Jánoska boldogan, büszkén, kihangsúlyozott ártatlan dicsekvéssel felelte: —• Én, egyedül és egymagám! — Derék gyerek vagy, — mondja a csend­őr, — de ne kerüljétek el az iskolát! Mert a jó gyéreiknek az iskoláiban van a helye! Ajzzaű! már meg is indult, a fiatal csak bá­mult, hogy aiz ő végrehajtó akarata itt csődöt mondott, de ment ő is az idősebb után és ment utánuk a .félelem, az aggodalom, mentek az ösezeszomult, kicsi gyermekszívek is ahogy tá­volodott a két csendőr, úgy derültek a kos szi­vek és tért vissza a piros élet a már miegsápadt kis arcocskákra. Az első házmán már nem hullt úgy a bolondo- >zó hó, mintha melegebbre hajlott volna az idő is és ime, a gazda maga jön (ki a kapuba és mondja szives szavakkal: — Gyertek, gyertek, fiaim, a kislányom ép­pen most kérdezte, hogy mikor jönnek a bet- lehemesek?! És mentek, mentek befelé, a meleg, barátsá­gos konyhába, ahol kislány feküdt a dunnák között, beteges mosolyával bámult a fiukra és amint meglátta a betlehemet, kis betlehemben a még kisebb, még gyermekdedebb Jézust, ösz- szetapsolta két (kis tenyerét és úgy snlkongott édesanyjának, mint a frissen fejt jó tej: — Kis Jézuskát hoztak, édesanyám, éníhoz- zám jött el a kis Jézuskoi, nogy meggyógyítson karácsonyira! Álltaik a gyerekek, állt az anya, mosolygott a .kislány s egyre pirosabb lett és odakint egy­re. melegebb s amint a két csendőr is haladt, a fehérre vált országúton, egyszerre csak megsizó* Iáit a fiatalabb is, mintha anyja régi szava öm­lött volna belőle féktelen melegséggel: — Azért nálunk is járnak még a betleheme^ sok. Nálunk is karácsony a 'karácsonyul DALLOS ISTVÁN: TEMETÉS UTÁN Csak egy vékony húr szakadt el szivem halk Csak egy percre tért vissza a múlt s beleremegtem, egy mécses lángja lobbant el csendesen, [lantján, dermedten suttogtam, hogy nem hittem volna, néhány virág fakadt a temető friss hantján, szivembe szaladt a búcsúszó pengéje, csak egy régi nóta sirt át a lelkemen, csak álltam tépetten, riadt szemekkel, Amikor láttam, hogy mindennek vége. Amikor hallottam, hogy mindennek vége. Csak felsírtam, mint gyermek, ha bot legel a földresujtott feltörő vágyam szárnya, [hátán, továbbtipegtem megtörtén, egyedül, árván, és rámborult az éj sötét árnya, Amikor éreztem, hogy mindennek vége. Buthner Béla épület-mülakatos, sárgaréz-, bronz- és harangöntöde. Koí'ue, Moldavská okr. 20 Több ezüst- és aranyéremmel kitüntetve

Next

/
Thumbnails
Contents