Prágai Magyar Hirlap, 1936. augusztus (15. évfolyam, 174-198 / 4023-4047. szám)
1936-08-15 / 186. (4035.) szám
•PKAtíAli v tAGVAR-HIRDAR Ifittié, mdy els Irta: Neubauer Pál Első pillanatra úgy fest, mintha H. G. Wells álmodta volna. Aztán rájövünk, hogy hiányzik belőle a finom ajkbiggyesztő irónia és a szociális nevelési szándék. 2114, május 26. A sztratoszférában a jövő légi szörnyetege száguld, úgy harminckétezer méter magasságban. Az ür telve szörnyekkel, az emberi agy megvalósult kiméráival, amelyek halálos küzdelemben állnak egymással. Ne tessék félni, enyeleg a szerző az olvasóval és a szörnyeteg .kapitánya az utasokkal, nem történhetik baj, annyira be vagyunk idegződve az évszázadok óta dúló háború minden elképzelhető borzalmára, hogy mindent megfontoltunk és mindenről gondoskodtunk. így is van, mert miközben a leghajmeresztőbb dolgok zajlanak le a sztratoszférában, csak a gyengébb idegzetű utasok intéznek enyhén naiv kérdéseket egymáshoz, amelyekből az tűnik ki, hogy vannak még emberek, akik a Föld nevű bolygóra is gondolnak, pedig ez már réges- régen idejemúlt valami. A szörnyetegek harcától nem kell tartani, mert nem emberek hadakoznak egymással, — robotok, gépemberek foglalták el a helyüket, azok vívják a harcot,, emberéletben nem esik kár. A Föld színéről régen eltűntek a városok: ezer méterre a Föld színe alá menekültek, annyira elszaporodtak a légi szörnyek, amelyek bombavetéssel mindent elpusztítottak. A romokból uj élet, uj civilizáció sarjadt, de az ember most okosabb volt és mindent a Föld alatt épített ki. A kultúra pedig ott aránytalanul nagyobb, mint Isten szabad ege alatt, ahol nem tudott kifejlődni. A Föld nevű bolygó nem tűnt ugyan el, de felületén tengernél és végnélküli erdőségeknél egyebet nem látni. Az erdőrengetegek kihaltak és némák, mert az állatokat is ki- pusztitotta a légi harc. Ez sem éppen nagy baj, *— van a Föld alatt elég állat. Ami pedig a napsugarat illeti —■ nevetséges nosztalgia, hiszen az infravörös napok pont olyan életadók, mint a valódi nap, amely különben is nem volt szabályozható és rakoncátlankodásával gyakran sok bajt okozott ... Nagyjából így foglalható össze Cliver Brook amerikai írónak egy könyve, amely az emberiség jövőjének a víziója és amelyet most az amerikai írók szövetsége első díjjal tüntetett ki. Első dijat nyert a teljes pusztulás tökéletes rajza, hátborzongató freskó a 2114-ik évből, amelyhez képest Dante ,,Pokla" csendes polgári idill. Senki sem teheti fel, hogy az amerikai szerzők szövetségének vezetősége nem rendelKezik etikai ítélőképesség fölött és azt sem tehetjük fel, hogy olyannak akarták a dijat odaítélni, aki a „legszórakoztatóbb" rémregénnyel kedveskedik a közönségnek és a kiadóknak. Ellenkezőleg, meg kell érteni a szándékot és vele mindent megértünk: a szövetség annak Ítélte oda az első dijat, aki a realitás határán belül maradva egy megrendítő vízió tükrében megmutatja az erűden embernek, hogy örök voltára eszméljen. Az amerikai iró erről nem beszél, tudja, hogy ez nem „divatos", idejét múlta és meg kell várni az időt, amikor az ember nem mosolyogja meg a Szellemet és kevesebb rajongással viseltetik a technika vívmányai iránt. Ez az idő el fog jönni — — Miről beszél Ön? — kérdi a légi szörny egy utasa és kényelmesen terpeszkedik a bőrfotőjiben, miközben ádáz harcizónán száguldanak át a sztratoszférában. Politikáról? Hány éves Ön? Kétszáztiz?... Ja, akkor értem! Persze, Ön még ismert politikát, de 2114-ben erről nem tudunk... Ezzel indul a könyv egy nagyszerű jelenete. Fordítsuk meg: «— Hány éves Ön? —» .kérdi a kávéházi filozófiai társaság egyik tagja. — Miről beszél? Arról, hogy a Szellem az humbug és hogy anyagon kívül nincs egyéb? Hány éves Ön? Húsz?... Ja, akkor értem, Persze, Ön már nem ismeri a Szellemet, de mi, öregek, még tudunk róla ... Mi, öregek még tudunk róla, mert nekünk még részünk volt abban, amit az amerikai iró mint a jövő pokoli vízióját rajzol meg. A sztratoszférában még nem küzdöttünk, de a Föld gyomrába és a tenger alá menekültünk, pusztult az élet és az elsötétült Nap helyében infravörös sugarak lángolták számunkra a pusztulás poklát, egy vörös vagy zöld fényjel ezrek halálát jelentette és gázmaszkos embertelenségünkben úgy festettünk, mint a torzult vigyorgó halál. Erről a fiatal embertárs nem tud. és ezért nem fedezte még fel a Szellem Örök- voltát, amely a halál tőszomszédságában lakozik. El fog jönni az idő Cliver Brook nagyszerű fogással él és mutatja, hogyan fog eljönni és mikor: a bibliás özönvíz láng- csóvás hasonmása az ő Víziója. Költő és bölcs egyben, aki ezt a könyvet írta: költő, látszólag megtagadja önmagát és költészet helyett „amerikai izü" rémregényt ir, de a bölcs elárulja a szándékot: nem igy fog történni, mert nem igy történt; a Szellem bölcsebb az emberi észnél, a Lélek örök magasságban van a technikai vívmányok fölött és minden vívmány oktalan és hiú, ha lelki üdvösséged, a legkisebb kárt szenvedi .., Aki lemond a napsugárról, a derűs égboltról, az lemondott a Földről és vagy a sztratoszférában száguld, mint „báb, amely most elkeringhet", vagy elbuvik a Föld gyomrába. A viziós tézis áll az erkölcsi világra is: aki lemond önmaga szellemi örökkévalóságáról, mert felfedezte önmaga számára az örök Tagadást, élettelen bábnál nem egyéb. Itt a tizenkettedik óra, fedezzük fel a magunk számára a divatjamúlt prédikációt, mondja az amerikai iró, aki bátran vállalja az elavultság ódiumát és már ezért is megérdemelte, hogy vízióját az első díjjal kitüntessék. Nagy kitüntetés jár ma annak, aki felfedezi, hogy nincs uj a nap alatt, de mindig uj, mindig újra felfedezendő és örök a Szellem, amely megment a pokoli jövő víziójának a megvalósulásától. Á csudálatos Cibulya Miliá Irta: Szilárd János vak rabszolgája lesz a Gépnek és szellemi önmaga fölé emeli a kisértő sátánt, amelynek modern neve: technika. Mert igaza van az amerikai díjnyertes írónak, ezen az utón nincs megállás és akár a Föld gyomrába, akár a sztratoszférába menekül az élet, a sátán rátalál és megsemmisíti, mert a sátán elhivatottsága átok és az átok értelme: nem tűri meg az életet, csak a pusztulást. A könyv víziójának mély értelme, hogy a leg- szörnyübb pusztulást és pusztítást az ember a saját lelkében hordja és aki nem döbben rá a hiúság vásárában önmaga örök és szellemi voltára, a sátán martaléka és menthetetlenül elpusztul. Ezért mondja az Evangélium, ha földi életemben mindent elérnék, de lelki üdvösségem a legkisebb kárt szenvedné, mindent elvesztettem. Az amerikai iró szörnyű víziója, ez a modern apokalipszis igy válik etikummá, intelemmé, lángoló felkiáltójellé. Hiányzik a könyvből a szociális nevelési szándék, amely Wells utópista regényeinek sorai közt lappang. Ez is zseniális fogas és felismerés: Cliver Brook jól tudja, hogy szocialista és kommunista elméletekkel az embert a pokolba vezető utón nem lehet megállítani. Madách Tragédiájára kell gondolnunk, ahol a kommunizmust megelőzve, ugyancsak ez a meggyőződés jut kifejezésre: anyagot anyaggal, sátánt belzebubbal kiűzni nem lehet. Az ember véges, halandó lény és egyben örök: egyetlen feladata minNos, ismét három esztendeig csücsült Kancsal Ciibulya Mihá a xóbsicc Kotmba Gyúró társaságában a váci tömlődben és amidőn végre kiszabadult és visszatért a falunkba, egyszer csak arra eszmélt jó apám, hogy ette vóna meg a fene, gyerekek, alkalmasint lesipuskások járnak az uradalmi erdőben, mert a szarvasok, meg az őzek ijesztően fogyatkoznak!... És kiadta a parancsot: — Ahány erdőkerülő van, az mind ébren legyen és ahány kutya van, az mind talpon legyen, mert én ezt nem tűröm ... Itt fújt egyet, majd hozzátette, miközben barackot nyomott a fejemre, mert a hátulgomboló s bugyogómban ott lábatlankodtam körülötte, hát igen, végighordozván villogó szemeit a vadőrökön, fújt egyet s hozzátette: — Nna!... Izgalmas napok következtek. Az uradalmi erdő mnidjárt az intézői lak mögött, a szilváskert végén, egy meredek hegyoldalon' kezdődött és ha leszállt az este és borzongani kezdtek a tölgyek és ennek a borzongásnak a hűvös íuvalmában távoli dörrenések zúgtak végig a völgyeken, félelem és szorongás ülte meg házunkat. — Már megint róbsiccek járnak!... —- szólalt meg ilyenkor apám s a kanalát vagy a villáját a levegőben felejtve, mert éppen vacsoráztunk a vadszőlős ámbituson, hosszan és komolyan a dörrenés irányába nézett.- — Pszt!... — emelte fel mutatóujját, ha valamelyikünk megmozdult. Később aztán, amikor már türhetelen volt a csönd és még mindig nem gyújtottak rá az üldözés nótájára a köpök az erdőben, haragosan intett: — Nem érnek ezek a jágerek egy pofa bagót Hát aztán lefeküdtünk. Nyár volt és nyitott ablak melett aludtunk. A szúnyoghálón keresztül bekukucskált a hold és besurrantak az erdőből az apró kis szellőcs- kék, amelyeknek olyan jó szaguk volt, hogy talán forrásokban mosakodtak és kakukfüvel, meg harangvirággal törülköztek, mielőtt hozzánk vendégségbe jöttek, de átszürődíek rajta különféle goromba és barátságtalan hangok is, mint a levegő éjjeli csavargóinak, a szarvasbogaraknak a zúgása, a pávaszemes lepkék csattogása és a baglyok huhogása, melyeket én már jobbára mélyen a paplan alatt, fázva és verité- kezve és nehéz álmokban gyötrődve hallgatam, amidőn egyszer csak arra riadtam, hogy olyan hangon, mintha meggyulladt volna fölöttünk a ház, elkajál tóttá magát jó apám: •— Lüttekü... •— Pszt!... — hangzott a sötétben* amikor 1936 augusztus 15, szombat. Elsőrendű faredőnyöket jutányosán szállít Bindernits redőnyüzeme, Komárno. erre megmozdultam és ijedten felültem. Később azt mondta: •— Megette a fene, már megint nem ugatnak a kutyák!... — Egy őzbakkal kevesebb!... ■— tette hozzá. Aztán visszafeküdt és belemorgott a yánkusába: — Nem érnek ezek a jágerek egy pofa bagót se!... így ment ez álló két hónapig. Nem volt egy nyugodt éjszakánk sem. És bizony már zörgött a kukoricaszár odakint a határban és kezdtek esténként ködök ülni az erdő fölött és kezdtek a jágerek megőszülni a gondoktól s a szégyentől s a kutyák megsán- tulni a céltalan futkározásoktól, amidőn egyszer- csak hajnalban óriási lárma támadt az udvaron, majd felszakadt az ajtó, belépett rajta főjáger s jelentette: — Tekintetes intéző urnák alássan jelentem, megvan!... — Mi van meg, te? — ugrott ki apám az ágyból. — A róbsicc! — mondta a főjáger s kimutatott az ablakon. S az ablak előtt már ott állott megkötözve Kancsal Cibulya Mihá. Előtte, a kavicson, egy szivenlőtt őzbak, az őzbakon keresztbetéve egy rozsdás flinta és félkaréjban körülöttük halkan morogva s fogaikat mutogatva a kutyák és hangosan káromkodva a jágerek. ♦« * Amikor apám sebesen belebujt a nadrágjába, aztán papucsot rántott és a méregtől fülig veresen kicsattogott az udvarra és ott a szivenlőtt őzbak fölött egészen közelről és jól belenézett a Kan csal Cibulya Mihá görbe szemeibe, néhány pillanatig habozott, hogy mit csináljon, megfojtsa-e, vagy csak képenvágja. De aztán szép lassan elínult a plrosság a nyakáról, meg az arcáról, sodort egyet a bajszán és hangosan felkacagott ■ — Hallod-e te Cibulya, —- mondta és már úgy nevetett, hogy az oldalát fogdosta. — Mondd, Cibulya, hogy célzol te a puskával, amikor mindig az orrodat nézed, te kancsal kutya?! ... Most aztán Cibulyán volt a sor a veresség- ben. Olyan lett, mint a cékla, majd elfakadt 'benne az epehólyag és szinte belesárgult a sér* tét önérzetbe. — Hogy hogy célzok?... •— horkant fel. — Hát ha kiváncsi rá a tekintetes ur, akkor vegye le a kezemről a kötelet, ággyá vissza a puskámat, oszt hagyiccson fel egy gyufaskatulyát a lebegőbe!... Nos, erre már nemcsak apám, de a vadőrök is módfelett kiváncsiak voltak, hát feloldozták Cibulyát, kezébe nyomták a rozsdás flintát és odébb húzódtak az udvar közepére. Itt aztán apám azt mondta, hogy hopp és feldobott egy gyufaskatulyát a levegőbe. ■— Durr!... — szólalt meg Cibulya flintája. És csak úgy frecsegett, úgy lőtte széjjel... A skatulyát... Golyóval... —• Hát igy célzok!... •— taszított egyet a válón Cibulya s nézte az orrát mérhetetlen önérzettel. — Haj, haj!... —- vakargatták a tarkójukat a jágerek. Apám pedig odalépett Qbulyához, vállára tette a kezét s igy szólt: — Kössünk békét, Cibulya! Szabad vagy! Elmehetsz! ..« * Másnap, amikor hire ment a dolognak, az egész falu fellázadt apám ellen. — Mégse járja, — mondták, — hogy amikor más rendes ember ókor-ókor megtéved, oszt pofoncserdit a határba egy nyulat, azt megbüntetik, ezt a címeres gazembert meg, ihol-e, szabadon eresztik!... Hanem hát mégis csak apámnak volt igaza. Mert Kancsal Cibulya Mihá harmadnap eltűnt a falunkból... Szőrén-szálán és mindörökre ... Nem bírta elviselni a szégyent, hogy akadt ember, aki az ő hitványságát jósággal és okossággal fizette .vissza.*. Csudálatos ember volt Kancsal Cibulya Mihál mindénképpen. Hiszen már a neve is mutatja, hogy a bal szeme csálira állott, a jobb szeme meg hojszra, ennélfogva mindig az orrát nézte, j Foglalkozása? Kancsal Ci'bulya Mihá mindenhez értett, de semmivel sem foglalkozott Fiatalabb éveiben suszter volt és olyan cipőket meg csizmákat csinált, hogy majd szétszedték a népek a sátrát a vásárokon. —• Unom már!... —- mondta egyszer s felcsapott patkolókovácsnak. Mint ilyen páratlan volt az egész megyében. A főispán is vele paífcoltatta a paripáit és egyszer, amikor egy megnyilalt versenyló fölött csődöt mondott a gyógykovácsok és az állatorvosok tudománya, felvitték Pestre is. Hanem hát ezt is megunta. Mint ahogy megunta későbben a szabómesterséget, az órássá- got, a borbélyságot és mindent, amihez hozzáfogott s amiben példátlan ügyességével hirre s becsületre vergődött. Sokoldalú tehetségére legelőször akkor figyeltek fel a csendőrök, amidőn a járásiban feltűnően elszaporodtak a hamis huszfilléresek. Erre aztán az őrmester ur a szécsényi vásáron lesbe állt és amidőn látta, hogy egy bőrbekecs árát csupa huszíilléresekben akarja leguberálni Kan- csal Cibulya Mihá, hozzálépett nyugodtan s megveregetvén a vállát, azt mondta neki: ' — A törvény nevében!... Hát aztán Kancsal Cibulya Mihát hűvösre tették és három álló esztendeig volt koszton és •kvártélyon a váci tömlöcben. Itt a cellatársa, bizonyos Lakatos Balog Ferdi nevezetű kékkői cigánylegény volt, országos hírű lótolvaj, aki még a gyarmati csendőrszázados ur paripáját is elkötözte az istállóból, de rajtaveszett, mert nem tudott irni s olvasni, szóval almafabéta volt és nem értett hozzá, miképpen kell vakargatni, javítgatni és hamisitgatni a passzusokat. — No, C9ak szabaduljunk ki!... — mondta neki Kancsal Cibulya Mihá. — Majd én csinyá- lok neked passzusokat! ... És 'kiszabadultak és összetársűltak. Az egyik járta a világot és lopta a lovakat, a másik meg beállt irodatakaritó mindenesnek a jegyző úrhoz és a lopott lovakhoz gyártotta a hamis passzusokat. És bizony majdnem állásába került a szegény jegyző urnák, amíg a csendőrök rájöttek a turpisságra: Kancsal Cibulya Mihát vasraverték és vitték a törvény elejébe. — No, te görbeszemü gazember, hát nagyon ízlett a kincstári koszt, hogy visszagyüttél?!... — igy fogadták Kanosai Cibulya Mihát a foglárok a váci tömlöcben, majd összezárták bizonyos Kotruba Gyúró nevezetű turapolyai hírhedt vadorzóval, aki most azért ült, mert a nagy éjszakai sötétségben és a sürü erdőben a For- gádh gróf ur erdőkerülőjét szarvasbikának nézte és keresztüllőtte. • ■ <
