Prágai Magyar Hirlap, 1936. július (15. évfolyam, 148-173 / 3997-4022. szám)

1936-07-19 / 163. (4012.) szám

<pi«<MÍV^o^AfcHnaíaE!

1936 julius 19, vasárnap.

Csodáét v<M$áa>

Irta: Kovács Endre

Könyvolvasó ember előtt nem lehet kétséges, hogy korunk uralkodó irodalmi műfaja a regény. Ez a származását tekintve plebejus műfaj, melynek tulajdonképpen nincsenek is szigorú értelemben vett műfaji szabályai s mely mondanivalóját tekintve is legalább akkora változáson ment keresztül, mint a dráma, a regényes életrajz mellett még a leginkább meg tudja ragadni a modern ember gyorsan illanó érdeklődését. A mai regénytermelés elképesztő áradata mellett aránylag el-j enyészően csekély azoknak a könyveknek a száma, melyek a regény formai és tartalmi fejlődéséről, tehát a regény életéről adnának számot és az olvasó számára elméleti tájékoztatót nyújtanának a mai regény áttekinthetetlen özönében. Az irodalmi kritika, mely helyenkint még vegetál, nem teljesítheti ezt a feladatot, hiszen a krimegállapitással, hanem tovább megy és regényeit ezen az uj idő-mértéken építi fel.

Szerb Antal említett tanulmányikötetének érdekes fejezete, ahol a szerző azt bizonyítja, hogy a modern regényirodalom leszámolt a naturalista iránynak azzal a beképzeltségével, ami elhitette az írókkal, hogy megismerhetik a valóságot úgy, ahogy az „ansich“ fennáll s levonván a konzekvenciákat a modern irók visszatértek a regény ősi motívumához, a csodához, magához a csodálatoshoz, a rendkívülihez. Ez valami uj, ami ha csakugyan igaz, sok előítéletnek, meggyökeresedett balhitnek és elméleti tévedésnek szegi nyakát. Maga az elgondolás nem légből kapott, amit Szerb Antal számos példával igazol. A regény csakugyan sohasem nélkülözte a misztikus

A „HANZA{< szövetkezeti árúközpont Galántán azonnali belépésre

három munkaerői keres

és pedig először mezőgazdasági osztályához gazdasági akadémiát, vagy felső gazdasági iskolát végzett, a szlovák nyelvet szóban és Írásban biró tisztviselőt, másodszor gyors- és gépírót (csakis férfit) szlovák nyelvtudással, harmadszor italosztályához szakképzett likőrfőzőt, aki a borkezelésben is jártas

írásbeli ajánlatokhoz fénykép is melléklendő.

tikus szeme rendszerint egy bizonyos könyvre irányul s a kritikusi aprómunka nem nyújt áttekintést az egész felett,

Egy magyar irodalomtörténész, Szerb Antal most kísérletet tett arra, hogy a mai regény- termelés áramlatai alapján képet nyújtson a regény helyzetéről. Könyve, mely „Csodák és hét- köznapok“ cimen jelent meg, nemcsak hogy áttekintő és plasztikus képet alkot az egyes nemzetek regényirodalmáról, hanem szempontjaiban egészen eredeti és ellentmond az általános felfogásnak A szerző meggyőző módon bizonyítgatja, hogy a modern regény legjellegzetesebb tulajdonsága a háború utáni szellemnek megfelelően a mítosz, a csoda iránti érdeklődés. A regény örök tárgya eszerint az elmélet szerint a fikció, a csoda, mint ahogy a regény hajdani kese, az eposz is rendkívül sokra becsülte a csodás elemet.

Szerb Antal elmélete megkísérli összefoglaló szempontok szerint ítélni meg a mai regényírás sokfelé ágazó szárát. Régebbi korokban az ilyen összefoglaló törekvések bizonyára jóval kevesebb nehézségekbe ütköztek. Évszázadok alatt a regény, mint valamennyi irodalmi műfaj, — kiásta a maga medrét és ez a meder elég széles volt ahhoz, hogy minden uj törekvés helyet szoritson henne magának. Ha megfigyeljük például a tizenkilencedik század regényeit, tehát gyermekkori kötelező olvasmányainkat, azt látjuk, hogy ezek mind megegyeznek valamiben; a közös meder, a korszellem közös törekvései, a levegőben lógó eszmék és irányelvek, rányomják bélyegüket minden korabe’i műre. Ez a közös szellem aztán lehetővé teszi a skatulyázást, az irodalomtörténeti osztályozást, melyet ma általában enyhe megvetéssel szokás emlegetni. Ha azonban az ilyen skatulyázás létrejött, úgy bizonyos, hogy nemcsak az irodalomtörténészek voltak a hibásak benne, hanem a müvek is melyek — hogy úgy mondjuk, — eltűrték az osztályozást. Az egyes koroknak megvolt a közös modora, melyet az irók egyéniségük szerint variáltak, megvolt a közös korszellem, mely ha negatív módon is, de minden müvet szükségképpen átitatott s az utókornak elég volt annyit mondani, hogy realizmus vagy romantika, hogy ez a látszólag szürke, irodalomtörténeti elnevezés a képzetek egész sorát váltsa ki az egyes müvekkel kapcsolatban.

Az irányoknak ez a könnyen definiálhatósága, a közös meder, a közös atmoszféra az 19G8-ik év körül válságba kerül. A század elején francia földön merész újítók lépnek fel, akik elhatározzák, hogy felszabadítják a regényt mindama sál-1 lángtól, ami elmúlt korokban rátapadt, megreformálják a kifejezés eszközeit, kitágítják a regény már-már szűk határait, egyszóval uj műfajt teremtenek. Ezek a lázadó regényíró nagyságok ma már javarészt irodalomtörténeti fogalmak, Proust és Gide neve hovatovább olyan klasszikus csengést kap, mint Flauberté vagy Balzacé, munkájuk eredménye azonban s vele az uj regény megszületése korunk legidőszerűbb irodalmi problémái közé tartozik. Az uj irók legkiválóbbjai nemcsak szerencsés kezű továbbfejlesztői a regényírás hagyományainak, hanem valóságos forelemeí, hiszen nem kis mértékben éppen a cső dálatosnak, a nem mindennapinak köszönhette nagy népszerűségét. Jött azonban egy kor, a modern felvilágosodás kora, amikor az emberi megismerés hatalmas mértékben világította be az eladdig ismeretlen területeket s ez a megismerési törekvés rányomta hatását az irodalomra, a regényre is. A nagy realista Írókat az a törekvés vezette, hogy aprólékos pepecselő munkával szinte lemérjék az emberi lelket. Ezt a lélekábrázoló munkát éppen a franciák végezték legimpo- nálóbb pontossággal, Flaubert a Bovárynéban és Balzac számos regényében, melyben a pénzért és vagyonért tülekedő francia kispolgár gyilkos szatíráit örökítette meg, nem is száz évvel utánuk megint a franciák azok, akik kimondják az Ítéletet efölött az arpólékos és szerintük hiábavaló munka fölött. A realista regény cselekménye a jellemek rajzából és megokolásából folyt, a hősök így vagy úgy cselekedtek, de nem szeszélyből, hanem szükségszerűségből, jellemükből folyó következményképpen. így cselekedtek, mert igy kellett cselekedniük. Gondoljunk csak Kemény Zsigmond regényeire, ahol emberi sorsok pusztulnak el egy látszólagos egész jelentéktelen momentumom, ami azonban annyi oldalról van előkészítve

MBW

megokolva, hogy bekövetkezése elkerülhetetlen. A modern regényíró lázad ez ellen a lélektani pontosságú előkészítése ellen. Alaptétele szerint az emberi életben számtalanszor történnek velünk olyan dolgok, amik egyáltalán nem folynak logikusan jellemünkből, hanem véletlenül esnek meg néha egy abnormális ötlet eredményei, néha pedig egyáltalában nem tudunk róluk számot adni magunknak. Az ilyen elvétve megtörténő eseményeket a régebbi regény száműzött, mivel mindenben a tipikust, a logikusát kereste. A mai regényíró készségesen ad helyet az ilyen momentumoknak, ha azok munkájában segítségére vannak. Amint látjuk, a modern regényíró lemond arról, hogy az életet úgy ábrázolja, amilyen s helyette arra törekszik, hogy olyannak láttassa, amilyennek egy adott pillanatban és adott körülmények közt a regény Írójának feltűnt. Kinek nem jutna eszébe itt Kant és a Ding an sich, a világ jelenségvoltának ismert tana.

Közeledünk a modern. regény csodakultuszához. A rendkívülinek, a csodásnak, a nem mindennapinak keresése részben már abból folyik, amit eddig mondtunk a modern regényről. Az uj irók elvetették a régi időszemléletünket, James Joyce Ulyssese ezer oldalon át tárgyalja egy nap történetét, elvetették a világ megismerhetőségének hamis hitét, lemondtak a világ realisztikus ponosságu ábrázolásáról, innen már csak egy lépés, hogy a mindennapi élet sablónja helyett a szokatlant keressék. Ez a szokatlan számos formában hatja át a modern regényírást. Megtaláljuk mint földrajzi exotikumot és megtaláljuk, mint lélektani csodát. A naturalizmus szürkesége bosszulja meg magát itt helyenkint már-már a különcködéssel határos csodakultusszal. Áll ez elsőirta: Bibó Lajos

Ugv fuj a szél, hogy parttól partig barázdákat hasított a folyó hátán.

A legény, János, az innenső részen állott. Nézte a tajtékos vizet, a szürke eget, nézte a viharos, nehéz tavaszi éjszakát.

Alant su6torgott a viz. fent szakadozott felhők robogtak. Odaát ahol Julis, a lány várt Jánosra, zúgtak a fák.

A legény darabig még várt, akkor megindult és lekerült a part alá. Vizre tolta a könnyű csónakot, evezni kezdett a vízre boruló fák alatt.

— Hm — mondta, hogy nekivágott a csónak orrának a tajtékos hullám.

Yiz ellen evezett, part .mentén, mivel itt kint nem volt olyan erős a viz sodrása.

A hullám csobbant, a hab loccsant, a bangók visszaverődtek a part alól.'

Mintha följebb csónak oldalához vágódott volna a viz.

Mélyebbre eresztette az evezőjét, meghajolt és bekvfigyelt az éjszakába. De nem hallott semmit, csupán a viz háborgott haragosan tovább.

Lassan elérte a csőszkunyhót. Az evezőlap át o t behúzta egészen a csónak alá. A csónak fordult és fftlft nrrá.va.1 i.ránvt vett, a túlsó .nartnak. János

radalmárok, akik teljesen élőiről kezdik a regényírás alapgondolatát. Hogy mennyire nagy volt az újításuk, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a mai európai regényírás legkiválóbbjai éppen az ő általuk felfedett uj látásmód alapján írják müveiket. Proust például uj alapokra fektette az idő teóriáját. A régebbi irók, mint tudjuk, egy naiv időszemlélet alapján dolgoztak. Az ő időszámításuk szigorúan ragaszkodott a naptár időszámításához, ahol egy nap 24 órából, az óra pedig 60 percből áll. Ezzel a mechanisztikus időszemlélettel szemben áll a Bergson által felfedezett valóságos idő, a durée réelle, az az idő, amelyet az ember belsőjében él át.

Ez a valóságos, belső idő azonban majdnem sohasem egyezik meg tartambelileg a naptári idővel. Tudjuk, hogy vannak órák, melyek az egymásrazuhanó cselekvények súlya alatt felérnek egy eseménytelen nappal Is, viszont van úgy, hogy napok múlnak el, amikor nem történik velük semmi. A modern iró, elsősorban pedig Proust, azt a valóságos időt teszi meg időszámítása alapjául, ennek az írónak a számára nem minden nap és év bir egyforma fontossággal. Proustnál egy óra leírása 150—200 oldalt is betölt, inig máskor éveket ugrik át néhány sorban. Az idő tehát relatív — mondaná a modern ember, a modern iró azonban nem elégszik meg ezzel a

itt lent kanyarban volt, a kunyhón túl nem látta a partot. Pedig onnan most tisztán klehallat- szott az idegen evezőosapás.

János legalább is hallotta., mert ez itt az orrán és most már teljes erejéből nekieresztette az evezőt.

A kemény, nehéz húzások alatt csaknem meghajlott az evezőlapát. A csónak orra táncolt, sü- lyedt, meg emelkedett, mert itt már vágott a szél és a viz sodrán megtört a tajtékos hullám.

Sötét volt a viz, sötét az éjszaka, de János a sötétben is jól látott. Előbb a fülével látta a hangokról, amiket hozzávert a szói, hogy felülről csónak ereszkedett alá és nekifordult az is a túlsó partnak, aztán a szemével is látta. Mert borult időben, hoklvilágos éjszakán, a sötét is vet árnyékot.

János ezt az árnyékot látta.

Evezett ő is, evezett amaz is, a szél meg eivi- tott tovább. Aliikor a két csónak összetalálkozott.

A folyó közepén, úgy kiáltásnyira egymástól.

Amaz, a másik, a föjjürül való legény, Péter eresztette halkan a szél szárnyára.

— Tó vagy?

Jánosban sötéten áramlott a vér.

— Én. Ki más — fordult vissza.

Magának mondta, mert hangját elkapta- a vihar, a másik úgy sem hallhatta.

Nem is hallhatta, mert megint nekieresztette a víznek a lapátot.

János most már egyenesen neki tartott.

— Hát té? — bocsátotta le az evezőt, amikor egy tarajos hullám egész közel lökte a két csónakot egymáshoz.

Amaz ereje minden megfeszítésével küzdött az árral.

— Varsát vetöttem ki az este odaát, — mondta elborulva.

Jánosban ölő indulat csapkodott. Hazudik ez a bitang, most, Juliéihoz igyekszik. Már régen töri magát a lány után.

Megint lebocsátotta az evezőt. Húzott rajta.

— Varsát? — mondta rekedten.

A másik alatt billent a csónak.

■— Azt — mondta kihívóan.

— No majd mögnézzük.

— Mögnizhetöd.

A szél úgy látszott fordulni akart, mert egyszerre három felől is vágni kezdett. Hullám bullámra hágott és átcsapott a két csónakon. Egymás iránt haladtak. Ha az egyik farolt, farolt a másik is. úgyszintén szökkenni is egyszerre szökkent csolnakuk a habokon.

A veríték szakadt Jánosról is, meg Péterről is Zihált mindkettő, emésztő tűz lobogott mindkettőjükben.

— Jobban nem tuc? — acsarkodott János a szélre, amikor derékba kapta a csónakját, hogy felborítsa.

— Tengörrel gyere, — csikorgatta fogát Péter, amikor egy hullám félig eltemette*.

A két csónak veszett, lázadó dühvei küzdött tovább a viharral.

János fújt, Péter hörgött.

Akkor Péter, nem messze a parttól, ott, ahol legmélyebb volt a viz, iszonyú káromkodással felhördült.

— Hej, azt a! . < *

János odariadt.

— Na?

Péter kezében csonk volt. Kettétörött az evezőlapátja.

János odaorditott:

— Megájj!

Péter felállt a csónakban. Érezte, — vége, nincs segítség, örökre elveszett. És ebben az utolsorban a francia és az angol regényre s most legújabban a német irók nagyrészére is. Az orosz és az amerikai regény ma még meglehetősen távol áll ettől a csodakultusztól. Az orosz irók kevés kivétellel a szovjet mai állapotát igyekszenek irodalmi formákban kifejezni, mig Amerikában a szokatlant még inkább csak Faulkner vad haj- szájú izgalmas regényei jelentik, mig az irók javarésze a külső valóság reális ábrázolását tartja szem előtt. •

Korunkat a nagy átértékelések korának szokták nevezni és nem egészen jogtalanul. Az átértékelés nagy irányváltozást is jelent és az irodalom hűségesen mutatja ezeket az eltérési folyamatokat. Abban a ritka szerencsés korban élhetünk, amikor a klasszikus és modern drámát mindenestül elnyeli a revüoperett, a szemünk előtt támad életre az újságok tárcarovataiból a novella és a regény sohasem sejtett kalandokra induL Mig azonban a novella kifejezési területe meglehetősen szűk, a modern regény formában és tartalomban határtalanul kiszélesedett. Egye9 jelenkori irók regényeiben ma már azt sem tudjuk pontosan, hogy hol végződik a tanulmány és hol kezdődik a regény, hogy a cselekvény folyamából azután a filozófia görcsös fái meredezzenek elő vagy a modern ember megmagyarázhatalan lelki és érzelmi élete kapjon művészi eszközül kifejezést. Látjuk elmosódni a határterületeket, uj és uj öszvérmüfajok születnek, melyek a regény és életrajz, regény és tanulmány párosodásából álltak elő, mindez azonban nincs kárára a regénynek, mely minden szellemi válság ellenére is él és prosperál, bizonyítván ezzel, hogy az emberek javarészében a megkopott életformák ellenére is él a vágy a nagy kalandok és kockázat iránt.

só pillanatban, az élet utolsó lobbanásában, az eleveszett világ utolsó szirtfokán nem a halál borzalma mart belé, nem az elmúlás vad fájdalma 6ikoltott benne, hanem a düh, az öldöklő indulat, hogy alulmaradt, vesztett és háborgó erejét nem zugathatja meg a másik fölött.

Kimondta hát, amit idáig elhallgatott, még pedig úgy, hogy egyetlen szóval lebunkózza a másikat.

— Most már möbeccl Vár a . . .

Kimondta a gyalázatos szót és ebben a pilla- nitban megingott. Akaratlanul is előrekapott, de már későn. A csónak megbillent, utána hirtelen felborult. Péter fejjel előrebukott bele a hullámokba.

János felüvöltött:

— Pétör!? . . .

A csónakot elkapta az ár és vitte magával. Nyomában összfutottak a habok.

Most kar emelkedett elő a vízből, utána fölbukkant Péternek a feje.

Az arc már dermedt volt, de a szemek még éltek és a sötéten örvénylő szempárban az imént kimondott szó állati dühe izzóit.

Hullám csapott föl, aztán Péter alámerült. János nézte a vizet, fogta az evezőt Akkor egy hullám oldalba kapta a csónakját.

Hej! ... — nyögött bele a viharba keserű lázadással és két kézre fogda az evezőt.

Szédült, amikor partot ért. A füle zúgott., az agyában parázségetés szúrt.

Arcán az engesztelhetetlen halál ült, amikor bekopogtatott a lányhoz. Az kiszólt a kocogta- tásra.

— Ki az?

János az orrán keresztül fújta:

— Én vagyok.

Odabent kigyiult a mécsvilág. Az ajtó halkan kitárult.

Julis halotthalványra fehéredett, amikor megpillantotta.

— Maga az? — rebbent el hideglelősen az ajkáról.

— Én — nézett bele a szemébe János, behajtva maga mögött az ajtót.

Julis nem tudta levenni róla a tekintetét. Az ágyhoz hátrált, ott leereszkedett az ágy szélére.

Kint sikoltott a szél, zúgtak a fák, harsogtak a habok, a vihar rázta a házakat.

Julisnak reszketett a szája*

— Hogy ilyen időbe . . . Minek Is kísérti az Istent, — reszketett fel benne a vad félelem.

János az asztalhoz ment, ott leült. Nézett kifelé az ablakon a sötétbe.

Hallgatttak. Magúik sem tudták, meddig.

Akkor János megszólalt:

— A varsát, a Pétörét, majd röggel nézd mög, mer ti hónap nem gyün — mondta a fogai között.

Keveset várt, aztán felállott.

— Mék ... — mondta rekedten. — Mék,„ mer várnak odaát.

S ment, ment vissza a túlsó partra, most már szél iránt, amely segített hajtani a csónakot.

4

Uiánr a íiiszám