Prágai Magyar Hirlap, 1936. szeptember (15. évfolyam, 199-223 / 4048-4072. szám)
1936-09-13 / 210. (4059.) szám
*PRXGAI-7VVa!CíVAR.,HÍRIiAI> 1936 szeptember 13, vasárnap. ^lf !@émáe> Ida: VLeu&auec VM Állatokról beszélgettünk az őszihaju, bölcs tekintetű, kedves esperessel, arról, hogy az ember menekül az emberhez, a másodikhoz, a tizedikhez, —- menekül önmagától, hogy embertársában sajátmagára leljen. Aztán belátja, hogy nincs menekvés és ha visszatért önmagához, ha lehiggadt és elcsendesült, barátságot köt az állattal. Idéztem Schopenhauer eredeti mondását: ,,Az ember legszebb találmánya a kutya." A kedves esperes csendesen bólintott, tekintetét körüljáratta az ápolt kis vidéki kerten, ahol a gyümölcsfák roskadoztak a szép almák és körték boticellis terhétől, ahol virágok pompáztak és ahol az egyik ágon egy feketerigó hintálta magát, amely abban a pillanatban, amikor az esperes kinyújtott karral rámutatott, ellökte magát a gallytól és elegáns vonalban egyenesen rászállt az öreg pap vállára. csak nem jött. Erre gondolt a pap, mialatt az orgona utolsó akkordjai csengtek és felkészült, hogy belefogjon a prédikációba. Hirtelen valami ellentmondást nem tűrő kényszernek engedve megváltoztatta szándékát és nem úgy kezdte a prédikációt, ahogy elgondolta, hanem a rigó és a közte fennálló barátságról beszélt. Arról, hogy az ember menekül önmagától, menekül előbb az embertárshoz, a tizedikhez, majd a századikhoz, azután, ha visszatért sajátmagához, az állatban megtalálja a barátot. Az állat legtovább és legönzetlenebbül tartja az emberrel való barátságát, mondotta a pap és ha megtörténik, hogy a néma pajtás egy napon elmarad, bizony elszorul az ember szive. Éppen rá akart térni arra, hogy az ember mindig csak akkor érzi át valójában, kije volt a társ, ha elveszti, éppen az emlékezésről akart szólni, amikor váratlan dolog történt: A feketerigó hangtalan, lágy, szinte simogató repüléssel siklott be a templomi főajtón, egyetlen gyönyörű ívben szelte át az űrt a hívek feje fölött és végtelen bájjal, amelyben volt valami a legmagasabb művészetből, rászállt a pap vállára. A hívek dermedten figyelték a jelenetet, figyelték, mit tesz majd a pap ebben a pillanatban, amikor legszentebb kötelességét teljesiti: prédikációt tart. Hiszen mindenképpen egy kissé groteszk volt a helyzet, amellett szokatlan és egyesek szemében talán nem volna helytálló, ha a pap nem hesegeti el a madarat. — Ekkor mesélte nyugodt visszaemlékezéssel az ősz esperes — egy pillanatig magam is meginogtam, de ez csak egy pillanatig tartott. Ég felé emeltem a két karomat és ezzel a mozdulattal mintegy próbára tettem az állatot, hogy megijed-ev cserbenhagyja-e ősi ösztöne. Nem ez történt. A feketerigó meg sem moccant és én. tudtam, hogy most már folytathatom prédikációmat. Életem legnehezebb prédikációja volt ez, mert vigaszt kellett hoznom azoknak, akik a legsötétebb, a legvégzetesebb kétségbeesésben vergődtek. Ma tudom, hogy ez volt életem legbensőségesebb prédikációja és hogy ezen a napon nem volt egy hivő, aki a templomból ne távozott volna vigasszal és megbékülten. A néma madár némaságából merítettem erőt. Talán még hozzá kell tennem — fejezte be a történetet —, hogy azután a rigót két napig nem láttam. A harmadik napon akadtam rá a kertben, holtan. Úgy gondolom, hogy sok világhírű filozófus szívesen hallgatta volna meg ezt a történetet és helyet adott volna neki élete nagy müvében. Édesanyám az ámbitus lépcsőjén állott és csendesen folydogáló könnyek közepette onnan hajigál- ta utánunk a kereszteket . . . A bölcs ember mosolygott, aztán újra bólintott: — Kedvenc foglalkozásom a filozófiai könyvek böngészése, már ifjú koromban igen sokat olvastam. Most elmondok egy történetet, amely olyan, mint egy titkosajtóhoz vezető kulcs, amely felpattanja a hét lakattal lezárt ajtót és egyszerre a filozófia legtitkosabb műhelyében termünk. így mondta el a történetet: Egy feketerigó melléje szegődött. Történt ez akkor, amikor nagy lelki válságon ment keresztül és amikor sem ember, sem könyv nem tudott rajta segíteni. Abban az időben sokat ült ebben a kertben és órákig elmerengett. Mintha bénult lett volna az agya és a szive, nem tudott gondolkodni, nem tudott érezni. Minden ember életében elérkezik ez a pillanat, amely néha csak napokig, néha évekig is tart. Alig tudott már híveinek prédikálni, mert megingott lélekkel nem vállalta a másoknak szánt vigaszt. Ekkor történt, hogy melléje szegődött a feketerigó. Nagyon egyszerűen csinálta, nagyon közvetlenül, amúgy madármódra: valamelyik fáról egyenesen odarepült a pap vállára és ott is maradt. Pap és rigó hamarosan összebarátkozta'k és a barátság következménye az lett, hogy a rigó mindenüvé elkisérte. Ha híveihez ment és betért egy házba, a rigó felszállt a kapura és megvárta, amig kijön. Ha sétára indult, gyakran megesett, hogy a rigó a vállára ült és onnan nem mozdult többet. Volt úgy is, hogy közvetlenül a feje fölött repült és ha a pap visszatért a házába, a rigó úgy repült az egyik fa koronájába, mint ahogyan a ló este megtér az istálóba. Az egyszerű parasztemberek csodálkozással figyelték ezt a pajtáskodást, amely párját ritkító volt és már-már elharapózott a hire, hogy a falusi pap valami nagyszerű állatszeliditő. Ő nem zavartatta magát, folytatta ezt a derűs barátságot és mert Issanként lemált róla a lelki teher, felszabadult, tudott újra hinni és érezni, boldogság költözött beléje és úgy leste, mi lesz a barátság vége. Vasárnap volt: 1915 egyik vasárnapja. A világháború dühöngött, hullt az emberi élet. A papnak prédikációt kellett tartania. A világ papjai akkoriban mind csak egy témát, egy szózatot ismertek: lelket önteni a megriadt emberekbe, vigasztalni az asszonyokat, akik férjeiket elvesztették, vagy akiknek férjeik és fiaik kint harcoltak. Ragyogó vasárnap volt, a teljes nyári pompa békéje aranyozta be a kis falu házait. A napsugár betört a templomba és úgy állott a hivek feje fölött, mint valami isteni mutatóujj, amely a mégis élő szeretetre kényszerűi az emberek tekintetét. A pap felment a szószékre. Tudta, miről fog beszélni, sokszor átgondolta mindazt, amit most mondania kellett, értette a módját, hogy közelférkőzzön az egyszerű emberek szivéhez. A templomajtó tárva-nyitva volt és az orgona hozsánnás hullámai szélesen hömpölyögtek ki a szabadba. Ez volt az első eset, hogy a feketerigó nem kísérte el utján a papot. Mikor a templom felé vette útját, csodálkozva körülpillantott, de a hü pajtást nem látta meg sehol. Kicsit elszomorodott ezen, félt, hogy kedves rigójának valami baja esett, de a hivők várták, indulnia kellett. Mégis Rittyentett egyet, hátha előbujik valahonnan a rigó, hátha csak elaludt vagy kószál a közelben. A rigó Vannak az ember életében kalandok, jobbára if- íjjónti fővel elkövetett nagy szamárságok, melyek e i pirulva emlékezik. Hát én most pirulok és bevallom, hogy, mint a | legtöbb iró, eredetileg én is komoly pályára kéI szültem. Apám, aki maga is gazdálkodott, m nden áron jó gazdát, élelmes és ügyes üzletembert arait nevelni belőlem. Evégből rögtön a matúra után ösz- szes szerelmes verseimet, novelláimat és drámáimat eltüntette, a „Belterjes gazdálkodás*1, az „Üzemtan11 és az ,Okszerű trágyázás1 cimü könyveim kivételével valamennyi kedves költőmet és Írómat elzárta, engem pedig különféle önálló gazI dasági és üzleti feladatokkal bízott meg, hogy a gyakorlati pályára való rátermettségemet próbára tegye. Nem akarok hencegni, de az első pár ilyen feladat megoldásában feltűnően, sőt félelmetesen kimutattam a leendő gazda és talpraesett üzletember oroszlánkörmeit. A marhakupecokat és a gabonakereskedőket sorra becsaptam, a biztositó ügynökök basába lyukat beszéltem, a jégkárbecslőket és a fináncokat a sárga földig leitattam és cukorrépaszál- litás idején a mázsa és mázsám est erek kezelését a legmagasabb tökélyre fejlesztettem. Mondom, nem akarok hencegni, de oly töretlen és merész vonalban iveit a karriérem jó apám titkos álma és "tá- gya: a család első milliomos tagja felé, hogy ha nem jön közbe az a gyalázatos ipolyeági lóvásár és közvetlen a lóvásár előtt egy parázs kis ferbli, hát akkor én ma nem írok, hanem olvasok és még hozzá bankókat, részvényeket és aranyakat olvasok és főképpen nem pirulok, amidőn elmesélem de- rékbatört m.lliomosi pályafutásom szomorú történetét .. . * Volt egy nagyon szép és kedves és gyorslábú kávébarna kancánk, úgy hivták, hogy Vera. Még most is látom, amint játékosan dobálja a fejét és ringatta magát a kocsi előtt és oia-odasimult a párjához, Cicához, a vékonyceontu, de gömbölyű kis almásderes kancához, mely kedvesség és gyorsaság tekintetében semmivel sem maradt Vera mögött. Amerre ez a két fürge lovacska a fekete homokfutóval és a sárgacsattos magyar szerszám sallangját rázva elhaladt, a kúriák ablakai mögött még az orrukat is rányomták az üvegre és így szívták a fogukat a környékbeli birtokosok, a lókupecok pedig egyenesen hidegrázást kaptak, ha Verát s Cicát megpillantották valahol. Hát aztán egy balcsillagzatu nyári éjszakán . . éppen a szomszédos magyarádi fürdőből, ha jól emlékszem, az Anna-napi dáridóról poroltunk haza felé . . . Vera megbotlott, elvágódott és kitörte a lábát. Még ott az utón golyót engedett a fejébe az erdőkerülő, aki történetesen arra hajk-urászta a füzesgyarmati hírhedt lesipuskásoigat és Cica egye dűl poroszkált haza a fekete homokfutóval és rajta jó apámmal, velem és a könnyező kocsissal . . Verát az egész ház hetekig gyászolta. Apám bezárkózott az irodába és reggeltől estig ott átkozódott. Anyám, ha kitekintett a konyha ab lakából és szemben látta a kocsiszint, benne a fekete homokfutót, ilyenkor a rántást nem vízzel, ha nem a könnyeivel locsolgatta. Én meg jártam-keL tem az udvaron, mint egy holdkóros és messzi elke rültem az istállót, ahol nemcsak a Cica nyerített fel gyakran és fájdalmasan, de valami egészen kü lönös és ijesztő nyugtalanság mutatkozott az igás- lovakon és még a teheneken is . . . Úgy szeptember közepén aztán behívott az irodába édesapám. í — Eddig csak figyeltelek téged, — kezdte és végigsimogatott a nagy, dióbama szemeivel, — de most már tudd meg te i« fiam: meg vagyok veled elégedve. Komoly fiú vagy, körültekintő, élelmes ember vagy és már nem Írsz verseket, meg novellákat, meg mindeféle ilyen haszontalan szamársága kát és most már csak azon múlik a dolog, mert a jó gazda itt kezdődik és itt végződik, hogy . . Most felállt és miközben a szemöldökét a homloka közepére húzta, kezét a vállamra tette. — A lovakhoz értesz-e? . . , Mondok: — Hoogyne! . . . — Hát akkor, — folytatta és kinyitván a Wert- lieim szekrényt, leszámolt, az Íróasztalra három ropogós százast, — hát akkor, fiam, fogasd be a Cicát a homokfutóba, ballagj be vele lassan Ságra, ott * holnap nagy lóvásár lesz, vedd meg az utódját szegény Verának! . . . És mikor már a három darab ropogós százassal a zsebemben és a fekete homok futó előtt a nyeiitő Cicával kifordultam a kapun az országutra, még utánam kiáltotta — Aztán holnap délre itthon légy! . . . — Hogyne! . . . És ügettünk lassan Ságra . . . * Másnap délelőtt, még egészen korán ta'án kilenc óra sem volt, jó apám kocs zörgésre és lónyeri lésre lett figyelmes. — Csak nem a gyerek? ... — morgott a bajuszába, felállt és kinézett az ablakon. Éppen akor kanyarodtam be az országúiról az udvarra. Mint később hallottam, gyanús módon sápadtan és gyűrt állapotban, mintha nem aludtam volna, amit még feltűnőbbé tett az az aggasztó látvány, hogy a fekete homokfutót nem két ló, hanem egy ló húzta. A Cica . . . — Na? ... — szólt édesapám, amikor leszálltam a kocsiról. — Na? . . . Az ámbitus legfelső lépcsőjén állott s mint a csalódás élő szobra, onnan mutatta felém a kifordított tenyereit. — Na? . , , A Cica nyeritéeére anyám Is kiszaladt a konyhából, ő is megállt a lépcsőn s a kezeinek egy üres és csüggedt mozdulatával azt mondta: — Na? . . . — Csupa gebe volt! ... — intettem bosszúsan. — Az egész vásáron egy rendes ló nem volt! . . . És iparkodtam lehetőleg gyorsan eltűnni az öregek szemei elöl . . . Bevonultam az irodába s ott úgy tettem, mintha dolgoztam volna. Kis idő múlva apám is utánam jött, leült az Íróasztallal szemben, a bördiványra s mig látszólag nagy érdeklődéssel a Köztelek cikkeit olvasta, úgy a szeme sarkából állandóan az arcomat figyelte . . . Egyezer ceak ... de akkor már olyan feszült és terhes volt a csend, hogy szinte fulladoztunk benne .. . egyszer csak megszólalt. — Hallod-e, gyerek! Te azt a pénzt elverted!... Kiesett a ceruza a kezemből és bólintottam. Hogy igen ... Apám összehajtogatta a Köztelket és azzal ütö- gette sokáig a térdeit . . . — Pezsgőztél? ... — kérdezte. Intettem, hogy nem . . . — Cigányoztál? . . . Intettem, hogy nem . . . — Esetleg valami . . . valami művésznő? . . . Erre már én is megszólaltam és valamit makogva, pipacsvörösen tiltakoztam . . . — Hát akkor kártyáztál! ... — mondta apám és felállt . . . Intettem, hogy Igen . . « — Mit játszottál? . * « — Ferbliztem . . . Apám, aki eddig a harag é6 az izgalom minden legkisebb jele nélkül,- az idősebb és okosabb ember megértő és megbocsátó hangján beszélt velem, most megtántorodott « a következő pilanatban akkorát ütött az íróasztal közepére, hogy a szoba megtelt röpködő papírlapokkal. — Ferb-liz-tél?! ... — kiáltotta 8 a nyalta olyan lett, mint a cékla. — Hiszen nem tudsz, te tak- nyoe! . . . És az a hallatlan szemtelenség, hogy valaki nem tud ferblizni és mégis ferblizik, annyira felbőszítette, hogy az óriási lármára és csapkodásra még édesanyám is félig az asztal alá bujt odakint, a konyhában . . . — Kik voltak azok a tolvajok, — kérdezte későbben, döngő léptekkel száguldozva fel s alá az irodában, — kik voltak azok a betörők, akik leültek ferblizni egy ilyen zöld szamárral?! És amikor elmeséltem neki, hogy még tegnap, a vásár előestéjén, egyik igen kedves atyánkfia, maga Stand bácsi csalt be a Pannonia-kávéház kér- tyaszobájába és az ő vezényletével családunknak csupa régi és meghitt barátja koppasztotta le rólam az utolsó koronát is, az öregur odalépett a Wertheim-szekrényhez, megtömte szakadásig a bu- gyellárisát kékhasu bankókkal, befogatott, rámför- medt, hogy üljek melléje és azt mondta a kocsisnak: — Ságra! . . , Szakadt a tajték a két igáslóról, mikor megérkezt tünk Ságra, egyenest a Pannónia kávéház elejébe... — Majd és megtanítom ezeket az urakat móres- ra! ... — dohogott egész utón édesapám. Es amikor a föpincér mosolyogva újságolta, hogy a vásár alkalmából és számtalan áldozatokkal odabenn még mind g folyik a csata, intett, hogy7 kövessem és benyitott a kártya-szobába . . . A füstben, amelyet várni lehetett és borgőzben, melytől még a kefekötő ipartestület elnöke is o-uk- lani kezdett volna, egyelőre csak annyit láttam, hogy még mindig a regi kompánia ül és tolong az asztal körül, a főhelyen Stand bács val és előtte tornyokban, meg halmokban összegy lilém lett ezüst- és papírpénzzel. Azt hiezem, ott lapított az én három darab százasom is . . . — Friss pénz! Friss pénz! . . — harsogott fel kitárt karokkal Stand bácsi, amikor megp l.antotta apámat. Iszonyatosan ment a lapja. És mert evés közben jön meg az étvágy, mámorosán csattogtatta fogát az uj áldozatra. — Helyet neki! Helyet neki! . . . Családunknak a többi régi és meghitt barátja is kótyagos volt már némileg, de annyi józansággal még mindig rendelkeztek, hogy a friss vidéki pénzmag számára nagy reverendával és azonnal helyet szorítottak. — Ülj a hátam mögé!... — morgott a fülembe jó apám . . . Nos, hát én a háta mögé ültem és a vastag füstben és a savanyu borgőzben félig vakon és félig siketen és az izgalomtól halkan dideregve, figyelni kezdtem. És amikor láttam, hogy egészen ócska lappal a kezében jó apám először „beljebbezni11 kezd, azután „vakolni11 kezd és felveri fokozatosan a tétet húsz koronáról hatszáznegyvenre, majd egy könnyed és közömbös mozdulat kíséretében ezer- kétszáznyolovan koronára, elborult előttem a világ és megszédültem . . . De megszédült az egész asztal is . . . A Pannonia-kávéház kártyaszobájában megismétlődött a cápa esete a halacskákkal. A vékony- pénzű kis városi urak egymás között vígan ragadoztak és falta fel nagy élvezettel egyik a másikat, miglen apám tömött bugyellárisában megjelent a porondon a cápa és lenyelte valamennyit . . . Mire magamra eszméltem, Stanci bácsi előtt már egy rézpeták se volt és családunk régi, meghitt barátai az asztal körül kifosztva és megkoppaeztva, némán és hervadtan darvadoztak . . . — Van még valakinek pénze?! . . . — kiáltotta jó apám ... És amikor nem kapott választ, besöpörte az ezüst- tornyokat és a bankóhalmokat és felállt. . . — Hát ceak azért, mondta, — hogy máskor ne üljetek le ilyen taknyossal! . . . Lódított egyet rajtam, hogy az ajtóig repültem, aztán kocsira ültünk ée szaladtunk haza . . , ♦ Hát Így tört derékba az én szépen indult mllllo- mosi karriérem. Mert ettől a naptól fogva kegy- vesztett lettem, kellő felügyelet és ellenőrzés nélkül még húsz krajcárt sem bíztak rám és működési terület, valamint jó alkalom hiányában a rendkívüli gazdasági és kereskedelmi képességek elsorvadtak és novellákba, meg mindenféle ilyen haszontalan űka-firkákba fulladtak bennem. Pedig, Isten a tanúm, eredetileg én is komoly pályára készültem... SZIKLAKŐ Egy éve már, hogy nevemet e sziklaköbe belevéstem, eső verdeste, szél tördelte, de im, megmaradt azért épen; állok előtte, el-elnézem : ó, nincs is rajta változás. — csak szürkébb lett kissé s az ó-ról mosódott már el a vonás. Egy éve már, hogy nevemet szived piros húsába vájtam, látlak, érezlek s nem tudom, de reá azóta nem találtam . . . eső verdeste ? szél tördelte ? elszárnyalt vele az Idő ? — pedig a te szived ezerszer keményebb, mint e sziklakő f BERKÓ SÁNDOR. Irta: Szilárd János Miért nem leltem milliomos?■■■ 8
