Prágai Magyar Hirlap, 1936. november (15. évfolyam, 250-274 / 4099-4123. szám)

1936-11-06 / 254. (4103.) szám

1936 november 6, péntek. TOW<M-.Ma.C&ARH1RIiA© 5 A kisebbségiicók A Költő és a Halál budapesti kultur estjének sikere jóleső érzés­sel tölt el bennünket nemcsak azért, mert jelét látjuk benne a budapesti közönség érdeklődé­sének a kisebbségi magyar irodalom iránt, hanem azért is, mert megmutatja a kisebb­ségi irodalom rangfokának emelkedését. Na­gyon helyesen ina a PMH budapesti szer­kesztője: egymagában a testvéri érzés, a me­leg, szánakozó vagy biztató odahajolás a ki­sebbségi nemzettestvér mellé még nem lenne elegendő ahhoz, hogy a magyarországi olvasó- közönség érdeklődésének fénykörébe emel­kedjék a kisebbségi iró, ehhez az is kell, hogy a kisebbségi iró mesterségbeli felkészültsége ■is kifogástalan legyen. Az a kivételes hely­zet, amiben a kisebbségi iró van, nem menté­sit a szakma törvényeinek és szabályainak betartása alól. Tagadhatatlan, hogy helyze­tében is van valami, ami — hogy úgy mond­juk — önmagában is irodalom. A kisebbségi iró témája is egy magyar korregénynek, ame­lyet majd az utókornak kell megírni. Van va­lami alakján, lényén, helyzetén, ami a ma­gyarországi közönség szemében mindig „ér­dekes'“ lesz. Érdekes a szónak tiszta irodal­mi és emelkedett értelmében. Ez azonban csak a nyersanyag, a sors invokációja, ami után magának az Írónak kell megmutatnia, hogy mit tud. Ha valaki most jön, mondjuk, a sarkvidékéi vagy a földnek más valami­lyen ismeretlen egzotikus tájáról, joggal tart­hat érdeklődésre számot, még mielőtt a szá­ját kinyitotta volna, — hanem azután, hogy beszélni kezdett, már alkalmazkodnia kell az £3 előadás vagy irás törvényeihez, keresnie kell a kifejezés maximális lehetőségeit. A kisebb­ségi Íróra is áll ez: a magával hozott egzoti­kumot úgy kell feldolgozni irodalommá, hogy valóban irodalom legyen belőle s ne kolpor­tázscikk. Volt egy korszak, s volt és van egy tendencia, amely megbocsátott a dilet- B tánsnak is, sőt istápolta, mert a kisebbségi gj sorsba jutott nemzetrész létvédelmi harcának élkatonáját látta benne. Mi, akik ismerjük a kisebbségi sors minden ágát-bogát, tudjuk, hogy ebben a szemléletben volt realitás és Igazságtalanság lenne hibáztatni azokat, akik á dilettánsok csatasorbaállitásával nagy fel­adatokat végeztek el. Az igazság az, hogy |3 volt egy korszaka a magyar kisebbségi élet- I nek — s nemcsak nálunk, hanem Erdélyben gj is, ahol pedig kezdettől fogva sokkal maga- |f mbb színvonalú volt minden irodalmi vállal­kozás, — amikor a dilettánsok, a helyi mü- B kedvelők nélkül talán minden kapcsolatát el­veszítette volna a kisebbségi nemzet a ma­gyar kultúrával. Ezeket az érdemeket el­vitatni nem lehet és nem szakad, — de nem állhatunk meg ezen a nívón, nem merülhe­tünk el a középkor kultuszában, csak azért, mert hálára vagyunk kötelezve iránta. A ki­sebbségi magyar írónak is természetes törek­vése és vágya, hogy bekapcsolódjék egyen­rangú félként az egyetemes magyar irodalmi életbe, hogy részt vegyen abban a verseny- futásban, ami a közönség kegyeiért folyik. Nem az az egyedüli álma többé, hogy „exoti- kumá“-val hódítson, hanem az, hogy irói ké­pességeivel, mondanivalóinak érdekességé­vel, színeivel kápráztassa el az olvasót. S szá­mos más jel mellett a legutóbbi budapesti est is bizonyítja, hogy ez a törekvés helyes és ’célbataláló volt. A kisebbségi magyar iró fon­tos részévé vált az egyetemes magyar kultur- B életnek, ma már éppen úgy tagja a magyar irodalomnak a Kolozsvárott, Marosvásárhe- B lyen, Aradon, Szabadkán, Komáromban vagy akár Prágában élő magyar iró, mint a buda­pesti. Megszűnt vagy legalább is szünőben 3 van a magyar irodalomnak az a szélsőséges és egészségesnek egyáltalában nem mond­ható centralizmusa, amely minden értéket I Budapestre vonzott s minden hatást onnan sugárzott szét. A központ megmaradt, de az egyetemes magyar irodalom nem jelenti többé a budapesti irodalmi világot, sokszínűbbé, sokrétűbbé, sokfelétekintőbbé vált az irodal­mi életünk s ebben kiváló része van a kisebb­ségi írónak, aki mesterségbeli tudásával vív­ta ki a nagyközönség megbecsülését maga és témaköre iránt. Ma már számos kisebbségi Írónak van megalapozott helye és nagyszámú közönsége Magyarországon s túl a határokon mindenütt, ahol magyar könyvet forgatnak. Csak néhány nevet említünk: Tamási Áron, Mécs László, Fekete Lajos, Makkal Sándor, Neubauer Pál, Szántó György, Berde Mária, Aprily Lajos, Darkó István, Szombathy Vik­tor, Varkas Geiza, Egri Viktor, Nyíró József mindmegannyi értéke az egyetemes magyar irodalomnak, akiket Budapest nemcsak a ki­sebbségi sorsnak járó érzelmes érdeklődés­sel tart számon, hanem az olvasóközönségnek azzal a természetes önzésével, amivel a jó és érdekes felé hajlik. Három pozsonyi magyar iró Benes el­nöknél. A köztársasági elnök ma kihallga­táson fogadta a Pen-klub pozsonyi szerve­zetének magyar tagjait, .Győry Dezsőt, Vá­zán Dezsőt és Péry Rezsőt. A kihallgatás ötnegyed óra hosszat tartott s a beszélge­tés a magyar kisebbségi irodalom kérdései körül mozgotf. Kosztolányi Dezső három esztendőn keresztül harcolt az emberiség nagy réme, a rák ellen Ő már tudta, hogy mi baja van, amikor az orvosok még hipochondernek nevezték Tragikus napok Stockholmban ■ A legszebb haláiversek költője birkózik a halállal Budapest, nov-em/ber 5. Mint a PMH megír­ta, Kosztolányi Dezsőt három övvel ezelőtt foghíus-rák támadta meg. A nagy költőn há­romszor hajtottak végre műtétet. Stockholm­iban is kezelték rádium besugárzással. Mind- hiálba, — a műtétek következtében általános szepszis és tüdőgyulladás lépett fel és vég­zett a fizikai ellenállásának határához érke­zett költővel. Ennek a három évnek, ennek a három esz­tendeig tartó folytonos birkózásnak a Halál nemével — regényét megírni egyike lenne a legnagyobb irói feladatoknak. Hogy ki volt Kosztolányi mint ember — ez a három év mu­tatta meg. Ez a három év avatta a magyar iró­sors egyik legtragikusabb alakjává Kosztolá­nyi Dezsőt. Ahogyan kezdődött... Ezerkilencszázharminchárom. Ősz. Kosztolányi Dezső észreveszi, hogy két hiányzó foga helyén a foghus pirosas. Elmegy egy orvoshoz, megvizsgáltatja magát. A vá­lasz megnyugtató. — El fog múlni! Semmiség! Teszünk rá egy kis hidat és el fogja felejteni! — mondja az orvos. Kosztolányi azonban nem elégszik meg ez­zel a válasszal. Egymásután keresi fel négy orvosbarátját és mindegyik kedvező választ ad. Kosztolányi hidat veret a „párosság" fölé. „Legfeljebb iöbelövöm magam!" A híd ott feszült Kosztolányi fogai között és a költő tovább dolgozott. Egy napon Kosztolányi így szólt feleségé­hez: — Ilona, nekem rákom van . . . — Ugyan! — intette le a felesége Kosztolá­nyit. — Hiszen az orvosok megállapították már, hogy semmiség az egész . . . Kosztolányi megint sorra járta az orvosis­merőseit. Rák! — mondta Kosztolányi. — Hipochonder! — válaszolták az orvosok. — Semmi baja nincs . . . Ezerkilencszázharmincnégy január elején Kosztolányi felkereste dr. Simon Béla egye­temi magántanárt. — Huszonötéves barátság fűz hozzád, — mondta Kosztolányi. — Elvárom tőled, mondd meg az igazat . . . Mi baj történhetik? Legfeljebb főbelövöm magam . . . Simon tanár leszerelte a fog-hidat és min­den kétséget kizárólag maga előtt látta a nyál­kahártyák egyik legrosszabbindulatiu alakját. A diagnózist azonban elhallgatta Kosztolá­nyi előtt. Elvégezte a szokásos próbametszést, hogy szövettani vizsgálattal is ellenőrizze megálla­pítását. A második műtét után már szinte úgy látszott, hogy Kosztolányi meggyógyult. A rákos rész eltűnt, Kosztolányi a legjobb lelki és testi ál­lapotban volt. Ekkor Ádám professzor azt tanácsolta, hogy utazzék el a költő Stockholmba, ahol a rá­diumkórházban hosszabb kezelésnek vesse alá magát. Szivzavarok, tiluszgyanu.. • A mamiit év nyarát Kosztolányi baráti kőidben Visegirádon töltötte. Tdie voöt munkákédwel, aktivitással. Nagy túrákat tett és teljesen gyógyuitnak érezte ma­gát. — Most fogom megírni életem legnagyobb munkáját — mondogatta. — Regényt irok a morfiumról... Egy juilimsd éjszakám azonban váratlanul rosz- szul lett, szivzavarok jelentkeztek és magas láz gyötörte. Felesége sietve beszállította Kosztolányit a Herzog-Miiniikára, álból tifuszgyanusnak találták. A tífusz azonban, szerencséire, elkerülte a köl­tőt és rövidesen elhagyhatta a szanatóriumi ágyak Röntgen 1935 őszén Kosztolányi a nyakián egy kis da­ganatot észlelt, majd annak a daganatnak hatá­sára miniigydiuzzanat lépett fél. Kosztolányiné — az orvosok tanácsaira — al­koholos kendőkkel borogatta férje nyakát, majd röntgenkeizeiiést kapott a 'beteg költő. A röntgenkezelés kísérlete azonban váratlanul súlyosbította Kosztolányi állapotát. A duzzanat ahelyett, hogy lelohadt volna, to­vábbfejlődött. A nöntgenkezelés után Kosztolányiék egy hó­napra felmentek a Tátrába pihenni, majd ez év februárjában elutaztak Stoekhoflimba. A stockholmi prognózis... Stockholmiban megvizsgálták Kosztolányit és közöltiék feleségével: a költő állapotában olyan rosszabbodás állott be, hogy az állapota rendkívül súlyossá vált és el lehet készülni a legrosszabbra is. Kosztolányiné, a költő sokszor megénekelt Ilonája, megdöbbentem értesült férje állapotá­ról és kérte az orvosokat, hogy továbbra is olyan kezelésben részesítsék Kosztolányit, mintha volna remény a meggyógyulására. Kosztolányi egyre több ládiunnbesugárzást kar pott és az állapota egyre rosszabbodott. Lelkiállapota teljesem felborult, egyre zakla­tó ttaibb lett és egyre többet beszélt a halálról. Láza harminckilenc és negyven fok között ingadozott. Huszonhárom rádiumkezelés után indult útnak hazafelé a költő és a felesége. Berlinben nagyon rosszul volt, már-már a leg­rosszabbra gondoltak. A Colkgium Hungari- cumban két fiatal orvos vinrasztott mellette és leste minden lélegzetvételét. S a duzzanat egyre növekedett... Nyelni is alig tudott, pokoli kint okozott min­den lenyelt korty viz. Kosztolányit többen megvizsgálták — közöt­tük Ádám Lajos professzor is — és egybe­hangzóan reménytelennek találták állapotát. — Bele kell törődni a végzetbe! — mondták. Harc a hatál elleni Rák. Ez volt az eredmény. Dr. Simon Béla ekkor — Kosztolányi lelki egyensúlyának helyreállítása céljából — hamis kórszövettani leletet készíttetett, melyben a vizsgálat eredményeként az epu- lis diagnózisát állították fél. Mért választotta ezt a diagnózist, mert az epulis a szájban elég gyakran előforduló, vi­szonylagosan jóindulatú képződmény, mely külső formájában eléggé hasonlít ahhoz a rá­kos elváltozáshoz, amely Kosztolányinál abban az időben látható volt és igy alkalmas arra, hogy a költőt megtévessze. A beteg megtanulja a szakirodalmat Erre azért volt szükség, mert ebkor már Kosztolányi a rákra vonatkozó egész orvosi irodalmat ismerte. Kosztolányi, miután a hamis kórszövettani leletet áttanulmányozta, teljesen megnyugo­dott, felvidult, mert éppen előtanulmányai alapján ismerte az epulist és az egész klinikai kórkép alapján plauzibilisnek tartotta ezt a diagnózist. Ezekután dr. Simon Béla megmagyarázta Kosztolányinak, hogy „bár a daganat teljesen ég tökéletesen jó­indulatú, mégis fennáll a lehetősége annak, hogy később el fog fajulni s rosszindulatúvá válik". Felvetette a gondolatot, hogy ezt a „jóindulatú" daganatot már csak profilakti- kus szempontból is kezeljék olyan radiká­lisan, mintha rosszindulata volna. Kosztolányi a legnagyobb örömmel egyezett bele az indítványba, majd Simon tanár meg­kérdezte, hogy van-e valaki ismerőse a nagy sebészek közül, akire a leginkább rábízná sorsát? Kosztolányi dr. Ádám Lajos professzort vá­lasztotta. Simon dr. felkereste Ádám Lajost és közöl­te vele a diagnózist, átnyújtotta neki az igazi kórszövettani leletet. Másnap Kosztolányi, Simon dr. társaságá­ban felkereste Ádám Lajost, aki természete­sen meghagyta a beteget abban a tudatban, hogy epulisa van s hogy baja ártalmatlan s gyógyítható. Ezután még Tőrök professzor is megvizs­gálta a beteg költőt, majd Ádám Lajos elvégezte rajta az első műtétet, majd később a másodikat, Minél jobban sülyosodott Kosztolányi állapo­ta, annál intenzivebb volt az életvágya. — Nem akarok meghalni! — hajtogatta. — Élni akarok! Ekkor beszállították Kosztolányit az Uj Szent János-kórházba, ahol dr. Haulber László főorvos vállalkozott arra, hogy felveszi a har­cot a könyörtelen halál ellen. Három műtétet végzett Kosztolányi De­zsőn. Az első operáció alkalmával eltávolította a (daganat felét. , A másodiknál már teljesen kiirtotta a rákos daganatot. , A harmadik műtétnél már megállapította, hogy rákos képződmény Kosztolányi nyakában nem található. Kosztolányi állapota a műtétek nyomán amy- nyira javult, hogy Haulber főorvos megengedte, hogy négy hetet otthonában töltsön el. Légcsőmetszés Augusztusban már ismét a kórházban volt Kosztolányi, mert a rádiumkezelésnek utóhatá­saként nekrózisok következtek be, amelyek a gégeporcra tevődtek át. Augusztus 9-én éjjel gégevizenyő lépett fel és az inspekciós orvos légcsőmetszéssel men­tette meg a költő életét. A légcsőmetszés után javult Kosztolányi álla­pota. A rákos daganat teljesen eltűnt, kiujulás se­hol nem volt tapasztalható, a lélegzetvétel meg­könnyebbült. Szepszis, tüdőgyulladás... De a csontok és porcok nekrózisából szárma­zó fertőzések krónikus szepszishez vezettek, majd hörggyulladás és végül tüdőgyulladás lé­pett fel. Állandó magas láz gyötörte, amely nem egyszer elérte a negyven fokot. *. Állapota már többdzben volt reménytelen és nem egyszer látszott úgy, hogy a vég bekövet­kezik. A hatalmas szervezet és Kosztolányi élni- akarása azonban többször legyűrte a halált. Az elmúlt hét csütörtökén váratlanul leszállt a láz, Kosztolányi jól érezte magát és a kórház­ban mindenki azt hitte, hogy a költőt sikerült megmenteni az életnek, ő maga is mondogatta már látogatóinak, hogy nemsokára hazamegy. De a javulás nem volt végleges, amilyen gyor­san jött, olyan gyorsan elillant s Kosztolányi ál­lapottá megint katasztrofálissá vált ő azonban az utolsó pillanatig lankadatlan erővel harcolt a halál ellen. Még vasárnap orvosának egy kérdésére a következő szavakat irta fel egy papírlapra: „Tedd, hogy éljek". Az utolsó üzenet hétfőn hagyta el ezt az agyongyötört lelket s benne volt már a csüggedt barcfeladás: „Meglásd, én meghalok. ♦." Ezek voltak utolsó szavai. A halál emberfeletti szenvedésektől szabadította meg. A kisaalant Esiviiefi intézetei­nek közös munkaprogramja Prága, november 4. A csehszlovák kivitelM Intó'Ztet. ama hozta nyilvánosságra a három kis- antant-áillaim kiviteli intézeteinek közös munka­programját. E szerint; a kiviteli intézetlek igaz­gatói szükség szerint évente egyszer közös ta­nácskozásra gyűlnek össze. Mindegyik export - intézet külön irodát létesít a kisantant-szoJgá- latrna. Később az egyes kiviteli intézetek hiva­talnokait kicserélik, hogy ezáltal lehetővé te­gyék az intim együttamirhálllkodást. A hónom intézet együtmüködéséoek célja a kisamtant- áilamok kereskedelmi érdiekéinek kicserélése és egyáltalában a kemeikedelmi kapcsolat niegerősi- tése. E célból közös propagandát fognak foly­tatná: a sajtó, fim és nyilvános előadások utján. A három exportintézet kölcsönösen figyelem­mel fogja kisémi egymás információit. Az Inté­zeteik egymásnak kölcsönös segélyt fognak nyúj­tani, :anú a kereskedelmi cégeknél, a hatóságok­nál és a köztestületeknél foganatosítandó inter­venciót illeti. Az exporiintézetek kölcsönösen ki fogják cserélni összes dókumentuinaikat: a statisztikai adatokat, a vámtarifáikat, a köz e- kedési és egyéb intézkedéseket. A statisztikai szolgálatot egy&égie&iteni fogják. Az exporting é- zeteik rendszeresen közös bulletint fognak ki­adni. Az intézetek megállapodtak abban, boey a külföldi piacokon ás együttesen fognak töt, lépni,

Next

/
Thumbnails
Contents