Prágai Magyar Hirlap, 1936. június (15. évfolyam, 126-147 / 3975-3996. szám)

1936-06-14 / 135. (3984.) szám

* íA%ílLAK.*rilKliAkí iyjo jumus 11, vasárnap. Ambrus Zolién öröksége Irta: Kovács Endre Milyen furcsa, hogy korunk, melyben az utókor méltán, láthatja a nagy ujjáértékelések korát, miközben rógeltemetett és elnémult lelkeket támaszt fel a feledés csendjéből, hogy a felidézett szellemek gondolathalma- zával vigye uj utakra a fejlődést, milyen im­ponáló felületességgel felejtkezik meg még élő nagyságairól. Ebben a hálátlan viselke­désben kétségtelenül az irodalom vezet. Nem tudom, egy egész korszakból hiányzik-e a kegyelet vagy az irodalom emberei vannak túlságosan elfoglalva saját ügyes-bajos dol­gaikkal, ami nem engedi meg, hogy a halot­takkal is foglalkozzanak? Úgy tanultuk, hogy a magyar írónak, ha életében beim is, de halála utám, amikor már nem állt módjában' jelentkezni a mindennapi és nagyon, is meg­szolgált kenyérért a magyar irodalom aszta­lánál, egész biztosan kijárt az elismerés pál­maága. Kétségtelen, hogy kell egy bizonyos idő áhhoz, amíg a halott iró kihullva a min­dennapos élet szükségletei és kellékei közül, könyvtári emlékké, halott szóvá, klasszikussá merevül. Nos, ez az idő a mi korunkban na­gyon szűkre van szabva. Még alighogy elte­metik az irót és a költőt, még alig, hogy meg­száradt fölötte a friss hant, amikor a köz­tudat már régen elintézte, irodalomtörténeti adattá, klasszikussá avatta. Szánalmas sors! A Nyugat egyik utóbbi számában Gyergyai Albert tollából olvasható Ambrus Zoltánról egy emlékező irás, melyet a szerző nyilván némikép amolyan emlékezte tőnek szánt a legi- fiatalabb nemzedék számlára, mely bizonyára nem olvassa már Ambrus Zoltánt. Ennek a nemzedéknek a számára Ambrus és talán Ambrussal együtt az egész háboruelőtti ma­gyar irodalom elavultnak tűnhetik fel, ami érthető is. Az élet és különösen a magyar élet az elmúlt húsz év alatt alaposan megvál­tozott. Van a szobáimban egy néhány régi Nyugat-szám mlég a 10-es évekből, azelőtt tét­len perceimben sokszor elővetten őket és belelapoztam. Ilyenkor mindig elkölt ben­nem a vér. Ez hát az úgynevezett modern irodalom és ezek a modern irói problémák. Visszásnak tetszett előttem, hogy azok a si­ma, jólfésült alkotások, melyek inkább mo­dorosaknak tűnhetnek fel, mint túl egyéniek­nek vagy — horribiie dictu — forradalmi ak­nák, hogy azok a rendes, irodalmi szempon­tok szerint elkészitett novellák, versek és regények forradalmat tudtak jelenteni a ma­gyar irodalomban! Meglepett a szellem fe­gyelmezettsége, az irói munkában való gyö­nyör, a játékos kedvtelés, az írók körülhatá­rolt mondanivalója, mely még akkor szigo­rúan szem előtt tartotta az irodalmi alkotás műfaji követelményeit, stilisztikát és esztéti­kái), az elmaradhatatlan csattanókat, a stílus zamatját és aromáját és éreztem, hogy a há­ború utáni irodalom messze elkanyarodott a ] sok évtizedes hagyományoktól. Mert Ambrussal kapcsolatban elsősorban ilyen, ma már látszólag jelentéktelen dol­gokról, irodalmi kellékekről, fölöslegesnek látszó diszitésekről és epitetonokról lesz szó. Kamaszgyerek lehettem1, amikor a tóparti gyilkosságot, Ambrus Zoltánnak ezt a felejt­hetetlen, örök szépségű munkáját elolvastam. Maga a cím izgatóan és sokat ígérőén lebeg­hetett a detektivregények után sóvárgó gye­rekfantázia előtt. A regényben, mint tudják, dehogyis történik gyilkosság. A nagyok éle­tét külsőségeidben utánzó gyermeki ész és vágy szüleménye az egész gyilkosság, mint ahogy a főhős eszményképe, Eszmeralda is a régi múlt századbeli romantikus színpadi al­kotások vértelen, papiros illatú démona. Ambrus Zoltán talán egy kissé a saját ifjú­ságát akarta megírni ebben az ifjúsági re­gényben és véletlenül vagy tudatosan a min­denkori fiatalság regényét irta meg. Ki nem heverészett közülünk a kocsiszínben vagy egyéb felnőttektől elrejtett titkos helyen egyetlen igaz barátjával, hogy mindenkitől elrejtve megtanácskozzák a felnőttek zavaros, nagy titkait, melyet a gyermeki fantázia dús történetekkel nagyit félelmetesen-elriasztóra és ki ne kivánt volna pusztán a nagy, fetnőtt- höz illő kaland kedvéért belekeveredni egy olyan csúnya históriába, mint egy tóparti gyilkosság, melynek megszületése, kitalálása a gyermeki fantázia mesteri müve? Mi, gye­rekek, akik a háború kellős közepén éltük a gyermeki évek boldogságát, melyet nem keseríthetett meg az sem, hogy, hogy nem messze tőlünk igazában ment a játék, ahol gránátok és srapnellek mutattak olyan szán­játékot, melynek borzalmasságát neon érte el a mi szűk képzeletünk, mi még nagyon tud­tuk élvezni a tóparti gyilkosság édes roman­tikáját. Ezt az első, öntudatlan találkozást imég egy követte, sok évvel azután, hogy az Ambrus Zoltán könyve hatására megalakítot­tuk, mi gyerekek, a halálklubot, ahol heti tiz fillér befizetés ellenében mindenki tag le­hetett lés ennek fejében tudomást szerezhetett olyan titkokról, melyek csak a mi fantáziánk­ban éltek, mondom, sok-sok évvel ezután találkoztam újból Ambrus Zoltánnal. Ekkor imár nem a gyermeki lélek bü ismerőije, ha­nem a jóhumoru iró tetszett, aki mellékesen olyan hatalmas regénykísérletben mutatta meg a benne rejlő nagy erőket, mint a Midas király. A regényről felesleges volna itt vitat­kozni, az irodalomtörténészek feladata, hogy mega'.lapítsák b enne, mi az érték és mi tör­melék, erőpróba, sikertelen nekifeszüiés. A kritikának igaza lehet: Ambrus valóban nem volt ujitó és vidéki történeteiben is, habár helytelen volna Mikszáth-epigont látni benne, nem nyújtott többet a vidéki környezet egy- egy jólmegilátott, sikerült humonu rajzánál, vidéki urak, színésznők és talán kokottok jellemképénél, de mindezt úgy, hogy az iró senkit sem akart bántani vagy megbotrán­koztatni. Ambrus Zoltán éppen úgy nem volt társadalom-kritikus, mint ahogy Mikszáth sem volt az és csak a mindenbe a saját, utó­lagos kívánalmait belemagyarázó, elfogult irodalmi kritika láthatja ebben a két íróiban olyan ostorozó szatirikusát a századvégi ma­gyar társadalomnak. A juvenalisi mondás értelmében, mely szerint nehéz nem szatírát írni, mindkét iró tolla sokszor kipécézi a je­len visszásságait, de mindez nem határozott irói programmal történik, mint Eötvösnél, in­kább egyik megnyilvánulása az iró sokat meglátó és ennek következtében sokat mieg- láttató tehetségéinek. Valami mégis marad, amiben Ambrus Zoltán kivételt, többletet és magányos szi­getet jelent az egész korabeli magyar iroda­lomban és erre a valamire Gyergyai Albert mutat rá a Nyugatban megjelent cikkében. Nem más ez a plusz, mint az az irói maga­tartás, amellyel Ambrus az irodalom problé­máihoz és magához az Iroda lomhoz, mint szent és iróember számára egyedül lehet­séges megnyilvánulási életformához viselte­tett. Akkoriban, míg élt és egyre inkább szeparálódva az uijább irodalmi áramlatoktól és mozgalmaktól, melyeket valószínűleg nem sokra becsülhetett ő, aki az irodalomban so­hasem a mozgalmat és a külsőséget, hanem a célt és a nemes eszközt látta, ez a maga­tartás talán különcködésnek számíthatott. Nem érdekes, hogy akkor, amikor a magyar irodalomban az uj irodalmi mondanivalók, a valóság reálisabb átérzése, helyhez kö­tött ebb s talán kevésbé irodalmi érzékelte­tése' kereste uj megnyilvánulási formáit, akkor Ambrus zavarhatatlan nyugalommal irta beszámolóit a francia irodalom belső palotaforrad almairól. Ezt az előkelő magányt sokfélekép lehet magyarázni. A kultúra hideg elefántcsonttor­POZSONYI SEEHOFFER NÖVÉNYBALZSAM Vigyázat a „Vörös-rák“ védjegyre. Sok orvos által ajánlva, mint kitü­nően bevált háziszer, rossz emésztés, ebből eredő fejfájás, eldugulás, máj baj, kólika, aranyér, vérszegénység, gyo­morbaj, étvágytalanság, bélrenyheség és sárgaság ellen. Készíti „VÖRÖS RÁK“ gyógyszertár Alapítva 1312. BRATISLAVA, Mihálykapu 24. Egy üveg ára K€ 5-— * A PMH április 26-ikí számában a fenti címen megjelent cikkemben röviden rámutattam az is­kolák mellett megalakítható szülői társulatok cél­jára, feladataira. Rávilágítottam arra, hogy mi az oka annak, hogy egy intézményt, s ezzel kapcso­latban lehetőségeket hagyunk kihasználatlanul parlagon heverni, csak azért, mert nem ismerjük fel a bennük rejlő értékeket, mert nincs, aki fel­hívja figyelmünket reájuk, aki Mrázzon bennün­ket, aki irányítson, tanáccsal, utasítással lásson el. Magyar testvéri szeretettel ajánlotta fel a po­zsonyi magyar iskolák szülői társulatainak szö­vetsége segítségét mindenkinek, szülőnek, iskolá­nak egyaránt a szülői társulat megalakulását, s a velük való rendszeres, együttes munkálkodást illetőleg. Amidőn ezt megígérte, s Ígéretét ez alkalommal is megismétli, "egy munkaközösségre gondolt, s ezen munkaközösségben örömmel, önzetlenül vállalja a vezetést, a munka irányítását. Mást nem is igein kivan érte, mint bizalmon, alapuló meg­értést, a jószivvel adott tanácsoknak követését, teljesítését, a megteremtett kapcsolatnak fenntar­tását és erősítését, s akkor megteremtettük azt az ideális, szeretettől átitatott nagy családot, amelynek legfőbb gondja a magyar gyermek jö­vőjének, becsületes, munkás életének és boldogu­lásának a biztosítása lehet csak A munkaközösséget azonban csak úgy teremt­hetjük meg, csak úgy jöhet az létre, ha mm- denki, akiben egy kis becsületes szándék, dol- gozni-akarás van, magáévá teszi ezt a gondolatot, és — ha csak egy marék homokkal is, egy kő­darabbal, egy téglával, egy kanál mésszel siet ezen épület alapjainak lerakásához, falainak fel­építéséhez. Tőlünk, a központból nem indulhat ki ismeretlen helyekre, ismeretlen emberekhez kü- lön-külön névre szóló felhívás, kérés, figyelmez­tetés, rábeszélés. Mi magunk is gyöngék vagyunk még, különösen anyagiakban. Pedig ilyen dolog megindításánál, megszervezésénél főfeltétel az a minimális anyagi, ami biztosítja a papirt, az Írást, a nyomtatást, a portóköltségeket, stb., stb. Mi nem kalkulálhatunk úgy, no, ennyit, meg ennyit áldozunk „reklámra11, ami majd busásan meg­hozza a gyümölcsét. Mi megkeressük az utat a rendelkezésünkre álló napisajtó, az egyes folyó­iratok utján, azok nagylelkű, jóindulatú készsé­gén keresztül. Szóltunk és szólni fogunk magyar testvéreinkhez a rádió utján is, amidőn előadás- sorozatban a szülői társulatok céljairól, feladatai­ról, a megalakulás módjáról, a megalakulás elő­készítéséről beszélünk. Más igazán nem marad most már hátra, mint egy kis érdeklődést mutatni az ügy iránt, kiván­csinak lenni, kiváncsivá tenni másokat is és még ez iskolai évben elhatározni, hogy a jövő iskolai évvel mindenütt megpróbálják: mit is lehet meg- valósítani majd iskolájuknál a szülői társulat in­tézményének a megalakításával. A szándékot a jövő Iskolai évben való megala­kulásra legcélszerűbb szövetségünknek (Bratislava- Pozsony, Védcölöp-ut 42, II. 16) már most beje­lenteni a jelentkezők pontos címének megadásá­val, azonkívül, hogy milyen jellegű az iskola (elemi, polgári, közép, stb.), hány tanerős, növen­dékeinek a száma, müködött-e eddig már vala­milyen formájában a szülői társulat, ha igen. mi­lyen munkát végzett? Szövetségünk ezen bejelen­tésre megadja majd az utasítást a szülői társulat­nak a jövő évben való megalakulását illetőleg, s a már majd szeptemberben megalakult szülői társu­lat bejelenti munkaközösségünkben való részvé­telét. Szövetségünk a munkaközösségben részt­vevő szülői társulatokat ellátja munkatervvel, uta­sításokkal, sőt kész előadásokkal is, megteremti a kapcsolatot az egyes szülői társulatok között is, köriratok,bán ismerteti majd egyes szülői társu­latok végzett munkáját, lehetőséget nyújt gondo­latok,nak, terveknek kicserélésére, egyszóval lelki közösséget akar teremteni a magyar szülők között az iskolán, a gyermeken kereszt ül. • Ezen, havonként rendszeresen kiküklenclő kör­levelekkel majd rövid utasításokat is óhajtunk adni arra nézve, mi legyen időről-időre a társulat elvégzendő munkája, mire szenteljen figyelmet a szülői társulatok vezetősége. Ezeket a feladatokat csoportosítanánk az iskolák tagozódása _ szerint. Miás munka vár a falusi elemi iskolára, mint a városira, más a polgárira, más a gimnáziumra. Bekérné szövetségnk ezenkívül. a már előbb is működő szülői társulatok eddig teljesített munká­járól a beszámolókat, kikérné véleményüket ta­pasztalataikkal kapcsolatban, hol és miben látták a legmegfelelőbb lehetőségeket a szülői ház és az iskola közötti viszony kimélyitésére, hatásossá tételére. Igazi munkaközösséget óhajtunk meg­teremteni annak a lehetőségnek biztosításával, hogy szövetségünkön keresztül kölcsönös bizal­mon alapuló kapcsolat létesülhessen egymástól akár több száz kilométerre fekvő falvak és váro­sok gyermekeinek szülei és iskolái között. Nem hiú ábránd, tűnő álomkép a szülői társu­latok munkaközösségének gondolata, de a magyar élniakarásnak, dolgozóiak aráénak, a magyar jövő megmentésén való fáradozásnak virágba szök­kenő bimbója, amely ne csak azt szolgálja, hogy mint virág gyönyörködtet majd, de amely meg­érdemli, hogy virágzásában is nemes célt szol­gálva, gyümölccsé érjék idővel. nyákban lakozó bölcs eIvómul a világ fokozódó zajától, mert untatja a sok fölösleges lárma. Az iró azonban csaknem személyes rokonság­ban van a közönségével s ugyanúgy rászorul arra, mint a közönség őreá. Itt nyilvánul meg az amibruszoltáni magatartás, az írás tényék nek és felelősségének tudatos felfogása, mely ij mint állandó parancs lebeg az alkotó szeme előtt és nem hagyja eltérni irányától, a vál­lalt munka súlyos felelősségétől. Ez az elő­kelő visszahúzódás nem a magányos zseni gőgje, mely mögött rendszerint illegális kí­vánságok, el nem ért vágyak tanyáznak, ez az író álláspontja a világ vad és érzéketlen tü- lekvésével szemben, a hivatásának tudatában levő művész öntudata, mely nem aljasodhatik el a környezettel és nem vegyülhet e'l az élet vásári zajában, hanem mindig megőriz vala­mit a nagy életforma bezárt világából. Az iró, ha csakugyan iró, sokkal tartozik önmagának és az olvasójának. Nem a mindenáron újat nyújtani akarás és neiji a különc lélek kerge bakugrásai vonzzák, hanem a vállalt feladat minden csalódásokon és megtorpanásokon át való megtartása, a kiegyensúlyozott szellem harmonizációs törekvése, mely kell, hogy tiszteletet keltsen a környezetben. Kétség­telen tény, hogy Ambrus Zoltán novelláit és verseit is megviseli az idő vasföga. Hiszen ezek az Írások egy olyan korban születtek, melytől ma már sok-sok évtizednyi szellemi fejlődés választja el az olvasót, a művész élet- problémáját azóta sokan és sokfélék ép fogal­mazták meg, a Giroflé és Girofla könnyed, huszáros levegőjét felkavarta a háború forgó­szele és a csiszolt, poentirozott francia novel­lisztika reakcióképpen nagy forradalmat ered­ményezett éppen az annyira rajongott és áhí­tott francia szépirodalomban. A bourgeti pszi- chológizáló regényről már Szabó Dezsőnek megvolt a lesújtó véleménye és a francia uj irói nemzedék bizonyára inkább vallja ma­gát Proust vagy még messzebbről Flaubert szellemi örökösiének, mint a „román psycbo- logique“ terjengős és nem mindig élvezetes atyamesterének. A magyar irodalomban sem igen találnánk irót, aki közvetlenül az amlb- rusi hagyományokat, stilusmodort vinné to­vább. Eltűnt ez az irodalom azzal a korral, mely létrehozta és egy" ideig nem valószínű, hogy akár mint irodalmi áramlat is, vissza­térjen. Mi hát az, amiért mégis állandóan emlékezni kell rá, az eltűnt kor emberére és mi az, amiben tanulhatna tőle az uj nemze­dék, mely már nem ismeri? A szellemi hivatás és igy az irói métier is sokat vesztett hajdani nimbuszából. Amióta az iró közönsége halandóvá egyszerűsödött, nagyobb a hajlam az irói pálya lebecsülésére. Ez a lebecsülés azonban kihat az íróra is. Az irói hivatás, mely még egy Ambrus Zoltán­nál „noblesse obIige“-szem követelményekéi jelentett, elveket, nagy és tiszteletreméltó el­veket, melyek egy életen át kisérték az alko­tót és alkotásait, az irói hivatás nem mindig jár együtt a;z életinek azzal az értelmezésével, ami olyan imponálóan tér vissza régi Írók könyveiből. Maga az íróvá levés sem olyan egyszerű folyamat. Áldozatokat követel és nagymérvű aszkézist. A kultúráért való oda­adás, a neki való élés áldozatát és hiú kis dolgokról való lemondást. Ha van valaki, akinek az életében szüntelenül megvalósul és hangot kér a kultúra, úgy az bizonyára az iró, az ambrusi értelmezésiben. Körülbelüli ez az, amit Ambrus a mai nem­zedéknek jelent. Egyre több kultúra utáni vágyat, egyre magasabb szellemi aspirációkat Egy tudománytalan kor barbár levegőjében a lehető legszebb örökség, amit iró adhat a hálátlan utókornak. Az újabb nemzedék az irodalomban nem az iskolák üres formai izmu­sát keresi, hanem azt a lényeget, ami az illető irót időkön túl is aktuálissá teszi s ami el­vitathatatlan kincsként száll nemzedékről nemzedékre, % 1 ii tűi* 1c munkaközösségiéért írta; Fisé Sir Imre, a pozsonyi magyar iskolák szülői társulati szövetségének elnöke

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents