Prágai Magyar Hirlap, 1936. március (15. évfolyam, 51-76 / 3900-3925. szám)

1936-03-08 / 57. (3906.) szám

1936 március 8, vasárnap. Az elvert Shakespeare Egy hir volt olvasható az elmúlt héten a la­pokban azokról a szomorú tapasztalatokról, amelyeket a staggione-színészek szereztek egy romániai faluban. Nevezhetjük e színészeket bátran vándorszínészeknek, még akkor is súlyos a tanulság, amelyet a világvárosok színészei és színigazgatói — sőt a világhírű szerzők is — elkönyvelhetnek a maguk okulására. Az történt, hogy a vándorszintársulat a ,,Lear király“-t játszotta a romániai községben, ahogy száz évvel ezelőtt is játszották e színészek elő­dei a nézők elődeinek ugyanezt a színdarabot és ahogy kissé nyugatabbra háromszáz éven keresz­tül játszották a közönségnek Shakespeare eme megrendítő szomorujátékát. Három évszázadon keresztül jó volt Shakespeare, most — úgy lát­szik — nem jó többé. A romániai színjáték kö­zönsége ugyanis nem lelte kedvét a meghason- lott apa szomorú vergődésében és nemtetszésé­nek egyre fenyegetőbb módon adott kifejezést. Végre is a találékony színigazgató az egyik szí­nészt küldte a függöny elé, hogy lecsillapítsa a háborgást, meggyőzze a nézőket az emberi tra­gédia léleknevelő hatásáról. A színész szerző gyanánt mutatkozott be, azt remélvén, hogy a szerző jelenléte tapintatosabbá és türelmesebbé fogja tenni a közönséget. Nem igy történt. Mi­alatt a színész szavakat keresett annak megérte- I Óvatosan és változatosan csinálják a keverést, nehéz dolog ez, mert ugyanaz a szin ném megy kétszer, erre már rájöttek, viszont nem szabad mélyen se markolni a valóságba, a főanyag csak viz és zselatin lehet, — ez a babona. A kiszol­gálás egyre nehezebben megy, az igazgatók egy­re inkább zavarba kerülnek. Az igazgatók lám­pával keresnek darabot, maguk adnak tippeket dramaturgnak és háziszerzőnek — ennek nyomá­ban fölbukkannak a pláoiumperek — s itt-ott már arra is fanyalodnak, hogy uj embert enged­jenek a műhelybe, hátha szerencsés keze van. Az újak azonban csak akkor nyernek bebocsát- tatást, ha az üzletileg bevált recept szerint dol­goznak és esetleg még higabbá, még könnyebben nyelhetővé teszik a jól és egyre jobban szerví­rozott nedűt. Az ember azt hiszi, hogy no, en­nél higabb már nem lehet és mindig kiderül, hogy lehet. És, sajnos, mindig a fiatalok, a szó­hoz engedett újak azok, akik az egyre higabb festékeket hozzák. A színház sokat emlegetett csődje szemmelláthatóan közeleg, mert a köve­tett ut zsákuccába visz, a sziruptól megcsömör- lött közönséget nehéz lesz megint a tiszta borhoz visszatéríteni. tésére, hogy a nézők nem csaptak rossz vásárt a beléptidijakkal, az emberek nekirohantak és összeverték a szomorú este vélt értelmi szerző­jét. Shakespearet tehát nemcsak kifütyülték, de meg is verték Romániában. Kár volna azzal mentegetni Shakespearet, hogy a színészek rosszul játszották el darabját. A falusi közönség nincs szokva jobb színészek­hez, képzelőereje viszont elég egészséges és ter­jedelmes ahhoz, hogy a rossz színészek játékán keresztül is élvezze azt a művészetet, ami neki való. A falusi közönség csak őszintébb, mint a városi, amely türelmesen végigunatkozza a ki­tűnő színészek játékát is és illedelmes sznobiz­mussal fegyelmezi magát egy ragynevü szerző­vel szemben. Pedig ha a falusi közönségnek nem kell a „Lear király", úgy nem kell a városinak sem. És valljuk meg. hogy nem kell. Ez a „nem kell" a városban úgy jut kifejezésre, hogy a vá­rosban nem is játsszák a „Lear király“-t. A fa­lusi népet tehát nem kell mentegetni, oktalanság azt hinni, hogy a falunak még kell az, ami a .városnak már nem kell. Ez persze távolról sem értékítélet. Shakes­peare nagysága éppen abban van, hogy az egy­szerű nép valamikor éppen úgy tudta élvezni, mint a városi müveitek tömege. Még néhány év­tizeddel ezelőtt is igy volt, ma már nem Így van. És nem kívánhatjuk meg a falu egyszerű népé­től, hogy magasabbrendü művészi igényei legye­nek és szembeszálljon a város elsekélyesedett Íz­lésével. Reméljük, hogy színigazgatók nem olvasták a romániai eseményről szóló hirt, mert nagy elég­tételnek éreznék az eseményt. A színházi művé­szetből régen és beismerten színházi üzlet lett, legföljebb az áru érdekesebb volta különbözteti ma már csak meg egyéb üzletektől. A színigaz­gatók már régen nyíltan arra büszkék, ami va­lóban érdekli őket: a bevételre. Shakespeare számukra régen megbukott, a magánvállalkozók számára, ma már csak állami színházak enged­hetik meg maguknak a fényűzést, hogy kirukkol­janak egv-egy reprezentáló Shakespeare-elő- adással, vagy esetleg egy nagy színész vendég- szereplése juttatja itt-ott vidéken színpadra Ham­letet. A különbség pedig falu és város között csak az, hogy városban nem verik meg Shakes­pearet, falun meg is verik. A városi színigazgató .számára a kasszarap- port nem engedi szóhoz jutni a nagy brit költőt és a többi kicsit, általában: költőt. A színigaz­gató egyedül a pénztárkönyvnek tartozik fele­lősséggel és legfőbb erkölcsi igazolása az, ha a szinlapon megjelenik: ,,100-ik előadás". A költő ma nem keresett cikk, még verses­könyvekben sem, hát még színpadon. A színpad­nak ma nagy tömegeket kell megmozgatni és a nagy tömegek fölüíetes ízlése ejti tévedésbe a színigazgatót. Az élet nagy kérdései helyett a giccs ágál a színpadon, humor helyett a „szelle­mes bemondás". A színigazgató védekezik: a közönség nem khánja a színpadon a súlyos problémákat, az emberek magánélete tele van súlyos problémák­kal, a színházban tehát szórakozni akarnak. Ez megejtően igaznak látszik. A színházak tehát szállítják jutányos áron az életben megkinzott. közönségnek az üdítő italt, amelyről a kellemet­len szájíz következtében idővel megtudja a kö­zönség hoqry az élet bora helyett rózsaszinü szi­rupot kapott. Az üdülni vágyó közönség kiköpi a festett vizet, — nem megy színházba. A da­rab megbukik. A színigazgató nem hagyja ma­gát, a szinigazgató uj italt kever kipróbált házi mixerei segítségével. Kiderül, hogy a közönség­nek — az ember igazán nem ismeri ki magát — mégis kellenek a napi problémák. Kevernek neki egy kis napi problémát, persze nem sokat, hogy meg ne ártson, inkább csak a szint adják meg, a felületen elkenve, a többi marad a régiben. Vi­gyázat, nem szabad megfájditani a néző fejét! A közönség valóban belekóstol az uj cock- tailbe, néhány ilyen napi problémával ügyesen festett darab valóban elmegy százig, százötvenig. Hogy Shakespeare ma nem kell, az archaikus voltának és vontatott, tuldikciózott menetének tulajdonítható. De a mondanivalótól, az élet friss és erőteljes borától, amit nyújt, lemondani könnyelműség és oktalanság. A shakespeari szel­lemhez ragaszkodni kellene egy jól fölfogott üz­leti érdekű színháznak is, csak a kifejezési mó­don kellene változtatni. A shakespeari szellem ma is él bizonyos Írókban, akiket ma ritkán en­gednek a színházak szóhoz jutni. A kifejezési mód bizonyára más és erőtlenebb, de korszerű és a mai türelmetlen közönségnek megfelelő. Itt aztán lehet és kell is engedményeket tenni, mert nem lehet egyebet csinálni. Talán ott kellene kezdeni, hogy magukat a Shakespeare-darabokat kellene átdolgozni. Nem­csak frakkban kellene játszani Hamletet, de az öltözéknek megfelelő modern szellemben, mo­dern dialógusokkal és inszcenálással. Királyok ma is élnek, de csak mint operettfigurák kerül­hetnek színpadra, vagy régi kosztümben néha, valamely klasszikus színmű keretében. A valódi királyok pedig — az elüzöttek és uralkodók egy­aránt — szemünk láttára élnek polgári életet, tragédiáik, szerelmi életük, összeütközéseik szin­te előttünk játszódnak le, mindmegannyi földol­gozásra váró dráma. Nem kellene kitartani Shakespeare témái mellett, csak azokon kellene kezdeni, hogy átmentsük a szellemet. Ezzel a kalauzzal lehet azután Ieszállni a mai élet ala- csonyabbkörü jelenségei közé. A shakespeari szellem, fantázia és humor olyan reneszánszot hozna a modern drámában, ami megint vissza­térést jelentene az örök és kiapadhatatlan for­ráshoz. A színházaknak némi befektetést kellene kockáztatniok, esetleg átmenetileg le kellene mon- daniok a százas szériákról, amig az elrontott gyomru közönséget ismét ránevelik az egészsé­ges és valóban üdítő italra. Az átnevelés sokkal gyorsabban következnék be, mint hiszik, aho­gyan ezt a filmgyártás fejlődése is mutatja. Az eredmény mindenesetre megérné a befektetést! (De erről már sok hiábavaló szó esett.) Lear királyt is meg lehet alkotni modern for­mában úgy, hogy teljesen leköti a mai közönség figyelmét. Nem kell királynak lennie, lehe't nagykereskedő is. Ne járjon koturnusban, ha­nem zakóban. Legyen egy jóságos, öreg család­fő, aki leányai papucsuralma alatt él. A leá­nyok legyenek szellemes divathölgyek, akik — nem bánom — akár szellemes bemondásokat ere­gethetnek. A cselekmény feszültsége is lehet & mai szabályok és szükségletek szerint, csak a szellem legyen örökdivatu, mert csak akkor lesz valóban modern. Egy ilyen darab szerzőjét nem vernék meg a romániai község parasztjai. A valódi szerzőt nem verik meg. A román parasztok csak azt a szí­nészt verték meg, aki azt hazudta, hogy ő Shakespeare. SÁNDOR IMRE, Palotai Boris: HIVATALNOKLÁNY Tavasz van mégis. A gép surrogása nem nyomja el az üde zajokat* az ablakon túl játékos fény hívogat.»• ... Vájjon a Cégvezető ur is látja? A körmöm világoskék az indigótól, akár egy csenevész ibolya olyan, mely illáttalanul és komolyan álmot vár esőtől, puha hótól, jókedvűen hajkurásznak a szelek .. • Jaj, futni kéne most lázadó bokákkal, versenyt ringani a nyurga kamaszfákkal, míg elsodor valami csillámló meleg. Most kattogok. Kipp-kopp ... hol a váltó? „Tisztelt Cim ... Sajnálattal értesitem Önt** Lassan elfüggönyözöm a sugárözönt, úgy találom, az erős fény most bántó. S a bimbók édes mézszagát se bírom. Na kész... A könyökvédőm csendbe össze­[hajtom, Már régen nem vár senkise a sarkon s a szerelmet a dubiózba írom .. * Esztergommegyei népszokások farsang ufóján Irta: Gara Mária A farsangvégi népi játékoknak sajátságos hely jutott az alakoskodó népszokások kö­zött. A kereszténység elterjedésekor az ősi pogány vallások szokásait nem tudta teljesen letörni. De nem Is akarta, mert fel­ismerte ezeknek a misztikus hagyományok­nak mély meggyökerezettségét s tudta, hogy ha ezeket könyörtelenül üldözi, csak meg­nehezíti magának az utat, mely az emberek szivéhez vezet. S hogy a fiatal keresztény­ség milyen tisztán ítélte mge helyzetét, azt épp ezek a hagyományok bizonyítják, me­lyek még ma is ott élnek halkuló, édes. furcsa ritmusú zsongással a nép lelkében. Alaki formájukat ezért nem üldözte. Meg­engedte, hogy a nép tovább tartsa meg­szokott ünnepeit, magára öltse az ezekhez szükséges hagyományos jelmezeket, de minden igyekeztével azon fáradozott, hogy ezeknek eszmei tartalmát megváltoztassa. Megfosztotta őket pogány jellegüktől s aszerint, hogy az őszi szokás milyen év­szakban, milyen időtájt tartotta ezeket a já­tékokat, az uj, keresztény naptár legköze­lebbeső ünnepeinek körébe vonta őket. így került például a betlehemjárásba a pásztoroknak betlehem körüli tánca. Ere­dete a csapulás (egyéb nevei: zsibározás, odéricsolás, zsuprikálás, aprószentekeiés stb.). ősi pogány hit szerint a termőággal, „hajlandós vesszővel" való megverés, illet­ve megverettetés termékenységet okoz. Ez a termékenység és egészségvarázslás haj­dan aprószentek táján volt szokásos és vé­kony fűzfavesszővel vagy nyirfagallyal, esetleg szalaggal átkötött nyirfavesszősöp- rücskével történt. Vidékenként az elházaló pásztor varázsvesszejéből a gazda kihúzott egy-egy szálat s tavasszal ezzel hajtotta ki először az állatjait. Esztergom-megyében a kihúzott vesszővel mindjárt ráhúztak a va­rázsló pásztorra, aki erre „ugrákolni" kez­dett, hogy a marha friss legyen. Ez az egészséget varázsló pásztortánc került, nap­tári közelsége folytán a betlehemes kis já­szol köré. De a kereszténység ezeket a játé­kokat nemcsak átrendezte és alakította, ha­nem maga Is átvett belőlük egyes dolgokat. A műveltség legalacsonyabb fokán, mint azt ma is megtaláljuk primitív népeknél, a ron­tó szellemek elriasztása lármás eszközökkel történik. Magyar vidékeken is szokásos volt ez a riasztás, melynek tárgyi emlékei közül megemlítést érdemel az esztergomi eredetű kereplő, a baranyai pörgető és az erdélyi tóka. Mind a három bebocsátást nyert a katolikus templomokba, ahol nagycsütörtök estétől husvét reggelig használják őket a harangok és csöngetyük helyett, melyeknek szava ez idő alatt Rómában van. Kevés olyan népi játék van, melynek a kereszténység ne adott volna uj eszmei tar­talmat s melyet ne kapcsolt volna saját ün­nepeihez. Ezek között a kivételek között szerepelnek a farsangi szokások. Időbrli helyzetük itt is okozott némi változást. A tél temetése például a farsang temetésévé alakult át. Ez már csak töredéke a régi já­téknak, melyben Tavasz-isten legyőzte Tél­istent s annak temetése után átvette hatal­mát. Korcsmában történik ma már, ott, ahol még ez az utolsó töredék megmaradt, a far­sang temetése. A legények, kik a hamvazó szerda előtti este a korcsmában ivással, da­lolással búcsúznak a farsangtól, éjféltájban egy teknőbe fektetik a falu legbambább le­gényét, vagy társaik közül azt, kiben már annyi a bor, hogy nem tud ellenkezni velük. Körülülik a teknőt és halotti énekeket éne­kelnek fölötte. Mikor már sorra elkántálták, egy dézsa hideg vizet öntenek a „halottra" s annak rémületén aztán nagyokat kacag­nak. Annak a pogány hitnek az emléke, mely szerint az évszakok változásakor azoknak megszemélyesített istenei egymással harcol­tak a hatalomért, vidékenként értelmesebb formában is megmaradt. Csakhogy itt szin­tén tél helyett farsangot említenek, f. szal­ma-bábu, melyet farsang végetáján dorong­ra erősítve és felöltöztetve hordanak végig a falu uccáin, majd pedig a falun kívül meggyujtanak és a vizbe dobnak, szintén a legyőzött Tél-istent szimbolizálta valaha. Tokodon a Tél-isten alakja dorongra erősi- tett szamárfejjé egyszerűsödött, amelyen, nevető gyerekektől kisérve, az egyik legény végiglovagol a falun. Itt a régi hagyomány­nak csupán tárgyi emléke maradt meg: szel­lemi emléke teljesen elveszett. Már nem űzik ki a szamárfejüt a faluból, hanem megelé- gesznek annak puszta körülhordozásával. Még jobban elveszett az emléke a „tyuk- verő" hajdani szokásának. Esztergomban ma is tartják még, csakhogy a mai szokás­nak az elnevezéssel semmiféle összefüggése nincsen. Ma tudniillik tyukverőnek a lako­dalom utolsó epizódusát nevezik. A lakoda­lom utáni reggel a legények végigjárták mindazokat a házakat, melyek a lakoda­lomban résztvettek. Mindenhol esznek, isz­nak, táncolnak egy fordulót és tovább men­nek. Ezt nevezik tyukverőnek. Ha nem is­mernénk más rokonszokásokat, akkor is a névből arra következtethetnénk, hogy benne •hajdani áJlatáldozatok elmosódott emléke maradt meg. De vannak e néven kívül egyéb bizonyítékaink is, melyek e föltevést igazolják. Erdélyben a székelyek között husvét táján tartottak tyúkokkal és kaka­sokkal összefüggő hagyományos szokáso­kat. Bekötött szemű lányok karóval (koszt­tal) ütötték le a kikötött tyúkot, a legények pedig nyillal lőttek a kakasra, miközben „kakaséneket" énekeltek, ősi varázslat az, melynél a férfiak hím, az asszonyok nős­tény állatokat áldoztak. Az esztergomme­gyei svábok hamvazó szerdán tartják a „kakasnyakazást". Legényeknek kegyetlen- kedö játékává fajult ebben a hajdani állat­áldozat emléke. A templomi hamvazás után a legények összegyűlnek s együtt járják a falu minden házát kakast kérve. Ritkán kapnak. Legtöbbször a sikertelen koldulás után összeadják filléreiket s azon vásárol­nak egyet. Ezzel azután kimennek a falu végére, ahol a szegény állatot nyakig beás­sák a földbe. Most azután sorra mindegyik megpróbálja bekötött szemmel lekaszálni az áldozat fejét. Háromszor suhinthat mind­egyik a kaszával s ha a kakast nem találta el, kinevetik és büntetést kell fizetnie. Ad­dig követik egymást a legények a próbál­kozásban, mig az egyiknek sikerül a nya- kazás. A kakast elviszik aztán a korcsmába, megsüttetik s az egybegyült büntetéspénze­ken nagy lakomát csapnak. Ennek a szokás­nak germán eredetét mutatja, hogy csak azokban a falvakban tartották, ahova német telepesek jöttek: Dorogon, Csolnokon, Kir- ván, Leányváron. A szomszédos magyar falvak csufságos komédiának tartják ezt a játékot, mégis némelyik, bizonyos változta­tással átvette. így például Tokod, ahol azonban nem hamvazó szerdán tartják, ha­nem bármelyik farsangi napon, sőt némely helyen visszatért a lakodalom szokásai közé s tyukverőkor tartják. Epölőn hamvazó szerdán van a legény­avatás, az az ünnep, amikor az avatandó a „siheder-korból" kilép a „nyalka-legény" sorba. Ilyen avatásoknak a primitív népek­nél nagyon jelentős szerep jut; misztikus ce­remóniákkal történik s az avatandóknak ne­héz próbákat kell kiállaniok, hogy az uj rangsorba való felvételüket elnyerjék. Az epölői avatáson a sok szines pogány emlék­nek csak egy egyszerű, szimbolikus marad­ványa él még: láncrakötik az avatandó le­gényt. S hogy igy. tehetetlenül védekezni nem tud, az ő költségére mulatnak a korcs­mában. Bármennyire töredékesek is ezek a meg­maradt népszokások, mégis tisztán felismer­hetők bennök a tavaszi vonatkozású egész­ség- és termékenységvarázsló hiedelmek em­léke. Mind a régi varázslatoknak meg volt a „jeles napjuk", melyeket a legalkalmasab- baknak tartottak s melyeken a varázslat a legjobban fogott. Ma már rég ismeretlenek ezek a napok, de hogy tavasz közeledtekor tartották, azt tartalmukon kívül az is bizo­nyítja, hogy a kereszténység ezeket a po­gány szokásokat a hamvazó szerda előtti időre csoportosította. Mintegy meghagyta ezzel az év eme részét, a farsangot a földi örömöknek, pogány kedvteléseknek, meg­tisztítván egyúttal az utána következő böjti szakot minden pogány vonatkozástól, hogy ezek a Feltámadást váró áhítatot meg ne zavarhassák.

Next

/
Thumbnails
Contents