Prágai Magyar Hirlap, 1936. november (15. évfolyam, 250-274 / 4099-4123. szám)
1936-11-15 / 262. (4111.) szám
HTELS& 1936 november 15, vasárnap* A Vak Macska belső ugye Irtai Móricz Zsigmond NOVELLA Lassan kioltották az ügyelők az égi rivalda lámpáit. Már a vörös és fehér elmúlt, csak a kékek égtek és világítottak valamennyire. Ez rendkivül titokzatossá tette a budai szántóföldeket, ahol a learatott kukoricatáblák között, imitt-amott óriási bérházak nőttek, mint szörnyeteg bolondgombák, amelyekbe mégis valamiféle élőlények kvártélyozzák magukat s éjszakára szórványosan bandukolnak el a BEAC-pálya mellett, hogy a félkomfortos lakásokban éjjeli nyugodalomra helyezkedjenek el. A Vak Macska azonban fehér falaival belevilágít az éjszakába. Az uccai lámpák fénye úgy verődnek vissza a frissen meszelt bódéfalakról, mint a napsugarak a tele holdról. A fehér teríték szobája fekete: itt hétköznap nem gyújtanak villanyt. Ha vendég jön, meg kell elégednie a szürke terítékkel. Ez is tulelegáns nekik. A Vak Macska ugyanis nem dorba-hely. Itt rendes, tüdővészes prolik köpik ki a tüdejüket a ,,nagy kőműves*' fogyasztása közben s még sört vagy fröccsöt is csak kevesen isznak a krumplipörkölthöz, melyet a Vak Macska konyháján oly remekül tudnak elkészíteni, mintha csak éppen tálalás közben hagyták volna ki belőle a húst. A falon komoly freskó figyelmeztet az étteremnek e specialitására. Dupla keretben van felfestve a falra a középajtó felett a jelszó: „Egyél nagy kőművest, —- nagy porció 36 fillér.“ A felirat mellett jobbról-balról rendkivül eredeti festmények vannak. Egy „őstehet- ség“ jelentkezett a tulajdonosnénál és meglehetős számú nagykőmüves és még több fröccs ellenében elcsúfította az egész szép fehér helyiséget. Legalább a tulajdonosnő nem tud eleget mentegetőzni, ha uj vendége jön, hogy a csirkefogó becsapta őt és rettenetes betyárokat és erkölcstelen bokor- ugrós parasztlányokafc pingált, úgy hogy szégyenére válnak az egész úri Bercsényi- uccának. Én azonban megragadom az alkalmat, hogy e helyről megnyugtassam a kedves Róza mamát, hogy nem kell szé- gyelnie azokat az őstehetségi alkotásokat. Ha a mai ízlésnek nem is felelnek meg, a jövő igazolni fogja őket. Ebben a primitívségben báj van. A festő unintelligensét ki kellene küldeni Párisba, ahol a latin fertályban szívesen látnák a legromlottabb bu- tyikökban is s ennél nagyobb dicséretet nem mondhatok rá. Este hét óra tájt jár az óra. Valósággal jár. Minden lépésének koppanása meghallatszik. A baloldali kis sarokasztalnál három egyetemi hallgató ül. Műegyetemiek, amit elárul az egyiknek a fején levő diáksapka aranyvarrása. A sapka alaposan el van használva, mint aki viseli. A másik két diáknak semmi fejfedője nincs. Ott ülnek becsületesen, könyvek vannak előttük bezárva és üres poharaknak semmi nyoma. Melegszenek és diskurálnak. Ők azok, akik sohasem fogják elvégezni, anyagiak hiányában a kollokviumokat és nagy vizsgákat hanem miután már kellő ideig járnak az egyetemre, elporladnak, itt, ott, bárókban s legjobb esetben banki gépszámoló lesz belőlük. De itt lappang köztük a jövő Edisonja, aki egy találmányával egyszer csak százezer pengőt fog keresni s megalapítja azt a világhírű vegyészeti céget, mely Budapestet hiressé teszi. A másik sarokban, jobbról, a vörösbarnára festett deszkafal mellett, mely a sön- tést választja el az étkezőtől, két végtelenül elázott, igen fiatal, alig 19 éves magas, szőke fiú ül s egymás szemébe dermedve, kimondhatatlanul szomorú nótákat énekel: Szép asszonyok, jóbarátok én már nem haragszom rátok..« én már csendes ember lettem, nagyon csendes ember lettem, annak az asszonynak áldozatja lettem... Úgy énekelnek, mint a Kalevala énekesek. Még az ujjaikat is összeértetik és éppen oly falsul zengenek, mint a legnemesebb népénekesek. — Nálunk csak szombaton és vasárnap van nagy közönség. Olyankor, ha háromszor ekkorára lehetne tágítani a helyiséget, akkor sem tudnánk mindenkinek helyet adni. Már hét órakor úgy zsúfolva van mindenik szoba, hogy kiszolgálni egészen lehetetlen, «— magyarázza a pincér, amint leteszi a három deci forralt bort. — Mert tetszik tudni, a Vak Macska vonzóerővel bir. De csak mióta én itt vagyok. Büszkén felnéz a Vak Macskára a falon. Mert a falon egy ujabbkori freskó van, amit nem az őstehetség mázolt, hanem szabályszerű szobafestő művész. Nagy, fehér macska van odateremtve. Lombos fehér farka van neki, amellyel bármikor meglegyezheti a saját orrát. Ragyogó sárga szeme is van s a szemekkel élénken néz a távolban bujdosó egér után. A vakságát csak az jelzi, hogy kék, sarlóalaku ellenző van festve a feje körül, a szemei felett s ez igen eredetinek és mulatságosnak van elismerve. — Mert kérem, — mondja kérdés nélkül a kurta fehér vászonkabátos pincér — mig én ide nem jöttem, ez a vendéglő nagyon tréfli volt, kéremszépen. Gubacsy ur, a tulajdonos, az kérem egy olyan egzisztencia, hogy normális városban legfeljebb uccasep- rő lehetett volna belőle. De a nagysága, az igen, az régebben szép is volt, mindenesetre most is olyan valaki, akivel érdemes szóba állani. Utána nyomozok a tulajdonosnénak, aki éppen könnyen felfedezhető, mert belép. Alacsony, fekete kemény asszonyka. Olyan, mint egy mama a Bercsényi-ucca 50-ben a harmadik emelet 15-ben. Az ember azonnal elképzeli, hogy ez az asszony képes volna hat gyereket csak úgy kirázni a szűre ujjából s azonfelül féken is tartani, táplálni s nevelni őket, pofonokkal, haj- és felhúzásokkal és más pedagógiai népi eszközökkel. Jobban megnézve, fekete babos pongyola van rajta, e fölött bő fekete klott kötény. Az egész felett pedig narancsszínű szvet- ter, amit csak a legalsó gombbal fog össze kiadós mellei alatt, egészen mélységes mélyen. Alapjában véve jól konzervált uriasz- szony, aki valószínűleg nem ijed meg egy regement kocsistól sem: bármikor kipende- riti őket, ha kell, kézzel fogva, ha kell, szavainak erejével. Mert bár még meg sem szólalt, harci készség van az arcán. S lám, máris nem csalódtam, ime szól: — Péter ... várja az uram ... A pincér: — Igenis, nagysága. S már indul is. Itt ellentmondás nincs. A diákok ebben a percben felállanak s menni készülnek. Gyenge felső kabátjuk rajtuk van, nem sok munka van az indulással. A tulajdonosné azonban hozzájuk ballag: — Hova megy, Imre? — Kimegyek sétálni. Mintha kötelessége volna beszámolni, hogy hova megy. A vendéglősné erélyesen és anyai szigorral: — A Lenke-utra? A Lenke-utra éppen nem eresztem magukat. Hm. Innen értesülök, hogy a Lenke-ut valami veszélyes zóna, ahova fiatalembereknek nem célszerű este hétkor elsétálni. Vacsorázni visszajövünk, — nevet az Imre nevű műegyetemista. A hangjában nincs semmiféle megszeppenés. Nyilván kosztosok a vendéglőben, állandó koszto- sok, nagykőmüves fogyasztók s a tulajdonosnő illetéktelenül gyakorolja az anyai fensőbbséget. De teljes mértékben gyakorolja, mondván: — Most hét óra. Nyolcra itt legyenek. A diákok viháncolva s vígan távoznak a legközelebbi ajtón, mert a baloldali fal csupa ajtó: ablakok, melyek ajtónak is szolgálnak, nyilván jobb időjárás idején az egész fal kinyílik és kitárja a helyiség belsejét, mint a felpattantok cigarettadoboz a tartalmát. A vendéglősné, rendeltetését elvégezve, kisétál a söntésbe s a szomszéd asztalnál ülő két gépész beszédje érthetővé válik: — Az egy olyan csoportvezető volt a gyárban, — mondja az egyik terjedelmes arcú gépész —, hogy az mindenkit kiszeki- rozott a gyárból. Legalább tizenhatom elzavart. Úgy ráfeküdt valakire, annyit piszkálta, hogy a végén csak el kellett mennie... Rám is kivetette a horgot, de bennem emberére talált... Már olyan volt, hogy ő volt a büntető szakasz s ahogy oda helyeztek, engem is kikezdett, mint a sav a pléhet... Eccer csak látom én,, hogy elveszett egy kalapácsom. Utána néztem, mert megjegydörzsöltem, azt nem vehette észre sem, aki nem figyelt rá. Lemossák a kalapács nye* lét s el lehetett olvasni rajta, amit beleírtam: „Tóth Páltól loptam.Én vagyok Tóth Pál. Mint jogosulatlan hallgatónak nem illett, de felnevettem. A fekete gépész azonban nem is mosolygott. Ö már látta, hogy a csoportvezetőt kirúgják ... Hogy ilyen veszélyek fenyegetik az embert, ha egyszer ő is csoportvezető lesz ... — Persze azonnal kirúgták. Már többször nem jött be. A két énekes nem bírt a bánatával. Most azt fújták illő csendességgel, mely csak néha csapott fel fortisszimóba, hogy: Óriási választék! Legolcsóbb árak! Pausz T., Kosié© Üveg — porcellán — vilIanycsUlárok! Modern Uépkeretezés, üvegezés HIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIWNW | Telefon 2423 Alapitva 1833 zett kalapács volt, benne volt a jegyem. A gépész megsodort egy cigarettát s tovább mesélt. A másik gépész olyan szóta- lan, sovány, fekete ember volt, aki csak hallani szereti a hőstetteket, nem elkövetni. — Mondom neki, hogy: ez az én kalapácsom ... Még neki állott feljebb, hogy az az övé, már régen. Hat év előtt kapta a gyárban, mikor erre az osztályra helyezték... Már hiába mondja, ez az én kalapácsom ... De abbahagytam, mert volt valami bennem, hogy én itt utánajárok a dolgoknak ... Figyeltem az embert nagyon ... Hát barátom, este látom, hogy «— volt neki egy kis fekete bőrtáskája — este abba belerakott valamit... Mit lop ez? gondoltam magamban. Addig figyeltem, mig megláttam, hogy rezet. Réz ‘ csapágyakat rakott minden este a táskába ... Mikor már mindennel tisztában voltam, bemegyek a mérnök úrhoz s mondom neki: Mérnök ur, ennek az embernek tessék ma este megvizsgálni a táskáját... Azt mondja a mérnök ur: hogy mer maga ilyet mondani! Ha magának pechje van és ma nem lesz nála semmi. akkor maga már holnap nem is jöhet be a gyárba ... Mérnök ur, én családos ember vagyok, nekem három gyermekem van, de vállalom. Tessék csak hinni nekem, minden este visz, még nem gyanakszik, ma is lesz benne... —- Jól van, este megállítják az embert, mutassa a táskát... Az nagyon mérges lett, de nem lehetett mit tenni, megmutatta és csakugyan találtak benne három csapágyat, meg valami apró rezet. Igen, de hozzáfogott kimagyarázni magát, hogy az az övé, ő hozta be reggel, hogy dolgozzon rajta, de annyi munkája volt, hogy nem volt ideje megcsinálni... Ilyeneket... Mondom: ez az ember a kalapácsomat is ellopta... Tagadta nagyon. A cigaretta kibomlott, újra kellett csavarni, addig hallgatott s a csend feszült lett. Közben a két énekes rázendített arra, hogy: Esőbe sárba, masírozik a baka de mégse bántja a bánat. A borjút vinni bár nehéz lehet, babája könnyén mindent elfelejt. Esőbe sárba masírozik a baka, de mégse bántja a bánat. A vendéglősné benézett s erélyesen mondta: *—• Ne énekeljenek ólyan hangosan. «— Ez hangos? — Ma hozták haza a miniszterelnök koporsóját, tilos a dalolás. A két fiú pianisszimó fogta a dalt s ezalatt a kövér gépész tovább mesélhetett: — Tudod, kérlek, barátom, előhozzák a kalapácsot. Ez az? ... Ez ... meg tudja igazolni, hogy a magáé? ... Természetesen... Mutassa meg a jelét. .. Hát mondom, le kell mosni a nyelét, akkor meglátszik. Mert a nyeltbe szög gél vertem belei de Jól elÉcLes anyám ne sirj rossz fiadér, édesanyám a könnyed sokat ér. Édesanyám mégis hiába sirt, iáikor hozták a ihirt, az a lány akibe szerelmes voltam: feledni bírt. Ezzel felállottak s imbolyogva elmentek. Az idő haladt. A gépészek is eltávoztak, mert vacsorára otthon kell lenni. Csak éppen spriccert ittak, útközben a családi otthon felé. Magamban maradtam. Hirtelen bejött a pincér. Azonnal odajött hozzám, mint akinek én vagyok az utolsó bizalmasa: — Kérem, én most innen ki vagyok rúgva, kérem. — Mi történt? Miért? — Kérem, egy pincérnek nincs állandó állása, kérem. Odahajolt az asztal felett egészen hozzám és vörösre kiégett szemmel súgta: — Valami piszok utálatos proli azt fújta be a gazdának, hogy a naccsága a szeretőm ... De nem ez a baj kérem, hanem az, hogy ez nem igaz, hanem az az igaz, hogy nekem igazán van egy szeretőm, de az egy csinos, húszéves fiatal lány, a Tarka kutyában ismerkedtem meg vele, mikor szabadnapos voltam ... És már három hónapja mindent ráköltök és ezt a nagysága észrevette s hogy én gyanúba ne jöjjek, tegnap este, mikor itt volt a lány, úgy elragadtattam magamat, hogy megvertem ... Most aztán nekem itt végem: ha az ember a gazdánál be van vágódva, akkor vége... De ha a gazdasszonynál is, akkor aztán igazán legjobb ellógni... Mert én a gazdával már úgy voltam, hogy az mint jobb embert respektált és már azt is mondta a napokban, hogy: Péter, nősüljön meg, én úgyse tudom vezetni ezt a kocsmát, odaadom magának bérbe ... Most ennek vége ... Pedig ő is tudja, hogyha én elmegyek, ennek az üzletnek vége ... Csak ez fáj nekem, hogy huszonegy hónap alatt felvirágoztattam ezt a dög üzemet és most ennek is vége. — De hát igazolja, hogy pletyka az egész. A nagysága biztosan maga mellett lesz. — Nem az a baj, hanem az, hogy tegnap este kártyáztam és a tegnapi lózunggal nem tudok elszámolni. Ebben a pillanatban a nagysága az aranysárga szvetterben megjelent az ajtóban s azt mondta igen szigorúan: — Péter... Maga a Vak Macska belső ügyeiről beszél? — Nem. kérem, de az ur régi ismerősöm. Ezzel már ment is. A fizetést is már a nagyságának teljesítettem. A nagysága hideg volt hozzám, mint valami csalóhoz, aki az üzleti alkalmazottakkal bizalmas. Felvette a három deci forralt borért a fizetést (42 fillért), s otthagyott. Aztán én is ellógtam. Még visszanéztem a kis kocsmára s csak most láttam, hogy a szemellenzős macska ott van nagyban kifestve a kocsma ajtaja felett s amint néztem, gúnyosan megcsóválja a farkát,
