Prágai Magyar Hirlap, 1936. október (15. évfolyam, 224-249 / 4073-4098. szám)
1936-10-11 / 233. (4082.) szám
1936 ofotőber 11> vasárnap* EB 'PRXGAlAWSíARH 1RLAP Rablóromantika a polgárháború lerge A Sierra Nevadában elfogták és agyonlőtték a spanyol polgárháború Rózsa Sándorét Volt kém, leánykereskedő, bikaviador, rablóvezér, terrorista ■ Argentínában az összes kéteshirü mulatók adót fizettek neki ■ ■ Hernandez két énje ■ ■ í Madrid, október 10. (MTP). Malagából érkező menekültek hozták a hirt, hogy Pedro Ramon y Hernandezt, a spanyol jablóromantika utolsó hősét, a polgárháborús korszak Rózsa Sándorét Veleta közelében majdnem megközelíthetetlen szikla várában elfogták és agyonlőtték. Ez a hir a polgárháború fantasztikus életregényekben gazdag korának egyik legérdekesebb fejezetét zárja le. A Sierra Nevada szíklaren- getegének olyan hős.; volt Pedro Ramon-y Hernandez, mint valamikor Sobri Jóska a Bakonynak, Rózsa Sándor az Alföldnek és a Nyírségnek, Suhaj a kárpátaljai erdőknek. De azért Hernandez más is volt, mint ezek a régi betyárok, vele nemcsak utolsó alakja pusztult el a polgárháború viharában a régi spanyol banditaromantikának, hanem egy mozgalmas és izgalmas életpálya ért véget most a Sierra Nevada egyik sziklaodujában. Hernandez titkos me$b'zatcrsa <— Neki annyi volt meggyilkolni valakit, mint másnak a lélegzetvétel —- ezt a jellemzést kapja róla az érdeklődő Andalúziában, ahol jól ismerték. Pályája nem úgy kezdődött, mint a többi rablóvezéré, sokkal modernebbül: a világháború alatt jelentkezett Korner német kémfőnöknél, aki akkor Madridban székelt, majd pedig a francia vezérkar második irodájának ajánlotta fel szolgálatait és vállalkozott arra, hogy mindkét oldalról figyelni fogja a kémek működését, ellenőrzi őket és ha kell, arra is vállalkozik, hogy a kel- ■ lenieden embereket elteszi láb alól. Hernandeznek nem voltak skrupülusai, ha valakibe golyót kellett ereszteni, sőt néha tulbuzgalom is hevitette s végül is. közbelépett a spanyol titkos államrendőrség. Hernandez, akinek minden oka megvolt, hogy ezzel a hatósággal ne kerüljön közelebbi érintkezésbe, amikor megneszelte a dolgot, meglépett Spanyolországból és meg 6em állt Argentínáig., Délamerikában azonban gyorsan újból megtalálta a neki való mesterséget. Ki- sebb-nagyobb rablásai is voltak, mint útonálló foglalkoztatta a hatóságokat, de nevét főleg mint leánykereskedő tette ismertté. Különösen Buenos Airesben, ennek a csodálatosan szép és exotikus világvárosnak alvilágában csakhamar ismert és félelmes alak lett Hernandez. Rosarioban pedig titkos szervezetet létesített, amolyan l'eánykereskedelmi szakszervezetet és az összes szállodákat, kávéházakat, mulatókat annyira terrorizálni tudta, hogy valamennyien adófizetőivé lettek. Ezért gondoskodott a lokálok védelméről, megvesztegetéssel, terrorral, néha pedig perek esetén tanuk felvonultatásával igyekezett meggyőzni a hatóságokat a védelme alatt álló lokálok „fedhetetlen" erkölcsé- cséről. Persze ez is csak egy ideig ment, addig, amig a hatóságok rá nem jöttek, hogy Hernandez egész sereg bűntény elkövetését szervezte meg bandájával. De a banditának nem hiába volt jó orra és főleg messzeágazó szervezete, megszimatolta a veszedelmet és működésének színhelyét Sürgősen áthelyezte Argentínából. A bandita kettős élete Ismét visszatért Spanyolországba és egy valóban regénybeillő kettős életet kezdett élni. Sevillában berendezett egy ugyanolyan vállalatot, mint amilyennel Rosarioban már sikerei voltak s első időben a sevillai hatóságok nem tudták mire vélni, hogy a város erkölcsei máról-holnapra eny- ' nyire megjavultak s teljesen megszűnt a2 uccai prostitúció. Senki sem tudta, hogy ki az az idegen, aki ezt az első pillanatban igen erkölcsösnek Játszó szervezetet felépítette. Arra persze jenki sem gondolt, hogy az a csodálatos bátorságu és ügyességű E&pada, aki néhány hét óta Jose néven szerepel a hires sevillai arénában s Andalúzia négy legjobb banderiliojának ki* féregében egyik győzelmet a másik után aratja, nem más, mint Hernandez, a sevillai prostitúció titkos vámszedője. Azért ez a játékot sem lehetett sokáig folytatni, akármilyen jól is volt megrendezve. Hernandeznek foglalkozása hozta magával, hogy a saját gangsztertársai között sok ellensége volt. Különösen Argentínában tett szert ellenségekre. Volt néhány gangszter- lebuj, ezeknek a tulajdonosai és „zsoldosai" forraltak bosszút Hernandez ellen, aki azonban egy nap, mint a kámfor eltűnt Argentínából. De nyomára jöttek, megtudták, hogy Sevillában van, amire néhányan Hernandez haragosai közül Argentínából Sevillába hajóztak, hogy leszámoljanak vele. Csakhogy nem volt olyan könnyű a feladat. Hernandezt úgyszólván lehetetlen volt megközelíteni, állandóan nyomában járt hatalmas kisérete, a banda tagjai nélkül soha egy pillanatig sem mutatkozott. Erre az egyik elkeseredett ellenfél arra határozta el magát, hogy Hcman- dezt feljelenti a rendőrségen, de a tervét egy korcsmában elfecsegte. Másnap nem volt az élők sorában. Egy másik, aki már két hete ott várakozott Hernandez háza előtt zsebében revolverrel, alkalmas pillanatra lesve, szintén csak egy nappal élte túl azt a pillanatot, , amikor Hernandez megpillantotta. Februártól májusig tartott ez a „tisztogatási akció/* Ezután még három argentínai maradt hátra, ezek közül az egyiket Sevilla közelében az egyik legforgalmasabb útvonalon autójában találták szitává lőve. A golyózáport, . mint a rendőrségi vizsgálat megállapította, egy elrobogó autóból adták le. )A tettesek eltűntek, valahogyan azonban mégis nyomukra akadtak, persze mindegyik tagadott egynek a kivételével, aki bevallotta, hogy Hernandeztől kapták a megbízást, — de a gangsztervezér eszközei még nem merültek ki, még hátra volt egy biztos hatású módszer: a megvesztegetés. Sikerült is negyvenezer pezetával elsimítani a „kínos ügyet". Titokzatos hatót a seviltai arénában Hernandez azonban nem szokott megbocsátani. Az áruló, akinek fecsegése neki negyvenezer pezetájába került, egy Guillano nevű banderillo volt. Most lépett elő a másik én, Jósé, a hires Espada ajánlatot tett az ismeretlen kis banderillonak, hogy lépjen be hozzá, ez persze boldog volt, hogy a hires mester oldalán vonulhat be az arénába. A dicsőség nem tartott soká, négy nappal1 később az arénában egy felbőszült bika szarvára kapta a szerencsétlen fiút és palacsintává taposta. Az eset azonban olyan szokatlan volt és annyira gyanúsnak tűnt fel, hogy például 17 Jósé miért nem tudott kellő időben közbe* lépni, hogy a hatóságok vizsgálatot indi* tottak. A vizsgálat során megállapították, hogy a bikát, még mielőtt az arénába eresztették volna, erős adag kokainnal „dopingolták", de kiderültek más dolgok is, amelyekből súlyos vádiratot lehetett szerkeszteni Jósé ellen. A híres Espada másnapra idézést kapott az államügyészhez, ő azonban nem jelent meg az idézésre, hanem nyomtalanul eltűnt a városból. Két nappal később a terroristák felrobban* tották a Sevilla—'Madrid között közlekedő D-vonatot. A merényletnek harminc halálos és kétszáz súlyosan sebesült áldozata volt. Ez volt a jeladás a terror kezdetére. Jött a zavargások és polgárháborúk korszaka és mindenki elfelejtette a sevillai arénában történt tragédiát. A Sierra Nevada réme Jóséból ismét Don Pedro Ramon y Her* nandez, a bandita lett, mintegy száz fegy* veres gangsztertársával, a Sierra Nevada sziklarengetegébe vonult, Veleta közelében a régi rablóvárakhoz hasonló házat épített magának és innen tartotta rettegésben Andalúzia lakosságát. A polgárháború zűrzavara jól jött neki, a hatóságok nem törődtek vele, a lakosság pedig nem tudott védekezni. Hernandez alakja köré persze valóságos legendacsokrot font a népképzelet, persze róla is azokat az ismert banditahistóriákat mesélik, amiket Rózsa Sándorról és Jáno- sikról is hallottunk. Egyszer az egyik faluban felismerte egy rendőr, körülvették, de neki sikerült megszöknie egy leütött ka- rabinieri egyenruhájában, —• ez a történet például minden rablóhistóriában pontosan igy van megírva. Sokkal több eredetiség van abban a történetben, amely szerint egyszer, még évekkel ezelőtt, Don Eduar- do Benzot, Madrid kormányzóját fogták el helyette, mert a kormányzó megszólalásig hasonlított a banditához. FOLKSTONI KALAND IrtatZETELAKl MÁRIA — Darling, én csak úgy tiz őrá felé megyek ki a strandra. D„e na.gyon Vigyázzon ám magára, nehogy messzire kiússzék! No, de tudom, az én kis Marymet felesleges is figyelmeztetni, úgyis mindig megfontolt, óvatos — tette hozzá megnyugodva a gyanútlan, aranyos Wallis néni. Pár perc muflva lenn voltam a tengerparton. Csalogatóan csillogott előttem az elragadó folkstonei öböl sötétzöld vize. Már éppen neki akartam vágni, mikor csodálatosképpen mégis eszembe jutottak Wallis néni intő szavai. S mivel kivételesen „jó kis Mary" akartam lenni, meginterjúvoltam a fürdőzők közt ténfergő csónakmestert: — Meddig szabad kiúszni? — Amig csak el nem fárad, Miss *— válaszolta a bácsi. — Ha azután életmentőre lenne szüksége, csak utánam kiáltson, ne a segédem után, mert az amugyis rettentően el van foglalva. Többet dehogyis alkalmazok ilyen csinos fiatalembert! Még csónaktisztogatásra sem ér rá! ... Háromszáz méternyire egyébként mindenütt le lehet állni, ami különben az életmentést — már a mentők számára! — igen megköny- nyiti. Egy szó, mint száz, nyugodtan usz- hatik ameddig csak akar, ameddig el nem fárad. Nevetve 'búcsúztam a bőbeszédű, tréfás bácsitól. Akkora pocakja van neki, hogy még a Tart pour Fart fuldoklókat is nehezen menthetné ki, — gondoltam, miközben szemügyre vettem segédjét, a helyi „Hell‘‘-t és úgy találtam, hogy a folkstonei strand szépeinek nem rossz az Ízlése ... Szóval addig uszfhatom, ameddig el nem fáradok! Ez igen! Már azt hittem, hogy van valami dühítő, pár száz méteres „uszóha- tár". Ha tehát nincs: „Tengerre, magyar!" A pár kilométer széles öblöt alkotó föld- nyelv végén levő világítótornyot személtem ki végcélul. (Onnan — úgy terveztem — szandolinon jövök majd vissza.) Nem tudom, mennyi idő alatt érhettem oda. Nem siettem, álmodozás közben nem lehet sietni. A pajkos hullámok játszi simo- gatását is csak akkor lehet igazán élvezni, ha az ember egészen átadja magát játékuknak. H. G. Wélls sellője ezüstös pikkelyig csi'llámló halfarkának sziluettjét meg pléne csak Igy léhet megpillanfanl a mélyben.. . „ Végül Is a világitótorony előtti hullámtörő riasztott fel. Ott két ellentétes áramlat találkozhatott, mert pont a világítótorony tövében kicsit tajtékos hullámok veszekedtek egymással. Mikor javában nekimelegedtem, vig harci kedvvel, no meg kiszámított ravaszkodással siklottam egyik hullámdombocskáról a másikra, váratlanul riasztó szirénazugást hallottam pont a fejem felett. Szent Isten, mi ez?.Ta!án valaki a tengerbe esett, gondoltam ijedten s figyelmetlenségem folytán a következő hullámba jól belekóstoltam. Bosszúsan p~üsz- költem, mikor csak azt láttam, hogy a világítótorony alsó párkányán kiáltozó matrózok mentőövet röpítenek felém. Ez volt az utolsó, villanásszerü kép, amelyre még elég pontosan emlékszem. Ezután már csak a tőlem pár méternyire ficánkoló mentőövet láttam, melyet egy-két másodperc múlva sikerült is megragadnom. De ez az egy-két másodperc, ez maga a pokol volt. őrjítő, jeges félelem tépte minden idegszálamat*, cápa! Vége mindennek! Halál! Amikor a mentőövet végre megragadtam, már éreztem a borotvaéles, ragadozó fogakat a lábamon. A többire még homályosabban emlékszem csak. Mintha hozzáütődtem volna valami ellenálló anyaghoz. De határozott keménységet vagy fájdalmat nem éreztem Egy torzonborz, kalózképü, őszesszakállu matróz karjai közt tértem végül magamhoz. — Hol van? — dadogtam el-elcsükló hangon, — Micsoda, Miss? — A cápa!? — Brandy-! — rendelkezett a vén tengeri medve. — Félreibeszél nnég szegényke, — dör- miögte résztvevőén. S mikor újra kinyitottam a számat — miég mielőtt hang jöhetett volna ki belőle — matróz-pálinka ment le rajta. Iszonyú volt. A legfélelmetesebb hirü londoni koktél-specialitás tejjel higitott baby-teának is elment volna mellette. — Még egydcét csepp és megfulladok tőle, — nyöszörögtem. — Miég egy-két csepp a mi jő öreg csatornánkból és a Miss megfulladt volna, — kezdte a barátságos, nyilván idegcsillapitómak szánt csevegést a vén kalóz. — Mi a fenét beszél ez az ember? — töprengtem kusza fejjél* tx u y „ — De hol a cápa?! — kérdeztem újra az izgalomtól s az istenverte brandy-től miég mindig rekedt, fulladozó hangon. Miss, nyugodjék meg, a mi jő öreg csatornánk soha hírét se látta a cápáknak. — Dehát ember, mi elől mentettek ki? Beszéljen?! — kiáltottam most már egészen kuszán, kétségbeesve, — Ne izguljon, Miss, hiszen igaz, fuldoklóit, de most már túl van minden veszedeb mén, — póbáít megnyugtatni az őrég, rnh közben nyugtalan pillantásokat vetett rám, majd a körülállókra . . . Megkínzott agyam gondolatkáoszán végre átviilant a tragikomikus valóság. Kiibontakoz- tam megmentőim karjai közül és szelíden kérdeztem: — Azt hitték, hogy a mólóról pottyantam a tengerbe és fuldoklóm, ugy-e? Hát — én a strandról úsztam idáig, treniorozok. Erre csend lett. Én a baloldalam zuzódásai- bó'l szivárgó vércsikokat néztem. (Az a kemény, amihez odakoocintottak, a világítótorony sziklafala volt.) ők meg hol engem néztek, hol egymást. Majd egy kis matrózdialektika következett, mely jóformán a , jó öreg csatorna" monimollását is elnyomta ... A szavakat nem értettem meg, de a mimika neim sok kétséget hagyott fenn a tartalomra nézve . .. — Miss, honnan a fészkes fenéből gondolta maga, hogy egy rendes fürdőhely strandjáról a világítótoronyig szabad kiuszkálni?! — A csónakmester azt mondta, addig uszha- tóm, ameddig el nem fáradok — védekeztem. Szembesítettek a csónakmesterrel. Szerencsére állta a szavát, de azt vetette ellen, azt hitte, hogy egy „normális fiatal lady“-vai áll szemben. A kikö tőparancsnok végül is úgy határozott, hogy ezúttal — tekintet,bevéve a mind a két fél eljárását mentő körülményeket — mind a kettőnket futná hagy. A csónak mester nemi kap fegyelmit s nekem sem kell megfizetnem a két font bírságot. Hát ez valóban szerencsés elintézés volt. Mert hogy a „nem egészen normális fiatal lady" honnan a fészkes fenéből fizette volna meg a bírságot, az talány előttem. (Shocking! Dehát hiába, nem lehet büntetlenül pihenni nem egészen választékosán beszélő matrózok karjai köziött....) A strandon nem volt valami kellemes végigmenni. Egészen még Angliáiban is csak a felső tízezer tudja elnyomni a szenzációokozta emócióit. A folkstone-i strandon pedig aznap egyetlen lord sem lehetett . . . Mikor végre ráakadtam Wallis nénire, égé- szén fellélegeztem. Kicsit ő is izgatott volt s rögtön elujságolta, mit csinált egy „eszeveszett fiatal külföldi nő“. — Ez az! — mutatott rám ebben a hillanat- ban két szemfüles kislány. Igyekeztem tapintatosan kiegészíteni a történteket. Dehát persze, ha az ember hónapokon keresztül „good little Mary" volt és egy szép napon zúzott csípővel, matrózjbrandy-től büzlő szájjal jelenik meg , n
