Prágai Magyar Hirlap, 1936. október (15. évfolyam, 224-249 / 4073-4098. szám)

1936-10-25 / 245. (4094.) szám

1936 október 25, vasárnap,

towcm-Ma<Aar-hirlar

17

A tudomány lealjasitása ellen tiltakozik

az angol tudósok kongresszusa

Altruistává kell fejleszteni az embert ■ Holtig tanul a jó politikus ■ Este olvasmány, reggel — cukor ■ Akinek a vurstliról is tudományos véleménye van

Blackipool, október 24. A „British Asso- ciation“, a hatalmas angol tudósegyesület, amely egybefoglalja a tudomány legkülönbözőbb ágainak művelőit, minden ősszel kongresszusra ül össze Blackipoolban. Ezeket a kongresszusokat amelyeken egy év tudományos munkájának eredményeiről számolnak be, az egész világ tudósainak és tudásra vágyó embereinek érdeklődése .szokta kisérni. Az idén ez az érdeklődés különösen általános, mert a most ülésező nagy tudóskonfe- rencia a tudomány és az élet kapcsolatát választotta fő tornájául.

A természetes kiválasztódás veszedelmei

Julián Huxley, a kongresszus állattani osztályának elnöke a fejlődésről tartott nagy előadást. Megállapította, hogy a haladás talán még folytatódni fog, de ez nem bizonyos. Mindenesetre az ember nem várhatja tétlenül a ha'adás eredményeit, dolgoznia és terveznie kell életének megjavítása céljából.

Az elvoluciót a mutáció (mai tudásunk szerint ismeretlen okból történő, ugrásszerű változás) és a kiválogatódás közös eredményének jellemezte Huxley. Sem a mutáció,

— Az ember sorsa nem az — folytatta a tudós — hogy sokfelé szétágazó vonalban fejlődjék. Az evolúció történetében legelőször az élet ui nagy lépése csak egyetlen fajtát fog létrehozni.

— A biológiai közeljövőben elsősorban az agy fejlesztésére kell gondolnunk. Először is be keli látnunk azt, hogy a mai embertípusban nem fejleszthetünk kii olyan altruisztikus ösztönöket, amilyenekkel a társadalomban élő rovarok rendelkeznek. Legalábbis addig lehetetlen ez, amig fajtánk olyan módon szaporodik, mint ima.

^ _ Ha a szaporodásra csak néhány rendkívül tehetséges egyént használnánk fel, közvetlenül, vagy szövetkulturák utján, akkor az uj lehetőségek egész tömege támadna. Kasztokat lehetne fejleszteni és végül ezek

sem a kiválogatódás egymagáiban nem hozhatja létre az evolúciót.

Rámutatott azután arra, hogy általános tévhit az, mintha a természetes kiválogatódás mindig a különbek javára történnék. A valóságban ngy áll a dolog, hogy ugyanannak a fajnak a körében történő kiválogatódás gyakran a fajtára nézve haszontalan, sőt káros eredményekre vezet.

— Még tovább is mehetünk — folytatta a híres biológus — és Haldanenel kijelenthetjük, hogy az egyes fajokon belül történő kiválogatódás általában kedvezőtlen. Ennek a megállapításnak igen nagy fontossága van. Megdönti azt a vélekedést, amelyet annyira védenek a militaristák és a „laissez faire“ közgazdászok s amely szerint a féktelen versengés a különbek megmaradásához vezet s minél kegyetlenebb a verseny annál jobb az eredmény. De mi most már tudjuk, hogy a kiválogatódás eredménye egyáltalán nem szükségszerűen ,.jó“ akár a faj összességének, akár az élet fejlődésének szempontjából. Lehet a kiválogatódás eredménye semleges, lehet a hasznosnak és a károsnak veszedelmes egyensúlya s lehet határozottan kártékony is. Őrültség, ha az államférfi vagy euge- nista a természet módszereit másolja,

közül valamelyik rendelkeznék majd az önzetlen és-közösségi érzülettel.

Po iiikusok,

vissza az iskolapadba!

A neveléstudományi osztályban Sir Ri- chard Livingstone azt ajánlotta a politikusoknak, hogy egy időre térjenek vissza az iskolapadba. Általában annak a véleményének adott kifejezést, hogy eljön majd az idő, amikor hajlottkoru emberek ismét beiratkoznak az egyetemre, hogy a szakmájukban történt fejlődést tanulmányozzák és revízió alá vegyék meggyőződéseiket. A politikusoknak különösen szüksége volna arra, hogy időrő-időre visszavonuljanak rendszeres gondolkodást tanulni s uj tudásukkal felfegy- 1 . , , T ,i

verkezve látnának ismét hozzá az országok irányításához.

A kisiklott bűntudat

William Brown, az oxfordi kiséleti lélektani intézet vezetője a bűntudatról beszélt. Érdekes példákat hozott fel annak bizonyítására, hogy a biin= tudat gyakran más tárgyakra siklik át. így például igen gyakran küldenek be az államkincstárhoz úgynevezett „lelkiismeret megváltást14 olyanok, akik az államkincstárt egyáltalán nem is károsították meg. De más bűneik vannak, amelyeket saját maguknak sem akarnak bevallani. Erkölcsös őszJhaj= landóságu emberek nagyon gyakran másokra vetítik ki a bűntudatot, amely bennük van.

— A bűntudat testi betegséget is okozhat. Egy ember például hirtelen megvakult. Meg volt győződve arról, hogy vaksága büntetés azért, amiért Istent káromolta. Amint ezt elmondta orvosának s így könnyített a lelkén, azonnal visszanyerte lá= tását.

A tealiasitott tudomány

j. C. Philip vegyészprofesszor a tudomány pros- tituálása ellen tiltakozott:

— Azt hiszem, vegyésztáreaim túlnyomó többségének nevében beszélek, ha azt mondom, hogy mélyen undorodunk a tudománynak romboló célokra való prostituálásától, ami ma világjelenség. Minó1 hamarabb szüntetik meg ezt a visszaélést s minél jobban csökkent a kereslet pusztító és romboló ve= gyianyagok iránt, annál jobban fogunk örülni. A tudomány munkásai egyre türelmetlenebbül nézik, milyen nagy fokban használják fel ismereteiket embertelen célokra.

— Ideje már, hogy a vegyészek és általában a tudósok fellépjenek azok ellen a törekvések ellen, amelyek lealiasitják a tudományt és a civilizációt és megcsufolják szellemi értékeinket.

Mikor majd megesszük az újságot

— Elérkezik az idő, amikor kedvenc újságunkat olyan gyorsan változtathatjuk át cukorrá, hogy az esti lapot már megehetjük reggelire — mondta J. Ramsbottom professzor. — A szénkészletek ki fognak merülni, fogynak a petróleumkészletek is. A jövő üzemanyaga az alkohol lesz, amelyet növényi anyagokból, cukorból, keményítőiből, cellulózéból fognak előállítani

Lárma és fáradtság

—> A'1 lárma Jelentékeny tényező a fáradtság előHogyan kellene fejleszteni az embert?

Viztiatl an csizma i

Irta: Földes Jolán,

a regényvilágpályizat nyertese

A kikötői kis holt éjjel-nappal nyitva. Éjjel is, hogyne, hiszen éjfélkor meg hajnalban is indulnak és érkeznek a halászbárkák A világ összes kikötőiben egyformák ezek a kis boltok, éjjel-nappal fel-felcsilingel kopott ajtajuk, hálókat árulnak bennük, háiófoltozó fonalat, szigonyt, vasmacskát, sárga vitorla-vásznat, vízhatlan csizmát. A homályos sarkokban végtelen kígyókká csavarodott mindenféle vastagságú kötelek, a falakon mentőövek, mint hajókabinok falán.

A pesti kisfiú sokat ólálkodott a kikötői holt körül. Ki tudná megmondani, miért hozta neki a kis bolt jobban és erősebben a tenger szagát, mint maga a hullámzó vizről érkező szellő, ki tudná megfejteni, miért érezte benne hitelesebben és igazabban a messze óceánt, a kikötőt, halászbárkák éjjeli útját a néma csillagok alatt, holdfényes vizet halak fehér testét, matrózsorsot, alkony! vihart, árbocok zenélő hajladozását a szélben, ki tudná megfejteni, miért jelenítette mindezt mélyebben és kézzelfoghatóbban a kis bolt, mint maga a kavargó .hangos móló. Nem lehet megmagyarázni az ilyesmit, azt hiszem-, -a szerelemmel van valahogy így, hogy az -az egyetlen pisze kislány v-agy bogár- szemü ifjú forróbban sugározza az élet varázsát, mint a déli nap, a szikrázó kohó és- az egész ellen kező nem együttvéve. Meg a verssel van igy, hogy jobban zug benne a magány, min-t az északi sark jéghegyei közt.

Szóval a pesti kisfiú sokat lődörgött a Kikötői bolt körül. Legkivált reggelente osont le hozzá, meg kora délután, mikor szülei még szunyókáltak az ágyban, vagy a etrandvitorla alatt. Ilyenkor sebesen gázolt a strand homokjában, futott le a hosz- ezu paTt mentén egész a kikötőig, egy pillanatra leült pihenni a móló valamelyik alacsony vasoszlopára, számonvette a névre, formára már ismerős bárkákat, melyik készül indulásra, meiyik vesztegel tétlenül, melyik hiányzik, bolyong odakint a tengeren. De már ugrott is fel, vágtatott tovább a kis bolt felé. Belesett a csilingelő ajtón, meg a portól homályos ablakon, ha valaki bement, nyújtogatta a nyakát, hogy jobban -bepillanthasson a belső homály titkaiba. Félszemmel -azért ki-kinézett a tengerre, néha egy bárka érkezése, vagy indulása rövid időre vissza is csábította a mólóra, de csak idejött megint, keringett, bámészkodott tovább.

Aztán, ha már úgy vélte, elérkezett a szülői ébredés órája, bue búcsúpillantást vetett az alacsony üvegajtóra és nekiiramodott. A mólón túl

visszanézett még egyszer, szeme körülölelte a uis faházat — elől a bolt, hátul egy-két lakószoha, a konyha kéménye füstöl — visszanézett, mondom, keze fejével megdörzsölte viszkető orrát, sünbe belement a homok és iszkolt vissza a strandra. Nyolcéves volt már, felnőtt fiatalember, a személyes és mozgási -szabadság bizonyos szerény mértékének birtokában, ha szülei már fel is ébredtek néhány percre, nem keresték, gondolták, itt kószál a közelben.

De ma, ma egészen máskép állt a dolog. „Ballo di G-ala“, -ilyen plakátokkal ragasztották tele a házaik, kabinok falát. És anya már az ebédnél mondta, hogy ott akar lenni, télen táncolt utoljára. A kisfiú, Péter f.gy-elte apu mogorva, de beleegyező fejbiccentésót, magában csöndesen megdicsérte a szüleit. Tényleg rendes népek ezek, alapjában véve, amióta itt vannak, közel két hete, úgyszólván egyáltalán nem veszekedtek. Persze, itt pihennek, nem bosszantja aput az iroda, anyát a háztartás, szeretik egymást, sokat nevetnek, őt se egzeciroztatják annyit, mint máskor.

Este pedig elmennek a -bálba. Jó. Péternek a fül-e is kipirul, ha a váratlan -szerencsére gondol. Milyen régen szeretne lelop ózni az éjjeli kikötőbe! Engedelmesen lefekszik, félkilenckor, nem keli kurjongatni érte, hogy jöjjön már fel a t-erraszróí, nadrágját, trikóját szépen elrendezi a széken, zoknijából kiszórja a homokot, fülét is megmossa. Aztán fülel a takaró alól, anya öltözik, apu friss, fehér vászon ruhába bújik, beszélgetnek közben, apu megcsókolja anya vállát, jó. Kalap nem kell, apu karjára veszi anya salját, elmennek. PéleT leugrik a divánról.

A csöndes nyári estén álmosan -duruzsol a tenger, néha idehallik egy-e-gy csobbanó evezőcsapás, a közeli matrózkocsmából vidám zsivaj, ha olykor kicsapódik az ajtó. A kis- boltban villanylámpia ég, egyetlen szál drótra függesztett 'körte, a kisfiú odanyomja orrát az ajt-ó üvegéhez.

Öreg ember ül a boltban a kötelek, vitortavas-z nak, hálók között, nagyon öreg ember. A kisfiú ismeri. Látásból csak, persze, sokszor figyelte, ahogy reszkető öreg kezével íoltozófonalat gombolyított, horgokat válogatott. Hirtelen megrezzen a kisfiú: az az öregember az ajtóhoz lép, kinyitja.

— Cos-a vuoi?

Az öregember is ismeri a kisfiút!. Tudja, hogy szeret bekémlelni a boltba, érdeklik vasmacskák, övék, szigonyok. Kisfiú.

— Nienite — mondja most a kisfiú riadtan. Az olasz társalgásnak ezzel körülbelül vége is szakad. De ha a kisfiú nem is érti- az öreg sebes morgását, azt kiveszi belőle, hogy befelé invitálja a boltba. Belép, félénken és nagyon boldogan. Megáll az ajtó előtt, aefeitáma-szkodiik. lAz öregember int, keze azt mondja:

— Tessék, nézz körül, ha akarsz.

A kisfiú ragyogva bólint. Matat a sárga vásznak között, egy sokat foltozott ócska vitorla-darabot kiemel. A szeme kérdi:

— Ez miért van itt, az uj vitorlák között?

Az öreg -busán legyint.

— Mio figlio ... — kezdi. Kezével mutatja, hogy a fia alig volt nagyobb, mint Péter. Kis inas volt még akkor, csak. tanulni járta- a tengert-, hogy majd ő is nagy, okos halász lehessen. Aztán sirokkó jött, nagyon fújt a szél (fuj az öreg, telivesri a tüdejét, hangosan ereszti ki a lélegzetet), viharos volt a -tenger (az öreg karjával kavarja a levegőt), ekkora hullámok jáTtak -(magasan feje fölé emeli a karját), aztán valahol arra, lefelé. Cesen-atico táján partra vetette a gazdátlan, felfordult bárkát a tenger. Ezt a kis -darab szakadt vásznat emlékbe hozta el róla az öreg.

Péter bólint, rázza a fejét.

— Borzasztó.

Egy öreg szigonyt húz elő a csörömpölő láncok közül.

— Hát ez? Nagyobb, mint a többi. Mire való?

Fogatlan szájjal mosolyog a.z -öreg. Megvetően int.

— Manapság már csak kis halak vannak a tengerben. Háló is elég hozzájuk. Az ilyen nagyobbfajta háló. (Egyet kivesz a halomból.) Vagy az ilyen kis szigony, — magasra emeli. De mikor én fiatal voltam (büszkén böki kidüllesztett mellét), még cápák jártak errefelé, ilyen nagy foguk volt, ni, igy tátogatták a szájukat, azokra nagy szigonnyal kellett vadászni.

A kisfiú szeme csillog. Kimutat.

— Én is szeretnék kimenni a tengerre, akárhogy fuj is a szél, — pfuun, pfuun, — akárhogy kavarog a hullám és ilyen nagy szigonnyal cápát szeretnék ölni.

De az öreg csak legyint 'bánatosan:

— A haláezmesterség se az már, ami volt. Hej, azok a régi jó idők . . .

A kisfi-u nem hisz neki. Rázza a fejek

— Halásznak lenni nagyszerű. Meg matróznak is. Az ember felmászik az árbóckosár-ba . . . így, — lelógó kötéldarabkán kúszik felfelé, aztán félkézzel megkapaszkodik, szeme fölé tett tenyérrel kémleli a látóhatárt.

Az öreg fogatlan szájjal, hangosan kacag.

— Hát bizony, a matróz sokfelé elkerül. Az ón kisebbik unokám is . . .

Fiókot húz ki, kotorász. Fénykép. Nevető, fehérruhás, . félpofára csapott sapkáju matróz, kislányt ölel derékon. Vastag papirost is tol az öreg Péter orra ©lé, diploma-féle, a névre odabök: Mario Salo-tto.

— Diplomás matróz — mondja Péter meghatva. — Szeretném ispver-ni. Mikor jön haza? •

Az öreg vállat von-, bizonytalanul tárja szét a -karját,

— KI tudhatja azt!

így beszélgetnek. Péter belebujt az óriási viz- hatW csizmába, amibe két lábbal íb belei ért

idézésében, — jelentette ki dr. H. M. Vernon. — A takácsok, akik fülvédövel dolgoznak, 18 százalékkal többet termelnek, mint azok, akik nincsfc.í nek ellátva fülvédővel.

A tudós a vurstliban

A blachpooli vurstlinak a kongresszus egyik napja után váratlan látogatói akadtak. A British Association kongresszusának hatvan résztvevője tett látogatást benne a 72 éves F. W. Edrdge- Green professzor vezetésével. A tudósok lélektani és technikai megfigyelések céliából keresték KI a vurstlit. Utazást tettek a szellem-vonaton, kipróbálták a hullámvasutat, az óriáskereket és a többi attrakciót. Olyan lói mulattak, hogy végül, mint Edridge-Green professzor mondta, maiduem egészen megfeledkeztek a’tudománvos célról. A kirándulás után Frank Thomas a kongresszuson előadást tartott a vurstliban nvert, tapasztalatokról.

— A c’vilizált é'etnek szüksége van arra, Tio,ry ősi hailamai vaTáh^v kielégül lenek — mondta. — A vurstli pedig alkomat ad ártatlan. gverm°Vs -kielégülésre. A legjobban az leni meg az embert egv modern szórakoztatótelenen, hogy az attrakciók ugvszólván kivétel nélkül a félelemtől való menekülés ösztönét szolgál iák.

— Az a rendeltetésük, hogv az embert oK’an helvzétbe hoznák, amelv a közönséges élefbeu rendkívüli fiz'kaí veszedelemmel Urna. de itt csalhatatlan ut kínálkozik a menekülésre is.

Berhó Sándor:

AMI FÁJ

A halad envém: beiö'e szövöm nváresti selyme-s álmomat.

Szemed is enyém: benne kél a ha Inai s benne száll le a szürke alkonvat. Aikad is enyém: szivemre tapad,

mint forró nvári é'szaka,----------— a tested: tiéd! Szpnt és fiatal, benne zsong fel az uj tavasz dala. Enyém vagy: te vagv minden, ami fáj, te vagy az élet... és te vagy a halál.

— „A KATOLIKUS IFJÚ KALAUZA/4 A

Szlovenszkói Katolikus Ifj-usági Egyesület- magyar ügyvezetősége rendkívül értékes füzetet adott ki a fenti cim alatt. A szlovenszkói katolikus magyar sajtó kitűnő tollú munkásai: a nagy- szombati magyar teológusok szakavatott kézzel gyűjtötték csokorba azokat a vallásos tudnivalókat, amelyeket minden öntudatos katolikusnak: tudnia kell. Lebilincselő formában, élvezetes, könnyed stílussal tárgyalja a 80 oldalas füzet az imáról, szentmiséről, szentségekről szóló igazságokat e -praktikus tanácsokat ad a szórakozásra, üdülésre, leányokkal szembeni becsületes viselkedésre, a katonaéletre, katolikus sajtóra stib. vonatkozólag. Jellemképző könyvek jegyzékét is közli. A szépen kiállított füzet nélkülözhetetlen segédeszköze a katolikus ifjúságnak. Ára csak 1 Kő. Megrendelhető a SzKIE titkárságánál: Perse (ír. Fülek) címen, vagy. ‘a Sajó vidék-ben Rozsnyón. , ■ . • j

volna. Topog benne, majdnem orra bukik. Az? öreg mosolyogva megy utána, elkapja, mikor megbotlik egy kötélcsomóban.

A kisfiú nevét, baktat tovább. Betotyog a p-ult mögé, felhuzózkodik a rozoga székre, melyen az öreg boltos szokott üldögélni. Büszkén körülnéz: —Most az enyém a bolt. Én vagyok a tulaj. Tessék parancsolni.

Az öreg -belemegy a játékba. Horgokat válogat, alkuszik.

— Tíz lira — mondja könyörtelenül Péter.

Az öreg égnek emeli a kez-ét. Micsoda rablás ! Az ilyen boltoshoz nem lehet járni, kifosztja a szegény halászembert! Péternek megesik -rajta a szive, egy Uráért nagylelkűen odaadja az egészet.

Az öreg unja a játékot. Int Péternek, hogy jöjjön le a székről.

'— Nem. — tiltakozik a. kisfi-u. — Most enyém a bolt. Minden az enyém, ez is, az is, még a mentőövek is.

— Á, — legyint az öreg. — Ez mind semmi. Mutatok szebbet. Gyere le a székről . . . Úgy . . .

Szájára tett ujjal vezeti Pétert a kis ajtó felé, ami a. lakószobába nyílik. Nesztelenül nyitja az ajtót, hívja a kisfiút, jöjjön utána. A sötét szobát csak -holdfény világítja, vetett ágyakban sokan alszanak. Péter kézzel fogja az óriási csizma száját, ne cuppogjon, le ne essen a lábáról.

— Gyere, — fogja kézen az öreg vidáman, mosolygó arca csupa táncoló ránc.

A nagy ágy mellett kicsi -bölcső, párhetes csecsemő benne. Az arca -majd olyan ráncos, mint a -boltosé. Péter gyanakodva nézi.

Láb-ujjhegyen tipegnek vissza a boltba. Az öreg' diadalmasan feszíti a mellét.

— A dédunokám !

— Nagyon szép, — bólogat Péter, minden meggyőződés nélkül.-— Nem kell még hazamenned ? — kérdi az öreg és kipillant az ablakon, a kedves csillagokra. — Késő van. — Az ujján mutatja, hogy éjfél..

Péter tiszteli az öreget, amiért a csillagokból tudja az időt és megszakad a szive, amiért mennie kell. Busán húzza le a vízhatlan csizmát.

Kezet- nyújt, köszön, sötét képpel indul az ajtó felé.

— Várj! — szól az öreg és a kisfiú karjába rakja az óriási pár csizmát. — Ajándék. Emlékül.

Reggel négykor, mikor a lánya — nehézcsoutu, fekete öregasszony — be fog jönni a boltba, hogy felváltsa, ezt fogja mondani neki:

— Vendégem volt az éjjel, jól elbeszélgettünk.

A kisfiúnak nehezebb a dolga. Baktat, a lágy

éjszakai fövényen-, töri a fejét-. A csizmát forrón magához szorítja. — Istenem, hogy lehet megválni az ilyen kincstől? De mit mondjon, kitől kapta? Nem árulhatja el, hogy kiszökött az éjjel.

— El kéne ásni a homokba, — gondolja síró szájjal

De már tudja,' hogv **** teszi meg. Inkább kapjon verést.