Prágai Magyar Hirlap, 1936. szeptember (15. évfolyam, 199-223 / 4048-4072. szám)
1936-09-06 / 204. (4053.) szám
4 WsbgM^^RHTRL^ $<ztwzM<zkái utazás cUéUé^au Súlyos testi sértésnek beillő szelíd erőszakkal tolnak fel egy előkelő idegent a vonat lépcsőjén, miközben egy másik alkalmazott hasonló jósággal bentről felfelé húzza: indulás a prágai állomásról. Az idegen egyetlen szabadon maradt gömböly- ded testrészével protestál, és mert angol, kétségbeesett és fonetikailag szinte vonító hangon, hosszan elnyújtva azt kiáltja, hogy: „Falsch! Falsch! Ezzel nyilván azt akarja kifejezésre juttatni, hogy pont az ellenkező vonatba akar szállni, mert London és nem Pozsony felé igyekszik. De indul a vonat és a vonítás elhal, mint a kiáltó szó a pusztában. Ez volt az első vonat és most fut be a nemzetközi gyors. Már fent vagyok a fülkében, de egy hordár, aki nyilván nehézsúlyú boxvilágbajnokságot nyert meg és jobb napokat látott, egyetlen jólirányzott lökéssel a sarokba röpit, miközben mázsa-* nyi bőröndöt hajit fel a podgyászhálóba egy előkelő angol puhakalapra, amely egyet nyekken, azután örökre elhallgat. A következő pillanatban egy ausztráliai hölgy úgy vág egy filmfelvevő készüléknek beillő fényképező gépet az ülésemre, hogy másodízben s szótlanul a sarokba gurulok, aztán a hölgy, mint aki jól végezte dolgát, leül és nyájas kérdéseket intéz hozzám. Jólnevelt gentleman barátom, akivel nekivágok Szlovenszkónak, éppen fölstrapálta magát a fülkébe, úgyszintén az őszhaju ií- ju, aki már az állomáson ellentmondást nem tűrő nyájassággal hozzánk csatlakozott. Mindössze harminc éves és enyhén ritka ősz hajkoszoruja tisztel etet parancsolóan bizonyítja, hogy mindent tud, mindenen túl van, azon is, ami csak el fog következni. Mégis megbékült csodálkozással tekint körül, hogy eligazodhasson a nemzetközi káoszban, amely nagyjából a népszövetség képmása. Ilyen nyitány után, amelynek a kakofóniáját a legmodernebb zenedübörgő megirigyelhetné, megindulunk. Pozsony felé visz az ut és a vonat addig papírforma szerint csak háromszor áll meg. De ki ismeri a végtelen prerik titkait, amelyek arra késztetik a mozdonyvezetőt, hogy oly kevéssé tudjon megállás nélkül elhaladni őrházak mellett, mint a kutya, meglátja a sarokkövet? A lundenburgi állomáson szilaj gőggel, amely a világforradalmon nem adja alább, egy vészes tekintetű fiatalember néhány bőröndöt röpit fel a folyosóra, de nincs hely számára a rosszul berendezett polgári vonaton és ezt tudomásul véve, végül is önmagát egy bőröndre veti. A gallért valahol Varsó táján hagyhatta el, — ezt onnan tudom, mert a nagy kofferen felfedezem az uj nemesi címert, a szovjetcsillagot és különben is Robespierre magyar nyelven megszólalva engedelmet kér, hogy résztvehessen a beszélgetésünkben. Ez abban merül ki, hogy érdekes kijelentéssel monológba kezd, amely a végállomásig tart: „Nincs ember Szovjetoroszországban, aki ne kívánta volna Zinovjevék halálbüntetését." Jól láttam, Moszkvából jön és mert nem tesz különbséget ember és ember közt, ránkzuditja a világforradalmi propaganda minden változatát. Téma con varia- zioni: csak proletár van, minden egyebet el kell pusztítani. Oroszországban persze úgy fejlődik minden, — de minek ismételjem. Lakása ugyan nincs és inge szinte rongyokban lóg le róla,, de ezzel szemben mindössze négy éve van kint és ilyen rövid idő alatt nem lehet lehetetlen dolgokat követelni. Egyebekben ott a jövőért dolgoznak, mondja, a jelennel nem törődnek, mint a szűk látkörü polgárok. Gentleman- barátom csendesen hallgatja, azért gentleman, hogy ne mondjon ellent. Különben sem jutna szóhoz. így telt el az idő: Lun- denburg és Pozsony közt megjártuk Oroszországot és az emberiség jövőjét. Az emberiség olyan, mint a mozdony- vezető, idézem önmagamat egy régebbi regényemből: ha nagyon nekirugaszkodik, behoz valamit a késésből. A mi mozdony- vezetőnk nem igy tartotta és Érsekújváron már egyórás késésünk volt. A motoros, amelynek két kis kocsiját megrohamozták, mint hajdan a Bastillet, prüszkölt, káromkodott, de végül mégis csak nekirugaszkodott és igy futottunk be dicső Mátyás király hajdani városába, Zólyomba. Akkorára az ottani expressz, amelynek az a hiva7cta: Vleu&auez Vál tása, hogy a fáradt utast Losoncra szállítsa, már rég távozott, hogy jól megérdemelt nyugalomra hajthassa a fejét. Bezzeg mi nem tehettünk igy. Azt mondták hozzáértők, akiken, a vasutas egyenruha feszült, hogy amennyiben semmi sem jön közbe, három óra felé majd befut egy vonat, amelynek az a szándéka, hogy hajnalhasadáskor elérkezzen Losonc pályaudvarára. A kis vasúti restiknek régi hive vagyok és szerencsére a resti nyitva volt. Langyos mosdóvizen kívül, amelyről azt mondták, hogy tea, nem kaptunk egyebet, viszont meg volt az elégtételünk, hogy Mátyás király Anjou-várának tőszomszédságában ülhettünk, mint szerencsés emberek a lángész árnyékában. Mikor a régi regények villámló rapszódiájával életkeltőn az első napsugár hasított végig az égen és a dolgok körvonalai pihent energiával ugrottak az érkező napszekér elé, hogy hozsannázva fogadják, mankójára támaszkodva tántorgott elő az oszladozó ködből a Losonc felé igyekvő vonatocska. Négy óra volt ekkor, Losonc még oly érthetetlen távolban volt előttünk, mint Mátyás múltja mögöttünk. Láttuk, hogy a kis vonat Ígéretes szép szó és ha megtartják, úgy jó. Negyedhatkor beváltotta az Ígéretét, a célnál voltunk- Már csak elmosódva derengett bennünk a korcs jelen, amely a zólyomi restiben Gorkij „Éjjeli menedékhelyét" megszégyenítette. Nem gondoltunk arra az úriemberre, aki az asztalon hanyattdőlve késhegyről tömte szájába az ostyepkát és foghegyről köpködte a kihívó tekinteteket. Nem gondoltunk arra, aki a prágai Löw rabbi Gólemjét re- velálta, részben testi mivoltában, részben mammutnak beillő mozdulataival. Megfeledkeztünk a mosdóvizről és tört attikai nyelvszólással úgy üdvözöltük Losonc pályaudvarát, mint a görög, aki először látott tengert, Ettől'fogva már simán ment minden és csak amikor visszaérkeztem Prágába, eszméltem arra, mi minden történt velem, pedig kis utat jártam meg. Láttam egy angolt, annak a nemzetnek a fiát, amely imádja az utazást — amint kiábrándul ebből az imádatból. Egy hordárt, aki hivatása ma gas'latán áll, amikor finom kalapokat tönk relapit. Egy ausztráliai hölgyet, aki mész* sze földről jött és közben kénytelen volt a szabályos ökplviadal szokványaival tiszta* ba jönni, hogy visszakerülhessen ősei föld* jére. Polgári alázattal hallgattam egy gŐ* gös proletárt, aki kitanitott és felszólított,; vessem le jólszabott öltönyöm és vele rósz* szulszabott világnézetemet. A zólyomi Éj* jeli menedékhelyről nem szólok ezúttal bő* vebben és nem teregetem ki a garmadával felrajzó gondolatokat és megfigyeléseket Utazás volt dióhéjban és benne volt az élet ezernyi árnyalata. Megértettem Balzacot, Zolát, France-t, Prous-ot, azokat az Írókat, akik egy emberéleten át Írnak, egyre ir* nak és harminc kötet után az elején tarta* nak. Utiemlékeim dióhéjban, vázlatban. Többre nem futja az időből. Aki útnak indul, örüljön, ha visszaérkezik: a megbékü- lésnek ezt a filozófiáját szemléltette ez az én utazásom. És ezek után nem hiszem el, hogy Prága és Losonc közt mindössze hétszáz kilométer a távolság, valamint azt sem hiszem el, hogy születés és halál közt csak az van, amit a menetrend mutat. Hiszen azzal kezdődik, hogy súlyos testi sértésnek beillő szelíd erőszakkal tolnak fel minket, előkelő idegeneket egy vonatba, amely — — pont a fordított irányba indul és protestáló szavunk úgy hal el, mint kiáltó szó a pusztában. A„cefínjei Iclrályi'p^loíá’ban ápolják még Nikii a emlékéi A Zéta-bánság főhelye lett Montenegró fővárosa Cetinje, szeptember. Cetinjében vagyunk. Montenegró nincsen, helyette a jugoszláv köz- igazgatás Zéta bánságnak nevezte el ezt a hegyes országot. Zéta bánság székhelye most Cetinje. A békebeli operettirodalom hálás talaja volt ez a kis fejedelemség, okos uralkodójával, Nikitával, aki tekintélyt tudott kivívni magának az európai udvarokban s aki nagyszerűen tudta a balkáni mérleg nyelvét ingatni a bécsi udvar és a szentpétervári télipalota között... Nikiin fejedelem fogalom volt, a céltudatos, ravasz, atyafiiságos és demokrata balkáni uralkodót ő testesítette meg. Még ma is Nikita-kultusz folyik itt s aki Ce- tinjébe jön, lépten-nyomon találkozik Nikita emlékével. Nikitát még ma is szeretik. A trafikban, a hegyes-völgyes országot és fővárosát ábrázoló képeslapok között régi Ismerőseinket fedezzük föl: a régi képeket Nikitáról. Régi képeket, amelyekkel gyemekkorunkban egykorú képeslapokban találkoztunk: a Tolnai Világlapjától jj kezdve az Illustriertéig sokszor szerepelt a délszláv pompába öltözött Nikita, övébe tűzött késekkel, balján a feleséggel, amint nagy, plörőzös kalapban sétál a fejedelmi férj mellett, mögöttük ballag Daniló herceg, a trónörökös és a politikai széljárásnak megfelelőleg osztrák-magyar, né-jj met, vagy szerb és orosz tisztek veszik körül a í fejedelmet. Legtöbbször azonban a saját népe | forgolódik a bölcs Nikita körül, aki egy platánfa! alatt ítélkezett ügyes-bajos pörökben. Békebeli uralkodók békebeli fotográfiáit ilyen!; ünnepélyes fölvételekkel már csak Cetinjében* árulják. De itt legalább tucatszámra. A nép nemi feledte el. A platánfa helyébe emlékkövet álh- J tott. A név, Nikita s a „királyi palota" ma komoly! idegenforgalmat jelent. Szebb napokon, ősztől | tavaszig tizes szériákban érkeznek az autók, Ra-1 guzából, Cattaróból s a szomszédos fürdőhelyek-1 ről, autók és autóbuszok öntik az idegeneket, 2 ! főképen az angolokat: Cetinje, ez az elhagyott kis miniatürfőváros ma komoly idegenforgalmi gócpont. Az idegenek a bennszülötteket bámulják, a bennszülöttek az idegeneket. A koldus németül, franciául, angolul s olaszul kéregét a monostor sarkán s ennél még több nyelven át- kozódik. Á városka közepén forgalmi rendőr bonyolítja le a forgalmat, az uccák aszfaltosak s tiszták, föltűnően sok az építkezés: uj gimnáziumot építenek most, a főuccai kávéházakban hosszasan s elmélázva üldögélnek a montenegrói fiatalemberek s fehérkabátos pincérrel, ragyogó tükörablakokkal itt is hívogat a Grand HoteL Túlságosan szép, túlságosan sok a jóból: úgy vagyunk vele, mint a Hortobággyal: a tul- ságbahaitott „idegenforgalmi kedvezések" nem fokozzák, hanem csökkentik az érdeklődést. A hortobágyi csárdában piros dolmányba öltöztették a cigányokat s majdnem mentébe a pincért. Cetinjében pedig csak az idegenvezető hord ékes montenegrói kosztümöt, egyébként józan polgári ruhában jár a cetinjei főucca. Szeretnénk apró kafanákban elüldögélni, letelepedni szűk uccákban a lépcsőre, a többi vén montenegrói mellé, de nem lehet megtennünk: zsúfolt a program, sietni kell, az autocarok egyre-másra öntik az idegeneket s mire belépünk Nikita palotájába, már alig férünk el az előcsarnokban. Nikita hires kis palotája muzeum lett. Mint egy kisebbfajta, egyemeletes urasági kastély, vidéken. Szerény külsejű, sárgásfehérre festett, sima épület. Délszlovenszkón lépten- nyomon találkozunk hasonlóval. Belül is: nem király, hanem módosabb polgár, jobbfajta földbirtokos lakott. És éppen ez a vonzó, ez az érdekes benne: Európa legkisebb s legszegényebb királyságának fejedelme hogyan élt. . . Nem valami nagy bőségben. De Nikita ügyes volt: hol Ferenc Józsefet környékezte meg egy kis barátsáoros secrélv érdekében, hol az orosz BURGOSBAN BESZOLGÁLTATJÁK AZ ARANYAT. A fölkeltik főhadiszállásán a spanyol nemzetiek fölajánlják arany- és drágakőkészleteiket, gyűjtés jövedelmét nemzetvédelmi célokra fordítják* cárt, ha a bécsi udvar egy billiárdot küldött neki ajándékba, az orosz cár díszes rendjelet, a német császár órát s az angol király fényképet... A billiárdasztal az egyik alsó termet foglalja el. Három dákó áll mellett. Nagy hire támadt, amikor hajdanában megkapta s roppant izgalmat okozott a nép körében, a kastélyt még ma is „biliárdkának" hívják . ♦ ♦ Mikor e fejedelem esténként billiárdozgatott magának a földszinten, a nép az ablakon át leste, mit mivel a fejedelem ♦. * íróasztala egyszerű, barna s rajta sima réz- tintatartó. A harcias uralkodónak harcias fegyvergyűjteménye volt s számos golyólyukasztotta zászlója: a török sohasem -tudta bevenni a fekete hegyeket. Megható az az egyszerűség, amelyben a királyi család lakott. A megszokott, polgári ebédlő, a „békebeli" szalon, gyári szőnyegeivel, a vitrin s a hadi- hajómodell, amelynek gyomrában fölhuzós óra van, a tükrök s a hálószobák rézágyai, a „sifonok" s az éjjeli szekrények s rengeteg fénykép, amely spanyolfalon, tükrön, szekrényen, ablak mellett egymás mellé sorakozik. Európa majdnem valamennyi számottevő családja elküldte a fényképét Nikitának, a fejedelmi család aztán kirakta a falra, mint aki messzire vetődött a Nagy Családtól s most csak fényképek emlékeztetik a család többi tagjaira. A barátságosabb uralkodók: az orosz cár, Ferenc József, a jóbarát, Vilmos császár olajfestményeket küldtek Montenegróba, a festmények mellett bizonyára egyéb ajándékok is meghúzódtak diszkréten: kellett keresni a crnagorc fejedelem kegyét... — Az ebédlőasztalt ötven személyre lehet kihúzni, — mondja dicsekedve a kalauz s valaki megjegyzi mögöttünk, hogy az övéket Pesten harminchatra lehet kihúzni, tizennéggyel kisebbek csak, mint a fejedelemé. Végiglépdelünk a szobák során. Az ebédlőben üveg alatt Nikita összes rendjelei ékeskednek, annyi van belőlük, hogy velük az ország egyévi költségvetését fedezni tudta volna talán. Másutt a [királyi vő, az olasz király képe, a meghitt, bizalmas kis szalonban. Nem volt itt semmi fényűzés, sem ebédlőben, sem fogadóteremben, sem: hálószobában, a fejedelem, afféle primus inter pares, alig érte el egy kisebb konzul fényűzését s mégis barátja volt Európa minden fejedelme, császárja. Ügyes és tehetséges uralkodó volt. Az idegenek egyre özönlenek. Szorongva tolongunk a királyi folyosókon, a cicerone nem hagy nézdegélni, sietni kell, egyre újabb turnusok tódulnak megnézni a kis fejedelemség kis palotáját. Öt dinárért mutogatják. Ide jutottak a királyok: a Nagy Barát schönbrunrri, bécsi kastélyaiban is csak igy van ez most. Sic transit glória mundi. •— Mi van még látnivaló? — kérdezzük a királyi ház előtt, miután a lépcsőkön ülve fogyasztottuk el a cattarói dinnyét. Még a monostort kell megnézni s valami lovardaszerü helyiségben, két dinárért, a Zéta bánság hegyrajzi térképét, gipszből, felülről. Olasz konzul is van itt, árnyas kis park s üveges veranda a királyi palotán. Hivatalok és kaszárnyák. Egy körszakállas, nagysiivegü, kövérkés pópa. Végre valami rendkívüli ebben az uniformizált városban, —- örvendenek a szenzációra szomjas idegenek s nekiszegezzük gépeinket az aranykeresztes pópának. A pópa udvariasan s kellő öntudattal áll meg a fenyők alatt, jobbra-balra mutatja a profilját s fényképezés után mosolyogva meghajol, úgy megy méltósá- gosan tovább. Nagy meleg nincs. A nap -sápadtan süt s a feketekávé ízletes. A Grand Hotel pincérei sóhajtva várják az idegent, de itt mindenki rohan, mert kevés az idő s hosszú az ut Raguzáig: csak a bennszülöttek üldögélnek kényelmesen, számukra nem sietős. Ülnek a küszöbön s elfordítják a fejüket. A sok idegen megzavarja a város nyugalmát. De legalább pénzt hoz. 1936 szeptember 6, vasárnap.
