Prágai Magyar Hirlap, 1936. augusztus (15. évfolyam, 174-198 / 4023-4047. szám)
1936-08-30 / 198. (4047.) szám
8 M tó, a lásták} mq 0 táfiü Ida: Vleubauec VÁi őszülő halántékkal, rutinos szenvtelen- ségben ült az iró a szerkesztőségben. Tette ezt már közel másfél évtizede: délelőtt bement, lapokat olvasott, diktálta a világ folyását, megfeledkezett róla, hogy ezen vagy azon izgulni is kellene, őt nem háborgatta már a véres riport, a politika, a sztárok hadonászása. Amit diktált vagy irt, kinyomták, megjelent, olvasták, sőt voltak hangok a ,,közönség köréből", amelyek szerint szívesen és elismeréssel olvasták. A nyomdafesték misztériuma régen tovatűnt, az iró megállapította, hogy ihletre legutóbb talán úgy tiz év előtt várt, de aztán leszokott erről a fényűzésről, mert bebizonyosodott, hogy ha ihlettel irt, nem kellett senkinek, viszont ha e1 ette a régi jó rutint és felkente a mondatokat, mint kenyérre a vajat, az emberek szívesen falták. így ült az iró őszülő halántékkal, rutinos szenvtelenségben a szerkesztőségben és elgondolkozott. Volt min: egyik könyvével kivételesen nagy sikert ért el és ott tartott, hogy elhagyhatja a szerkesztőséget, utazhat, gondtalan életet élhet. Az iró csak nem értette, miért nem okoz neki ez a fordulat örömöt. Elképzelte a világ szép tájait, Párist, Nizzát, Svájcot vetítette magának a fantázia vásznára, mégsem örült. Sőt határozottan úgy volt, hogy rosszul esett neki. Nem akarta komolyan elképzelni, hogy ezentúl nem megy be délelőttönként a szerkesztőségbe, nem hallgatja meg az egyik kollega gigantikus előadásait mindenről, ami téma és nem csodálhatja, mennyi vitalitás szorulhat egy-egy emberbe. Nem fogja többet a másik kollégát látni, aki viszont a világ minden gondját és baját magára vette és mégsem lett Schopenhauer. Nem lehet együtt azzal a harmadikkal, aki úgy hatott, mint a bróm, mert nem fogott rajta az élet és nem rontotta meg semmi. Mi lesz mindezekkel a megszokott kedves találkozásokkal, de főleg mi lesz a napi veszekedéssel, mit hogyan méretezve nyomjanak ki és ki kerül erre vagy arra az oldalra? Az iró sokat dolgozott életében és sokáig várta az úgynevezett nagy fordulatot, a szerencsét, amely nélkül a legkomolyabb munka is kárbavész. Hányszor számította ki a pillanatot, amelyben befut, arrivé lesz: azt a pillanatot, amelyért talán életét áldozta volna, vagy mondjuk, életének néhány évét. Hiszen — igy gondolta, - ez az a pillanat egy iró életében, amely megfiatalítja, ebben a pillanatban újra kezdődik minden úgy kezdődik, amilyen a szerencsés embernél az indulás. Valóban itt volt a pillanat, nem lehetett kételkedni. Az iró azonban fanyar maradt. Az áhított siker nem tudta Voronoff mestert helyettesíteni. Ekkor halk kopogás után bejött a szobába a kislány. Szőke volt, huszonegy éves és azt mondta, hogy ő Mária. Az iró dühös szolgálatkészséggel hellyel kínálta és várta az elmaradhatatlan kéziratokat. Titokban imádkozott, hogy a kislány ne álljon elő versekkel, — másfél évtized óta testvérek közt számítva több métermázsa súlyt kitevő verskéziratokkal birkózott meg. Mária szimpatikus elfogulatlansággal egy novellaszerü írást nyújtott át neki, amelynek „A Folkestone-i kaland" volt a cime. Kaland, gondolta az iró, kaland, és mialatt kiteregette maga előtt a kéziratot, titokban kémlelte a kislányt, aki az egyik kalandját viszi piacra, csak azért, hogy nyomtatásban megjelenjen. Szóval ennek is a nyomdafestékkel való kaland a fontos, gondolta az iró és most már érdeklődéssel olvasta, milyen igazi kalandról számol be a csinos huszonegyéves kislány, csak azért, hogy „a lap hasábjain" megjelenjen. A kaland arról számolt be,hogy a kislány, aki akkor Angliában élt, a folkestonei strandon messzire kiúszott, túl messzire, ahová meg van tiltva ... Persze, ahová meg van tiltva, mosolygott elégedetten az iró: most jön, hogy ott találkozott azzal a szembeuszóval, akivel a találkozás szintén meg van tiltva! Egy kicsit Böcklin „Hullámok játéka" mintájára eljátszogatnal egymással, aztán jön a tipikus dilettantizmus csattanója: a szerelem. Az iró mosolygott, de egyszerre csak megfeledkezett i mosolyról — a szembeuszó flörtölő helyet harsány „cápa! cápa!" kiáltások hangzottal fel, a kislány elalélt és amikor magához Jért,torzonborz angol matrózokkal találta magát szemben, akik öntötték belé a pálinkát, hogy magához térítsék ... Kiderült, hogy nem is volt cápa a közelben, de... De kiderült, hogy a kis irás igen közvetlen és jó, olyan közvetlen és üde, mint a kislány, aki most úgy ült az iró előtt, mint egy tátottszáju cápa és leste a kritikát. Szeme csillogott a várakozástól, arca különös játékba kezdett, minden porcikája kérdezte: Elfogadod-e, vagy sem? Az iró csak nézte a kéziratot, hogy titokban a kislányt nézhesse. Ilyenben már régen nem volt része. Úgy örült a kislánynyal és a cápával való találkozásnak, mint amennyire haragudott azokra, akik alázatosan vagy nagyképűen, de minden körülmények közt kéziratokkal halmozták el. Ez a kislány nem ir flörtről, nem heppiendes- kedik, nem sortsztorizik, nem is irodalmár- kodik, egyszerűen megírja, amit megél, azt is\, hogyan találkozott a nemlétező cápával egy angol tengeri fürdőben. Rendben van, mondta magában az iró, örömet okoztál nekem, viszonzom. Végre felnézett a kéziratból és nyomatékkai ejtette ki a sokatmondó szavakat: A kézirat megy a nyomdába. A kézirat ment a nyomdába és Mária elment. Azonban nem egészen ilyen egyszerűen történt. Az iró még láthatta azt a sugárzó örömet, amely eltöltötte Mária lényét: a kézirat megy a nyomdába! Mikor örült az iró annak utoljára, hogy kézirata a nyomdába megy? Nem is emlékezett erre, de most, hogy látta Mária örömét, egyszeriben rájött valamire, ami kézenfekvő és amiről mégis minden ember megfeledkezik: hogy milyen fontos valójában — a cápával való találkozás az életben. A kényelmesen berendezett tengerpartról messzire ki kell úszni, oda, ahol az úszás tilos és veszélyes, oda, ahol kalandok leskelődnek az emberre, — szembeuszó flört vagy cápa, egyre- megy. A cápáról is kiderült, hogy nem volt, de a kaland volt a fontos és Isten neki, ha már muszáj, az ember meg is Írja és "leadja a nyomdába", hadd örüljön neki, vagy hadd bosszankodjon rajta a közönség. Az iró hirtelenében rájött, hogy milyen döntő fontossága van egy cápának és milyen akaratlanul is nagyszerű pedagógus egy Mária nevezetű huszonegyéves kislány, aki megmutatja az utat, ha az „arrivált" ember már-már azt hiszi, hogy minden ut el van torlaszolva és csak a kitaposott napi övé- nyeket ismeri. Mert ezeken az ösvényeken nem akad cápa és csak egyszer akad folkestonei kaland, és aki nem döbben rá, aki nem úszik ki messze, igen messze a ten gerbe, soha többet huszonegyéves nem lehet. A kézirat lement a nyomdába és Mária elment. Az iró egy darabig maga elé nézett, aztán uj elhatározással kelt fel íróasztala mellől: csomagol, elutazik Folke-i stoneba vagy Indiába, messzire, igen mesz- szire úszik majd ki az élet tengerébe és ha jól számított, amikor a sikert szomjazta sok éven keresztül, akkor itt a pillanat, amely összehozza egy kislánnyal, aki huszonegyéves, akit Máriának hivnak és aki olyan nagyon tud örülni a sikernek. De ha lekéste a csatlakozást, akkor sem adja meg magát, most már nem. Őszülő halántékkal úgy fog ülni az élet előtt, mint Mária ült előtte és a várakozástól csillogó szemekkel lesni fogja: elfogadja-e őt az élet mégegy- szer vagy sem. Persze erre csak ott kap választ, ahol cápák úszkálnak, akikkel huszonegyéves kislányok kalandba bocsátkoznak. Aztán nem bánja, jöjjön a siker! 1936 augusztus 30, vasárnap. A PATAKBAN Nem ismerik a búzát, nem ismerik a rozsot. Kémény füstje helyett a hegycsúcs párolog. Sziklák, szakadék közt porzik a viz árja, lapos, csiszolt kövek bújnak el alá ja. Ha én kő lehetnék, görgetne a hul’ám, ölbeteuném kezem, a hab úgy hulljon rám. Játszanék a mohó, pikkelyes halakkal. Nem kellene tinta, nem kellene asztal, nem ke'lene pénz se. Van már jó lakásom. Csupa ezüst gyöngyöt hajt fel kacagásom. Csillogó kedvemet ilyen gyöngybe rejtem s magamat a tarka kavics közt felejtem. Lepjen be a tajték, homokkal takarva a ragadó hullám egyszer úgy is kivet, kivet majd a partra. TAMÁS LAJOS. A romantikus Raguzában, ahol az angol király miatt szétszedték az asztalokat Irta: Szombathy Viktor Raguza, augusztus. A hajón egy amerikai fiúval barátkozunk össze, aki röptében nézi meg a Balkánt, annyira röptében, hogy Raguza számára csak az esti órák jutottak menetrendjében. Másnap Boszniában akart lenni s hogy ne unja magát, megérkezés után, este kilenckor nyakunkba vesszük Raguzát, sebesen és szorgalmasan lohol, velünk a fiú nagynénje is, aki jóformán semmit sem ért az egész Balkánból, csak cipelteti magát elszántan városról-városra s abban reménykedik ,hogy Hamburgban majd kipiheni magát... Az ember a zsúfolt gravozai kikötőben érkezik meg különben, egy ideig autón szalad kedélyes villák, katonai gyakorlóterek, szállók között, aztán, a hatalmas Imperial szálló táján beér a tulajdonképeni városba, amely Dalmáciának talán legszebb, de mindenesetre legregényesebb fekvésű városa. Lakosa lehet talán tizenötezer s ezek legnagyobb része idegenforgalomból él, de a város oly tömött s mégis any- nyira széles kiterjedésű, fekvése oly megkapó, hogy az ötvenezres létszámot se keveselnénk tőle, igy az alkonyi órákban. A nápolyi öböl szépsége s egy középkori várerőd romantikussága olvad eggyé Raguzá- ban. Nem csodálkozik az ember, hogy mindenkit megejt varázsa és senki sem akar kimozdulni a városból, ha egyszer tüzetesebben szemügyre vette. A főuccája széles, üzletekkel tömött korzó, mint a délolasz városoké általában (nem lehet letagadni az olasz eredetet), este tizenegykor még sürü embertömeg sétál főuccáján a vakító fényáradatban: ez mindenesetre amerikai barátunk malmára hajtotta a vizet, mert legalább látott a városból valamit, csak a nagynéni pihegett egyre szomorúbban. Hogy az amerikai másnap Szerajevóba utazott, egyedül maradtunk s újra s újra átismételtük Raguzát: minden ismétlésnél jobban megkapott. Élénk, forgalmas város, a régi raguzai köztársaság minden középkori patinájával ékesen. Ez a kis köztársaság hosszú időkön keresztül vitézül védte önállóságát, de aztán, amit az ellen nem birt bevenni karral s karddal, azt meghóditották az anyák: az alapitó olaszok lassan kiszorultak a városból s helyettük a szláv tömeg lehuzódott a hegyekből s a büszke nobilék utódai a dalmaták lettek... Raguzában szájról-szájra adják a régi mesét, amely sokat megmagyaráz: Mikor Napóleon megszüntette a köztársaság függetlenségét s önálló illir királyságot alapított, a büszke olasz nemesek elhatározták, hogy | kihalnak. Nép még nem Ítélte önmagát Üy Szent Miklós-öbölben. Vállalkozó kedvűek Lacroma szigetére járnak át, Miksa főherceg és Rudolf királyfi szerettek itt megbújni a világ elől. Ma kolostor van rajta, egy kis tó, amelyet „Holt tenger“-nek hivnak s egy szép grotta is... Az egész sziget olyan, mint egy ékszer a raguzai koszorún. Az autóbuszok egvre-másra szórják az utasokat. A part minden kilométerén van látnivaló s fürdőhely. Raguza nagy idegenforgalmi gócpont s aki azt szeretné, hogy Szlovenszkó illetékesei egy kis idegenforgalmi szakértelemre tegyenek szert: ide küldje az illetékeseket tanulni... Nincs a környéknek olyan öble, faluja, sziklája, ahová azonnal s szervezetten el ne vinnék az embert vonaton, autóbuszon s csónakon. Bámulatos gyorsan s igen ügyesen tudták értékesíteni mindama helyeket, amelyekről tizenöt évvel előbb az európai polgár vagy hirt is alig hallott, vagy borzadva mesélt. Jó utakkal, jármüvekkel s néhány autóval megoldották a kérdést s éppen úgy mehetsz Trebin- jébe, mint Mostárba, Szerajevóba vagy Cetin- jébe innen. Csak kiállsz a Puinik-iroda elé s megnézed a legközelebbi kirándulás mikor s merrefelé indul. Szomorúan álltunk a hirdetések előtt: mennyi szép tájunk van nekünk Szloven- szkón s mennyi lehetőségünk idegenforgalomra! Miért nem lehet azokat kihasználni, miért nem akad néhány ügyes ember, aki tulteszi magát a bürokrácián s megalkotja a valóságos, rendszeres idegenforgalmat? Itt a legeldugottabb helynek is tudnak csinálni ügyes propagandát. Nálunk Bajmócra is körülményes dolog eljutni s vájjon hány ember akad Délszlovenszkón, aki kellőképen tud Bajmócról például... ^ * k Meg kellett néznünk az Ombla völgyét is: enélkül mitsem ér a raguzai séjour. Az Ombla tökéletesen és sikeresen halálra. A kihalást nagyon egyszerűen intézték el: a nobilek feleségei nem szültek több gyermeket s egy emberöltő elég volt ahoz, ami másütt tiz emberöltőnek sem sikerül; valóban nem termett több nemes utód Raguzában. így álltak bosszút Napóleonon a raguzai neme-; sek. Könnyű volt aztán a hegyi népnek leeresz- | kedni s elfoglalni az uccákat... A régi dicsőségre a messzi magasban büszkéllő fellegvár, a Fort Imperial emlékeztet s a városban mindenütt a várfal, a bástya. Ez a várfal s a temérdek bástya az uccákon, a szirtfokon keresztül- kasul nem emlék s nem rom: ez élő, kézzelfogható, szép valóság s ez teszi különösen érdekessé, vonzóvá a várost. A kanyargós, emeletes bástyatornyok tövében zöldelő kaktuszok, pálmák s oleánderek, a buja, dús virágok, a régi palazzók mellé helyezett modern szállók, a szobrok, a kutak, — szokatlanul érdekes módon olvadnak össze az autóállomással, a villamosokkal, a sziklába vájt merész utakkal. A bástya tetejére fölmehetünk este hétig, ott korzózni lehet. De korzózik az egész város, a tengerpart legfényüzőbb szállói és kávéházai itt vannak. S milyen olcsók ezek a kávéházak! Szégyenkezve s csodálkozva fizetjük ki a két dinárt a legfinomabb török feketéért a szökő- kuttal és estélyi ruhás nőkkel diszitett kávéházban. Nincs kedvesebb, mint a szűk uccák során bolyongani óraszámra. Ott, ahová idegen nem jut el, ahol egymás között üldögélnek a bennszülöttek s ahol fekete macska nyújtózik a kapualjban és madzagra kiterített alsóruhákat lenget a sikátorok szele ... A napfényes uccák és a fényes kirakatok mellett milyen ellentét: a velencei módra épitett városháza pincéiben ma is készséggel megmutatják a középkori börtönöket s kinzókamrákat. Két dinár értékű borravalóért szabadon kibor- zonghatod magad a nyirkos és sötét börtönökben: Raguza köztársaság kegyetlenül büntette a politikai lázadókat, vagy a Rector ellenségeit... A város fejét, a rektort minden hónapban újraválasztották: nyomtató lónak nem lehetett elég jó! bekötni a száját... Várbástyák, szűk uccák, gazdag templomok, — aztán egy kis, belső kikötő s mögötte, félkörben az öböl, az öböl oldala pedig tarkállik a szállóktól s a penzióktól. Raguza jó üzlet. Fürdeni azonban öblében nem lehet, sziklás és mély a tenger, minden szikláján tarantellába tenye- relhetünk. Raguza Lapad félszigetén fürdik, a folyó a nagy sziklák alól vastagon s bőven ömlik, forrásától számítva a tizenötödik méternél már turbinát hajt s malomkövet forgat. A szikla alól rögtön egy széles folyó kerül ki. Az ötvenedik méternél olyan széles, mint a Vág. Észrevétlenül ömlik a tengerbe ... Az égig érő szürke sziklafalak tövében pálmafák nőnek, mintha Meránban járna az ember. Élelmes borkereskedők székeket állítottak a pálmafák alá s itt mérik a kesernyés, erős dalmát bort. De csak bort adnak s kenyeret hozzá, semmi mást. . . Gazdag raguzai urak az omblavölgyi szállóba járnak aludni, ha a hőség már elkinozta őket Raguzában ... Kis halászfaluk szorulnak a hegyek oldalához s a temető magasan van fönn, a hegyen, a falu fölött. Bárányok legelésznek békésen körülötte. Itt-ott egy rom, lengő s elhagyott vitorlás, fe- rencrendi kolostor, vagy nyugalmazott gazdag urak kertje. A barátságos kertekbe behívnak s tiszteletünkre megindítják a szökőkutat... A szökőkút mellett békésen nyúzzák a másnapi ebéd kecskéjét s a kert gazdája tűnődve áll a kecske fölött. Mindet értünk. Csak azt nem, hogy négyszáz méter magasan, a lapos és rettentő sziklafal oldalába ki festhette föl élénk színekkel a horvát zászlót? Mert itt a horvátok a legnagyobb nacionalisták. A népek közötti ellentétből azonban nem lehet látni e nyáron semmit. Elásták a harci bárdot a tengerparton: a szenvedélyeket nem vegye észre nyári utas. Fürdeni akar s nem villongani. Egy kis eső esett délután, még hozzá jégeső. Utitársaim azt mondják, különös szerencse: jégesőt nyílt országúton kifogni Raguzában, nem mindenkivel esik meg. Velünk megesett. Bőrig áztunk, de a következő pillanatban a mosolygó nap fölszáritott mindent. A hőség újra kezdődik s az Imperialban nem lehet egy tapodtat helyet sem kapni. Érkeznek a gigolók s virágzik már a szomszéd asztalnál a nyári szerelem. Ezeket az abroszokat s tányérokat néhány nap múlva, egy szellős este, itt a szálló kertjében a nekilendült tömeg szétszedte. Az angol király miatt: a lehullott mártást eltették örök ereklyének,.,
