Prágai Magyar Hirlap, 1936. október (15. évfolyam, 224-249 / 4073-4098. szám)

1936-10-18 / 239. (4088.) szám

inr—rrnmmmMMmmm

1936 október 18, vasárnap.

A barakk-lakó magyarság

(*) Annak az irodalmi törekvésnek, amely a mai magyarság szociális helyzetképét akarja felvázolni, érdeklődési körébe esik az ugyneve- zet barakk-lakó magyarság sorsa, élete, történelme is. S kár, hogy mindeddig még célzás is csak itt-ott történt rá, nemhogy a közfigyelem felkarolta volna, a divatos szociográfiai expedícióik is elkerülték a magyar Himalája e zuzma- rás vidékeit, pedig nemcsak azért érdemelne elmélyedést sorsa, mert a magyar falu földönfutó népének elveszett tömegeit soraiban lelheti fel a kutató, hanem azért is, mert a magyarság megváltozott életfeltételeinek vizsgálatát soha és sehol olyan maradéktalanul meg nem ejtheti a szociográfus, mint éppen az ő esetében. Kiket nevezek én barakk-lakó magyaroknak? Na, nem éppen azokat, akik még ma is barakkokban laknak, bár ilyen is ezrével akad közöttük, hanem azokat a magyar munkásícme- geket, amelyeket államkordulat vágj' szociális Ínség a nagyvárosokba terelt $ a nagyvárosok perifériáin helyezkedtek el, lassan hozzátapadtak az uj miliőhöz, amelynek színképét egy árnyalattal színesebbé, társadalmi problémáit pe- dig egy fokkal súlyosabbá tették.

Erdélyi lapokat clvasva, minduntalan felötlik ez a kép a bukaresti magyarokról, akik ott ezrével nyüzsögnek nagyrészt cselédi sorban, vagy alkalmi munkáknál foglalatoskodnak, csendes magukra hagyottságban. Eveznek, ahogyan tudnak az idegen forgatagban, amely kit úgy nyel el, hogy megrágja, megemészti és szemétdombra veti, ahol a tehetetlenek millióival együtt elpusztul, kit meg úgy, hogy beolvasztja, átformálja, kiforgatja igazi mivoltából s mert élelmes és tud is, akar is élni, felhasználja erőit saját javára. Mindkét tipus elvész a magyarság számára. Belgrádban saját magam tapasztaltam, hogy vendéglőben, szállodában, üzletben magyar fiuk nyüzsögnek. Sokan bizony tagadják magyarságukat, azt mondják: valamikor a Száva másik partján mindenki megtanulta a nyelvet, még a szerbek is. Biztosan van benne igazság, de azért a gyakorlott fül még az idegenes csengés alatt is meghallja, kinek anyanyelve a magyar s kire ragadt rá éppen csak egjoiéháuy szó az életben. A hivatalos jugoszláv körök már kevésbé szépítették a dolgot, statisztikát is mutattak a Belgrádban élő magyarokról. Jegyzeteim lehalványodnak, a számat nem tudom, csak emlékszem a döbbenetre, amivel tudomásul kellett vennem, hogy Szabadka után a „legmagya- rabb“ város Jugoszláviában Belgrád. S ez így van itt is. Aki Prágában él, látja, hogy évről- évre hogyan szaporodik a magyarok száma, különösen a külvárosokban, az olcsó hónaposszobákban, menhelyeken, éjjeli szállásokon. Néhány év előtt még szemmelíáthatóan kevesebb magyar élt Prágában s az is inkább a polgári elithez tartozott. Néhány orvos, mérnök, aki prágai egyetemen végezte tanulmányait s aztán baráti vagy családi kapcsolatok itt marasztalták. Majdnem valamennyi karriert csinált, polgári karriert: betétkönyvvel, autóval, szép lakással s ezeket aztán a polgári jómód be is olvasztotta saját német vagy cseh környezetükbe, a magyarság számára elvesztek. Beszélnek még magyarul természetesen, ha az uccán vagy kávéházban régi iskolatársba botlanak, aki feljött Szlóvenszkórcl. Ilyenkor előkerülnek a tudat titkos rekeszeiből a magyar szavak, egyébként azonban magyar újság, vagy pláne magyar könyv nem kerül a szemük elé. Az utóbbi években azonban egj're sűrűbben lehet hallani magyar szót a külvárosi kis kávéházakban is, büf- fékben, uccasarkon. Egyre sűrűbben esik meg velem, hegy magyar szóra figyelek fel a Vencel- téren s két-három szenvedélyesen vitázó, sovány, nem ritkán rongyos fiatalemberen akad meg a tekintetem. A magyarságról alkotott fogalmak lassan megváltoznak Prágában, már nemcsak a módos polgárságnak vannak érintkező pontjai a magyarsággal, hanem a külvárosok népének is.

Egy cikk kerete nem alkalmas hozzá, hogy ennek a háboruutáni s egyre tartó magyar kivándorlásnak összes szociális és történelmi rugóit megmutassuk, — azt azonban nem kell talán bővebben fejtegetni, hogy az ősokok Romániában, Jugoszláviában, Csehszlovákiában is egyformák. Hogy a magyarság rohamos elproletarizálódásának az a magyarázata, hogy a szegénnyé vált föld elengedi fiait, — de elengedte a háború előtt is, ami azt bizonyltja, hogy ennek az elszivárgásnak nemcsak nemzeti, de szociális okai is vannak. Ez a felismerés senki előtt sem uj, aki nyitott szemmel jár. Már pedig elég sok oldalról nyitogatta a magyarság szemét az elmúlt húsz év alatt a történelem, hogy ne legyen okunk rózsaszínben látni a fekete valóságot. Nem is az okok a fontosak ma már, rágó- dás és marakodás régi bűnökön, hanem a segítés lehetőségei. Erdélyben a székelység katasztrófáiig sorvadása aggasztja a magyarságot, évek óta verik a vészharangot, de eredményes, sikeres megoldást nem sikerült találni. A székely nép nagy tömengekben húzódik át Óromá- niába ősei földjéről s ott elmerül egy idegen e hevesen áradó néptengerben. A szlovenszkói föld karjainak ölelő szorítása is meggyengült, látjuk: évről-évre mennyi fiát engedi szélnek s ezekre 'v,un vá4* wzagya* ezemf»oeitból jobb sors,

mint erdélyi sorstestvéreikre. Mit lehet itt tenni? Megakaszthatja-e a magyarság ezt a folyamatot, amelynek gyökerei olyan mélyen vannak a történelmi talajban, hogy az egész világ kerekét kellene megforgatni, ha legelején akarná elkezdeni a gyógyítást? Arról ma már kár lenne ankétezni, hogy mi az oka a barakk-lakó magyarság rohamos szaporodásának, hogy kiket terhel a felelősség s hogy mivel lehetne jóvátenni „az ősi nagy hibát?44 Egyetlen komoly feladat várna ezen a téren a magyarság felelős vezetőire: menteni, ami menthető. Megmenteni a magyarság számára ezt a tömeget abban az állapotában, amiben van. Felkutatni őket, közéjük menni és ahol lehet, segiteni rajtuk. Bevonni őket a magyar kulturmimkába, mindenütt, ahol ilyen barakk-lakó magyarok élnek, az ő viszonyaikhoz alkalmazkodó kulturmunkét kezdeni, előadásokkal, felolvasásokkal, könyvtárak

I Óriási választéki Legolcsóbb áraki

Pausz T., Kosié®

• 9

Üveg — porcellán — villany csillárok!

iiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiin

Modern képkeretezés, üvegezés

IlllllllllllllllllllllllllllilllllllllllllllllllllllllHIIlllllUlllllllllllllllllllllllllllllllllUUlllllllllllllllliniH | Telefon 2423 Alapítva 1833

szervezésével s a magyar szolidaritás érzésének és öntudatának nevelésével. A magyarságnak mai helyzetében bájtor és lelkes misszionáriusokra van szüksége. A magyar fiatalság keresse például Prágában az ittélő magyar munkásokkal a kapcsolatot (amit főiskolásaink egyrésze már

Mécs Lászlót

BADACSONYI BOBBAL

Badacsonyban sok pince, csárda van, a csárdában cigány szól, lárma van, sokan itt öntnek mese-olajat a rozsdás szívre: bort, cigányzenét, hogy valahogy kacagni tudjanak.

Mert odahaza Gondország vagyon és Gondországban fáj a szív nagyon, kisértetes Vezuvként áll a Csend, minden ritmusra rozsdát hint s hamut és nincs előtte senki, semmi szent.

Itt járok én is a hegyoldalon, fütyülgetem legújabb bordalom, amelyben nincs bor, sem cigányzene. Valami uj, nagy mámor ke.lene, mit otthon meg nem rozsdásit a Csend.

Két gyermek megy előttem pajkosan. Lábuk pillangó-könnyedén oson,

— még^s az égjük szándékos-hamis botlással folyton botladoz s ezen kacagnak és mosolygok magam is.

Mint lábon-járó víg szökőkutak, telekacagják a nehéz utat, nem kell nekik bor, sem cigányprímás, hogy megnyíljanak a mámor-csapok: magától csordul a nagy kacagás.

Magától csordul, mint tavaszi fák szökőkutján felszökken a virág.

Isten h-gyéből jön a vezeték:

Istent csordít a gyermek-kacagás.

Dy szökőkutnak lenni lenne szép !!

Uram, Te légy állandó mámorom, örök szerelmem, muzsikám, borom, legyek szökőkút, amely egyre zeng, mint a gyerekszív s a tavaszi fák, akkor is/ ha halálport hint a Csend!

(30

fnrdnuí JSÍiMős

Irta: Csathó Kálmán

Mikszáth Kálmán azt írta egyszer egy fiatal' leánynak az emlékkönyvébe, hogy az író olyan, mint a havasi kürt, csak messziről jó hallani. Ebben a mondásban annyi az igazság, (hogy ritka kivétel az olyan író, aki meg tud felelni annak az elképzelésnek, amit müveiből alkotott róla magának az olvasó.

Simányi Miklós ezek közé a ritka kivételek kezé tartozott. A személyes érintkezésiben nemcsak, hogy nem vesztett, de határozottan nyert. Rokonszenves és finom jelenség volt már külső megjelenésében is, első tekintetre meglátszott rajta, hogy nem ínndennapi ember. Magas, szálas, nyúlánk alakja vállbán egy csöppet meghajolt, de ez jól illett hozzá, mert ebben a tartásban volt valami az Írástudóból. Sűrű, őszülő haját hátrafésülve viselte, vó- konyajku arcát simára beretválva. Mongolvágásu szeme a sötétkeretü szemüveg mögül mindig melyen belenézett annak a szemébe, akivel beszélt. Az egész külseje ápolt volt, az öltözködése finom és választékos, anélkül, hogy valaha is láthatott voi- na valaki rajta egy feltűnő ruhadarabot. Az arcában volt valami tatáros keménység, az alakjában valami fáradt, nyugati elegancia. Vagyis külsejében is az volt, ami a lelkében és aminek Írásaiból is ismerjük: nyugati kultúrával átitatott keleti ember, igazi európai magyar. Amellett a ezó legjobb értelmében férfiasán 6zép és érdekes.

Ez a benyomás még fokozódott, amikor megszó lalt. Nemcsak azért, mert mélyzengésü bariton hangja lágy volt és kellemes, hanem, mert mindig okos és érdekes volt az is, amit mondott. Akármennyit adott is oda magából az íróasztal mellett, még mindig jutott neki tudása és lelke gazdagságából arra is, hogy meghitt társaságban a legélvezetesebb társalgó lehessen. Rengeteget tudott és egyre tovább tanúit, minden érdekelte: a múlt eseményei éppen úgy, mint a jelen alakulása, történelmi figurák éppen úgy, mint kis emberek sorsa és apró bajai. Ebből fakadt az a tulajdonsága, hogy nemcsak beszélni tudott, hanem beszéltetni is: úgy kérdezni, hogy a legunalmasabb ember is csupa érdekes dolgot mondott neki és egy vele eltöltött este után azzal a tudattal mehetett haza, hogy ő milyen nagyszerű társalgó. Pedig csak burányi játszott rajta, mint valami hangszeren. Ez volt az oka, hogy minden társaságnak, amelyben megjelent,

azonnal központjává vált és férfiakat és nőket egyformán le tudott bilincselni finom iróniával átszőtt, kedves humora szellemességével.

Ez volt az oka talán annak is, hogy szerette a társaságot. Legnagyobb munkája idején is szakított magának időt rá, hogy emberekkel érintkezzék és pillanatra se szakadjon el az élettől, amelynek minden megnyilvánulása érdekelte. Irodalmi események éppen úgy, mint a politika, vagy bármilyen mozgalom, amikről mindig volt érdekes és eredeti mondani valója. Világosfejü ember volt és leszűrt világnézetű, anélkül, hogy a kiábrándultság legkisebb jelét árulta volna el valaha. Sokszor látott sötéten, ő maga azt hitte magáról, hegy pesz- szimista, ez azonban nem volt igaz, mert ha az emberiség megjavulásában nem tudott is hinni, a magyar felemelkedésben rajongó lelkesedéssel hitt és mint ahogy Széchenyije is mutatja, meg volt győződve róla, hogy a nemzetet nagy fiai naggyá tehetik.

Fiatal korában vidékről került Pestre és mikor .már igazi pesti emberré asszimilálódott, akkor sorsú megint elvitte vidékre. Ezek az évek a tanulás és a tapasztalatszerzés óvei voltak számára. Pesten úgy, mint vidéken beledobta magát az élet sodTá-ba és kivette a részét nmidenböl, amihez egy Iiatal- ember csak hozzájuthat. De az életnek ezekben a mámoros éveiben is nyitva volt a szeme, tudott nézni és látni, mégpedig a vidéket pesti, Pestet pedig vidéki szemmel és ezek alatt az évek alatt érett valójában íróvá, amit érett fejjel akkor kezdett el, amikor már kialakult világnézete volt és egyéni meglátásai. Fejlődésének az útja kicsiben ugyanaz volt, amit nagy ideáljáról, Széchenyi Istvánról irt meg: az élet kissé talán szertelen gyönyörűségein •kezdte és ezektől megtisztulva jutott el arra a magaslatra, amelyen nagy alkotásai születtek.

Ehhez persze egyéb is kellett: tehetség és szív. Mind a keltővel születni kell. Surányi Miklós nem- csali kivételesen nagy tehetséget hozott magával az életbe, hanem mélyenérző szivet is. Tehetséget, amit szerencsésen fejlesztettek ki élete körűimé nyei és páratlan szorgalma és szivet, amely mindig megmutatta neki az igaz utat, mert jó volt, bölcs es nagyon tudott szereink

Tudott szeretni családot, barátot, emberiséget és hazát. Két leánya közül a nagyobbikat, aki pedig vérség szerint nem volt az övé, igazi édesapaként, a kisebbiket pedig messze túl a szülői szeretet hameg is kezdett), vonja be kulturmegmozdulásai- ba, álljon melléje minden gondjában önzetlen bajtársként, ne engedje el a testvér kezét, mert népek és eszmék e forgatagában, ami körülöttünk zajlik, ennek a testvéri kézszoritásnak kell pótolnia az anyaföld ölelését.

tárain. Éva leányához olyan meghitt, bizalmas pajtásság fűzte, ami egy komoly apa és alig serdülő leánya között szinte példátlan. Mert ritka ember az, aki ötvenéves fejjel bele tud helyezkedni egy gyereknek a lelkivilágába, de Surányi Miklóst szerető szive és hajlékony fantáziája erre ils kép :*sé tette.

Voltak bizalmas barátai és volt nagyon sok jóembere, pedig meglehetősen megválogatta, hogy kivel áll szóba. De ha aztán megszeretett valakit, ahhoz hűségesen tudott ragaszkodni, mert elnéző volt és megértő minden emberi gyöngeséggel szemben. Csak a kicsinyes önzést és rosszakaratú gonoszságot nem tudta megbocsátani, mert benne magában csak jóság volt és önzetlenség.

Tépelődő és szerény ember volt ugyan, de azért Ismerte a saját értékét és ebből fakadt, hogy meg tudta becsülni a tehetségét Nemcsak, hegy megbecsülte, de valóságai rabja volt ennek a tehetségnek, rabszolgája a hivatásának és fáradhatatlanul dogozött megrendült egészséggel is, napailá téve az éjszakákat, mintha érezte volna, hogy kevesebb idő van számára kimérve, mint amennyi a mondanivalója. Tele volt tervekkel és mialatt nagy müvét, gyönyörű Száchenyi-regényét irta, a forrásmunkák kutatása é6 tanulmányozása közben újabb és újabb témák csigázták fel képzeletét, úgyhogy három emberi élet is kevés lett volna rá, hogy mindent megírjon, amit szeretett volna.

Fájdalom, neki még egy emberélet sem jutott teljes egészében. Az öregség küszöbén innen hullott ki kezéből az irótoll mielőtt szellemének már 'beérett termését be tudta volna takarítani. Gyönyörű Széchenyijének második része, amely ragyogó koronája lett volna az elsőnek, töredék maradt.

Pedig remekműnek indult és az is lett volna, ha a kegyetlen végzet útjába nem álL Felejthetetlenül szép éjszakákon rajongó lelkesedéssel, szent tűzzel, a meggyőződés fanatikus erejével sokszor beszélt erről a munkájáról. A magyar nemzet egész tragédiája, múltjának minden 'bánata, jövőjének minden reménye életrekelt ilyenkor szavában. A szénié fénylett, törődött alakja kiegyenesedett, halvány arca kipirult és akik hallgattuk, úgy éreztük, hogy igazi apostol az, aki szól hozzánk.

A szomorú magyar sors nem engedte, hogy a költő legszebb álma testet öltsön, növelve Surányi Miklós mélységesen igaz és szép alkotásainak gazdag sorozatát. Surányi Miklósnak el kellett pusztulnia alkotó ereje teljében. A magyar irodalom szegényebb lett egy nagy Íróval és meg'ratlan remekművek egész sorával, mi ped’g, akik közel álltunk hozzá, egy hűséges baráttal, amilyen csak jó, bölcs és igaz ember lehet.

Nagy ünnepséggel iktatták be az uj londoni lordmajort

London, október 17. Sir George Broadbridge, London újonnan megválasztott lordmajorja a sheriffek, aldérmanek és városi főtisztviselók kíséretében a City diszhintóin a Lordok Házába hajtatott, hogy tudomásul vegye a király jóváhagyását megválasztásához. A menet, amelynek élén a ragyogó aranyhímzésű biborselyem egyenruhát viselő öity Marshall lovagolt, a Lordok Háza diszkapuja előtt vonult el. A beteg lordkancellár helyett Hewart, a legfelsőbb bíróság elnöke, a „Fejedelmek Csarnokában41 fogadta az uj lordmajort, aki előtt méltósága jelképeit, a pallost, és a, jogart vitték. Sir Hoíma-n Gregory, a.City főjegyzője, mélyen meghajolva Hewart lord előtt, ékesszéló beszédben mutatta be az uj lordmajort, hagyományos módon magasztalva kiváló tulajdonságait és képességeit.

— Legfelsőbb parancsra tudatnom kell Kegyelmetekkel — Így felelt Hewart lord —, hogy Őfensége annak törvényes rendje és_ módja szerint jóváhagyta Sir Greorge Broadbridge megválasztását a következő évre. Ismerjük az uj lord- majort abból az időből, amidőn még a jogi pályán működött, amelyet a jóval jövedelmezőbb kereskedelemmel cserélt fel (e szavaknál derültség futott végig a közönség sorain) és bizalommal várjuk ihivataloekodáeát Őfelsége koronáztatásának évében, ami remélhetőleg uj fejezetet nyit meg a béke, a jólét és a nemzetközi jóindulat történetében.

Ezután két selyemharisnyás, eztistparókás városi szolga két hatalmas tornyos „szeretetkupát“, a XVT. századbeli ötvösművészet remekeit, helyezett az asztalra; a kupák tornyaihoz fehér ee- lyemszalagos gyöngyvirágcsokrok voltak erősítve-. Hewart lord és az uj lordmajor kölcsönösen ittak egymás kupáiból, miközben a szere tét kupa- iirités évszázados szertartása szerint-, -egyik a másiknak háta mögött védőleg tartotta, kezét annak jeliéül, hogy megvédik egymást az orvtámadástól. A kupák ezután hasonló szertartás kíséretében kézről-kézre jártak.

4