Prágai Magyar Hirlap, 1936. augusztus (15. évfolyam, 174-198 / 4023-4047. szám)
1936-08-09 / 181. (4030.) szám
1936 augusztus 9, vasárnap* Irta: Borsody István Sáros lágyvonálu hegyei, hullámos-dombos, bágyadt tájai- közt kacskaringós vasútvonal ágazik el Eperjesről Bártfa felé. A Tarca és Szekcső észrevétlen torkolatánál csöndesen kanyarodik észak felé egy kis vonat. Kényelmesen, lassan, meg-megállva kies és kietlen állomásokon, apró falvak és vidéki kúriák mellett döcögünk. S észrevétlenül közben ' múlt, nagy múlt világába emelkedünk és süllyedünk. A legismertebb emlék: Rákóczi neve és lelke kezdi el bennünk feszegetni a múlt gazdag kincsesládáit. Századok viharai vonultak itt végig vészesen és századok napsütései vigasztalták e vidék vig-szomoru lankáit. Ma csönd és nyugalom terpeszkedik e zajos idők temetőjén, mm, fű, gaz — a természet simogató keze takarja a múlt embereit, szokásait, küzdelmeit, életét és halálát. MegbéJcült csönd tüntette el a mélyre szántott nyomokat. Az erő egykori feszültsége ma enyészet álmában alszik. A dicsőség fényét most idillikus árnyékok jelölik. A harcos erődök, ágyú és tűz urai, fegyverek és országraszóló hatalmak fölött már csak kegyes emlékezés őrködik. A jámbor-tömzsi sárosi vár, a tar-szeUd kapi vár büszkeségei csak ártatlan távoli gondolatokban kísértenek, letűnt a kor, mely hősöket termelt, páncélos várurakat; ma jeltelen és sivár a sóvári vár s szerényen bújik meg mesz- sze erdők- mélyén a sósujfalusi csonka rom. A képzelet játéka ebben a miliőben könnyűszerrel varázsolhat fölvágtató lovasokat; képekről, múzeumokból, könyvekből ismerős alakok, dolgok itten egy szemlehunyással vízióvá válhatnak; mintha a mozi sötét nézőterébe zuhannánk s egy kitünően rendezett történelmi kosztümös filmet látnánk — igy tűnődik a modern utazó a múlt ereklyéi közt. Ebben a fantáziával átjárt légkörben érkezünk meg a végállomásra: Bártfára. ■ A kis állomás álmos nyugalmát fölveri az érkező vonat pillanatnyi izgalma. Kilépünk a merengésből s elindulunk lassan a poros, falusaias álló más-uton a város felé. „Európa legnagyobb jódtartalmú gyógyvizefogad bennünket a Ci- gelka-reklám. Az állomás előtt sok mezitlábos cigány hangosan lebzseli körül a gyérszámu utasokat és hordárt szolgálatokra ajánlkozik. Magyar szó üti meg fülünket: „Jertek el hozzánk, én már beszéltem Irénkével...“ — kedélyes invitálás, jó vidéki szokás, „békebeli“ hangulat. Aztán korcsmák mellett visz utunk, ahol kicsiben és nagyban mérnek, malom pöfög keserve- sen-szorgalmasan és Israel Bmunhut, Naftali Friedmann, Noé Stem cégtáblái alatt feketeszakállas lengyelzsidó kereskedők várják a vevőt, aki gyéren szivárog ebben az unalmas-kényelmes forgalombart. Csupaszfalu ház villan meg a zöld lombok közt: ez a XX. század vívmánya, az uj, „sachlich‘<-stílus, az uj járási hivatal épülete; a technika diadalát hirdeti a mozi is, melynek uccai plakátjairól félelmesen kiabálnak a messze nagyvilág művészeinek nevei: A. Ferrari, Th. Loos, H. Paulsen... Eljutunk a piacra: reggel van még, amolyan vásárt látni, sok cigánnyal és tarkaruhás parasztokkal. Minden hang, kiáltás külön-külön csetlvk-botlik a nagy szögletes térségen, nem folyik össze egy artikulátlan zümmögő zaj-zavarba, ahogy a városi fül a lármát megszokta. Hétköznapi mozgás van a főtéren, tárva-nyitva az üzletek: szürkén, egyformán — csak Bata sablonosán tipikus portálja fehérük ki az egyik sarokból. Falusi parasztkocsik ácsorognak a templom előtt s a falhoz támasztott „zajdák“ várják ájtatoskodó gazdáikat. Végigfutunak rajtunk a ma közvetlen képei, de csak egy lépés, egy óvatlan gondolat és röpül velünk az időgép vissza, a mély múlt méhébe: Bártfára — a középkori városba... 1320: Károly Róbert király a tatárok által elpusztított cisztercita kolostor romjain építteti föl a szabadkirályi várost, melynek csodáló,- tos élete tárul meg előttünk a város múzeumában. Itt az ősi városháza falai közt rendezte be zseniálisan Divald Kornél a messze földön híres bártfai múzeumot: itt van a város! Mint színpadi süllyesztőkben tűnnek el mellőlünk a ma közönséges képei és egy körülfalazott nemes Bártfában élünk, ahol bástyatornyok és széles árok védik a polgárok életét. Milyen ez az élet? Kalandozik tekingetünk a muzeum leltározott tárgyain és hömpölyög ránk a történelem, a kultúra, ... Országbírói ítéleteket olvasunk. Mátyás király, Jiskra, Bocskay, Rákóczi György, Lórántffy Zsuzsanna, Zrínyi Ilona, Rákóczi Peren,c, Ca/raffa, Hunyadi László, Montecuccoli leveleit, böngésszük; Stöokel Lénárt írásán merengünk s tisztelettel-kegyelettel képzeljük el, hogy Bártfán volt a magyarországi protestánsok első zsinatja.,. Melón,chton kezeirását „grafologi- záljuk“... — öntudatlan anakronizmussal ebben a, múltba, süllyedd önkívületben. De ijedten téved fa tekintetünk az ablakról a piac világai: nappalára! Nem, mi most nem vagyunk a jelen ben —, mi a bártfai patríciusok privilégiumain törjük fejünket,, céhartikulumokban bujkálunk Bártfa város bevételeinek és kiadásainak né hány százéves jegyzékeit, akarjuk megérteni, m a céhek bonyolult rendszeréiben kutatunk, m most a múltat éljük vissza,! Hol vannak a; ácsok, kötélmerők, takácsok, szabók, csizma fiiak, kovácsok, bodnárok, mészárosok, irhások sülök, kalaposok, kőművesek, szappanosok, fé tűsek, szíjgyártók, kék- és kelmefestők, aki) itt éllek? Jómód és tekintély, kultúra és M gyón, magas polgári élet körvonalai bontakoznak: megelevenedik az egykori metszet, ami a régi Bártfát ábrázolja, kilépnek a polgárok kés-, kénytelkes házaikból, űzik az ipart, olvassák a könyvet, igazgatják a várost, gyűjtik az erőt a békében, imádják az Istent és ha arra kerül a sor, itt vannak a fegyverek is: dob, csákó, dárda., alabárd, kard, lemezvértek! — most üt lapulnak a vitrinekben megszámozva, de amott a zászlók golyóktól lyuggatva vérről beszélnek, ami sokszor folyt a sok háborúban. De nemcsak testi erő dicsősége száll szárnyra innen: amott egy följegyzés a bártfai születésű mgsburgi orvosról, és kelyhek, képek, üvegek, intarziás szekrények, ékszerek a művészetet dicsérik, itt van János mester, aki 0% forintért gyönyörű iratszekrényt készített a bártfai városháza részére. Céhládák, epitáfiumok, miseruhák, himlő- oltó eszközök között a zborói várkastély egy faliórája ketyeg: a XV111. számában mutatta már az illanó időt, amit 12 óra állandó ismét- lésétjelent: az óra körbe jár és az idő végtelenbe feszített száguldása rohanva pergeti az eseményeket. Hol a múlt? Az óra ingáján Noé galambja ül: sose röpülsz el többé Noé galambja innen, itt vagy a múlt bárkáján s úszol a ma és jövő vizözönen, sohatöbbé a Te szárazföldedet meg nem pillanthatod: a múltba veszett Ararát-hegyet — ahol Te újra leszállhatnál és élhetnél tovább úgy, hogy néhányszáz év előtt, az idők vizözöne előtt — többé meg nem láthatod.. A múlt elmúlt és Bártfát — a régi várost többé nem találod, csak itt, ebben a régi házban, amit múzeumnak rendeztek be hálás unokák, itt $led föl a múlt a múltban élők előtt. Ez a ház — a muzeum áll a piac közepén tömérdek kincsével: egy másféle vildgnak rakományával úszik, mint valóban Noé bárkája, körülötte a piac, a nagy tenger: a hullámzó élet, ami állandóan uj vizekkel dagad és árja sose apad el, mint a bibliai vízözön... A Szent Egyed templom gótikus ivei alatt pihenjük ki a múlt megrázó hallucinálását. Nyugodt szentek kegyes képei néznek le ránk a szárnyasoltárokról. Jámbor nép térdel az Ur színe előtt: itt örök élet mozog: a Hit misztikuma, az isteni gondolat tüzön-vizen, századokon keresztül törő csöndes ereje szákija meg a falakat és imádkozó lelkeket. Az idő folyosóján vagyunk, ahol századok találkoznak; lelkek, szellemek a tradíció szentségében borulnak egymásba a rohanó idő fölött. A templom gótikus ivei a múltban kezdődnek és boltozatos ütjük után a mindenkori jelenben érnek földet. A templom ma is él, mint azok idejében, akik építették ... „non pereat, séd habeat vitám aeternam...“ És a múltból lassan szivárgónk vissza a jelenbe: motorbicikli ropogása ijeszt meg, benzmkutba botlunk, a múlt után idegennek látszó cégtáblák neveit olvassuk szórakozottan, a Tátra Bank aranybetüi csillognak ezerkilencszázharminchat napsütésében. Bártfa — a szlovenszkói város, ahol a mült hajója messze-messze úszik az idegen jelen partjaitól... És hány ilyen város van or- szágunkszerte vidékemken, ahol a múlt ismeretlen, távoli élete lappangva húzódik meg a jelen árnyékaiban és néha-néha titokzatos nyelvén beszélni kezd arról, ami volt. A feljárí dunavőlgyí lélek LEVÉL ARADI ZSOLTHOZ Budapest, 1936 augusztus. Kedves Barátom! Két esztendővel ezelőtt, amidőn még nem is ismertük egymást, csak a fiatal katolikusok titkos vonzalmával küldözgettük egymáshoz leveleinket — és onnét, a Hegyország pereméről, Kassáról Te pedig innét, a Duna partjáról — egy napon elküldötted nekem első könyvedet, az „Európai forradalmat". Még emlékszem, milyen lázas mohósággal olvastam végig, hiszen amellett, hogy a vajúdó Európa méhét tártad föl — s mi érdekelt volna akkor, ha nem a születő uj világ lázas lüktetése —- ugyanakkor belecsempészted ebbe a könyvbe azokat a problémákat is, amelyek mindnyájunkban, akik fiatal katolikusoknak mondjuk magunkat, bennünk égtek. Még most is érzem, hogy a „húszévesek internacionáléja" cimü fejezeted milyen reveláció volt számomra, milyen megérzését leltem benne azoknak a vágyaknak és elhivatottságoknak, melyek mindnyájunkban égtek, de amelyet, úgy hiszem, a legtisztábban akkor Te fejeztél ki. Nem tudom, mi sugaltá nekem, de már akkor úgy éreztem, hogy Te,fogod megírni tágabb hazánknak, Középeurópának, az ezerfelé huzó Duna völgyének a könyvét is. Az Európai forradalomról akkor azt Írtam, hogy az a könyv a széthullott Európa lelki- ismeretvizsgálata. Stockholmtól Madridig és Moszkvától Londonig érezzük benne lüktetni egy rejtelmes, sokatigérő uj világ születését. És ekkor már tudtam, hogy a nagy európai lelkiismeretvizsgálat után megírod majd a dunavölgyi népek és államok lelki- ismeretvizsgálatát is. Éreztem, hogy megtalálod majd a pillanatot, amikor a dunavölgyi kisnépek fiainak a lelkét is felnyitod és mint valami nyilvános gyónásnál, ezekből a feltárt lelkektől betűid során át megindul a szavak és vallomások áradata. Most, hogy legújabb könyvedet, a rejtelmes cimü „Öt éjszakát” olvasom, nyugodt lélekkel mondhatom, amit vártam Tőled, — megjött. A Duna-völgyi lelkiismeretvizsgá- latot is megtartottad, őszintén, becsületesen, ugyanazzal a belső lelki irtózással, az igazságokkal, a kényelmes frázisokkal és gyáva mellébeszélésekkel szemben, mint két évvel ezelőtt első könyvedben is. S ha akkor a problémák zűrzavarában s egy kialakulatlan uj világ vajúdásában az akadályok százai emelkedtek tollad elé, most, amikor e Duna-völgyi éjszakába vetítetted be könyveddel a fénycsóvát és eddig magyar írótó1 sziiztalajra merészkedtél, azt hiszem -— t torlaszok ezrei és csak a lélek titkos érzéseivel tapintható akadályok között kellet: magad átverekedned< öt éjszaka! Milyen rejtélyes dm és milyen találó. Talán nincs is alkalmasabb két szó, amely mögé el lehetne rejteni ennek a vajúdó Duna-völgyének a problémáit. Mintha egy hamis, öncsaló, mesterséges ragyogás után, amely évtizedeken át elvakitott mindenkit, Duna völgyére is rászállt volna az éjszaka és ebben a lappangó sötétben tétován nyújtjuk ki tapogató kezeinket — sajnos hiába. öt éjszaka borul reánk és az éjjelek káprázatos csendjében egy bizarr ötlettel a Duna völgye öt tájáról összetoborozott öt fiatalember kitárja lelkét egymás előtt. Öt fiatal ember ■— öt nemzet gyermeke. Egy szlovák leány, egy magyar, egy román, egy német és egy szerb fiatalember — s egy-egy éjszakára lelkűkről lehull a lepel és megmu tátják egymásnak igazi énjüket. Szerencsésebb formát iró nem is választhatott volna, hogy a Duna-völgyi népek lelkét őszintén föltárja. írhattál volna tudományos értekezést „a Duna-völgyi népek szellemi alakulása, különös tekintettel a magyarság Du na-völgyi szerepére" címmel, vagy mint egy uj magyar „Száguldó riporter" a legérdek- feszitőbb riportsorozatot írhattad volna meg, megszólaltathattad volna az uj Középeurópa politikai és irodalmi nagyjait Masaryktól, Vajdán, Titulescun, Öapeken — Jefticsen keresztül Hitlerig, de ezekben a konvencioná lis formákon elsikkadt volna a lényeg. A vajúdó Középeurópa, az uj fiatal népek és nemzetek lelki átalakulása — úgy vélem —• lehet tudományos alany és lehet szenzációs riporttéma, de hogy valaki megfogja a lé nyeget, ahhoz érző írónak kell lenni. Olyan problémák tornyosulnak itt előttünk, amelyeket lehet górcsővel vizsgálni, amelyekbe az újságírói kíváncsisággal bele lehet váj- kálni, de amelyeket megérteni csak a teljes írói átérzés, a művészi megszenvedés után lehet. És ez az a pont, ahol e könyved csúcsteljesítménnyé lett. Kissé szégyenkezve kell most nekem is vallomást tennem. Azt hittem, hogy itt, ahol az emberek szeretnek begubózni a maguk szűk kis miliőjébe — másfél évtizedes kisebbségi múlt adta per spektivákból — ismerem az uj Középeuró pát. Azt hittem, hogy megértettem a feltörő uj nemzetek lelkét, hisz velük éltem éveken keresztül, napókat és éjszakákat vitatkoztam át velük. És most, amikor könyvedet elolvastam, látom, mennyire téves utón jártam Én csak a fél útig jutottam el, mert csak az értelem és logika törvényeivel akartam megfejteni a népek lelkének alakulását, azt a mérhetetlenül nagy változást, ami népek és egyesek lelkében yéghezmegy* Te, az iró, megérezted, hogy a tudomány elhatárolt formái szegényesek és gyengék, megéhezted, hogy a vajúdó Középeurópát csak a művész szemének prizmáján keresztül lehet átszűrni. Én annak a nemzedéknek a lelkét vizsgáld tam mindig, amely az uj Duna-völgyi helyzet történelmében az alkotó szerepét játszotta. Egy nemzedékét, amely ugyan két korszak határán élt, de lelkében hamisítatlanul és változatlanul megmaradt a múlté* Te megérezted, hogy az uj Duna-völgyében uj nemzedékek születtek, uj lelki átformáló* dások mentek végbe az emberekben és az igazi középeurópai szellem a fiatalok lelki alkatából tevődik össze. Ök a hordozói külön-külön annak a középeurópai szellem egy részének, amely ha eggyé képes lenni s ebben bízunk, az európai szellemnek és az igazi humánumnak is a megvalósulása lesz. Az igazi probléma többé már nem az, hogy a mai Középeurópa nagyjai, ,lefutottjai" mit tesznek, hanem hogy milyen elszá- nások, milyen nagy célok születnek Európa fiataljaiban. A népek lelkét ma a fiatalok fejezik ki s egész Európa arculatán olyan barázdák fognak elmélyülni, amelyek ma * még csak a fiatalok lelkét szántották át. Egész Európában igy van ez, de fokozottan igaz mindez a Duna-völgyében. Itt most uj nemzeti tudatok szilárdulnak meg, uj közösségi szellem fejlődik ki s ami az idősebb nemzedéknél csak felvett tudat és szándék volt, a fiatal nemzedékben érzéssé, vággyá, lelki szükségszerűséggé lett. S mert könyvedben fiatalok szólnak, őszintén és leplezetlenül, lelkűket tárva fel, — ezért szélesülnek ki ezek az egyéni vallomások a népek gyónásává és ezért lesz könyved az egyéni sorsokon és véleményéken túl Középeurópa lelkiismeretvizsgálatává. Izgalmas könyv -ez, mert az öt éjszakán keresztül, hajnalig tartó vitában népek és sorsok szólalnak meg bennük. Az egyéni problémák tükrében egy darab történelem elevenedik meg, hogy nemzetek és népek sorsává szélesüljön. És ebben a lázas forgatagban, a változások látszólagos zűrzavarában, amelyeknek törvényszerűségét Te megérezted, — itt állunk mi magyarok is. Körülöttünk nagy elszánások születnek és mi tapogatódzva állunk meg, vájjon merre visz a mi utunk? Izgató kérdés, amelyről ma mi fiatalök is órákhosszat, sokszor éjszakákon keresztül vitázunk. A feleletet Te sem adod meg: Könyved végén mint nagy kérdőjel mered elénk a probléma: mi lesz az öt éjszaka után? De könyvednek nem Is ez volt a célja. Te lelkiismeretvizsgálatot tartottál öt nemzet nevében, bemutattad az uj Duna-völ- gye gyermekeinek lelkét, feltártad azt, ami eddig sokak előtt bezárt könyv volt. őszintén, nyíltan, igazi irói bátorsággal merted lerántani a leplet az illúziókról és ábrándokról, születtek azok a Dunának bármelyik oldalán is. Bemutattad az uj és régi népek nagy lelki forrongását és átalakulását -— s könyvednek igazi értéke épp ebben az őszinte, illuziómentes föltárásban van. Lehet, hogy könyved sokaknak fájó csalódást fog okozni, sokaknak tépi szét kedves álomképeit, de az írónak a hivatása — úgy vélem, már régen nem az, hogy kábító mákonnyal bóditson, az iró — ezt igy hirdetjük már évek óta közös harcainkban nehéz és terhes feladatot vállalt: az igazság harcát — ha kell szenvedés és küzdelem árán is. Te ezt az irói hivatást vallód és vállalod a magadénak s emellett hűen kitartottál most is. S mert nekünk hinnünk kell az igazság győzelmében, hiszem, hogy harcod nem lehet meddő. Nem akartam bírálatot írni könyvedről, ezt megtették és megteszik mások. Az a mohóság, ahogyan ezt a komoly és mély problémákat feltáró könyvet néhány hét óta kapkodják -— a legjobb kritika. Hogy mégis írtam róla és Hozzád, azt azért tettem, mert annak a fiatal nemzedéknek, melyhez tartozom és amely illúzióktól mentesen a maga sokszor fájó valóságában akarja megismerni a Duna-völ- gyét, ahová szenvedni és küzdeni elrendeltettünk, — ennek a nemzedéknek a nevében köszönetét akartam mondani Neked. Ez a könyved újabb lökés számunkra, hogy most már tisztábban látva keressük a kibontakozás útját. Te megtetted a magad kötelességét, feltártad a rejtélyes Duna- völgy lelkét. Könyved őszinte 'lelkiismeretvizsgálat volt. Te nyugodtan ^mondhatod: „Salvavi amimam meam". A sor most rajtunk van, hogy megértve szavadat, mi is megtegyük a mi kötelességünk. Én bízom benne, hogy az uj magyar értelmiség megérti szavadat. Ennek a reményében köszöntelek igaz barátsággal RADY ELEMÉR* j BádM - a sűwmúm vöm
