Prágai Magyar Hirlap, 1936. szeptember (15. évfolyam, 199-223 / 4048-4072. szám)
1936-09-20 / 216. (4065.) szám
^RS<OT-MAfiíSR-HlRLa6 Métféte nemzedék Irta: Kovács Endre Mostanában járja be a világot egy könyv, mely túl a szerző vallomásain nem csekély mértékben annak 'köszönheti nagy népszerűségét, hogy egy egész nemzedék vallomását süriti magába az élet és a halál dolgairól. Jean Guéhenno-nak hívják a könyv szerzőjét és hazájában, Franciaországban úgy tisztelik, mint a háboruutáni publicista nemzedék egyik legképzettebb tagját, aki hosszabb ideig állt az „Europe" cimü folyóirat élén. ..Egy negyvenéves naplója** -- ez a cime Guéhenno szóban- forgó könyvének és helyes, ha hozzátesz- sziik, hogy itt nem egy bizonyos negyvenéves férfi beszámolójáról van szó, hanem egy egész nemzedékéről, melynek tagjai az európai történelem végzetes rendelkezései folytán annyi mindenben hasonlítanak egymáshoz, hogy bátran egy láthatatlan közösség hozzátartozóinak tekinthetők. A szerző csak annyit jelez a címben, hogy „négyven- évesek“ és úgy hiszi, hogy ebben mindaz benne van, ami ezt a nemzedéket elődjeitől és utódjaitól megkülönbözteti. Mindnyájan emlékszünk még a generációs-probléma legutóbbi nagy hullámzására, a Remarqueék, Glaeserék és Rennék háborús vallomásaira, melyeknek túlfűtött lirizmusa és látszólagos kegyetlensége mögött szintén egy nemzedék akarta megmutatni magát minden nihilizmusával és rezignációjával. A nagy világgazdasági válság egy időre pontot tett a generációs vallomások mögé, mert olyan problémákat vetett az érdeklődés előterébe, melyek az egész emberiséget szorongatták. Hogy most Guéhenno könyvének mégis olyan' nagy visszhangja van, ezt a benne felvetődő egészen mai problémákon kívül annak is köszönheti, hogy a francia publicista könyve egy irodalmi generáció haty- tyudala olyan korban, amikor a kapuk előtt már türelmetlenül várakozik egy uj nemzedék hatalmas fejlődési potenciával és könyörtelen, jövőbe tekintő józanságával. \ Mert milyen az a nemzedék, melyről Guéhenno könyve beszél? Egy munkásosztályból származó fiatalember nyomorúságos hivatalnoki karrierjéről ad képet az iró. Ez a fiatalember eredetileg az École Normale hallgatója, de a háború őt is kiszakítja szilárd környezetéből. A szerző utólag visszatekintve rezignáltan állapítja meg, hogy az összes akkori 20 évest kitépték stabil gyökereiből. Az ő „déracine** típusuk lényegében különbözik a barrési típustól; maga Barrés, aki a heroizmus és nacionalizmus lelkesítő himnuszait dörögte a háborús évfolyam fülébe, szigorú szavakat kap Gué- hennotól. Az ő 40 évese attól rokkanik meg, hogy nem engedték meg neki egyéniségének szabad kifejtését, vágyainak és ambícióinak korlátlan tombolását, hogy a háború lakatot tett az érzelmeire és egész lelki struktúrája megakadt a fejlődésben. A háborús idők jelszavainak palástja alatt rejlő valóság túlságosan korán tárult ennek a nemzedéknek a szemei elé és ennek következtében elvesztette az emberiségbe vetett hitét. Ez a roppant törés azután meghúzta a vonalat régi és uj élete közt. Az elvesztett hitet már nem lehetett ujjal pótolni, a régi élet újjáépítéséhez olyan csendre, olyan nyugalomra volna szükség, mely ma hiú ábránd. Ez a nemzedék túlságosan rezignált és Guéhenno éppen ebben a lagymatagságban fedezi fel a háború legször- nyübb örökségét. Ez a csalódott beletörődés már gyűlölni sem tud igazában és sivár egyhangúsággal hurcolja az életet. Guéhenno ettől a közönytől félti a világ fiatalságát, melyet ma hasonló veszély fenyeget, mint a húsz évvel ezelőttit. A könyv egész szelleméből világosan kitetszik, hogy a szerző nem a fizikai haláltól félti a fiatalságot; még ennél is rosszabb az a halál, melybe a lélek, a kultúra, az emberiesség pusztul bele. Guéhenno könyve nem puszta szépirodalom, mint ahogy e kor legkiválóbb alkotóinak müvei is legtöbbször meghaladják az esztétikai kereteket. Kiáltás ez a mélyből, egy nemzedék mélységéből, mely vérében és idegeiben hordozza a kor átkos feszültségeit. Ugyanaz a nemzedék kér benne szót, mely egy évtizeddel ezelőtt a romboló évek ájulásából felocsúdva szenvedélyes dokumentumok, riportok formájában igyekezett megmenteni a fiatalságot az előző nemzedék tévedéseitől s amelynek a maga számára nem volt vigasza, csak rezignáció- ja. Rendkívül érdekes volna ellenőrizni, hogyan reagált a francia publicista könyvére az a fiatalság, melyhez a figyelmeztető és egyben kötelező sorok' intéződtek. Tanulságos módon kerülnének felszínre épp azok a lényegi különbségek, melyek ezt az uj 20 éves generációt a régitől elválasztják. A mai fiatalok ezzel a 20 év előtti generációval szemben bizonyára haladást képviselnek, hiszen a szemük előtt áll a megelőző nemzedék egész erkölcsi ,,débacle“-ja és a negyvenévesek holtpontra jutott sorsából könnyen levonhatják a konzekvenciákat. A barrési nacionalizmus nyomán francia földön Európa leggazdagabb háboruellenes irodalma, a Romain Rollándok, a Barbus- se-k, a Dorgelések irodalma épült fel, hogy a legutóbbi években szállást csináljon egy olyan józan naturalizmusnak, melynek józansága már határos a nihilizmussal és a társadalmi anarchiával. Ez az uj fiatalság nyilván rengeteget tanult attól a háboru- tutáni irodalomtól, melynek legexcellen- sebb képviselői éppen a Guéhenno-féle 40 évesekből kerültek ki. Ezt a nemzedéket nagyon nehéz hevíteni és talán egyik legjellemzőbb vonása, hogy az eszményi jelszavakra süketen reagál. ,,Jobban szeretem a józanságot, mint a legnagyobb mámort*' —■ jelenti ki Huxley, a nyugati fiatalság bálványozott szellemi vezére és ebben a vallomásban nem csupán a nagy szatirikus privatissimumja kap hangot, hanem <— úgy érezzük — mindnyájunk legbelsőbb privatissimumja. A negyvenesek és ötvenesek generációja az irodalom terén is visszavonulóban van, a fáradtság jelei ütköznek ki rajta s annak a nemzedéknek, mely nyomába lép, bő jellegzetessége ez a bizonyos huxleyi józanság. A kor fiataljai sokban hasonlatosak ahhoz a fiatalsághoz, melyről épp 100 évvel ezelőtt Musset megírta „A kor gyermekének vallomásai“-t s amelyre olyan jellemző fényt derítenek az ifjú Flaubert levelei. Mintha egy mai fiatal iró vetette volna papírra ezeket a sorokat: „Legyetek szabályszerűek és egyszerűek az életben, hogy erősek és egyéniek lehessetek müveitekben." A 100 év előtti és a mai nemzedék közti hasonlatot folytatni lehetne: ez a mai nemzedék is úgy érzi, későn érkezett az élet asztalához, ahol csak morzsák várnak rá. Közös vonás a kételkedés betegsége, a lélek fausti nyugtalansága, az érzékek csillapíthatatlan szomjúsága, mely azonban nem ösztökél uj territóriumok elfoglalására, hiszen ez a honfoglaló munkát nagyrészben elvégezte az előttünk járt generáció. Most az értékek megtartása, a belső konszolidáció, a nyugodt, biztos tradíciók felkutatása van soron. Csodálatos, de igaz, hogy az uj irodalom elsősorban tradiciós irodalom. Nem véletlen, hogy a forradalmi szovjetben hallatlan nagy ünnepséggel ülik meg Puskin halálának százéves évfordulóját; a magyar irodalomban nagy hévvel folyik a múlt- átértékelése egy Berzsenyi, egy Széchenyi esetében; az uj francia naturalista írók Zola müvét kívánják folytatni és a cseh szellemi élet már egy teljes esztendeje a Mácha-centenná- rium fényét ápolja. Ennek az uj nemzedéknek egyáltalán nincs forradalmi hevülete és a bátor kísérletezéseknél többre becsüli Mécs László: VALAMI NAGY CSEND KELLENE! $ Hiába zárom ablakom a lélek kristály kápolnáján, az élet csupa zene, zaj: áttör a gyémántfalakon, betör a millió kacaj, csók, átok, hejehujja, jaj, a lét gyötrelme s kelleme, — pedig már nagy csend kellene! Még sok-sok minden fáj nekem! Csupa vulkán ma Európa — s szivem földrengés-mutató műszer: Fáj! Szenved nemzetem *— s agyam igazság-kutató műszer: Fáj! Ciklon-dulta tó az álmok kék tengerszeme, — pedig nagy-nagy csend kellene! Csend! mint a fán csüngő dió ölében él, mit dupla zár véd: kint zöld burok, bent barna csont; vihar jön, vad ribillió, kegyetlenül a fára ront, a felleg sir, a lomb jajong — s a dióban csend szelleme nevet. Ilyen csend kellene. És jön az ősz, a kis diót a földhöz csapja mint a semmit, zöld burka szélhull mint a rongy, — de bent a legszebb földi jót (a csendet) védi még a csont, a csend mepr Istent. Köd borong, dér hull s diónk nincs ellene: Ilyen nagy-nagy csend kellene! S jönnek a téli viharok, betemetik avarral, hóvaj, de ő nem érzi odabent hogy fent réquiem kavarog, mert benne mosolyog a csend, a csendben csirák álma zeng s nem bösziti bús jelene. Ilyen nagy-nagy csend kellene! Jön a tavasz, a csont-burok szétmálik, nagy fény-dáridó van, a csend csírázva ébredez, hivják az égi azúrok, a magvas csendből plánta lesz s a végtelenbe fényjelez a rügyek csöpp angyal-szeme. Ily teremtő csend kellene! Hétköznap Genfben Irta: Borsody István Genf hétköznapjáról szeretnék írni. De rögtön felszökik a kérdés bennem: van-e egyáltalán hétköznap ebben a gyönyörű svájci városban? A pillanat tarka vibrálása mögött most szerényen lapul meg a távoli otthon gondolata. Szomorú gondok, egyhangúság, a szlovenszkói magyar élet hétköznapjainak kifogyhatatlan bajai révülnek föl előttem. Hirtelen döbbenéssel veszem észre, hogy az otthon örökös hétköznapjai után itt Svájcban szinte örökös ünnepnapba poty- tyantam. Boldog ország Svájc. Béke, nyugalom, megelégedettség rí le az arcokról. Tudom, hogy az élet itt is kegyetlen és itt is learatja a maga áldozatait. Mégis valami bűvös polgári békesség, egyensúly terjeng mindenütt és mindenben. Már az első reggelinél a határvárosban: Baselben beléptünk egy ,,más“ világ légkörébe. „Békebeli" uzsonnák ismeretlenül sejtett hangulata lepte el a vasúti vendéglő fehér asztalait. A kávé, a vaj, a gyümölcsíz, a sütemény ... Drága volt, borzasztóan drága a mi pénzünkön; de megfizethetetlen és magyarázhatatlan kedvességgel, meghittséggel volt telitve. Ismeretlenek és idegenek voltak a genfi gyors utasai: egyszerűen öltözött emberek, olyanok, mint nálunk és mégis mások, mások. Folyton a másféleség kisért. Nem tudom még ma sem, miért más, de más. Talán a vidék éghez, Istenhez közeledő magassága emel föl itt mindent az alacsony hétköznap földhözragadottságából. Távol Genf mögött néha-néha előbujik a felhők mögül a Mont Blanc fehér csúcsa. A Lac Lémanon hattyúk úszkálnak: mindig. Nemcsak néha, mikor magunkfajta ember elkerül egy távoli városba, ahol kimehet egy zöld ligetbe és érzékenyülten csodálhatja a fehér szimbólum romantikáját a kék vizen. Este tündéri pazarsággal gyul- nak ki a fények: piros, kék, lila, zöld, sárga sávok úsznak be a partról a csöndes éjszaka vizébe. Vörös lampiónos csónakok szenderegnek a sötét tavon, a hold — aki mindenütt hold — blazirtan mosolyog le ránk. Mi nem lehetünk blazirtak: elcsuklik a cinizmus és inkább ömlik át az ember rajongásba, mint higgadt szemlélésbe. Pedig sok komikus dolog van itt, amit otthon biztosan elmaradt nyárspolgáriságnak, kivetendő, szégyenteljes furcsaságnak bélyegeznénk: esernyőt visz magával a svájci katona, hogy Isten-ments meg ne ázzon, ha meglepné őt a szeszélyes eső... Este férfikar — „a svájci jódlizók" — hangversenyez egy tóparti vendéglőben és a békés polgárok esti kimenőjük közben áhitatosan hallgatják ... Párisra emlékeztető kocsmákban ingujjban ülnek a kinézésre föltétlenül gondtalannak látszó társaságok. Világváros, fürdőváros, idegenforgalmi város Genf: mondain atmoszféra, jazz, chanson, sláger, charme van a kávéházak terraszán: de ez nem frivol, ez nem dekadens modernség, szemtelenül édes és vonzó romlottság: ez szolid, mérsékelt és józan. Hiába keresnél vad lokálokat, mulaa tradíciókon való továbbépítést. Egy nagy irodalmi nemzedék hálás és csodálkozó folytatójának tartja magát s mielőtt uj földrészek keresésére indulna, előbb otthonosan be akar rendezkedni már meglevő értékel közt. Több tisztelettel tekint a műre és az alkotás iránti csodálata arra készteti, hogy lelhagyva a művészi egyéniség romantikus túlbecsülését, a személy helyett magára a műre helyezze a fősulvt. Megint mintha Flaubertet hallanák, ő hirdette, hogy: az ember semmi, a mü minden. Aki csak egy ki- icsit figyelemmel kiséri az egyes irodalmak alakulását, elkerülhetetlenül találkozni fog a flauberti maximával. Az uj Írók és költők szinte meg akarnak semmisülni a mü mögött, ahol a minőség ismét diadalt ül a mennyiségen. Ha a guéhennoi húszéveseknek az volt a tragédiája, hogy a háború következtében nem tudtak eljutni egyéniségük kibontásához, úgy ez a mai nemzedék éppen meg irodalmi élményei folytán nemcsak, hogy szabadon kifejthette latens energiáit, hanem egyenesen beleszületett abba a hipercivilizációba, melytől józanságot, az élet jelenségei iránti megértést és felelősségérzetet tanult. A barrési nacionalizmust elsöpörte a háború és a fiatalság legkomolyabb képviselői ma az európai kongresszusokon a békés fejlődés, a tradíciókon való építés mellett tesznek hitvallást. Ez a pár excellence irodalmi élményü nemzedék a humanista szellem legforróbb Ígérete Európában és igy Guéhenno könyve már csak nyitott kapukat dönget, amikor ezt a fiatalságot inti óvatosságra és józanságra. Éppen ezzel a két jellemvonással különbözik legfőképp a mai 20 éves nemzedék attól a generációtól, melynek tragédiáját meghatóan kiáltja világgá a francia publicista. tókat a genfi éjszakában. Vannak, akik papaszkodnak is Genf „unalma" fölött. És rajongásomra azt felelik: élnél csak itt állandóan, menekülni szeretnél az unalomtól ... Az egyetlen szórakozás — mondják — a mozi. A trafikok azonban „lumpok": éjfélig vannak nyitva és rém elegánsak. A népszövetség fényűző palotája fehér- lik a külvárosok fölött. Elegáns autók suhannak a pompás utón: luxus, gazdagság, véglet. De ez nem jellemző Genfre. Jellemző a rengeteg kerékpár: a munkára vagy sétára hajtó férfiak és nők. Művészet ez, amit a kerékpárokon müveinek: titokzatos mozdulatokkal „kezelik" a pedált és nem történik semmi baleset az önkényesen futó forgalomban. A forgalmi rendőr vezénylésére sincs szükség: össze-vissza megy miti- den és mégis rendben. Rend van, mert az emberek rendesek: szabadon és önállóan rendesek. Aztán mellesleg gazdagok is, egészségesek, szépek, pirospozsgásak a kitűnő klímától, megbízhatóak és pontosak, akár a svájci órák. Nem szorulnak gyilkos szabályokra: ők tudják, hogy mit akarnak és ugylátszik jól csinálják. Hogyan csinálják? Nem tudom. De nem láttam még koldust vagy rongyos embert és kérdezősködtem a munkabérek iránt is, mert kiváncsi voltam, mennyiből élnek meg ebben a mi pénzünkön tűrhetetlen drága világban. A penziónk pincérlánya 200 frankot keres. A mi pénzünkön 1600 korona. Elég. És mindenki keres, nincs munkanélküliség. Boldog Svájc, „polgári" — ahogy nevezik, ahol 10 koronáért lehet öngyújtót vásárolni, a film is nagyon drága, de különben minden méregdrága. De amit ad, azt nem is lehet olcsón adni. A genfi hétköznap szépségeihez hozzátartoznak a szép nők is. Hallottam már dicsérni Budapest szép asszonyait, Paris beauteé-it, de nem volt köztudomású előttem, hogy Genfben csak szép nők vannak. Vagy valami különös véletlen, hogy ezekben a gyönyörű szeptemberi napokban csak szépeket láttam? Csaknem kizárólag harisnya nélkül járnak és a cipők, topánok, szandálok egészen ismeretlen gazdag változatait ' viselik. Karcsuk, formásak: szentimentálisán szépek, sportosan szépek, lányosan-fiusan vagy nőiesen szépek, man- nequinesen szépek, de legritkábban frivolok, ahogy a francia nőt elképzeljük. Elegánsak, Ízlésesek, természetesen szépek, mint a piros alkonyat, a zöld fák, a smaragdszinü víz, vagy a homályos hegyek. A forgalom jobboldalt halad, a vonatom kát villany hajtja, az emberek franciául beszélnek és még sok hétköznapi dolog van, ami különbözik a mi viselt dolgainktól. Éjfélkor már zárnak, a „Les 8 Hilla* raz“ befejezte hangversenyét és a kávéházból, ahol ülök, gyorsan szedelőzködnek az emberek. Bon soirl , (Genf, 1936 .szeptember.)] 4 1936 szeptember 20, vasárnap. 1
