Prágai Magyar Hirlap, 1936. november (15. évfolyam, 250-274 / 4099-4123. szám)
1936-11-01 / 250. (4099.) szám
8 1936 november 1, vasárnap. Cíasxorsxág Irta: Borsody István 1. A milánói villamos igazán megérdemli, hogy külön néhány méltató szót kapjon egy olasz- országi naplóban. A villamos igen közelről érdekel bennünket. Nincs simán, nesztelenül suhanó Rolls Royce- unk —, ha nagyabb városban élünk, bizony többnyire csak ezt a népszerű közlekedési eszközt, a villamost vehetjük igénybe. Nem fűznek hozzá szép emlékeink... Általában kirázza belőlünk a lelket, inog, émelyit — s minden más kellemetlentől eltekintve szűk, fülledt, többnyire csak állóhellyel ajándékoz meg és mindennek tetejébe még lassan is jár, folyton megáll, várakozik s nagyban hozzájárul bosszantó késéseinkhez ... Nos, a milánói villamoson jobb viszonyok uralkodnak. Legyen bennünk szociális tapintat és kezdjük beszámolónkat a villamos első áldozatánál — a kalauznál. Nálunk igazán minden részvétet megérdemelnek ezek az alkalmazottak. Állva rázat- ják magukat egy életen keresztül és (például Budapesten) csak egy legújabb rendelkezés szerint ülhetnek le a sarokban, ha üres hely adódik véletlenül. A milánói villamoskalauzok azonban nagy urak: mindnyájan ülve teljesítenek szolgálatot, finom borszékeken, a jegyszedő se balan- szirozik, furakodik az utasok közt, mert itt minden máskép van beosztva. A villamos befut az állomásra. Hosszú, hatalmas nyolckerekű Pullman-kocsi. A kocsivezető meghúz egy foggantyut és a széles ajtók kitárulnak. Elől van a felszállás, középen a leszállás: nincs tolakodás, simán, kényelmesen és gyorsan megy az egész. A felszállók a kocsiban egy kis korlátokkal szabályozott téren egymásután elvonulnak az egyhelyben ülő jegyszedő előtt, akárcsak a mozi-, vagy szinházi pénztárnál, jegyükkel tovább mennek a kocsi belsejébe, finom gumipadlón és helyet foglalnak a puha, párnázott üléseken. Rendszerint elég hely van, hiszen szokatlanul nagyok a méretek, viszont ismeretlen a két-, háromszerelvényes, kígyózó, döcögő uccai vasút, ahogy ez a mi középeurópai Városainkban látható. Nagyjában tökéletesített típusa ez az uj prágai villamoskocsiknak, csak sokkal nagyobb és nem fehér holló, hanem egyedüli jelenség. Persze a déli és esti forgalmas időben itt is zsúfolásig megtelnek a kocsik — minden jegy elkel ... — de' akkor se csüngenek életveszélyes pózokban az utasok az ajtóban, mert menetközben automatikusan minden ajtó lezárul. És páratlanul gyors a villamosközlekedés, nem ideg- rombolóan lassúbb, mint az autóbusz, ami különben teljesen hasonlóan van berendezve. íme, kis ízelítő az olasz gép- és motoripar kitűnőségeiből. Persze nem romantikus a milánói villamos, nem ugorhatunk le róla a házunk előtt és nem ,,bliccelhetjük‘‘ el a jegyet, ha a nagy tömegben a kalauz nem bir átfurakodni hozzánk, szijrajáró csengő sincs rajta, nem is csilingel — de kitűnő közlekedést biztosit: szociális, kényelmes, gyors, olcsó — és nem tilos benne a dohányzás. Viszont nem lehet átszállni és nincs kisszakasz ... 2. Az esti kivilágítás Olaszországban is divat. Itt is fényárba öltöznek estére a városok nevezetességei: a tornyok, várak, paloták és egyebek. Van itt bőven mit kivilágítani. Itáliának igazán semmi oka sincs, hogy a sötét éjszakába dugja házait, mert ha minden szépet okvetlenül világosan kellene tartani az éj tartamára, talán az egész országot egy nagy lámpa alá kéne helyezni . .. És mégis azzal tűnik ki az olaszok világitási technikája, hogy nem használnak tulerős, lármás, vásári fényeket, inkább tompán, sejtelmesen égetik a villanyt, ha arról van szó, hogy a sötétben valamit megmutassanak. Pedig az olaszok különben szeretik a zajt, a feltűnést. Csakhogy minden más mellett művészek is. Nálunk nem igen ismerik a kellő szolidságot az esti kivilágítás művészetében. Rendszerint vakító, fehér fény özönét zúdítják a forró ref- flektorok és igy nem egyszer bántóan, nyersen" kiabálnak épületeink a csöndes, fekete éjszakákban. Nem szólva arról, hogy nem egyszer túlzásba is megyünk és mindent ki akarunk világítani. Emlékezetünkben van még a pesti újságok vitája, mikor nagyon megoszlottak a vélemények, vájjon szükség van-e a Gellérthegy vil* lanykörtés kicsinositására, még hozzá mindenféle szinü tarka égőkkel... Az olasz estékben finoman, bontakozik ki a város egy-egy pontján valami „nagyobb világosság". A fényesség és sötétség nem válik ki egymásból éles hatásokkal: a firenzei dóm híres Giotto-tornya nem mered természetellenes fehérségben a korom;' ötét ég felé: egész tájéKa egyenletes, nappalra emlékeztető fényben bontakozik szemünk elé. Olyan, mintha a napfény maradt volna fölötte éjszakára is, hogy örök szépségéből semmi el ne kallódjék az éj leple alatt. Ilyen a többi kivilágítás is: Rómában, Milánóban, Nápolyban. Nem a mesterséges fény henceg az éjszakában. A kis fénysziget alázatosan veszi körül a műkincset, vagy nevezetességet, ami igy megmaradt saját szineiben, husá- ban-vérében, szépségében. Hiába, az olaszok nagyon nagy művészek... 3. Mikor megérkeztem Milánóba, éktelen kiabálás, izgalom lepett meg lépten-nyomon a főtéren és környékén. Hamar tisztába jöttem vele, hogy sorsjegyet árulnak. — Lotto di Merano! Ultimi giomi di vendi- ta ... — ordították torkukszakadtából mindenfelé. A meránói sorsjeggyel milliomos lehet egy nap alatt! Az árusítás utolsó napjai!! És leleményesnél leleményesebb módon csőditették maguk köré a járókelőket: ki majommal, ki papagály- lyal, vagy parádésan öltözött hóditó-rikitó delnőkkel. Gondoltam: értem, persze, hogy értem, biztos már csak néhány nap van hátra, mig még sorsjegyet vásárolhatnak a milliomosjelöltek, csak természetes ez a felfordulás, zaj és idegesség. Másnap, harmadnap még mindig tartott ez a zsivajgó-zsibongó sorsjegyvásár. Biztos ma van az utolsó nap — gondoltam mindennap ... De bizony igy ment ez sok nap egymásután: a tömeg izgult, lelkesedett és sorsjegyet vásárolt,; sőt a sorsjegy vásárlása is úgy történt, hogy kisorsolták, vagyis 24 részre osztották a sorsjegy árát és akinek a számát kihúzták, az megkapta az egészet. Aztán tovább utaztam Milánóból és akárhol szálltam ki, mindenütt a sorsjegyárusitás utolsó napjaira érkeztem és mindenki izgult, tolongott, tombolt, kiabált. így ment ez majdnem egy hónapig. Közben megértettem: ez felel meg az olasz nép lelkének, a hazárd szerencsejátékok kedvelőjének, a mórra és a lottó kitalálójának. Az olaszok szeretik az izgalmat, a kalandot. Most az uccán játékszerencséért izgulnak. Máskor meg kalandot keresnek Abesszíniában. Tudja a duce, miért nem tiltja be az olaszok játékszenvedélyét. Aki egy hónappal a húzás előtt elhiszi, hogy a sorsjegyárusitás utolsó napjairól van szó és izgul, játszik teljes gőzzel és ambícióval —, az lelkesedve ment az abesszin harctérre is: mikor a duce megígérte, hogy a háborúnak egy-kettőre győztes vége lesz. .. Egy kis szerencsével tényleg hamarább lett vége, mit akárki hihette volna. Viszont a Lotto di Meránót pontosan október nem tudom hányadikán húzták ki. De ez senkit se gátolt meg abban, hogy szeptember elején úgy kínáljon sorsjegyet, hogy itt az utolsó nap, az utolsó alkalom, ultimi giomi di vendita ... (Róma.) Nagyszabású ünnepséggé! meg negyedszázad©s jubileumát a komáromi Jókai Egyesület Komárom, október 30. (Saját tudósítónktól.) Kisebbségi kulturéletünk egyik kiemelkedő eseménye lesz a komáromi Jókai Egyesület negyed- százados évfordulója alkalmából rendezett jubi- láris ünnepség, amely a szlovenszkói magyar kul- turélet nagy találkozója lesz Komáromban. A Jókai Egyesület vezetősége véglegesen összeállította már az ünnepségek programját és annak napját november 22-ére tűzte ki. Az ünnepségeket a jubiláló egyesület díszközgyűlése vezeti be, amely délelőtt 11 órakor fog lefolyni az egyesület kulturházának nagytermében. Délután Liszt Ferenc emlékének áldoz■! va hangverseny lesz a kulturház hangverseny- j; termében, amelynek során Bacsák Erzsébet zongoraművésznő és John E emér kamaraénekes lép I fel elsőizben Komáromban. Este az egyesület kulturházának nagytermében ünnepi vacsora lesz a I ' vendégek tiszteletére. Az ünnepi vacsorán a Jó- kai-serleggel beszédet mond dr. Sziklay Ferenc író, a kassai Kazinczy Társaság elnöke. A jubiláris ünnepségeket már most nagy érdeklődés előzi meg Szlovenszkó-szerte és igy a szlovenszkói magyarság ezzel a nagy közös ünnepével adózik ismét Komárom nagy szülötte, Jókai Mór emlékének. Kora reggel indultak vadászatra a sólymokkal. Óvatosan lopakodtak a lápos réten és amint fölfedezték az első gémcsoportot, dobbal hatalmas zajt csaptak. A fölriadt gémek szárnyra keltek, mielőtt a sólymokat észrevették volna. A vadászok elrántották a madarak fővegét és szélsebesen fölszálltak a sólymok, hogy röptűkben elkaphassák a gémeket. Nagy keringős szárnyalattal jöttek vissza a fejük fölé a zsákmánnyal. A pecérek elengedték a kutyákat és azok csaholva ugrottak a víznek és zavargatták a bujdosó gémeket. Kedélyes, veszélytelen hajsza volt ez, inkább asszonyoknak való mulatság. Alboin izgalmasabb vadászatokhoz szokott és ahogy a vizi- madárfogdosás újdonságának első ingere elmúlt, kicsit unni kezdte. Csak a karján pihenő madárban tudott gyönyörködni tovább. Barnás tollazatát fehér csikók tarkázták, a hát és a szárnya szelíd gerlicék színére emlékeztette. Hosszú combjai belül, mint a hermelin hasa, egyetlen petty sem színezte. És a képe is hófehér, koromszin szemkörnyékkel. Délig eltartott a vadászat. Sigisbert odaajándékozta az egyik madarat Alboinnak, Alboin diszes ijjal viszonozta kedvességét. A nagy lakoma után Alboin türelmetlenül sürgette az utat — Értelek, szép húgom is kiváncsi rád, — szólt Sigisbert sértődöttség nélkül és nyergeltetett Harmadnap Soissonsba értek. Könnyű pára ereszkedett már a nyárfák közt megbújó völgybe, ahol Hilperich palotája állott a főemberek diszes házaival és temérdek majorsággal és istállóval. A völgy napsütötte rétjén bíborvörösen és sárgán virítottak az íriszek, fojtó nehéz illatuk együtt úszott a fölkavart porral. Alboin ujjongó örömmel telt el. A menyasszonyához megy, akit még sohase látott. Úgy érezte eddig, hogy csak koronája érdekében cselekszik, főemberei tanácsára, de a közöny hirtelen elhagyta és láz lepte el. Izzó tenyérrel fogta a kantárt, verejték ütött ki testén, a vére is gerjedelemre gyűlt és égetett és tüzelt minden porcikája. Az egész nyár alkonyi lángolásával és buján érett színeivel telve volt valami bóditó meleggel, ami szorongatóan a mellére ült. A téren Hilperich állott és mögötte a frank főnemesek. Az üdvözlés szertartásosan folyt. Hilperich a lováról leugró Alboin elé lépett és megcsókolta a vállán és orcáján. — Üdvözöllek otthonomban, Alboin király! — mondotta és bevezette vendégét a palotába. Alboinnak úgy rémlett, mintha menyasszonya állna a palota tornácán. Az esti lakomán már mellette ült Chlotsuinda, Nem tudta, a halványsága a szemérem és az elfogódottság jele, vagy titkos bánat sá- pasztja. Arcán a Merovingiak jele: alsó ajsa kissé duzzadt és orra szokatlanul ferde. Ez a ferdeség különös, magával ragadó bájt adott vonásainak. Mézszinü haja selymesen fénylett és vastag fonatokban hullt alá. Nagyon vonzónak és kellemesnek tűnt dióbarna mély szemeivel és hallgatag szomorúságával. Könnyű illat' szállt a hajából, ami otthoni erdeire emlékeztette. Odacsusztatta kemény öklét Chlotsuinda keze mellé és rámosolygott. Napbarnított ökle szinte fekete és a lányé áttetsző} látja ereinek finom rajzát. Hogyan érintse ezeket a kezeket? A testét, amely karcsú bájában oly puha, hogy egyetlen ölelése összetör, hetil I II EGO FOLD REGÉNY IRTA: EGRI VIKTOR ELSŐ KÖNYV 16 (FOLYTATJUK) — Chlotsuinda! — mondta ügyetlenül a nevét és a kezét rátette puha, finom ujjaira. Megreszketett a lány keze az öklében, de nem vonta el. Mély dióbarna szemeit ráfüggesztette és az arca halványságát ’ ‘ meleg pir kezdte színezni. Úgy futott fel lassan a vér pirossága és elborította a homlokáig. Hamvasabb lett és nyílóbb az érintésétőL Chlotsuinda alig nyúlt az ételhez a lakomán. A vacsora derekán felállt Hilperich és vörösborral telt serlegét Alboinnak nyújtotta: — Igyál belőle, hadd szólítsalak sógoromnak! Alboin kortyolt a borból és visszaadta a serleget, — Ez a te részed húgom — szólt Hilperich. Chlotsuinda is ivott. Eljegyzésük jele volt ez. Hilperich csöndet intett a hárfásoknak. — Engedd meg Alboin, hogy apánk helyett, aki nem élhette meg ezt a szép ünnepet, én nyújtsam neked húgom kezét. A Meroving ház drágakövét kapod és te elviszed messze napkeleti hazádba, hogy őrizze kulcsaidat, részese legyen ágyadnak és javadnak. Az Atyának, a Fiúnak és a Szentiéleknek nevében eljegyzem veled húgomat, Alboin király. Fölálltak a testvérek: Sigisbert, Guntrám és Aripert, fölemelkedtek áz asszonyok és a vendégek mind és összecsengtek a poharak. — Isten éltessen benneteket! Kinn a téren nagy tüzek égtek. Hatalmas nyársakon egész ökrök és birkák sültek. A királyi vendégek harcosai mulatoztak a palotából kiszökdöső cselédnéppel. Benn a csarnokban egy zengőhangu bárd hősi dalt énekelt, amely Lothar király csatáiról, a Merovingiak diadalmas hódításairól szólott. Majd egy uj bárd állott elő és énekében a Gaususok nemzetségét, a vőlegény rettenthetetlen bátorságát dicsőítette, A fölhajtott bortól tüzelt Alboin arca, zavara elszállóban volt és nagy étvággyal falatozott a fölhordott izes sültekből. Később duhaj lett a hangulat és akkor az asszonyok az ágyasházba kísérték a menyasszonyt, 10. Éjfél felé véget ért az eljegyzési lakoma és csönd borult a palotára. A vendégek nyugalomra tértek, Chlotsuinda nem aludt. Alboinra gondolt, amint bozontos szakálla, marcona katonái élén megjelenik a téren. Egy pillanatig látta csak erős barna kezét, két karját és vállának izmos ivét, amint lováról leugrik és fegyverhordozójának dobja a kantárt. Édes, elbágyasztó hőség ömlött el rajta. Milyen nyugalommal lépett Alboin a palota felé; de a szeme fényességében és a szájában, harapósán villanó fogaiban elijesztő vadság van. Már érzi, hogy vége szakad itteni életének és ez megnyugtató, mert az idegenben nem érheti annyi bánat, mint itt, testvérei házában. Milyen ember Alboin? Ha ő is olyan, mint fivérei, ezek a habzsoló és élveteg, mindenben telhetetlen férfiak? Aripert Párisban dőzsöl, sorra hozza palotájába ágyasait, szolgálókat, pásztorleányt és zárdaszüzet, ifjú felesége húgát. És Gontrám, akit szentéletünek mondanak, csak a minap ölette meg felesége orvosait, mert a haldokló őket okolta herva- dásáért. Borzadozva gondolt Guntrámra, aki raegköveztette szolgáját, Chundont, mert erdejében egy bivalyát halálra sebezte.
