Prágai Magyar Hirlap, 1936. október (15. évfolyam, 224-249 / 4073-4098. szám)
1936-10-04 / 227. (4076.) szám
8 1936 október 4, vasárnap* Egyelemi kapunyilásk or Irta: Kovács Endre Nem világrengető esemény, hogy megnyílnak a2 egyetemek kapui, mégis arra készteti az embert, hogy érdeklődését azokra irányítsa, akik most lépik át először az egyetemek és a főiskolák küszöbét. Vannak plasztikus pillanatok, melyeknek csendje életünk legszorongóbb kérdéseit juttatja eszünkbe. Az élet mindennapos áramában sokan vannak, akik számára ez a mostani egyetemi kapunyitás jóval több a szürke dátumnál; bucsuzás valamitől, az évtizedes éleit meghitt, jólismert formáitól, városoktól és emberektől, akik úgy hozzátartoztak az életükhöz, hogy most szinte pótolhatatlan ür marad utánuk. Találkozás is egyúttal a még kialakulóban levő uj életformával, törekvésekkel és vágyakkal. Most, hogy arra a néhányszáz magyar maturánsra gondolunk, akik Szlovenszkó és Kárpátalja legtávo- labbik részeiből érkeznek a három egyetemi város valamelyikébe, hogy a hazai rög, a hazai arcok emlékével szivükben uj munkahelyükön próbálják felvenni a versenyt más nemzetek gyermekeivel, elszorul a szivünk, olyan kevés az, amit nekik mi, egy korosztállyal idősebbek, nyújthatunk. Néhány keserű csalódás szülte tapasztalat, sorsunk iránt érzett kettőzött felelősségtudat és a magyarság jövőjébe vetett lankadatlan hit, — ennyi az egész, amivel megajándékozhatjuk őket. Am ha még olyan szegények vagyunk is pozitívumokban, az egyetemi évek tapasztalásai, a letörések és uj nekibuzdulások erőtöbblete arra késztet, hogy legalább a jó tanácsokban ne legyünk szükölködők, hiszen a saját példázattá gyúrt sorsunkban tapasztalhattuk, mit ért volna jó tanács, ha lett volna, aki adja. E sorok írója évekkel ezelőtt némi rejtett büszkeséggel mondhatta el magáról, hogy első. magyar nemzetiségű tagja volt a pozsonyi egyetem filozófiai szemináriumának. Sohasem fogom elfelejteni a nyomasztó magánynak és a szorongó egyedüliségnek azt a hideg atmoszféráját, mely körém rakódott, amikor a homályos szemináriumi helyiségben a sok idegen tekintet közi megpróbáltam követni az előadások és viták menetét. A magányos szigetre helyezett hajós félelme volt ez az ismeretlen erőktől, rettegett hatalmaktól. A cseh nyelv akkor még legtöbbünk számára terra incognita volt, érthető, ha minden jóakaratu igyekezetem ellenére maradt bennem valami ressentiment, ami azonban szerencsére nem meddő elkeseredéshez, hanem fokozott munkakedvhez vezetett. Utólag derült ki csak, milyen döntő jelentősége volt számomra annak az első szemináriumi órának, az egyedüllét és kiszolgáltatottság fojtogató élményének; ha szigetrevetettségem akkor el tud keseríteni, talán évekre visszaesem valami sötét letargiába és sohasem jutok el odáig, hogy behozzam a nyelvi akadály által okozott hátrányomat szerencsésebb helyzeti energiával rendelkező kollégáimmal szemben. Annak a magyar diáknak, aki színtiszta magyar környezetből kerül fel az egyetemre, nem szabad elcsüggednie afölött, ha esetleg az első hetekben mitsem ért az előadó tanár szavaiból, vagy csak minden tizedik szavát érti annak. Mint ahogy nem szabad elveszítenie önbizalmát akkor sem, ha az előadások és szemináriumok megértetik vele az idegen atmoszféra légnyomásbeli különbségét, ahol régi gyökereitől elszakítva valami szilárd támasz után kell néznie. Az első egyetemi esztendő kétségtelenül nagy szakadást jelent abban a kulturális és emberi ön- eszmélkedésben, mely még a középiskola felsőbb osztályaiból datálódik. A szellemi folyamatosság, az érdeklődési terület fokozatos ki- szélesedése, a belső érés immaginációja szenved itt hasadást, ami a tapogatózó kulíurfelelősség további sorsa szempontjából végzetessé válha- tik, olyan űrt hagyva maga után, melynek betöltéséhez a fiatalembernek nem lesz elég szellemi erőtartaléka. Rendes körülmények között a középiskola általános informatív tudásanyagát az egyetem van hivatva kiegészíteni, szaktudássá elmélyíteni Egyben ugyancsak az egyetem hivatása lenne betetőzni, teljes kibontakozásához segíteni az alakulásban levő, forrongó fiatal egyéniséget. Az egytemi szellem hivatása lenne meghúzni azokat a végső vonalakat, melyek immár a kész egyéniség képét tárnák fel. Az egyetem nálunk -— sajnos — adós marad ezzel a végső egyéniségmintázó feladattal; amit helyette nyújt, az gyakran éppen ellenkező hatást vált ki a kívántnál: a benne szót kérő uj kulturközösség törést okoz a fiatal intellektusban és gátolja az egyéniség kifejlődését. A magyar diákok egy része ennek következtében nemzeti művelődésében megbicsaklik és egy keverék-kultúra hordozója lesz. Középiskolás emlékeit hamarosan visz- szaszoritja az életvalóság, uj kulturhatások teszik halvánnyá a régi színeket és idővel előáll az a bizonyos keverékember, aki sem az egyik, sem a másik nemzet kultúrájával nem birt azonosulni. Ennek a felemás kultúrának sajnálatos következményei vannak úgy az egyén belső fejlődésére, mint az egész csehszlovákiai magyarság szellemi alakulására. Természetes, hogy a csehszlovák egyetemek egyike sem nyújt magyar műveltséget, úgyhogy ez a föladat teljes egészében az egyéni kulturragaszkodás és felelőség- érzet kérdése. A magyar diákot sajátos művelődéstörténeti helyzete arra készteti, hogy egyetemi tanulmányaitól függetlenül rójja le tartozását magyarsága iránt, ami egyet jelent saját kultúrájának megismerésével és ápolásával. Be kell vallani, hogy a csehszlovákiai magyar fiatalság tulajdonképen szerencsétlen helyzetben van a saját kultúrájával szemben. Ugyanakkor, midőn a többi nemzetek fiatalsága a nemzeti tradíciókban keres és talál szilárd támaszt Európa zavaros napjaiban, ez a fiatalság úgyszólván teljesen meg van fosztva hagyományaitól. Paradox és mélyen elgondolkoztató helyzet ez ma, amikor a középeurópai népek éppen saját nemzeti múltjuk példáin szeretnék a középeurópai sorsközösség eszméjét életrehivni és amikor a történelmi átértékelés divatos jelszava ugyancsak a múlt konkrét ismeretét tételezi föl. Ahoz, hogy a csehszlovákiai egyetemeken tanuló magyar fiatalok helyesen foghassák föl a középeurópai sorsközösség eszméje által megszabott hivatásukat, szükségük van a nemzeti múlt tradícióira. A tradiciótlanság egy nemzeti kisebbség életében több szellemi lukszusnál: öngyilkosság. Széchenyi hires „Nyelvében él a nemzet“-e számunkra csak egyik fogalmazása lehet annak a tételnek, amely fiataljaink számára est hirdeti; „A nemzetben él a nyelv". Aki figyelemmel kiséri egyetemi hallgatóságunk szellemi mozgolódásait, aggódással tekint az itt .fölvetett kérdésre. Nem, mintha nem tapasztalnánk kellő jóakaratot a nemzeti jelen céltudatos továbbfejlesztése irányában, az önálló tradíciók gyakorlati fölhasználása felé; csupán az kifogásolható, hogy a jóindulatú törekvések mögött gyakran kevés a tényleges tartalom, a múlt ismeretéből szervesen kinövő folytatódás s a jelszók gyakran csupán a pillanat loDogásai. És ha most a magyar kulturtudat emeléséről cikkezünk, nem azért tesszük, mintha károsnak tartanók az idegen befolyást; ennek a hatásnak azonban nagyobb, számunkra kedvezőbb eredménye lehet, ha a szellemi nagykorúság elérése után történik, amikor egy már főbb vonásaiban megszilárdult egyéniség olvasztja magába. Kisebbségi életünk minden vonalon szintézisre vágyik, nem elégedhetünk meg az idegen kultur- elemek puszta recepciójával, az idegen kultúrák nem válhatnak öncéluakká bennünk, csak elősegíthetik tulajdon nemzeti önállósodásunkat. Elsőbb azonban vissza kell mennünk múltúnk mágikus mélységeibe, szert kell tennünk a Kazin- czyak és Kölcseyek rajongó multszemléletére, áthatva az uj szellemtudományos generáció kritikájától. Csehszlovákia magyar egyetemi hallgatóságára komoly, történelmi hivatás vár. Át kell hidalnia azt a törést, amelyet a baloldaliság gyermekbetegségei okoztak a fiatal értelmiség soraiban és meg kell teremtenie a magyar kulturfo- lyamatosságot. Tudjuk, hogy ez a föladat elsősorban hatalmas önképző munkát jelent és természetszerűleg szakmákon keresztül valósul meg. Hovatovább kinőjjük gyermekruháinkat és megérik bennünk a vágy a szlovenszkói magyar tudományos nemzedék megszületése iránt. Pár excellence irodalmi életünk, egyetemes magyar viszonylatban is föltünést keltett költőink mellett most már egy tudományos eszközökkel rendelkező és a kor színvonalán álló gárdának kell föltűnnie. Annak a nagy szellemi erjedésnek, melyet épp a legutóbbi időben észlelhetünk a magyarság soraiban, vissza kell hatnia erre az uj fiatalságra, amely, reméljük, hogy egy konszolidáltabb lelkűiét vignettájával indul az egyetemi padok felé, mint az előző korosztály. És ha már Széchenyi szavait idéztük., ismét csak az ő gondolatrendszerének fundamentális alapjait írhatjuk lelki szemeink elé, amelyek a faji teremtő erő épségbeníartása, a kultúra alapvető formáinak biztosítása s a megadott környezethez való alkalmazkodás hármas parancsán át világítják meg azt az utat, amely mindnyájunk útja. Régi utazók nyomában Szlo venszkón... (:) Az elmúlt évszázadokban a mai Szloven- szkót bejárt nyugateurópai utazók száma csekély, még kevesebb, aki utazásáról naplót vezetett, azonban ami ezekből az írott emlékekből fönnmaradt, érdekességében kárpótol az elveszettekért is. Az 1536-ban irt s Bécsben megjelent Oláh Miklós-féle útleírás nem a szerző személye, hanem a megjelenési hely miatt érdemli meg a nyugateurópai címet. Oláh Miklós útleírását a Szered fölött emelkedő semptei Thurzó-várral kezdi. Innen a posványos és sáros vidéken áthaladva éri el Pozsony várát. Pozsony épületei „pompásak és fényesek". A vár nyugati fala húsz láb széles, s a város felé ereszkedő hegyoldalt gyönyörű sétakertek borítják. Pozsonytól északra megemlíti a Mária-völgyi (stomfai) kolostort, az édes boráról nevezetes Szent György várost, Nagyszombat mellett a Tirnava halastavát, a nyitrai, terncséni, galgóci és te- metvényi jó állapotban lévő várakat. Rimaszombat környékén Korpona, Litava, Hidvég várakat s az Ipoly mellett Oroszi városkát, melynek lakosai mindnyájan szabadok, mindenféle tehertől mentesek, s mint ajtónállók szerepelnek a király és királyné mellett. Annyira megbízhatóak és hűek, hogy a király és királyné termeiben szabadon járhatnak-kelhetnek. A helységnevek végtelen számát fölsoroló útleírásnál egyénibb meglátásu IV. Henrik francia király követének, Bongarsnak beszámolója 1585-ból. „Komáromba délután érkeztem. Vára rendkívül erős és éppen azon a ponton fekszik, ahol a Vág a Dunával egyesül. Csütörtökön megtekintettem a négy bástyával és mellvédekkel ellátott háromszögalaku várat, a puskapormalmot és az ágyukat. Helyőrsége 400 német katona, ezenkívül 200 huszár és néhány drabant. A Vágón 10 darab 22 evezős naszád, melyek mindegyike három ágyúval van fölszerelve, a Dunán pedig 11 ilyen naszád van. Mutattak combcsontokat, melyeket a Dunában találtak. Ezek hossza négy arasz, szélessége pedig két arasz. Ugyanezen a napon a tábornoknál ebédeltem." „Amikor elindultunk Komáromból, egy mellénk rendelt katona vezetett bennünket, Guttá- nál átkeltünk a Vágón és este Érsekújvárra érkeztünk. Érsekújvár igazi neve Castelnovo. Tőle fél mérföldre van egy falu, mely éppen úgy fizet adót a töröknek, mint a császárnak. Érsekújvár hat bástyával ellátott hatszegletü erősség, mely azonban még nincs teljesen felépítve." Sajátságosak ezek a régi útleírások. A szerzőjük tucatjával érinti a városokat, de nevüknél többet nem jegyez meg, ellenben amikor a Sze- pességben lát egy fajdkakast, arról ir legalább három oldalt. „Poprád mellett Svábóctól negyed mérföld- nyíre három hatalmas felbuggyanó forrást láttam, melyeknek vize később kővé változik. Ezekből a kövekből mi is szedtünk; némelyek lágyak és puhák, mások pedig többé-kevésbé kemények voltak." „Kassa városát úgy beszélik, hogy valamelyik római Cassiusról nevezték el. Közelben sóbányák és sóforrások vannak. Az emberek sósvizzel készítik kenyerüket és húsételeiket, Meleg időben errefelé békaeső esik." Báró Vratiszláv, II. Rudolf császár követe 1591-ben érintette Komáromot. „Október 4-én érkeztünk Komáromba, innen néhány egyént Mahomed esztergomi béghez küldtünk, hogy érkezésünkről értesítsék s felkérték a szükséges jármüvek elküldésére. Ezalatt Braun Erasmus komáromi helytartó urnái kitűnő fogadtatásban részesültünk. Hét szép napot töltöttünk Komáromban, amikor hire jött, hogy a török hajók a rendes helvre megérkeztek és fogadtatásunkra várnak. Eltávoztunk Komáromból. Kíséretünket, egy kapitány vezetése alatt 300 katona képezte, kik puska nélkül, csupán karddal követtek bennünket; ezenkívül még ötven lovas is ment velünk. A Dunán 15 hajó szállított át, melyek mindegyikén három ágyú, 25 fegyveres, továbbá különféle lobogó volt. Néhány órai hajókázás után megpillantottuk a 10 hajóból álló török fedezetet. A parton 100 török lovas állott; mihelyt hajóinkat megpillantották, lovaikat megsarkantyuzva, sebes vágta- tással azon helyhez ugrattak, ahol hajóinknak ki kellett kötniök. Csodálatos volt a törökök szép lova, lándsáik, zászlóik, arannyal és drágakövekkel kirakott kardjaik, a lószerszámok, nyergek, csótárok. Szemkápráztató látvány! Mialatt mi a török főbbekkel érintkeztünk, a kíséretünkhöz tartozók a törökökkel a parton sétálgattak. Azonban egy császári és egy török katona között, nem tudom, mi okból, csakhamar viszály keletkezett, mely annyira elmérgesedett, hogy mindnyájan összeverekedtek volna, ha a tisztek be nem avatkoznak, s mi is, kik az egésznek tanúi voltunk, a felhevült kedélyek lecsillapításán fáradoztunk. Ebéd után búcsút vettünk kíséretünktől, és török oltalom alá jutottunk. Hajóinkat az övéikhez kötötték és Esztergomba vontatták." Strassburg Pál, a svéd király követe 1632 - ben járt az akkori Felvidéken, konstantinápolyi utazása közben ........A Kárpátok közt fekszik Kr ivka falu. Itt végződik Lengyelország. Itt, az erre a célra kirendelt £00 ember az összetorlódott havat eltávolította, az erdőkben rést vágott és soha nem járt hegyeken utat egyengetett előttem, mert a rendes utat az osztrákok cselvetései miatt el kellett kerülnöm. így érkeztünk meg Munkácsra, mely Kassától 12 mérföldnyire fekszik. A munkácsi vár fennhatóságához, vagyis kerületéhez 340 falu és 3 város tartozik, közülük legkiválóbb Beregszász, nagy termékenysége és kitűnő bora miatt, melyből évenként sokezer akót visznek ki Lengyelországba." Brown Eduard oxfordi egyetemi tanár, II. Károly angol király udvari orvosa 1670-ben mint magánember utazott ezen a területen. A Vágról megjegyzi, hogy nem kisebb folyó az olaszországi Po folyamnál, pedig ő csak a torkolatától 17 mérföldnyire látta Galgócnál, hol igen szép hid van rajta. E várostól északra és eredetéhez közelebb másik hidat látott Tren- csénnél, mely igen szép város, látogatott fürdőkkel és forrásvizekkel. Különösen megdicséri még a párkányi hidat, melyhez 2000 fatörzset használtak föl. Az itteni lakosok a hidat olyan ügyesen állították össze, hogy nyitható volt és kis és nagy hajók kényelmesen áthaladhattak alatta. Aki ezt a hidat látta, nem fog csodálkozni a francia roueni és grenoblei hidakon. A Vág és Garam halbőségét a lakosság a folyók- nak a sóbányákkal való földalatti összeköttetéséből eredezteti. Mikor ezen a vidéken február vége felé járt, az egész környéket lángban állni látta, amit a fűnek és szalmának elégetése okozott. így készítették elő a talajt a jövő évi vetés alá. Nagyon sok bivalyt látott, főként olyankor, ha a munkát helyettük tíz ökörnek kellett volna elvégezni, de járt olyan helyen is, aholl egy kis kocsi elhúzásához hat bivalyt kellett befogni. Megemlékezik arról, hogy a törökök a kereszténység három legnagyobb erősségét, Gvőrt, Komáromot és Lipótvárt nem tudták elfoglalni. Ez utóbbi várat Érsekújvár eleste után építették, teljesen ennek mintájára, hat igen szabályos és erős bástyával. Lipótvár Galgóccal szemközt fekszik, nem messze attól a helytől, ahol a tatárok a legutóbbi háború alatt a folyón átkelve, az egész vidéket elpusztították és a lakosok közül néhány ezeret magukkal vittek rabszolgának. Pozsony a császár birtokaihoz tartozik és Esztergom elfoglalása óta fó érseki székhely.' Az érseki kertben gyönyörű sétányok, tavak, szökőkutak és labirintok vannak. A székesegyházban van Szent János alexandriai püspök eltemetve. s ami nagy nevezetesség, a városnak igen gazdagon berendezett gyógyszertára van. Komáromban a „Teknősbékn" erődöt nagyon erősnek tartják. Azért nevezik igy, mert az alakja némileg a teknősbékához hasonlít. Ezt Szi- nán basa Győr bevétele után hatvan hajóval s nagy török és tatár sereggel ostrom alá fogta, de majdnem valamennyi tatár elpusztult az ostrom alatt. Viszont Érsekújvárt a nagyvezér hat heves támadással elfoglalta. A török pasa most abban a palotában lakik, melyben azelőtt az érsek tartózkodott, a templomból pedig mecsetet csináltak. A török pasa kissé nagyon is megbarátkozott a komáromi, parancsnokkal, miért a Nagyur lefejeztette és másra bízta a várparancs- nokságot. (Következő vasárnapi számunkban folytatjuk.) Elsülyedf falu a Dunántúlon (Kemse község élete. Budapest, 1936.) Két éve, hogy Illyés Gyula szenvedélyes, szomorú írásaiban felhívta a magyarság figyelmét a I ! Dunántúlon pusztító egykére. Hangjára felfigyeltek a Magyarországon hivatottak és hivatlanok s ennek a fontos kérdésnek nagy irodalma támadt. Ebből az irodalomból különösen két mii emelkedik ki, az egyik Illyés Gyulának, az ez idei ; budapesti .könyvnapon megjelent Írása, a „Puszták népe“ (Nyugat kiadás), amely csak közvetve í érinti az egykeproblémát, mert a vele párhuzamban levő faji sírunkat tárja az olvasó elé; ,;a magyar szó magister juvenilisé“-nek, mint Cs. Szabó László címezi Illyést, uj prózai alkotásán ki- 1 vül másik irás, amely megjegyzésre méltó, az * „Elsülyedt falu a Dunántúlon, Kemse község | s élete* 10 11. Lexikont kell elővennem, hogy Kemséről pár, száraz adatot megtudhassak. Baranya déli részén fekvő kisközség a szentlőrinei járásban, a falunak 142 lakosa van, közigazgatási tekintetben a faluhoz tartozó két pusztának viszont 86, igy az egész falunak együtt 203 főnyi lakossága van. Eddig I semmi érdekes. | Az érdekesség -nem a faluban magában, hanem | abban van, hogy tíz fiatal tudós, a magyarországi jl Pro Ghristo Diákok Háza falukutató munkaközös- [! cégének tagjai, valamennyien Teleki Pál gróf jj egyetemi tanár tanítványai, közel két évig elméleti s gyakorlati módon készülnek a falukutatáshoz, egyéni módszerrel három héten át tanulmányozzák Kemse kőrség életét s a tapasztaltakat tudományos reudszerez-éssel és módszerrel megírják. Munkájukban, ahogy a bevezetésben le- | szögezik, a tiszta valóságszem lelet, a közösség, I az ember szempontja vezette őket. A munka célja | pedig ..szolgálat a magyarság egyeteme számá- 1 ra.“ Tíz részben szól a tiz ives falutaraulmány Í Kemse népességi viszonyairól, tájrajzáról, népmozgalmi helyzetéről, társadalmi szerkezetéről, lelki életéről, zenei műveltségéről, irodalmi képzettségéről, néprajzi jelenségek és társadalomtudományi kapcsolatukról és a gazdasági életről. Mindegyik rész valamennyi fiatal tudós közös alkotása, hogy ezzel is kifejeződjék a munka egységes célja s jellege. A fájdalmas felfedezés, hogy a község lakossága a két puszta nélkül 1830-ban 2-15 lélek és 1 1935-ben 142. Másként kifejezve a születési ezrelék: 7, a halálozási meg: 21.1 tehát a természetes szaporodás: —14 1 ezrelék. Borzalmas bűn és baj ez, nemzeti ön-gyilkosság a nemzeti tudat hiányának eredménye, de ez a bűn és baj nemcsak Kenősében, hanem egész Ormánságon is megvan. Ormánság döbbenetes adatai közül kettőt Írek ide: negyvenegy ormánsági faluban 1833-ban 501, 1933-ban meg csak 145 születés volt. Az 1860-as J évektől tör ez a tömegbün a baranyai magyarság soraiba s attól kezdődően, ahogy a könyv megállapítja: „életrendszer le6z“ belőle. Siralmas, kijózanító, intézkedést sürgető ez az irás, amely arról -beszél, hogy az egvkéző népnek mívesen életereje, erkölcsi magatartása, vallásos és faji öntudata. Komor kép Kemse községé, amelyet ez a szociográfiai szét) és komoly könyv elénk álüt. Ezért minden faluját és faját szerető magyar vegye kézbe s nyomán- úgy nézze valósan falujának jés fajának életek hogy tudjon igazán látni s | tenni. | . A könyv szerzőinek névsorát pedig iól je- 8 győzzük meg: Elek Péter. Gunda Béla, Ililsoh* r | Zoltán, Horváth Sándor, Karsay Gyula, Koréin i ? György. Koezogh Ákos, Kova 's Imre, Póosv Ferenc, Torbágyi László — azok a. fiatal tudósok, akik a szépit.g-etés nélküli szomorú .va'óságét, írták meg, Kemse hosszú s nehéz haldoklásáé Falukutatási művök azonban a falugon ! más «'•« mentés munkájában drága eredmény s?.'V"'inkv». NARANCSJK IMRE,
