Prágai Magyar Hirlap, 1936. június (15. évfolyam, 126-147 / 3975-3996. szám)

1936-06-28 / 147. (3996.) szám

'VmüMI v SA&VAR-M 1 RLiAí?

1936. június 28, vasárnap.

SZLOVENSZKÓ

Az alábbi cikk eredeti nézöszögből világitja meg a főváros és a vidék viszonyát. A cikkben nemcsak jellemzés, de birálat is van. Mi a jóakaratu bírálatnak akkor is hívei vagayunk és számára akkor is helyt adunk, ha a birálat történetesen bennünket érint. Mert megvilágítja a dolgokat és a fogalmak tisztázásához vezet. Az érdekes, bennünket rendkívül közelről érdeklő témára különben alkalomadtán még visz- szatérünk.

Van a PMH-nak egy kedves rovata, mely a lap páratlan, úgynevezett „meleg" oldalára való tördelésével és a „kenyér"-betütől elütő, kurzív szedésével minden hangzatos fejeim nélkül is szinte kínálkozik az olvasó szemének. Szeretem ezt a rovatot. Olyan témák kívánkoznak beléje, amelyele vagy nem értek el egy vezércikk fontosságáig, vagy vezércikké való földolgozásukra nem jutott idő a szerkesztőségi lázas munka iramában. —'Nem tanit, de gondolkozásra késztet, nem az a fontos benne, amit leirí a cikkíró, de ami a sorok között marad. Sokszor a ki nem. mondott szó többet beszél, mint az aprólékosan leirt gondolat, körmönfont okoskodás, sokszor a gondolkodásra való rávezetés helyesebb pedagógia, mint a szájba-rágás, szajkóztatás.

Talán még egyik ilyen névtelen-rovaí-cikk sem kapott meg úgy, mint Borsody István „Sziovenszkó" cimü írása. Nem azért, amit megírt benne, de ami kimaradt belőle. Ami miatt nem lett a Prágában: „Városban" élő, világosan látó, komoly éíetfölíogásu, borotvaéle;: logikájú újságíró, nem, publicista Szlovenszkón: „Vidéken" szerzett impressziója — vezércikké. Komoly, mélyenszántó, a felötlő és fölvetett kérdést gyökeréig föltáró tanulmánnyá. Borsody István „Prága fényeit", „a Wilson-pályaudvar üvegcsamckának nagyszabású előkelőségét", „a nagyváros csábitó sejtelmét", „varázsát" hasonlítja össze Sziovenszkó „vidék" jellegével, melybe egy éjszaka gyorsvonat! száguldása alatt belecsöppent, beleébredt, A városi ember elismerő, de egyúttal vállveregető lekicsinylésével dicséri a szülőföldjét, Szlovenszkót, mely „vidéknek számit". Melegségre hangolja a közvetlen találkozás révén föltámadt emlék, az „őszinte, természetes, tiszta képek", „borongó hegyek, lágy sikok" képe s szinte riadó féltéssel dobban meg a szive, ,,ha arra gondol, hogy a Vidék nemcsak szépséget jelenthet, hanem elzárkózott- ságot, kikapcsolódást a mozgalmasan hullámzó élet aktuális áramlásából, elernyedést, elfeledke- zést, társadalmi szempontból igen nagy veszélyt: az emberek tunyaságát, passzivitását, nemtörődömségét és közönyét..." — Mennyire igaz mindez, mennyire fájó valóság nemcsak egy nagyvárosi, hozzánk, vidékiekhez csak le-ie- ránduló kedves rokon szemében, de a szloven- szkói vidékiességben benne élő, mondjuk meg őszintén, bele is zápuíó, szárnyaló vágyait elaltatott szlovenszkói magyar „eníellektüell"-nek is Mi nemcsak megfigyelhetjük ezt a vidékies megállotíságot, de átéljük minden kínját, nemcsak ráébredünk a narancssárgás hajnalhasadás- ra, de éjjel se tudunk aludni, nappal is egyetlen égő gondunk, nem egy cikk megírására szánt félóra hosszat, de hosszú, álmos, szürke hónapok, évek során.

... „De"... A „Vidék" bájairól leirt diíi- rambusok után, fordulópont a cikkben ez a „de", legyen szabad nekem is éppen olyan féltő aggódással leírnom azt, hog3/an látja ez a „vidékiesség álmában" ringatózó Vidék a „Várost" s hogy szemlélik a vidékiesség lenyűgöző, kínos vergődésére ráébredt, a passzivitás veszedelmes- ségét öníudatositó s a kisebbségi társadalom haladását, jövőjét mozgatni akaró emberek,

„A csöndes Vidék veszedelmes is lehet, ha elfelejtteti velünk a világ, a Város életét, mozgását." — Az az első kérdésem: nincs-e ebben távlati tévedés? Vájjon Prága csakugyan a „v i 1 á g o t" jelenti a szlovenszkói magyarságnak s élete, mozgása elősegitheti-e az itteni Vidék életét, mozgását?

Igenis, lehetne Prága, többszázkilométeres ex- centricitásában is világitó torony a magyar Vidék zátonyok között vergődő élethajója számára, ha követné más nagyvárosok történelmi példáját a Város és Vidék viszonyának tisztázásában s a vidék életének irányításában és nevelésében,

Mit tett például Pest a háború előtt a vidék segítségével és segítségére. Felszívta a vidék alkotó erőit, megnemesitette őket, világtávlatokat nyitott meg előttük és — visszaadta őket a vidéknek. Előbb magyarrá lett maga is tőle, nemcsak nyelvében, de érzésében is és öntuda- tositotta, kiművelte a vidék társadalmának magyarságát. Előbb csak szellemszálakon, újságon, könyvön keresztül, ma már tényekben és tettekben, személyekben is. — A mai magyarországi magyar vidék igy lett a világváros tüzének szinte reléállomásaivá s ha föl lehetne mérni a szellemi munka energiáját kilowattokkal, talán kisebb a vidéki városok kisugárzó körzete, de a program, az életmód, a tartalom és az életforma, törekvés és stílus ma ugyanaz Debrecenben, Szegeden, Pécsett, vagy akár Miskolcon, Szolnokon, Tatán is, mint Pesten.

A szlovenszkói „Vidék" nehézsége, hogy nincsen ilyen vele egyhangolásu leadóállomás, mely a vidék alkotó erőiből táplálná programját, hogy visszasugározza a vidékre, önmagától a Vidék csak annyit tehetne meg, hogy maga fogja össze erőit, de erre nincs mód, elég, ha

arra a keskeny sávra gondolunk, ahol a magyarság Sziovenszkó és Kárpátalja legalján lakik s ez is háromszor szakad meg a beléjeékelődő szlovák nyelvterület határig húzódása által.

Kétségtelen, hogy „A Városnak" meg lenne ugyan az a hivatása, hogy excentrikus és tekintélyt biztositó helyzetéből megszervezze és egy eredőbe fogja a földrajzi tagoltságból folyóan szétágazó erőket. És ebben az összjáíékban a vezető szerepet éppen a Prágai Magyar Hírlapnak kellene vállalnia. Annak a kis magyar kolóniának Prágában, amely bár sohasem fogja A Várost, mint olyant, a szlovenszkói magyarság szellemi vérkeringésében szívvé varázsolhatni, de mégis lehet a szív szerkezetét mesterségesen utánzó szivattyúvá, amely egy technikai alkotás pontosságával és az élő szív szervi betegségeitől mentesítve, kellene, hogy végrehajtsa ezt a véráramlást a Vidéktől a Városig és vissza. És — tegye a kezét a szivére a mi prágai mesterséges szivünk — megtette-e ezt? ■— Borsody István nagyon okos, meleg, féltő cikke eleven bizonyítéka, hog}? még nem. Prága csak a szlo- venszkói élet felületén szembeszökő tényeket látja meg, nem a lényeget. Csak a verejtéket,

nem a vért, amely azt kiválasztotta magából. Csak a pulzusunkat fogja tapintó kezével, nem hallgatja a szívdobogásunkat. Csak Prága vakító fényeit hasonlítja össze Sziovenszkó, felhőkkel viaskodó, sápadt-vörös hajnalhasadásával s nem gondol azzal, hogy nemes oltógallyat csak azonos fajiságu vadócba lehet besarjaztat- ni. Rózsát rózsába, almát almába s a szlovenszkói magyar kulturvadócot csak magyar kultur- nemes ággal lehet fölnemesiteni. Sőt, ha ez az aránylag csak kézügyességet föltételező művelet lehetetlen, magának a vadócnak áldozatos ápolása s a termés szigorú szelektálása révén lehet elérni a természetes nemesítést.

A kisebbségi kulturéleteí, a „mozgalmasan hullámzó" magyar életet csak önmagából lehet kisarjaztatni, nem azzal, hogy mint érdekes megfigyelést, mint egy hajnalba virradó éjszaka poétikus impresszióját a statisztika mesterfogásaival megcsillogtatják előttünk, de úgy, ha a prágai magyar kolónia a szó szoros értelmében belenyúl a szlovenszkói magyar szellemi életbe, beleéli magát vágyainkba, vergődésünkbe és szlovenszkói, sorsproblémán dadogó — lehet, esztétikailag kezdeíleges — Írásoknak is helyet ád. Sziovenszkó nemcsak piac egy napilap számára s a PMH nem a Le Maiin, vagy a Daily News, amelyet többezerkilométeres távolságból is tekintélynek kell éreznünk. Tekintéllyé, minden szlovenszkói magyar otthon mindennapi kenyerévé csak úgy válhatik, ha leszáll hozzánk, naponta, szeretettel, csak nem azért, hogy maga is belezápuljon a szlovenszkói elzárkózottsáaba,

Nem akarok megőszülni!

„Ml tajreperator'

Csalhatatlan szer az egészséges, természetes hajszín visszanyerésére és az őszülés ellen való védekezésre. - Ezen híres, rég bevált hajviz nem festőszer és nem tartalmaz semmiféle festőanyagot. A haj magábaszivja ezen hajvizet és igy kellő táplálékot nyer, minél fogva az őszülő hajszálak rövid idő múlva egészséges, természetes színt és megfelelő sűrűséget nyernek. Erősiti a hajat és megakadályozza az őszülést a legmagasabb korig. Ara K6 ÍO.kapható: VSrösrák-Patikábaa,

BRAYISLAVA, Mihály ucca 24. szám.

Az elhunyt nagy magyar iró egyik legutolsó elbeszélése, amelyet halála előtt néhány héttel bocsátott a PMH rendelkezésére.

Kelemen harmincöt esztendős volt, Budán lakott, életjáradekát mindig- pontosan elköltötte, soha semmivel komolyan nem foglalkozott, oly későn kelt és oly korán feküdt, ahogy kedve tartotta, bizonytalan lépteikkel ballagott az életen, mint egy hídon, amely alatt gazdagon megrakodott hajók haladnak át, szerette a csípős tavasai levegőt, amelyben rózsaillatok úszkálnak, örült a semminek, amely harmonikus mozdulatlanságával ímegrögzitette az időt... egészséges, vidám fickó volt Kelemen, barátja a könyveknek, amiket hanyatfekve olvasgatott, a zenének, amit nem értett, de lustán és kéjesen élvezett s a szabadságnak, amit úgy csikart ki a sorstól, hogy egészen egyedül éldegélt a tultömött, szűk éts pezsgő városban.

Kelemen volt a legnagyobb ur ezen a világon. Eleven szobra a megelégedésnek, jólétnek, a" csendes, derűs, boldog igénytelenségnek. Archeológus volt tulajdonképpen. Tudósnak tartották otthon, a Svábhegy alján, örökbe kapott kis villájában, ahol egy öireg asztalos és hitvese látta el a házmester és takarítónő teendőit. E két komoly és áhitatos lélek tisztelettel beszélt a szomszédoknak Kelemen mérhetetlen tudományáról; Seller asztalos ugyanis a tudományt ama könyvespolcok után számította, amik keze alól élveknek során Kelemen ur részére kikerültek. Kelemennek csakugyan rengeteg terjedelmű könyvespolcra volt szüksége, hogy tudományait széip rendben, szakok szerint, nagyság szerint és bekötési táblák szerint elhelyezze. Alkotni Kelemennek nem volt szokása, olvasgatni is ritkán ért rá, minthogy soha semmi dolga nem volt ezen a világon; de ez is csak bölcsességét hirdette az ifjúnak, mert kétségtelen, hogy ha a tudományok tisztelete általánosabban elterjedne a fiatalok között, jóval kevesebb könyv látna napvilágot. Annyiban volt archeológus Kelemen, hogy a régiségekkel foglalkozó könyveket szerette a legjobban; minduntalan feltette magáiban, hogy egyszer, ha egészen rendbe jön önmagával, a letűnt korok kulturális emlékeit alaposan szemügyre veszi és rendszeres elmélyedéssel szakemberré műveli imagát. A dolog azonban nem volt sürgős, mert Kelement semmi sem kényszeritette arra, hogy valamivel siessen.

Tulajdonképpen csavargónak született Kelemen. Járni), kelni az életben, meg-megállni, szemlélődni, jó meleg délutánomkimt ingujjra vetkőzve, a felhőket nézni, esténkint tolongó embertömegek között asszonyokat bámulni, kerti vendéglőkben vacsorázni, könnyű borokból mérni kis mámort meríteni, futó kalandokban idegeit megfüröszteni, éjszaké n- klrnt fü tyű részve hazaballagni, lefeküdni, fal felé fordulni és elaludni... ez volt az az élet, amely Kelemen számára a boldogságot jelentette.

— ennek kínjait mi jobban érezzük, mint ő, — de, hogy kiemeljen belőle, vagy inkább segítsen nekünk, hogy a magunk erejéből kiemelkedhessünk.

Senki nálam jobban a PMH-t nem szereti. Senki jobban nem tudja méltányolni azt á hihetetlenül nehéz munkát, amelyet a prágai magyar kolónia elvégez, becsületesen és emberfölötti áldozatossággal. De mindaddig, amíg Prága és Sziovenszkó között nem épül ki a szerves és rendszeres szellemi kapcsolat, amig a prágai kolónia tagjai csak nyári szabadságra jövet a kontrasztot élik át Prága fényei és Sziovenszkó szürkesége közt, amelyre Csacánál ébrednek reá, — nem felelhet meg százszázalékosan ioazi hivatásának. SZIKLAY FERENC.

ágyba feküdt és elgondolkozott:

— Hej, Isteneim., milyen szép az élet. Lejövök ide a tengerpartra, min,gyárt találok egy asszonyt, akinek szép fekete szeme van, meleg, zengő hangja, puha keze és gyönyörű izmos, de gyengéd és finom testén úgy omlik le a ruha, nuiint egy vékony Diana-ibronzon. Isteneim, milyen gyönyörű az élet!

Kelemen a déli vendéglőben lakott, Eleonóra pedig a sziget északi sarkában, egy előkelő penzióban. Mindennap együtt voltak s éjjel, csillagok éber szemeláttára Kelemen hazak isért e szállodájába az asszonyt. Eleonóra ilyenkor Kelemen karjára dőlt és vonszolhatta imagát.

Kelemen kurjantani tudott volna örömében. Aiz asszony az ő karján.

Ettől kezdve más asszonyt meg sem látott a strandon. Nem is érezte, hogy férfi. Valami mennyei átszellemülés ment végbe rajta, kislányos szentimentalizmus feküdt a mellére és csodálkozott azon, hogy azelőtt még ezt az asszonyt nem ismerte, léha kalandokra pocsékolta férfias energiáját.

Az asszony is boldognak látszott. Folyton Kelement kereste és ragyogóan, tisztán, szívesen kacagott, ha Kelemen neki a szerelemről beszélt.

— Én is szeretem imagát, Kelemen — mondta gyermekes nyíltsággal s odasimnlt a férfiúhoz, mint egy dörgölődző bárányka.

Kelemen agya ilyenkor lángba borult és szerette volna magával vonszolni és halálos csókokiba fullasztani a gyönyörű teremtést. De nem merte. Várjunk! Majd! Mint gyermek, takarékoskodott az isteni csemegével, nehogy túlságosan hamar a végére érjen. A kezét csókolgatta, a haját simogatta, a derekát ölelgette és megfékezte idegeit, ha túlságosan megfeszültek. Várjunk! Csak a pohár szélét nyalogatta s kimondhatatlan fukarsággal nézegette a benne ragyogó tüzes asszu csillogását.

Egyszer, egy kora reggeli sétán az asszonyt társaságban pillantotta meg. Két-három ur, néhány hölgy és egy osoimó apró gyerek között. Az északi penzióban laktak valameny- nyien. Kelemen távolról nézte őket. Eleonóra egyszer kivált a társaságból és leült egy pádra. Egy férfi melléje telepedett. Látszott, hogy Eleonóra ideges és zavart. A férfi komolyan és hevesen beszélt vele. Kelemen nézte egy darabig, azután megfájdult a szive, visszafordult!, felment a szobájába és lefeküdt a díványra.

— Ejnye, fáj a szivem.

— Egy hölgy várja az urat.

— Mondja meg, hogy nem mehetek, beteg vagyok.

Néhány perc múlva uj kopogás. Belépett az asszony. Eleonóra. Nevetett. Ott állt az ajtóban, vörös barna ruhája szétterült a fehér ajtószárnyon. Gyönyörű volt.

— Féltékeny?

Ezen kacagott Eleonóra és odaugrott Kelemenhez, átfonta a nyakát és hevesen, hosszam, szenvedéi yesen m egcsókolt a.

— Most siessen. Menjünk.

Kelemen most már semmi egyébre nem tudott gondolni, csak a vágyaira. Éjjel kínosan fetrengett az ágyában s minduntalan az óráját nézte, hogy itt vam-e már az ideje a felkelésnek? Ostoba és erőltetett ürügyeket talált hajnali magányos kirándulásokra, hogy az asszony reggeli álmát, öltözködését és a strandon való ímejelenését kiibőjtölje. Aztán iépten-nyomon. követte Eleonórát, mint egy szomorú, sötét, baljóslatú árinyék.

%

■ J . v

JYliert van így l

Irta: Sarányi Miklósj

Egyszer, őszi délután, hűvös, szeles ídooen eszébe jutott, hogy jó volna a nyarat meghosszabbítani. Leutazott a tengerre. Ott lenn még tiszta, széip, száraz meleg nyár volt. A víz halkan beszélgetett a parton maradt kagylókkal. Csónakok imlbotyogtak az apró kikötőkben s egyikbe, csak úgy véletlenül, Kelemen is belekivánkozott. A csónakban egy magas, nyúlánk, barna hölgy ült, az arca üvegszerüen áttetsző s hamvas, kékesfehér bőrére halvány árnyékok telepedtek, minden ok nélkül. Nagy, villogó fekete szeme egy pillanatra Kelemen arcára tévedt.

Kelemen szép, komoly, sovány, barna ember volt. A bajusza puhán, hanyagul, selymesen lógott ajaka fölé, komoly, keskeny, szabályos, férfias profilja, fehér magas homloka és kissé ri'tkás puha haja általában érdekelte a nőket. Mozdulatain, szemének bársonyos, gyermekes, kiváncsi tekintetén meglátszott, hogy ezt az embert nem kínozzák elérhetetlen ambíciók, sértett mellőizések, titkos bánatok, kemény megpróbáltatások, hogy ez az ur azért él, mert kedve van élni, semmi egyébért. Ezt az asszonyok imingyárt megérzik és eszeveszett vággyal dobják magukat az ilyen ember mellére — mert tudják, hogy annak nincs más gondja, mint nekik maguknak, tudniillik végigjátszani az élet legfőbb ajándékát: a szerelmet.

Az idegen hölgy, akit Kelemen magáiban mingyárt elnevezett Eleonórának — hamar lekapta a tekintetét Kelemenről s a túlsó part sziklás körvonalait kémlelte. Kelemen, akinek mindig tiszta volt a lelkiismerete és nem félt sem a csalódásoktól, sem a megsziégyenü- lésektől, letelepedett a csónak padjára, szemben a hölggyel, levette a kalapját, udvariasan megbiccentette a fejét s finom, fehér, vékony kezével magamagára mutatva, megszólította a hölgyet:

— Asszonyom, ha megengedi, engem Kelemennek hívnak s csak úgy csavargók itt lenn a tengereken, mert kissé elszoimorod- tam, hogy fenn, északon, oly hamar vége van a nyárnak.

A hölgy lassan felemelte a fejét s tekintetével végigsimitottia Kelemen becsületes arcát.

— Jó.

Ennyit mondott az asszony és Kelemen felé nyújtotta a kezét. Kelemen megcsókolta a puha, barna kezet és megszorongatta a tenyerében.

— Azt hiszem beszélgethetünk.

... Így ismerték meg egymást ők kelten, két magányos .ember, a tengeren- Eleonóra nem mondotta meg a nevét s Kelemen pem volt kiváncsi semmire. De másnap imár korán reggel találkoztak s este újra együtt csónakáztak a vizen. Mire a hold felballagott a hegyek fölé, erős szél kerekedett, s a hölgy az imbolygó csónakban többször Kelemen vállárnak esett.

— Siessünk haza... szepegetit a hölgy és Kelemen levette a felöltőjét, az asszonyra terítette és hazakisérte a penzióba.

Azután maga is hazasietett, levetkőzött.