Prágai Magyar Hirlap, 1936. július (15. évfolyam, 148-173 / 3997-4022. szám)
1936-07-19 / 163. (4012.) szám
6 1936 julius 19, vasárnap, <pt«gai-7'>^g5srhtriíS& A ZÖLD MACSKA Irta: MAXIM GORKIJ a fiihoz odaragadt volna s folyton csak nyávo-» gott . . . — Nézd a kutyát, milyen ügyes! — mondta a vöröshaju fiú. A közönség nagy figyelemmel nézte artistáját. — Hogy nyávog! — mondta a fiatal gyerek fejjel a macska felé mutatva és ránézett társaira. Hallgattak és a macskát nézték. — Ilyen zöld marad most már mindig? — kérs dezte a fiú. — Meddig fog élni? — mondta egy nagy szürkehaju ember, miközben leguggolt a cica Cellám kerek ablaka a börtönudvarra nyílt. Meglehetős magasan volt az ablak, de ha az asztalt a falhoz állítottam, arról jól láthattam mindent, ami kint az udvaron végbemegy. Az ablak fölött, az eresz alatt galambok raktak fészket, s ha az ablakhoz mentem, ott turbékoltak a fejem fölött. Időm volt elég, hogy erről a magas pontról a börtönlakókat megfigyelhessem és úgy láttam, a legvigabb ezek között a sötét, szomorú alakok közt Sasubrina volt. Zömök, kövér emberke volt, vörösarcu és magas homloku, amely alól nagy, világos szemei mindig jókedvűen csillogtak elő. Sapkáját a tarkójára tolva hordta, fülei nevetségesen elálltak lenyirt fejétől, ingnyakának madzagja mindig nyitva lógott, kabátja sosem volt begombolva s minden mozdulata olyan lelket árult el, amely képtelen a szomorkodásra, vagy haragra. ő volt a börtön kedvence; mindig mozgékony, hangos, jókedvű; a szürke bajtársak közül egy csoport mindig körülvette őt, ő pedig jókedvűen szórakoztatta, felvidította őket mindenféle bolondsággal, őszinte jókedvével megszépítette a sivár életet. Egyszer cellájából három, furfangos módon madzagra kötött patkánnyal jött elő. Sasubrina szaladt a patkányok után az udvaron és azt kiabálta folyton, hogy trojkán utazik. A kiabálásától egészen megbolondult patkányok ide-oda rohantak; és a foglyok, akik ezt végignézték, mint a gyerekek, nevettek ezen a kövér emberen és trojkáján. Úgy látszik, azt hitte, hogy csak az emberek mulattatására van itt és nem riadt semmitől sem vissza, hogy hivatását betöltse. Felfedező ösztöne néha már kellemetlen formákat öltött; egyszer egy fiú a földön a fal mellett elaludt; erre a haját valami ragasztóanyaggal a falhoz ragasztotta s aztán, amikor a haj már odaszárdt, hirtelen felébresztette a szerencsétlent. A fin felugrott, de sírva esett vissza a földre, miközben vékony, sovány karjaival a fejéhez kapkodott. A börtönlakók nevettek és Sasubrina meg volt elégedve. Utána — — ablakomból láttam — nevetve simogatni kezdte a fiút, akinek nagy csomó haja ragadt ott a falon ... Sasubrinán kívül volt más kedvence is a börtönnek — egy kövér, vörös macska, elkényeztetett, élénk kis állat Ahányszor a foglyok sétálni mentek, megkeresték és bolondoztak vele, kézről- kézre adták, kergették az udvaron és hagyták, hogy összekarmolja kezeiket, játékközben felélénkült arcukat Ha a macska megjelent a láthatáron, nem is nagyon törődtek Sasubrinával, akinek ez sehogy sem tetszett. Sasubrina a lelkében artista volt és mint ilyen, nagyon nevelte önmagát. Ha a közönsége a macskával szórakozott, egyedül maradt, leült az udvaron valahol egy sarokba és onnan figyelte társait, akik róla igy elfeledkeztek. Én pedig ablakomból figyeltem őket. Mélyen átéreztem azt, ami lelkét nyomta. Láttam, elkerülhetetlen lesz, hogy az első alkalmas pillanatban Sasubrina a macskát agyon ne üsse és sajnáltam ezt a jókedvű fogolytársat, akinek annyira fontos volt, hogy mindig az emberek figyelmének középpontjában legyen. Az ember összes törekvése közt ez a legveszedelmesebb, mert semmi sem öli meg a lelket olyan hamar, mint az a vágy, hogy mindig ránk figyeljenek az emberek. Ha az ember börtönben ül, még a cella falán nőtt gombák élete is érdekesnek tűnik előtte. Ezért érthető az az érdeklődés, amivel ablakomból én ezt a lenti kis drámát, az emberi féltékenységet figyeltem. Érthető a türelmetlenség is, amivel a katasztrófát vártam. Bekövetkezett és lejátszódott, így történt: Egyszer egy szép, verőfényes napon, amikor a foglyok cellájukból az udvarra özönlöttek, Sasubrina az udvar egyik sarkában zöld festékkel teli vedret fedezett fel, amelyet a festők felejtettek ott, akik a börtön falait festették át. Oda lépett, gondolt egyet, ujját a festékbe dugta és befestette a bajuszát. Piros arcában ez a zöld bajusz általános kacajt váltott ki. Egy fiú ki akarta használni Sasubrina ötletét s felsőajkát akarta befesteni, de Sasubrina bemártotta egész kezét és bekente gyorsan a fiú arcát. A fiú prüszkölt és rázta a fejét, Sasubrina körültáncolta, a közönség nevetett és folytonos tetszésnyilvánításával buzdította a tré- facsinálót. Ebben a pillanatban megjelent a kis vörös macska. Lassan keresztülment az udvaron, kecsesen emelte lábait, magasraemelt farkát csóválta és bátran, otthonosan mászkált a tömeg lábai közt, ahogy Sasubrina és a befestett fin körül táncoltak. A fiú erővel le akarta törülni már arcáról ezt a ragadós olaj-rézrozsda keveréket. — Barátaim! — kiáltotta az egyik. — Itt a cica! — Ah! A cica, az a nagy kópé! — A vörös! A macska! Felemelték és ugy adták a macskát kézről- kézre és simogatták. — Nézd, hogy jóllakott! Milyen kövér a hasa! — Milyen gyorsan nő ez a macska! — Karmol ez a kis hamis! — Hagyd, inkább ugráljon .., — Na, itt a hátam, ugorj cicám!... Sasubrina körül nem volt senki. Egyedül maradt, ujjaival törülgette bajuszáról a festéket és nézte a macskát, amint a foglyok vállain és hátán ugrált. Ha ülve akart maradni egyik fegyenc hátán vagy vállán, akkor megmozdultak s lerázták a macskát, amelyik aztán ennek válláról szomszédja hátára ugrott. Jól mulattak ezen, a nevetés egyre erősödött. — Barátaim! Fessük meg a macskát! — hangzott Sasubrina hangja. Ugy látszott, mintha az ő beleegyezésüket is kikérné ehhez a játékhoz. A foglyok lármázni kezdtek. — Megdögölhet tőle! — mondta az egyik. — Ugyan, mit beszélsz! A festéktől? — Előre Sasubrina! Kezdd gyorsan! Egy szélesvállu, vörösszakállas ember élénken mondta: — A sátán uj tréfát talált ki megint! Sasubrina már kezei közt tartotta a macskát és a festékesvederbez indult énekelve: Nézzük, testvér, nézzük! Vörös macskát festünk, Hogy egészen zöld legyen, Táncra perdül a szivem. Éljen hangzott el, a foglyok oldalukat tartották B a nevetéstől, s ahogy széjjelváltak, láthattam Sasu- brinát, amint farkánál fogva a kis macskát belenyomja a vederbe és körültáncolva énekel: Csend, csend, ne nyafogj. Keresztapád ne karmold. A nevetés jobban erősbödött. Egyik vékony hangon sivitotta: — Oh-oh-ok! Ó, te potrohos kópé. — Ah, bátyuskám! — sóhajtozta egy másik. Fulladoztak a nevetéstől, testük meggörbült, zúgott és dörgött a levegőben — felszabadultan és hatalmasan, nevetésük folyton erősbödve, már- már hisztériává fokozódott. Fehér fejkendős nevető arcok néznek a női osztály ablakaiból is az udvarra. Egy felügyelő állt falnak támaszkodva, kidugott kövér hasát mindkét kezével tartotta, az is hangos, elfúló nevetésben tört ki. Nevetve támolyogtak az emberek a veder köLondon, julius hó. Az újságolvasó olyan sokat hall az Atlanti Oöeán Kék Szalagjáról és az úgynevezett Blue Riband Trophyról, amelyet a leggyorsabb tengeri hajónak Ítélnek oda. Jelenleg mindkettő a francia „Normandie** birtokában van, mert mint ismeretes, az angol óriásgőzösnek, a „Queen Mar-y“-nek nem sikerült a gyorsasági rekord megdöntése. A Blue Riband Trophy ez az érdekes, modern ■ezüstezobor, ma világhírű, megszerzése nagy dicsőség, de ennek dacára a legkevesebben tudják, kinek volt a gondolata ez a különös nemzetközi vándordíj. A legtöbben azt hiszik, valami nagy angol vagy amerikai hajómilliomos, sportember vagy angol arisztokrata alapította a dijat. A valóságban azonban a Blue Riband Trophy ötlete egy egyszerű angol ember, H. K. Hales agyában született meg, nem kevesebb, mint harmincnyolc évvel ezelőtt. Hatost, igy polgári nevén, még Angliában is kevesen ismerik. Egyszerű középosztálybeli angol ember, hetven éves, aki a tavaly novemberi választásokig az egyik staffordshirei fazekaskerületet képviselte az angol alsóházban. Egy más néven azonban milliók és milliók ismerik mindazokban az országokban, ahol angolul olvasnak az emberek. Ez a más név ,,Tbe Oard“ (A Kártyái, amely egy közismert és Angliában rendkívül népszerű regénynek a cime. A regényt Amolid Bennett irta, a legutolsó harminc év talán legjobban ismert angol Írója, akinek a könyvei a világ szinte minden nyelvére le vannak fordítva (igy magyarra is), de Bennett óriási híre az angol nyelvterületen kívül, sehol sem vált jelentékennyé. Hales iskolatársa volt Bennettnek s a regényíró a fiatal Hatosról irta ezt a nagysikerű regényéit. Éppen ezért Hales, aki most megjelentette ■emlékiratait, a könyvnek ezt a címet adta „The A'utobiography of „the Oard“ (,,Tbe Card‘‘ önéletrajza). Az ilyen önéletrajzok, amelyeknek a hőse hétköznapi, nagyon kedveltek Angliában. Az átlagember mint irodalmi téma eddig csak a nagy lélek boncoló regényírók kezében vált érdekes anyaggá, most azonban a közönség érdeklődése mindinkább a „nyersanyag*1 felé fordul. rül. Sasubrina táncolt, lábaival művészi mutatványokat végzett, hol leguggolt, hol felugrott és énekelt hozzá: Volt egyszer egy szürke cica És ennek egy vörös fia, De a vörösből zöld lett Hej! ez aztán vig élet! — Elég volt már, az ördög vigyen el! — sóhajtotta a vörös szakállas. De Sasubrina jókedvét semmi sem zavarta. Körülötte zúgott a szürke tömeg vad hahotája és I érezte, hogy ő egyedül nevettette meg őket. Minden mozdulatán, fürge paprikajancsiarcának minden grimaszán látszott ez a tudat, teste szinte rángatódzott a diadal mámorában. Már a feje fölé tartotta a macskát és lerázta a felesleges festéket szőréről, fáradhatatlanul táncolt az artista elragadtatásával, aki tudja, hogy győzött | a tömeg felett és rögtönözte hozzá: Kedves testvér nézd immár, A naptárban, hogy mi áll. Cicánknak nevet kel adnunk, Hogy a nevén, szólíthassuk. Mindenki nevetett, jókedvtől tombolt a fogolytömeg. A nap ránevetett a rácsos ablaktáblákra, a kék ég nevetett a börtönudvar felett, mintha még az öreg, piszkos falak is nevettek volna, ahogy az nevet, akinek el kell fojtania nevetését, hogy ne harapódzon el túlságosan rajta. Sasubrina letette a fűre a zöld macskát, amelyik a kövek között bujkálva az egész börtönudvart megszínesítette, aztán továbbtáncolt, izzad- tan, vadul lihegve. Most elhalkult a nevetés. Sok volt, kifárasztotta az embereket. Egyik-másik még hisztériásán vinnyogott, nevetett, aztán hosszabb szünetek következtek . . . Voltak már pillanatok, amikor mindnyájan hallgattak, a táncoló és éneklő Sasubrinát és a macskát kivéve, amelyik a gyepen csúszkálva, halkan, panaszosan nyávogott. Színe is ugyanolyan volt, mint a fü és — a szin biztosan vakította is a szemeit s akadályozta mozdulataiban — nagy fejével, ragadósan, reszkető lábakkal csúszott, aztán egyszerre fekve maradt, mintha A könyv tiz oldala azonban erősen tart számot az egész világ érdeklőid és éré. Itt számol be Hatos a Blue Riband Trophyról. A szerző elmondja, hogy harmincéves korában három nagy ambíciója volt: tízezer fontot megtakarítani, bejutni az angol alsóházba és dijat tűzni ki, illetve adni a világ leggyorsabb hajójának. Ez a három ambíció együtt olyasmi, ami csak egy angol ember lelkében szü- lethetik meg. A tízezer fontról szóló álom elég [szerény kívánság. A parlamenti tagság nőm sajátságosán angol ambíció, a vándordíj, a trófeum már majdnem az. A három együtt azonban a leg- angolabb, amit csak el lehet képzelni. Hales urnák nagy örömére szolgálhatott, hogy mindhárom kívánsága teljesedett. Megszerezte a tízezer fontot, el is vesztette s újra megszerezte, beválasztották az angol parlamentbe s öt évvel ezelőtt végre elküldhette Mussolinmek a Blue Ri band-tró f eu mo t. Ez az utóbbi volt a legnagyobb vágya s egyúttal a legtitkosabb is. A legtitkosabb. Mert hiszen Halesnek folyton attól kellett félnie; hogy egy olyasvalaki, aki ilyen vándordíját szokott alapítani, szóval egy angol vagy amerikai milliomos, megelőzi, mielőtt ő az évek fáradságos takarékosságával öS'Szekiuporgatja a szükséges pénzösszeget. Egy milliomos ezt könnyen kivette volna a mellényzsebéből. Végre elkészült a trófeum. Hatos természetesen nem ernliti meg könyvében, hogy mennyibe került, de ha az utas a Rex vagy a Normandie fedélzetén látja, rögtön megérti, miért tartott annyi ideig, a.mig az álomból valóság lett. Mint jó angol hazafinak, Mr. Halesnek valószínűleg rosszul esett, hogy miután az angol Mau- retania nem kevesebb, mint huszonkét évig tartotta a gyorsaság világrekordját, az Atlanti Óceán gyorsasági versenyében azóta kizárólag külföldiek győztek. így például először a német Bremen szárnyalta túl az angol gőzösöket, majd ■egy másik német hajó, az Európa, aztán jött az olasz győzelem: a Rex huszonkilenc csomós óránkénti sebessége. Tavaly aztán a Rexet is leverte a francia Normandie s az angoloknak eddig nem sikerült a rekordot megdöntőm, bár a Queen Mary-nek ez később valószínűleg sikerülni fog. H. A. mellé. Megszárad a napon, összeragad a szőre és megdöglik. A macska szivszaggatóan nyivákolt s ez már megváltoztatta a foglyok hangulatát. — Megdöglik? — kérdi a fiú. — És ha lemosnánk? Nem válaszolt senki. Ez a kis, zöld gombolyag az emberek lábainál hevert és sajnálatraméltó volt gyámoltalanságában. — Pfuj! Megpörkölődtem! — kiáltotta Sasu- brina s a földre vetette magát. Nem figyelt rá senki. A fiú odament a macskához, kezébe vette, de letette rögtön a fűre. — Egész forró . . . mondta. Ránézett a társaira és sajnálkozva mondta: — Mi történt a cicával? Nem lesz többé cicánk? Mért öltétek meg ezt a szegény állatot? — Magához fog térni — mondta a vöröshaju. Alaktalan, zöld tömeg mászott a füvön, húsz szempár követte, de a mosoly árnyéka sem látszott már az arcokon. Sötétek voltak és hallgattak és olyan szomorúak lettek, mintha csak elpanaszolta volna fájdalmát és most vele éreznének. — Magához fog térni — kacagott gúnyosan a fiú, hangosan. — Nem, soha többé . . . nincs már macskánk. Mindnyájan szerettük . . , Miért kínoztátok? Üssétek inkább agyon . . . — Ki tette ezt? — kiáltotta a vöröshaju fegyenc feldühösödve. — Ez volt itt a gonosz buj- íogató! — No — mondta Sasubrina békülékenyen — mindnyájan együtt akartuk így! És mintha hideg rázná, összehúzta magát. — Mindnyájan — majmolta a fiú . . . — Még ez is! Te vagy csak az oka egyedül . . . igenis. — Oh te birka, ne ordits! — tanácsolta Sasubrina békésen. A szürkehaju ember felvette a macskát, figyelmesen megvizsgálta és azt tanácsolta: — Ha petróleumban megfürdetnék, lemenne a festék! — Az én véleményem az, hogy fogjuk meg a farkánál és dobjuk át a falon — mondta Sasubrina és nevetve tette hozzá: — Ez a legegyszerűbb! — Ugy? — ordított a vöröshaju. — És ha veled tenném? Akarod? — ördög! — kiáltotta a fiú, kirántotta a macskát az öreg kezéből és elrohant. Az öreg és még néhányan utána mentek. Egyedül maradt ott Sasubrina egy embergyürü közepén, akik mind haragos, sötét pillantásokkal nézték. Mintha vártak volna tőle valamit. — Hát nem egyedül tettem, barátaim! — mondta Sasubrina panaszosan. — Hallgass! — szólt a vöröshaju, körülnézve az udvaron. — Nem egyedül te! Hát ki még? — Mindnyájan! — mondta haragosan a tréfacsináló. — Oh, te kutya! A vörshaju öklével az arcába vágott Az artista visszatántorodott, de hátulról tarkóütés érte. — Testvéreim ... — könyörgött. De a testvérek látták, hogy a két felügyelő messzi áll tőlük. Szorosan körülvették kedvencüket és néhány csapással leütötték. Messziről ugy nézett ki ez a sürii tömeg, mint valami élénk, jókedvű társaság. Körülvették és eltakarták a lábaik előtt fekvő Sasubrinát. Itt-ott hallatszott egy halk hang. Közben lábukkal Sasubrina bordáiba rúgtak lassan, elkeseredés nélkül, várva, mig a vonagló emberen megfelelő helyet találtak. Három perc telt igy el. Egyszerre a felügyelő hangja hallatszott: — Halló, ti ördögök! Maradjatok a korlátnál! A fegyencek nem hagyták rögtön abba a kínzást. Lassankint hagyták ott Sasubrinát és mindegyik elmentében még egy rúgással búcsúzott tőle. Amikor elmentek, ott maradt Sasubrina a földön fekve. A mellével lefelé feküdt, a vállai remeglek, — talán sirt — köhögött és köpött. Aztán óvatosan, mintha attól félne, hogy eltörik, feltápászkodott a földről; balkezével megtámasz- kodott, behajlitotta egyik lábát, leült a földre, szűkülve, mint egy beteg kutya. — Tetesd magad! — ordított fenyegetően a vöröshaju. Sasubrina megfordult és gyorsan felállt. Aztán szédülten a börtönfal felé fordult. Egyik kezét mellére szorította, a másikat előre nyújtotta. Nekitámaszkodott a falnak és állva hajtotta le fejét. Köhögött . . . Láttam, hogy sötét cseppek hulltak a földre; jól lehetett látni a börtönfal szürke hátterében, ahogy gyorsan megjelentek és eltűntek ezek a cseppek. Hogy az állami épületet ne plszkitsa be vérével Sasubrina, mindent elkövetett, hogy a földre cseppenjen és ne érje a falat. Kinevették . .. i A macska azóta eltűnt. És Sasubrina nem pró- ■ áila többé a börtönlakók figyelmét magára terelni. Az Atlanti Óceán kék szalagjának különös sorsa Az angol kitüntetés létesítése óta nem tud elsőségre jutni angol hajó
