Prágai Magyar Hirlap, 1936. július (15. évfolyam, 148-173 / 3997-4022. szám)
1936-07-26 / 169. (4018.) szám
6 Ida: Szenes Eezei Nagyinihály, július. Vonatunk Budapestről indult s inkább befelé nézőn, mint az ablakon át búcsúztam a várostól. A fényes reggeli világitásban lehunyt szemem mögött föltűnt mégegyszer a Duna, amikor legjobban szeretem s amikor legszebb, este. A Margit-hidról nézve, a Lánchíd és az Erzsébet- hid iveivel, olyan, mint egy bekeretezett, csiszolt, fényes, fekete tükör, szinte tündöklő az éj leplei alatt, amint visszaveri az ég csillagait s a tenger villanyfényt, a megvilágított várat és a Halász-bástyát. Búcsúztam magamban a Szigettől a Duna két karja között, a Rózsadombtól és a pesti oldaltól is, a kávéháztól, ahová esténként eljártam, s nagyon fájt tudni, hogy mindez elmarad. Mihelyt az ember kivül van egy városon, hacsak egy óra járásnyira is, a város egyszerre gőgös lesz, büszke, idegen, megmutatja hatalmas arányait s hirtelen úgy tűnik, hogy elérhetetlen. Mig igy elmerültem e képekben, a vonat már az érett és gazdag földeken futott. Utitársaimat most vettem csak szemügyre. Ketten voltak, egy fiatal asszony s egy még fiatalabb süldő leány. A fiatalasszony szinte gondozgatta a leányt szavaival, kiről kitűnt, hogy Máramarosba utazik, s ő csak Sátoraljaújhelyig kiséri. A hangból érződött, hogy testvérek lehetnek. Csak nővérek tudnak ennyi gyöngédséggel lenni egymás iránt. Egyszerre a pesti színház jött köztük szóba. — A néma levente, egy rossz iró kezében, mi lett volna? Bizony semmise, — magyarázta az idősebb a kisebbnek. — De a gördületes verssorok olyanok, mint csiszolt gyöngyszemek egymásba fűzve, mennyi fényt, melegséget, szint, szépséget árasztanak. Megbeszélték a játékot is: — Bajor Gizi és Törzs mellett legjobban a szolga, Beppo tetszett — ki, gondolom, Bilicsi Tivadar volt —, meg Zilia hölgyei s a rendezés, mely képszerüségben, a csoportok elrendezésében tényleg hibátlan volt. — A szép magyar nyelvezetet is dicsérte az idősebb, a könnyed bájt és finomságot lehelő rímekben. — Tudod-e — kérdezte a húgát •—, hogy a bakó szó miért szerepel itt? Ez az ősibb fogalom, ez az igazi magyar neve a hóhérnak, mert a hóhér nem is magyar kifejezés, ki hinné, hogy német? Azaz, hogy ez a meghatározás sem pontos. Mikor Zrínyit és Frangepánt Bécsújhelyen lefejeztették, a bakó egy Hocher nevű ember volt. A fölháborodott, vérig sértett, megalázott magyar nép mindenkép törvényellenesnek tartotta az ítéletet, mindenenfölül azért is, mert az Ítélet végrehajtása idegen földön történt, szinte alattomban, nagy gyorsasággal. Az osztrák udvar félelmében sietett ennyire, nem volt tiszta a lelkiismerete. A nép akkor lobogó haragjának villámait mind Hocherre, az Ítélet végrehajtójára szórta, s a borzalmas esemény hatása alatt megrögződött lelkében, képzeletében ez a név, s később már, a gonosz fogalmát megszemélyesítve, igy adta tovább: „Olyan vagy, mint a ,,hoher“, amiből aztán, tán évtizedek múlva, hóhér lett és lassan egészen a bakó helyébe lépett. Bevallom, e magyarázatot magam is most hallottam először s nagyon fölkeltette érdeklődésemet utitársnőm iránt. Igyekeztem belekapcsolódni a beszélgetésbe, hisz* mióta az eszemet tudom, mindig az foglalkoztatott, hogyan lehet a képzelet és lélek képeit, rezgéseit teljes fénnyel szavakban visszaadni. Semmi sem érdekelt jobban, mint a szavak zenéje, fénye, története, a kincses magyar nyelv, gyerekkorom óta a szótár a bibliám. — Ezen folytatódott a beszélgetés, hogyan kerültek bele idegen szavak a nyelv sodrába, amely mint egy folyam a belehullt kavicsot tisztára mossa, gyakran annyira áthaso- nitja, hogy idegen iz nem is érződik rajta, any- nyira magyarnak hat, mintha már Ázsiában ott élt volna az ősmagyarok ajkán. Itt van például ez a kedves szó: viganó, mely látszólag egy tipikusan magyaros női ruházati darabot jelöl meg, egy könnyed szoknyácskát. Pedig a viganó eredetileg francia név. A múlt század elején egy Viganeau nevű híres francia táncosnő táncolt Pozsonyban s hajló derekát egy lebbenő kis szoknya fogta körül. Oly gyönyörűen hajladozott, táncolt, hogy egészen megvesztegette a közönséget s a hölgyek ilyen, á la Viganeua szoknyácskákat kezdtek hordani Aztán lekerült a nép közé a szoknya, meg a szó is és jó magyaros viganó lett belőle. Sorra idézgettünk még szavakat, amelyek gyökeret vertek nálunk, meg olyanokat is, amelyek az ősi szókincsben már megvoltak, de aztán századokra eltűntek, megkoptak, mig aztán egy- egy nyelvteremtő költő-zseni újra életet lehelt rájuk. A lomb, lombos erdő kifejezéseket Cso- konay fedezte föl újra, akkortájt gúnyolták is érte, s ma meg sem lehetnénk nélkülük, úgy hűsítenek, akár maguk a lombos fák rekker.ő nyárban. A szavakról lassan rátértünk a falu életére is, fiatalasszony utitársnőmről kiderült, hogy tanítónő egy pestmegyei faluban. — A falvakban is veszendőben van a nyelv tisztasága — mesélte —, mostanában gang járja és nem tornác, kamra és nem éléstár. Igaz, ebbe a szóba egy kevés rezignáció is belecseng. „Éléstár — mondják —, hisz kamrának is szegény." Ez már az időket jelzi. A bicikli közönséges szó lett, mert az urak kerékpárt mondanak, vagy gépkocsié, s a nép törekszik az uras beszédre, így hát a tanító úgyszólván őrzője a nyelvnek falun. Ha a tanító a jó magyar szavakat használja s nem a „pesti" nyelvet beszéli, lassankint az egész falu rákap a tiszta beszédre. De persze mi is tanulunk tőlük: nálunk szép, vagy gyönyörű helyett azt mondják: „milyen kincses"; kincses lány, vagy asszony, milyen szép és kifejező ez, a külső és belső tulajdonokat egyaránt híven tükrözi. — Az én falumban az asszonyok, lányok mind hímeznek, varrnak, jobbára ebből élnek. Persze, mig a munka közvetítőkön át eljut Pestre, már csak fillérek hullnak vissza belőle. A hímzett, könnyű anyagú blúzokat ők libegőknek hívják. Az iskolában mi az összes varrottasokat tanítjuk, babákon mutatjuk be a sárközi, kalotaszegi, szlovenszkói, ruszin stb. hímzéseket és népviseleteket. Ez mindjárt megfogja a gyermek képzeletét, minden kislány más és más népvise- letü ruhát hímez s az év végén a vizsgán és minden iskolai ünnepségen ezekben a szinpom- pás ruháikban vonulnak föl. így tanulják meg e kedves munkán át, szinte játszva, a földrajzot, a városokat, falvakat, hegyeket, folyókat, a népviseletek őrvén, mindezt a tudományt könnyen szedik magukba. A tanító szerepe az iskolán túl növekszik a népművelési egyesületekben. Van könyvtárunk, vannak előadásaink, sőt színpadunk is, ahol népi játékokat mutatunk be. Legutóbb én fordítottam ruszinból egy mesejátékot —• gyerekkoromat egy ruszin faluban töltöttem —, ezt többször adtuk elő s mindig nagy sikere volt. Az énekkarok Kodály és Bartók karénekeit éneklik. A nép friss és élénk érdeklődésű, csak a módját kell tudni, hogyan lehet a dolgokat közel hozni hozzá. Makacs és büszke, semmit se lehet rákényszeríteni, de ha egyszer fölébredt érdeklődése valami iránt, akkor szinte maga nyitcgatja a závárokat. Pompás emberanyag. — Már Erdélyi József, a költő mesélte volt nekem egyszer — mondom erre —, hogy a falusi könyvtárakban a könyveket valósággal ronggyá olvassák, ha egy könyv megtetszik, kézről-kézre jár, olthatatlan betüéhség, olvasási szenvedély szállja meg őket. — Ez igy is van — feleli utitársnőm —, legjobban a meséket szeretik, Jókainak nagy olvasótábora van, Gárdonyit, Mikszáthot, Mórát olvassák, az újak közül Zilahy Süt a nap-jának nagy sikere volt. A parasztokról szóló regényeket csak akkor, ha a páraszt sorsa nincs túlságosan komor színekkel ecsetelve, mert áhitozzák a reményt s az tetszik, ha a paraszt ur-sorba kerül, legalább egy kicsit feljebb, mint ahol van. — A tanító — feleli, mintegy az én titkos gondolatomra — ma már seholsem szürke hivatalnok, az uj nevelési módszerek az ő erőit is fölserkentik, megsokszorozzák. Úgyszólván szemtől-szembe látja, hogy munkája nem veszendő, uj és friss életáramokat kapcsol magához, az egész falu szellemi életét. Bennünket az is buzdít, hogy látjuk, hogy a népi élettel foglalkozó könyvek mennyire fölkeltették az érdeklődést irántunk, — mintha a város megindult volna teljes szivével s éber figyelmével a falu felé. Itt van Illyés Gyula „A puszták népe" és Szabó Zoltán „A tardi helyzet" cimü könyve, az utóbbi tardi himzéses vászonba van kötve, milyen Ízléses, áldásos ötlet ez is. •— Igen — mondom erre —, Nyirő József Uz Bencéjén kivül ennek a két könyvnek volt legélénkebb sikere a könyvnapon. Az Uz Bence is gyönyörű szürposztóba van kötve, a könyvkötészet remeke. — Magam is benn jártam Pesten a könyvnapon, én is megvettem az Uz Bencét és a szlovenszkói írók könyveit. Mert a gyermekkori emlékek nem mosódtak el, családom néhány tagja ma is Máramarosban él, ösmerem Jaszinát, Beregszászt, a Beregszász-környéki tiszta magyar vidéket, ahol szinte érintetlen maradt a nyelv és a magyar népi sajátosságok. Olyan híven, hogy érdemes volna külön tanulmányozni, hogy őrződött meg e népréteg nyelve szlávok szomszédságában ennyire tisztán magyarnak. Ott hallottam először a „dancs" szót, amelyét Ady használ először az irodalomban. Ezért érdekelnek a szlovenszkói irók is, mert mintha gyerekkoromat és a szlovenszkói és kárpátaljai tájakat hoznák felém. Télen a faluban ezeket a könyveket fogjuk olvasni. Engem egész utón valami meglepetés tartott fogva és tiszta öröm, hogy ilyen őrzői vannak a magyar kultúrának az őrhelyeken, az iskolákban és a falvakban. Mennyi intellektuális' fogékonyság, gazdagság áradt ennek a fiatal tanítónőnek a szavaiból. Ezalatt elmaradtak az utolsó magyar állomások is, s megindultam búcsúztam tőle a határon. Uj nemzedék, régi hibák Ha végigfutjuk mai életünket és egy pillantást vetünk a szlovenszkói magyarság fiatal nemzedékeire, fojtogató elégedetlenséget érzünk. Az elégedetlenségben mindannyian — gyakran túlságosan — megegyezünk. De elégtelen viszonyaink bírálatában már nagyon szétágaznak véleményeink. A defetista lelkiismeretlenség köny- nyüszerrel, mintha nem is önön legbensőbb érdekeinkről lenne szó, egyes emberek hi- bázta-tásában tetszeleg. Nagyon sokan kizárólag kisebbségi mivoltunkra és az ebből fakadó hátrányokra vezetik vissza nyomott, erőtlen életünket. A vélemények különféle változatait felesleges volna fölsorakoztatni. Mindenkor a fiatal nemzedék érezheti legerősebben az életviszonyok áldatlansá- gát: Kivül áll még, nem helyezkedett el a kenyérkeresők sorai közt: a mindennapi munka nehezedik rá a rendszer kényszerével, nem hallgattatja el vibráló gondolatait a szokás, unalom, fáradtság súlyával. A fiatal nemzedék kívülről nézi az előtte folyó életet és manapság egyre több gonddal szemlélheti sorsát. De mai fiatalságunknál ez a kívülről való szemlélgetés bizonyos kedvezőtlen következményekkel is jár. Ebből az állandó kívülről vagy kifelé figyelésből ideges kapkodás vagy elkedvetlene- dés származhat, ha a külső jelenségek sivárságot mutatnak. Az állandó kifelé nézés pedig főleg a belső élet művelésének elhanyagolásához is vezet. Különben is általános korjelenség a mozgalmas, változatos külvilág iránti rajongás: a sportok tömegattrakciói, a tömegszórakozások —, a modern világ kollektív arculatát tükrözik. A tömeg életében pedig elkallódik a magány, a csöndes önművelődés iránti figyelem és érdeklődés. A mai diák kávéházban tanul, vagy unatkozik könyvei fölött és nem ismeri a régi diákszobák magányát, Mint ahogy a mai utazó is hatalmas auto- károkon ül és mindenféle tömegkirándulásokon szórakozik, —- szemben a múlt egyedül járó és minden részletre gondosan ügyelő, egyénileg átélő emberével. Az individualizmus kiveszése a modern világból nagyon hozzájárul a fiatalaság mai kapkodásához, vagy beletörődő érzéketlenségéhez. Nincs meg a kellő egyéni biztonság- érzet a fiatalemberekben, nincs meg az alapos műveltség, kitisztult nézet és fölfogás a közeli és távoli élet dolgairól, Az egyesek nem rendelkeznek kellő szellemi, értelmi és erkölcsi erővel, hogy önálló gondolatokkal, véleményekkel mérhessék föl az eseményeket; nem tudják fölülbírálni a híreket és értesüléseket, amiket önmagukról és másokról hallanak; nincs meg bennük az az individuális erő, ami mozgásban és életben tarthatná az összességet. A mindenkori szlovenszkói magyar fiatal kezdeményezések a múltban is azért buktak el, mert az a néhány gondolkodó, individuálisan cselekvő fiatalember, aki elindított, valamit, csak az újdonság varázsával tudott hosz- szabb-rövidebb időre összehozni kisebb-na- gyobb csoportokat. Az egyéni életet nem élő emberek egyhamar elmaradtak, akármilyen kollektív gondolatot is hirdettek mozgalmaink, nem járhattak sikerrel, mert a tömeg egyénenként nem rendelkezett elegendő individuális fejlettséggel. Ebben a tekinteben pedig a helyzet idővel — sajnos — egyre csak rosszabbodott. * Az egyénre helyezett követelmények kisebbségi életünkben döntő feltételűnek számítanak. A csehszlovák alkotmány nem emlékszik meg a kisebbségekről mint kol- lektivumról s igy nem is biztosit számunkra — mint összességnek és egységnek — jogilag meghatározott életet. Ebben a helyzetben minden egyes magyar élvezheti az alkotmány által biztosított egyenlőséget, de ugyanakkor önerejére van utalva. A többségi nemzet élete államunkban lelkileg nyomasztóan hathat a kisebbségi magyarságra, de éppen ezért csak fejlett individuumok állhatják meg helyüket. Mert azok a szervezetek, amelyekre nekünk magyaroknak okvetlenül szükségünk van, csak öntudatos egyénekre épülhetnek. Azt mondják, a magyar individualista nép. Ez az individualizmus azonban inkább abban nyilvánul, hogy ,,ur a saját portáján" és nem szívesen adja föl magánéletét. Ez a magyar individualizmus igy többnyire negatív értékeket jelent, mert a köz iránti érdeklődést csökkenti és akadálya a viszály tálán társulásnak. Nekünk olyan individualizmusra van szükségünk, amelyik az egyén fejlettségét jelenti, a „kiművelt emberfőt", a „lelki független embert", — ahogy Széchenyi István ezt a típust eszménnyé emelte és elnevezte. Mai fiatal nemzedékünk legnagyobb hibája, hogy egyéni élete elhanyagolt, fejletlen, műveltsége hiányos. Ez a mostan ne* velkedő magyar kisebbségi értelmiség nem rendelkezik alapos kultúrával, nincs gondosan kiművelve s igy nem felelhet meg azon fokozott igényeknek, amelyeket a kisebbségi helyzet az egyénnel szemben szükségszerűen támaszt. Ezek a mai hibák régi hibák következményei. Történelmünk nem kedvezett a polgáriasodásnak, nem fejlődhetett ki 1918-ig egy szellemiekben és anyagiakban vagyonos réteg, amely egyénenként és kol- lektive biztos hordozója lehetett volna a magyar kultúrának, gazdasági és politikai életnek. Nyugateurópában a XVIII. század folyamán az abszolutisztikus fejedelemség elvégezte a nemzeti centralizációt: gazdasági, közigazgatási téren az állam egységes lett és előkészítette a terepet a XIX. századi nacionalizmusnak. Nálunk a XVIII. század abszolutizmusa idegen érdekeket szolgált, mivel a Habsburg-dinasztia centralizációja a magyar fejlődés kerékkötője lett. A nagy francia forradalom nyugaton elindította a polgáriasodást és a nemzeti eszme kohójában fölszabadult az egyén élete. Nálunk a fölvilágosodás meghozza ugyan a nemzeti nyelv élményét, de a „rendi nacionalizmus" egy osztály — a középnemesség — kultúráját jelenti; ezt a nemzeti műveltséget Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, Kossuth fejezte ki: a magyar humanizmust, európaiságot és szabadság- gondolatot. A középnemesség a XIX. század folyamán szétmorzsolódik a kisnemes- ség közt: igy jön létre a „dzsentri" néven ismert társadalmi réteg, amely átveszi a magyarság társadalmi és politikai vezetését. A polgári középosztály azonban *—■ mint Szekfü Gyula történetírása ezt megmutatta —' nem kristályosodott ki s ennek folytán értelmiségünk se szerezte meg kellő tömegekben az egyéni műveltséget, ami fönntartó erővé válhatott volna úgy kulturális, mint politikai életünkben, különösen mikor kisebbségi sorba jutottunk, ahol megszűnt az állami gépezet hajtó és felülről mozgató ereje. * A kisebbségi életben a vezetés jobbára csak finom útmutatás lehet; nem lehet erőszakos, nem hathat annyira kvantitatív, mint inkább kvalitatív eszközökkel. Ezért van szükség az egyéni diszpozíciókra, az individuális fejlettségre. Sajnos, mai fiatal értelmiségünk az egyéni kultúra fogyatékosságairól tesz tanúságot. Szlovenszkói vidéki zártságban töltik középiskolás diákéveiket, ahol a kultúra gyöngén hat fejlődésükre. Nemcsak a magyar kultúráról van szó, hanem egyetemes kultúráról. De a főiskolás évek se hoznak szabadulást ebből a szellemi elmaradottságból. A főiskolákon sok újat ismernek meg ugyan és az egész köztársaság élete sok uj eszmét hint el a fiatal agyakban. Azonban kellő kulturáltság, rendszeres előkészültség nélkül az ismeretek felületesen és egyoldalúan, igen sokszor helytelenül, nyersen hatnak és fél- jmüveltséghez, kontárkodáshoz vezetnek. Mert a demokratikus szólamok, szociális gondolatok és más divatos, tetszetős, hatásos vélemények, hirtelen elkapott meggyőződések — reformot, javítást szenvelgő — hangoztatása még nem vall műveltségre, sőt többnyire az alapos ismeretek hiányainak álcázására szolgál, A fiatalok igen gyakran nagy szavaikkal a komoly munka, felelősség és feladat alól keresnek kibúvót. Nincs meg az egyéni kritikai érzés, ami el tudná választani a jót a rossztól, nincs éber ítélet, melynek segítségeivel a fiatalok érdekeiknek megfelelően tudnák berendezni életüket. Itt a fönnálló lehetőségekről van szó: a könyvtárakról, ahová olyan kevés magyar főiskolás jár, a színházakról, hangversenyekről, különféle előadásokról, amelyeknek látogatása nem kerül többe, mint a mozi vagy futballmeccs ... Mindenki tudja, hogy rengeteg eszköz, lehetőség hiányzik ma ifjúságunk életéből, de kérdés, hogy az adott körülmények közt kihasználunk-e mindent, amit elérhetnénk? Kisebbségi életünk reális eszmélésére vall, hogy fölfedezzük törvény- és körülményadta lehetőségeinket, melyeket eddig parlagon hagytunk heverni. Fiatal értelmiségi nemzedékünk alapos értékfejlődésen mehetne keresztül, ha az adott körülmények mellett kiművelné elhanyagolt énjét és lefektetné az individuális kulturképcs- ségnek alapjait. Csak egyénileg fejlett értelmiséget lehet megszervezni s csak ilyen alapon organizált középosztály végezheti el szlovenszkói magyar kisebbségi életünk egészséges talpraállitását — amiről mostanában olyan sok szó esik. BORSODY ISTVÁN. 1936 Julius 26, vasárnap.
