Prágai Magyar Hirlap, 1936. július (15. évfolyam, 148-173 / 3997-4022. szám)
1936-07-19 / 163. (4012.) szám
8 Nemzetközi Asszonyáét Budapesten Kör interjú a kongresszus világhirességeivel Budapest, július 18. (A PMH munkatársától.) Forró júliusi délután. Budapest Fürdőváros Egyesület tehát rendezett a Nemzetközi Asszonyhét (külföldi résztvevői és a sajtó tiszteletére a sziget öreg fái alatt. Öt hatalmas autocar hozta ide a nemzetközi társaságot, akik most csillogó szemmel hallgatják azt az angol slágert, amit a zenekar a többségben levő angol ladyk tiszteletére játszik. Nők, nők, asszonyok, lányok minden asztalnál. Férfi alig van jelen. A sajtó képviseletében is jobbára hölgyek jelentek meg, a férfi-kollégák közül alig egy-kettő. Csak a fotóriporterek vannak itt. * Negyedórája, hogy itt vagyunk, de magyar szót még nem hallottunk. Olyan bábeli nyelvzavar uralkodik, mintha nem is Budapesten, a szigeti cukrászdában, de legalábbis a nizzai Negresco halijában ülnénk. Hogy teljes legyen az illúziónk, a káprázatosán elegáns toalettek is segítségünkre sietnek. A külföldi vendégek valóságos divat- bemutatót rendeztek —■ természetesen a magyar hölgyek sem maradtak mögöttük. És a magyar selyemipar és szabócégek remekei versenyre kelnek Patou mester raffi- nált Ízlésével. A párisi dáma áramvonalas kis délutánija és a magyar ujságirónő feketeselyem imprimé szmokingja kölcsönös elragadtatással bó’kolnak egymásnak. Végre magyar szó üti meg a füleinket! A zenekar dobogóján állva hangtölcséren keresztül kérik az újságírókat, gyülekezzenek a sajtó-asztalnál, hogy a külföld nevezetesebb vendégeivel interjút csinálhassanak. * Munkához látunk hát. Első áldozatunk Mademoiselle Marguerite Mégroy, egy tüzes feketeszemü, feketehaju, feltűnően csinos belgrádi születésű, de Algírban élő francia hölgy. Zongoratanárnő. Tekintettel arra, hogy a rendelkezésünkre álló idő meglehetősen rövid és még több interjút kell lebonyolítanunk, tehát csak telegram- stílusban, egészen rövid kérdéseket teszünk fel: — Milyen az élet Algírban, Madame? ——' Semmivel sem különb, mint itt, Budapesten. A különbség e pillanatban talán csak annyi, hogy itt most úgy érzem, melegebb van, mint Algírban. Ez azonban, azt hiszem, hogy nem a naptól van, hanem még a délelőtti páratlanul kedves fogadtatástól, amely a trópusi napnál is forróbb volt! Most már legalább én is tudom, milyen az a híres magyar vendégszeretet, amelyről valóságos legendákat meséltek a Budapesten járt idegenek, — Köszönöm az elismerését, Madame, de most már valóban mondja el, hogyan élnek ott, a Távol Keleten? — Nagyszerűen. Divat szempontjából természetesen Páris vezet, aminthogy az idegen kolónia is nagyobbrészt franciákból áll. Háború előtt rengeteg angol élt Algírban, ma csak igen kevés. A mondaine-élet erősen ki van fejlődve. Rengeteget táncolunk, sportolunk és —- verejtékezünk. Mert meleg, az van! Az algíri nap éppen olyan forró, mint a magyarok szive! Csak nem annyira vendégszerető, mert a trópusi betegségekre inklináló, legyöngült idegent könnyen meg is öli. Látja, már ismét elkalandoztam. — néz reám vidáman mosolyogva maga az algíri életre kiváncsi, én viszont reggelig sem fogynék ‘ki Budapest és a magyarok dicséretéből. — De menjünk vissza Algírba, ahol a szellemi élet vezetése a franciák kezében van, mig a földművelést a bennszülött arabok végzik. Meglehetősen intelligens élet van ott. írói összejövetelek, művészi események épp oly gyakoriak, mint Európában. Sok művészt és politikai előkelőséget is láthatunk. — Többször is vett már részt ilyen nemzetközi összejöveteleken? —' Eddig még nem. Bécsben csatlakoztam a társasághoz és innen Olaszországba utazom, de ügy érzem, rövidesen visszajövök Budapestre!' i * * Folyik a körséta tovább. Az egyik kerékasztalnál három idősebb angol hölgy fagylaltozik. Az egyik, egy végtelenül bájos hölgy, ránk mosolyog, mi visszamosoly- gunk és az ismerkedési vágy e legnemzetközibb megnyilvánulása után bemutatko-l zunk.* Kiderül, hogy a rokonszenves hölgy a külföldi társaság vezéregyénisége, Mrs. Edit Cockroft Halifaxból, a soroptimista' egyesület elnöke. Természetesen azonnal élénk eszmecsere indul meg közöttünk, melynek során kellemes meglepetésben van részünk. Mrs. Cockroft nemcsak érti, de beszéli is nyelvünket! A Nemzetközi Asz- szonyhét megnyitásán magyarnyelvű beszédet mondott! • Elmondja, hogy beszédét alig negyedóra alatt tanulta meg, végtelenül tetszik neki a magyar nyelv és határozottan kijelenti, hogy pár hónap alatt teljesen elsajátítaná nyelvünket, ha alkalma lenne rá. — Mondja el, Mrs. Cockro'ft, voltaképpen mi a célja a Nemzetközi Asszonyhétnek? — A világbéke megteremtése — asszonyok által. Talán egy kicsit furcsán hangzik ez, különösen ma, amikor szinte naponként találják föl a legraffináltabb módon öldöklő újabb harci eszközöket. Azonban éppen ezért 'kell nekünk, nőknek közbelépnünk, hogy megakadályozzuk a további vérontásokat! —> A világbéke biztosítására irányuló törekvések nem újak, de ha végignézünk a történelmen, beláthatjuk, hogy mindeddig nem is voltak célravezetők! A világbéke megteremtését most mi, asszonyok, vesszük a kezünkbe! És én hiszem, hogy a nőknek ez a nagy nemzetközi összetartása fogja megváltani a világot az örök rémtől: a háborútól! * Nagy társaságtól körülvéve ül az egyik hosszú asztalnál Mme Boyer, egy finom- arcú, okosszemü francia hölgy. Alig tudjuk megközelíteni. Végre sikerül. Kedves mosollyal szőrit helyet maga mellett és elmondja, hogy a marseillesi soroptimista- egyesüet elnöknőjét képviseli az Asszonyhéten. — Mi a véleménye a magyar nőkről, Madame? Nem udvarias, de szigorúan őszinte választ kérek! —■ Osztom a nézetét Ma Chére és híressé vált udvariasságunkat félretéve, a legszigorúbb őszinteséggel felelek a kérdésre. A ma délelőtti fogadtatás szeretetteljes melegsége nagyon meghatott, de igyekszem elfeledni erre a percre, hogy tárgyilagos választ adhassak. Tehát: alig néhány órája ismerem a magyar nőket, de máris úgy érzem, hogy teljesen egy gondolaton vagyok velük, ami által könnyű lesz az együttműködés célunk érdekében! — Most van először Pesten? — kérdezzük. —- Igen. De nem utoljára. Úgy érzem, nagyon hamar visszajövök ebbe a gyönyörű országba. Mikor megkaptam a prospektusokat. úgy éreztem, hogy nekem el kell jönnöm Budapestre! A magyarok ide csábítottak, de nem bántam meg. mert itteni tapasztalataim felülmúlják mindazt, amit eddigi utazásaim alatt láttam és hallottam! —■ Ismétlem, nagyon boldog vagyok, hogy eljöttem és hálás vagyok kedves ma* gyár barátnőmnek, Friedrich Sarolta egye* térni könyvtárosnak, aki meghívott. Ismeri, Madame az Oxfordi-Csoport- mozgalmat? — teszünk fel egy váratlan, kérdést. — Sajnos, nem ismerem, csak hallottam róla — szól meglepetten és szemében érdeklődés csillan meg, amint folytatja — de úgy látom, maga ismeri. Kérem, beszéljen róla! — Csak annyit mondhatok, hogy szerintem ez a mozgalom, amely nem kifejezetten protestáns, — mint sokan tévesen hiszik —- hanem keresztény mozgalom, fogja megváltani a világot szenvedéseitől! Nekem az az érzésem, hogy a „Nemzetközi Asszonyhét4 résztvevői közül igen sokan tudatosan, mig a legtöbb tudat alatt, -—■ de mégis oxfordis- ta. Ami nem más, mint a Szentlélek vezet- tetése által dolgozni a szeretet és megértés nagy munkáján! — Én eddig csak azt tudtam és hittem, hogy az asszonyok mindenkinél hivatottab- bak arra, hogy a világ békéjét megteremtsék! — szól komolyan Anna Boyer. — Ha valóban ezen az alapon indulnak el, én is hiszem, hogy munkájuk sikerülni fog! — veszünk búcsút a kedves, okos francia dámától. * Nem messze a zenekartól a skandináv népek festői viseletében ül Solveig Lie Bahy norvég hölgy. Csodaszép nemzeti viseletén kívül az a legfeltűnőbb rajta, hogy nincs rajta semmi kozmetika. Milyen a mai norvég nő helyzete, Frau Bahy? — kérdezzük a kedves északi hölgytől. Norvégiában a nők mindent elértek már, amit akartak. Helyzetük egyenlőrangu a férfiakéval. Teljesen kiegyensúlyozott, tökéletes. Minden pálya megnyílt előttük, kivéve a hadsereget és a teológiát. Ez a két működési lehetőség még nincs bevéve teljesen, bár a teológián is akad már egy-két nő. A hadseregnél viszont azt akarják kivinni a nők, hogy bevegyék őket az adminisztrációba. — Sok szerencsét, Solveig Lie Bahy! —- kezet szorítunk a fjordok leányával és ezzel be is fejeztük interju-sorozatunkat. Mint mulatságos kis történetet, befejezésül meg kell említenünk azt is, hogy a nagy nemzetközi forgatagban egyik magyar újságíró — Isten tudja, miért — francia hölgynek gondol és halljuk, amint kijelenti, hogy meg fog interjúvolni. Á hecc kedvéért igyekszem nem elárulni magamat, de komolyságomat persze nem sokáig tarthatom meg. Öt perc múlva kiderül a valóság és nevetve ülünk az egyik asztalhoz, hogy megvitassunk néhány aktuális kérdést. SZIRMAY-KALOS MARGIT. A lőcsei Guellum Irta: Eszterhás István I. Az előbb még aranyszinben csillogott a délutáni nap a kristálytüzü havon és most már kék a Kör-téren fekvő hó. Sőt a Városháza sárga, vén árkádjain, rovátkás falain mélykék, a városházához épített harangtorony tetején pedig, már egészen lilára festette a sok fehérséget a hullongó alkonyat. Egy-két perc, s a Jakab- templom alacsony, vaskos fallal kerített temetőkertjében csupasz, téli, égretárt karú, görcsös vén fák, száraz, zörgő, szakállas bokrok, fekete, félrebillent keresztek mögött s a városháza oszlopos, árnyékos tornácán megmoccan majd az előgomolygó fehruári ködös, sötét este. Itt az este, széttárja lobogó, fekete köpenyét és a vasszürke, égbe szökkenő, karcsú templomtorony gótstilü kőlándzsájára is rá tudja teríteni a félhomályt. Veszekedett szél süvít nyomába a Tátra felől, halált hirdet az ilyen, ajtókat csikorgató, házgerincekbe markoló, dörömbölő szél, halált hirdet, mert a délután duellum történt, a Görgő felé lejtő havas tisztáson, a városban táborozó honvédsereg egyik fiatal tisztje szivén lőtte Lőcse magisztrátusának legfiatalabb tagját: Wíndt Gáspár patikust. Mire beszeke- reztek a szerencsétlen patikussal a városba,,nyitott szeme, elejtett álla kőkeménnyé fagyott. A kora délutáni halál meghozta a késő délutáni szelet és ez a baljós szél pacskolta, verte február 5-ét Lőcsén, sóhajtozva kivánt holnap-másnap felé A Kör-teret kettészelő üres uccán, — a halál és a süvöltő szél elvette a lőcseiek sétáló kedvét — azon az utón, amelyen Görgey bányavárosokból erre kanyarodó, tépett serege bevonult, amelyen a háború annyi izgalmas szine, alakja masírozott el a csendes szepességi város szorosan zárt polgárlakásai előtt, mindmegany- nyi jól védett, kényelmes kis páholy előtt, most rokkant lovakat vittek Aulich mogorva huszárai. A szennyes barna, sántító csupacsont párák sora olyan, mintha a háború ijesztő kisértet- hada vonulna be a városkába a settengő estével. A Kör-tér közepén a nyomorúságos menet összetorlódik, megáll. Egy-egy hosszú lófej kiemelkedik és türelmetlen, remegő nyerítés vibrál a falak között. De az élen lovagló huszár nem enged, keményen megmarkolja az első sor pányváját és az elrongyolódoüt csákó állói kiugró vörös, vércsearcát merev tisztelgésre emeli fel. Hátul valaki harsogó: — neee, az apád! — bő- düléssel teremt rendelt, a kiáltás alatt egy lovas suhan el a vármegyeház előtt, a térre kanyarodva. Magas lovon ül. Köpenyét a hófúvás fehérrel prémezte, fekete kossuthkalpagján darutól! at huflámoztat a szél. A főparancsnok szállása előtt fegyverbe csattan az őrség, a tömör fakaput nagy sietséggel nyitják. A vércseképü odaszól a mellette szemlélgető, önkéntes kölyökhuszárboz: — Látja kend, ez a főparancsnok-generális volt! — Ismerőm, — mondja az ifjú szemtelen flegmával és vékonyan serkenő bajuszát simogatja. — Vakapád! — köp megvetéssel az öreg. — Nagyobb urak sem ismerik. Miket beszélsz, te féleszű! És előreugratva, dühösen indítja a gyászos kis svadront. * Ketten várakoznak a főparancsnok udvarra nyíló, szűk előszobájában. Bámulják az ajtót. A szoba falán libegve táncol egy karosgyertya- tartón három láng. A szemközti falról repedezett képkeretekből mélázó, régi arcok tekintenek a hajladozó lángokba. A szegletbe visszahúzódva, feketeruhás férfi ül gubbasztva a kis, ala- csonylábu, faragott támlájú székben. Térdei majd az állát érik, pedig hátradől, hogy minél inkább eltűnjön a szeglet árnyékában. Fújtató lélegzésén 'kívül csak a szeme csillan, tüzes, fekete szeme, amint lopva végigpfcant a szobán. Az udvarra nyíló ólamkarikás ablak boltja alatt a gyertyalángok világosságában áll a másik, várakozó, fiatal honvédtiszt, majdnem gyermek, teljes díszben, gondosan fésült haján még vizesen csillan a fésű nyoma, kardja, csákója hóna alatt. Kerekarcu, erős pofaosontu, vállas ember, kis, barna bajusza alatt egy vonalra húzott szigorú szája öregiti csak valamit. Lassan múlnak a percek. Egy kattogó óra hangosan pörcinti gondos számolással odébb és odébb az időt. Hűvös ez a szoba — borzong a feketeruhás — a februérius is rálehel még ebben a védett zugban is. Egyszer csak nyílik az ajtó, a szolgálattevő segédtiszt kilép a belső szobából s odaint a fe- kéterühás felé: — Hrankay József kapitány urat kéri a fő- parancsnok urí A feketeruhás sietve emelkedik fel, csontos ujjai izgatottan babrálják végig felfelépödrött bajuszát. Mig vontatott, hosszú léptekkel a szélesretárt ajtóhoz megy, magas gallérját is megigazítja, hariskol kettőt, hármat. Mögötte változatlan a csend, csak amikor behúzza maga mögött az ajtót, hallja, hogy az ablaknál álló főhadnagy megszólal: — Halott. A felfelé pödört bajuszu, hosszú kapitány *—* Hrankay József — szívesen visszakapná fejét, de akkorra már szemébe fut a nagy uccai szoba, a sok gyertyafény elkápráztatja. Az ajtó kattan mögötte és máris szemközt áll véle az, akit hóban, fagyban kergetett az északi vidéken végig utazva: Görgey Artúr, ma a Debrecenbe menekült rebellis kormány, a lázadók generálisa, egykor tullni iskolatársa, testőrpajtása. A tábornok kunért. Rövid kézszoritás és máris int, foglaljon helyet. Hrankay nem akarja észrevenni a hűvös fogadtatásból kitüskésedő elzárkózást, mézédes. Hangja olvad: — Nem is gondolod, kedves Artúr, mennyire örülök, hogy ismét láthatlak. Nagyon örülök. Pompás színben vagy, alig-alig változtál és ha változtál, csakis előnyödre. Csakis. Sajnos, magamról nem mondhatom ugyanezt. Rossz bőrben vagyok. De te! Hát ragyogó szinben vagy! A tábornok mereven nézi a csontbőr embert. Szemben ülnek egymással. Egy pillantással felmérte: igaza van, rossz bőrben van, beteg. Hrankay Józsi már Tullnban sem volt egészséges. Köhögés kínozta s kínlódva titkolta, nehogy elküldjék az iskolából. Ezért állott mindig mellette Görgey Artúr. Verekedésektől, kegyetlen, kamaszos csinytevésektől védte az örökké rettegő fiút. Hiszen földije volt. Hallotta, hogy elindították utána kurírként. (Folytatása következik.) 1936 julius 19, vasárnap.
